A magyarságpolitika szemléletváltozást igényel

(Előadás a Magyarok IV. Világtalálkozóján rendezett nemzetstratégiai tanácskozáson, 1996. augusztus 14-16., Budapest.)

(Megjelent Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink c. kötetében, Méry Ratio, Somorja, 1999)

A magyarság IV. Világkongresszusának központi témája a nemzetstratégia. Eszerint két napon át a hiányról fogunk tanácskozni. Pontosabban: azokat az elemeket fogjuk keresni, amelyekkel kitölthető ez a hiány, azaz amelyekből felépíthető ez a nemzetstratégia. Ugyanakkor lehet, hogy hirtelen és egyszerűen nem is tudjuk meghatározni, mi a nemzetstratégia. Az viszont bizton állítható, hogy a magyarságnak történelme néhány korszakában volt stratégiája – a végső honfoglalástól kezdve Hunyadi Mátyásig bizonyíthatóan volt, a reformkorban úgyszintén. De az is nyilvánvaló, hogy a XX. században semmilyen stratégia nem lelhető fel a nemzet magatartásában és cselekvéseiben.

 

Egy nyelv egy kultúra – egy nemzet?

A nemzet! Legújabban hadilábon állunk a nemzettel mint fogalommal, és mint entitással is. Nyilvánvalóan azért, mert a magyar nemzet egységes történelmi fejlődésének folytonossága Trianon után megszűnt. A csaknem kizárólag egy országot, egy hazát lakó nemzet egysége a „boldog békeidőként” jellemzett múlté lett, a nemzet politikailag szétesett.

A nemzetnek az újkorban – ellentétben az alattvalóságot középpontba helyező középkorral – alapvető jellemzője az egy nyelv, egy kultúra. Számos példa mutatja azonban mind Európában, mind a tengeren túl, hogy ez a két tényező még nem elegendő sem a nemzettudat, sem az összetartozás-tudat kialakulása szempontjából. Ha elegendő lenne, akkor nem lennének svájci németek, sem a nagyobbára egy nyelvet, de eltérő történelmiséget hordozó amerikaiak, kanadaiak és angolok. Ez is mutatja, hogy a nemzet a nyelv és kultúra meghatározó hatása mellett legalább ilyen mértékben politikum, azaz három klasszikus tényező függvénye is: közös történelmi tapasztalatok birtoklása a múlt tekintetében, közös feladatok megvalósítása a jelenben, valamint közös elképzelések a jövőt illetően. Sőt, mondhatjuk: e hármas közösségformáló tényező jóvoltából é1 és működik a nemzet, és ez határozza meg egy nemzet stratégiáját is.

A magyarság esetében a XX. század folyamán a jelenhez és a jövőhöz kapcsolódó közös vállalások és tervek esetlegesek vagy hiányoznak, tehát a stratégia alapelemeinek sora foghíjas. De nem csupán ez a gond. Meghatározható-e, vagy egyáltalán kialakulhat-e egy átfogó stratégia, ha tisztázatlan marad néhány alapvető kérdés, amelyek közül illusztrációként a leglényegesebbeket kell említenem.

 

Haza, anyaország, határon túliak?

A haza fogalma zavarossá vált számunkra, mert a nemzet lakóterülete és az ország, amelyben őshonosként é1 a magyarság, nem azonos. Helytelenül használjuk az anyaország fogalmát is, hiszen anyává senki sem válhat amputáció révén, csak szüléssel, azaz kibocsátással. Hasonlóképpen nem tudjuk megnevezni, hogy kik vagyunk mi, magyarok, Magyarországon és a jelenlegi országhatáron túl élők. Pillanatnyilag a határon túli magyar fogalma használatos mindazokra vonatkoztatva, akik a trianoni határokkal lettek leválasztva a magyar nemzet tömbjéről. De ennek a kifejezésnek az a jelzésértéke, mintha az így megjelöltek már nem tartoznának a nemzethez, noha az ún. határon túliak sokszor szinte az életüket teszik kockára azért, hogy a nemzethez tartozásukat megőrizzék. Nem lenne találóbb kifejezés a nemzetrész? De az ún. határon túliakkal kapcsolatban további a bizonytalankodás, hogy minek tekintsük őket. Az elmúlt évtizedek beidegződése szerint nemzetiségnek (nemzetiségieknek) vagy kisebbségnek, vagy pedig közösségnek, ahogyan egyre elterjedtebben nevezik önmagukat. Tehát szükségünk van egy egységes és pontos fogalmi rendszerre, ami már önmagában stratégiai elem.

 

A nemzet szétverésének stratégiája

A felmerülő kérdések és kérdőjelek arra utalnak, hogy sokkal több történt Trianonban, mint a történelmi ország megszűnése, szétdarabolása. A nemzet kezdett szétesni. Ez arra is utal, hogy a magyarság nem is annyira a történelmi ország megszűnését élte meg tragédiaként, hanem a nemzet folyamatos szétesését éli meg ily módon. Ez viszont nem a békeszerződés megfogalmazóinak a bűne már, hanem a magyar politikát és jelenünket terheli.

Minden jel arra mutat, hogy már a szétesés kezdetén sem létezett nemzetstratégia. Nyomai ugyan még fellelhetők az emberi magatartásokban: akár azoknak a vörös katonáknak a tettében, akik beálltak Kun Béla seregébe, mert így remélték védelmezni szülőföldjüket, azaz a magyarság által lakott terület egységét. Ugyanakkor semmiféle stratégiai elképzelés nem lelhető fel sem a polgári, sem a tanácsköztársaság vezető politikusainak a tevékenységében – ha csak nem a nemzet szétverésének a stratégiája.

Az eddig elmondottak is tükrözik, hogy a legtöbb gondunk a nemzetstruktúra széteséséből ered. Pontosabban abból, hogy az első világháború óta eltelt 80 év folyamán nem tudtuk kialakítani a helyzethez legjobban illeszkedő nemzetstruktúrát, és máig kimunkálatlan maradt az új helyzetből logikusan következő nemzetfogalom. Tulajdonképpen ezáltal hat máig a trianoni trauma.

 

Kettősségben

A magyar nemzet a Kárpát-medencében ma kettősségben é1. Nyelve, kultúrája és történelmi tudata alapján továbbra is egységet alkot, hiszen a magyarság viszonylatában ezen értékek egyetemesek. További kérdéskör, hogy mennyiben azonosak, illetve eltérőek ezen értékek megőrzésének és továbbadásának, átöröklésének a feltételei és lehetőségei az egyes nemzetrészek számára. A múlthoz kötődő értékekkel ellentétben viszont a magyarság politikailag mérhetően annyi részre tagozódik, ahány országban él, azaz ahány ország között lett földarabolva a nemzet tömbje. Tehát egy plusz hét (1+7) részben él. Ez olyan valóság, amit a nemzet önerejéből nem tud megváltoztatni, főleg nem úgy, hogy a szétdaraboltsága csökkenjen. Amihez azonban viszonyulni tud (tudhat), az a követő vagy a helyzetteremtő magatartás – ez utóbbi stratégia nélkül nem is lehetséges.

Az első és eddig egyetlen maradandó kísérletet a kettősség áthidalására Illyés Gyula tette a szellemi haza fogalma és a kettős kötődés kapcsolatrendszerének meghatározásával. Filozófiailag ettől jobb konstrukció mindeddig nem született. A társnemzeti kapcsolatrendszer elmélete sem lépi túl az illyési elképzelést, de kibővíti azt, mivel a kettős kötődést a magyar nemzetrész és a másik nemzet (szomszéd nemzet vagy a magyar nemzet részével együtt élő nemzet) között illetve az egész magyar nemzet és a másik (szomszéd) nemzet között jogilag is meghatározható partneri kapcsolatként képzeli el.

Az tehát nyilvánvaló, hogy a magyarság minimum kettős szerkezetben él, de arról még kevés hitelt érdemlő adat áll rendelkezésünkre, hogy láthassuk: ezen belül milyenek a különbségek – hogyan és miben különböznek egymástól a magyar nemzetrészek, az átalakulásuk az elmúlt 80 év folyamán milyen mértékű volt, és mely irányba haladt. Legújabban Gereben Ferenc vezetésével sikerült olyan szociológiai vizsgálatot végezni a különböző országokban élő kárpát-medencei magyarság körében, amely jelzi, hogy az egy plusz hetes szerkezetnek már vannak eltérő jellemzői, de még szilárdan álló közös jellemzői is. Az utóbbiak arra engednek következtetni, hogy lélekben még nem esett szét a nemzet, illetve a szétesést siettető elemek leginkább a mai Magyarország területén lelhetők fel.

 

Hűen másolt káosz

Nyilvánvaló, hogy az egy plusz hetes szerkezetben minden résznek külön-külön alakult át a társadalmi struktúrája, amely a magyarországi struktúra kivételével mindenütt csonka és sérült szerkezet. További jellemzője, hogy a magyarországi kivételével egyik magyar közösség sem rendelkezik közösségi jogalanyisággal. A magyarsághoz mint egy nagy közösséghez való kötődés viszont minden magyar nemzetrészben sokkal erősebb, mint Magyarországon.

Az eltérések arra utalnak, hogy a szétszakítottság évtizedei alatt kialakultak nemzetrész-struktúrák, de az egymáshoz való kapcsolódásuk kaotikus. Ez a helyzet szinte hűen másolja az elmúlt évtizedekben Magyarországon kialakult politikai káoszt.

A nemzetstruktúra alakulása végső soron politikai kérdés, mert politikai szándék és akarat nélkül minden változtatási kísérlet csak elméleti kérdés marad. Pontosabban: a politikai szándékot megelőzően az egész egy paradigmális kérdés. Azaz a nemzet alapkérdéseit illetően kialakult-e, vagy sem a nemzetben egy paradigmális állapot? Van-e közmegegyezés azt illetően, hogy a nemzet politikailag szétszakított részei összekapcsolandók-e vagy sem?

Ez a kérdéskör három irányból közelíthető meg:

– a konfliktusos megoldás, tehát a nemzet területi újraegyesítése;

– a nemzeti eutanázia elfogadása, azaz a részek asszimilálódásának és a lakóterületek magyar etnikai kiürülésének a siettetése;

– az adott helyzetből eredő új politikai kapcsolatrendszerek kialakítása, azaz politikai reintegráció.

 

A válasz elodázhatatlan

A kommunizmus uralmának évtizedeiben a megoldás keresése elodázható volt, hiszen bármilyen pozitív szándék a megvalósíthatóság szempontjából értelmetlen volt, vagy legfeljebb a túlélést célozhatta meg. A rendszerváltozást követően azonban merőben megváltozott a helyzet. Ezúttal már nem lehet elodázni a választ a feltett kérdésre. A túlélési taktika a politikailag pluralista viszonyok között deffenzív, a nemzeti eutanázia irányába ható megoldás. A rendszerváltozást követő viszonyok dinamikusak, ami elsősorban abból adódik, hogy térségünkre is kiterjedt az európai integráció folyamata, amely a magyarság egészét érinti, még akkor is, ha nem azonos mértékben vonatkozik a magyarok által őshonosan lakott minden országra.

 

Politikai reintegrációra van szükség

A magyarság Trianon utáni állapota a szétdarabolt nemzet politikai reintegrációját igényli. Az európai integrációs folyamat keretében ez a kettős integráció felvállalását jelenti. Ezen belül a nemzet reintegrációja nem állítható szembe az európai integrációval.

A reintegrálódás egy új nemzetstruktúra és nemzetfogalom kialakítását igényli, mert csak így teremthetők meg a nemzet összetartozásának lehetőségei és feltételei. Két lényeges szempontot kell betartani ebben a vonatkozásban: az egyik az, hogy a magyarság 8 különböző politikai közegben él, a másik szempont, hogy a megoldásnak nem a szomszéd népek érzékenységére kell tekintettel lennie, hanem arra, hogyan illeszthető a nemzet reintegrációja a korszellemhez, amelynek vitathatatlanul egyik fő elve az integráció, és mozgatórugója az integrációs készség, a másik elve pedig a szubszidiarizmus.

Az Európa átszerveződésében jelenlévő két fő rendezőelv teremti meg a magyarság politikai reintegrálódásának elvi feltételeit, melyek szerint kézenfekvő, hogy a szétdarabolt magyarságot politikailag föderális nemzetként kezdjük kezelni, ugyanakkor a nemzetstruktúráját a szubszidiaritás elve alapján kell értelmezni.

E megközelítésnek lesz néhány jelentős gyakorlati következménye, melyek áttekintését érdemes röviden számba venni.

 

Ország- és nemzetpolitikát

Abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a Magyarországon kívül élő magyar közösségek nem rendelkeznek jogalanyisággal, ennek megfelelően rendezetlen illetve korlátozott a jogállásuk és korlátozott a nemzetközi megjelenési lehetőségük is. Ezért Magyarországnak kell felvállalnia a védőhatalmi feladatokat irányunkba, illetve úgy kell átalakítani Magyarország alkotmányos rendjét — még a NATO-ba és az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt -, hogy az ún. határon túli magyarok jogilag ne idegenként legyenek kezelve Magyarországon. Ezzel párhuzamosan támogatni kell a magyar nemzetrészek közösségi törekvéseit jogalanyiságuk megszerzéséért, a lakóterületükre vonatkozó különleges státus megszerzéséért vagy a területi autonómia kialakításáért.

Ezen felvetések kapcsán néhány időszerű problémával is szembe kell nézni. Ezek közül a legégetőbb a NATO és az Európai Unió bővítésének körülményei. Közös érdek, hogy mind a két szövetségi rendszernek része legyen a magyar nemzet egésze, de legalább Magyarország, és ennek révén közvetve a többi magyar nemzetrész. Ezért ki kell iktatni a kormányzati gondolkodásból azt a szemléletet, hogy a határon túli magyarok érdekeinek a képviselete Magyarország érdekei ellen hathat. Ennek a kérdésnek az ilyen beállítása ugyanis eleve lehetetlenné teszi a nemzetstratégia kimunkálását és megvalósítását.

Nyilvánvaló az is, hogy az európai integrációs törekvéseknek nem lehet alárendelni vagy emiatt elhanyagolni a magyar nemzetrészek helyzetének megoldását. A folyamatoknak mellérendelten és komplementárisan kell lezajlaniuk.

Mindezek felvállalása és megvalósítása nem csupán a hivatali értékrend változását igényli, hanem alapvető szemléletváltozást is. A politikusoktól és a politikától főleg azt, hogy az ország- illetve nemzetpolitikát ne cseréljék fel a pártpolitikával.

Összegezve: egy új magyar paradigma szükségeltetik.

Megszakítás