Miért ez a nagy hűhó a magyar-magyar csúcs körül?

A magyar-magyar csúcstalálkozóra idegesen reagáló szlovák hivatalos és nem hivatalos vélemények ugyan nem voltak váratlanok, de mind hangvételükben, mind terjedelmükben fölülmúlták az eddig megszokott magyarellenes megnyilvánulásokat.

Elsősorban azért, mert durvábbak és sértőek voltak, mert egy húron pendült az egymással szemben gyilkos szándékokat tápláló kormány és ellenzéke, sőt a csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat ellen a kormánypártok széleskörű népi tiltakozást is szerveztek.

Sorozatban jelentek meg az olyan testületi, párt-alapszervezeti állásfoglalások, amelyeket a kommunizmus uralmának idejéből ismerünk.

Nem volt váratlan, de szokatlanul heves volt ez a reagálás. Ennek több oka is lehetett Az egyik például az, hogy egyszerre több forrásból is táplálkozhatott a magyarellenesség. Ebben az időben csúcsosodott ki a magyar honfoglalás millecentenáriuma elleni szlovák hisztéria, a IV. magyar világtalálkozó miatt a szlovák nemzeti ideológusok még csikorgatták a fogaikat, és továbbra is feszültségeket jelentett a megemésztetlen szlovák-magyar alapszerződés, amelynek kapcsán az elutasításban szintén összecsengtek a kormányzati és ellenzéki vélemények. Sok volt tehát a szlovák nacionalista politika által felajzott, a magyarságérzékeny szlovák közvéleményt izgató hatás. Mindez igaz, de mégsem elegendő magyarázat a magyar-magyar csúcs ellen feszülő hangulatra.

Tény, hogy évtizedek óta a szlovák identitás csak a magyarokkal szemben tud erősödni. A nemzeti izmokat duzzasztó antagonizmus! elsősorban a magyarokkal szemben igyekeznek táplálni, korábban ezt tették a csehekkel szemben is. A csehek azonban ellenségként megszűntek létezni Csehszlovákia felbomlásával – ma már csak vetélytársként kezeli őket a szlovákság egy része. Maradtak tehát a magyarok, mint az egységesülő németek számára a 19. század utolsó harmadában a franciák. A szlovákságban a magyarellenesség nem népi gyökerű, ezért gerjesztés nélkül, össztársadalmi méretben Önmagától nem keletkezik. Noha a tervszerű magyarellenes propaganda már kezdi meghozni pokoli gyümölcseit – ennek tudható be, hogy ma a történelmi Magyarországon belüli több évszázados szlovák-magyar együttélést sokkal negatívabban értékeli sok mai fiatal szlovák, mint az azt megélt és még élő nemzettársaik.

A magyar-magyar csúcs miatti gyűlölet-fellángolásnak azonban feltételezhetően más az oka.

Az egyik ok összefüggésbe hozható azzal, hogy Szlovákia – köszönhetően a kormánykoalíciónak és a Tiso-féle hagyományokból táplálkozó elképzeléseknek – nem tudta elhitetni a Nyugattal, hogy integrációpárti. Nem győzte meg a schumani eszmét követő Európát, hogy a magasabb cél érdekében le tud mondani felségjogainak egy részéről, hajlandó átadni a polgároknak a kormányzási feladatok jelentős részét, és együtt tud működni a közép-európai régióban a többi országgal és nemzettel. Szlovákiában felszínre kerültek azok a negatívumok, amelyek bár korábban is léteztek, de a csehekkel alkotott közös államban nem voltak ennyire láthatók.

A szlovákságnak az irracionalizmusból és a sértődékenységbol eredő kulturális és politikai hagyományai miatt Szlovákia országként nem tud szembenézni a Nyugattal. Ez természetesen nem vonatkozik a szlovák nemzet egészére, csupán azokra a fundamentalistákra, akik – ha visszaforgatnák száz évvel a történelem kerekét, – a pánszláv orosz cár képmását függesztenék ki otthonukban, aki már akkor is az elnyomás jelképe volt a fejlettebb Nyugat számára. Az 1994-es parlamenti választások eredményei szerint megállapítható, hogy a szlovák választópolgároknak közel 60 százaléka ilyen értékrend szerint igazodik, még ha ezt világosan nem is meri megváltani. Ez az arányszám összhangban van azzal is, hogy hozzávetőlegesen ennyien nem érzik Szlovákiában a nyugati integráció fontosságát, amit Géza fejedelmünk, vagy fia, Vajk, azaz Szent István királyunk már több mint ezer éwel ezelőtt tudtak.

A magyar-magyar csúcstalálkozó egyik sarkalatos pontja az Európai Unióba való integráció kérdése volt, azaz kifejezést nyert, hogy a magyarság – függetlenül attól, mely közép-európai ország területén él – fontosnak tartja az európai egyesülést, ezen belül Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz, valamint az euroatlanti biztonsági szövetséghez, és mindazon ország ilyen irányú törekvését is, amelyekben magyarok laknak e régióban.

Viszont az is egyértelmű – nem csak a magyar-magyar csúcs közös nyilatkozatából -, hogy az integrációnak vannak nemzetközi feltételei is. Az egyik ilyen: a szomszédos országok közötti viszony szerződéses rendezése. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni főleg az amerikai diplomácia azon véleményét, hogy a szerződésnek a tartalmi részét rá kell bízni a szerződő felekre. Alapszerződésre tehát szükség van, abban azonban olyan kötelezettségeket vállalnak a felek egymás irányában kölcsönösen, amelyekben a tárgyalások során megegyeznek.

Szlovák-magyar viszonylatban a sok bírálatot kiváltott alapszerződés azokat a dokumentumokat tartja mérvadónak, amelyeket az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (Szervezet), azaz a helsinki folyamat keretében, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében és az ENSZ-ben elfogadtak az európai államok képviselői. Ezektől a jelenlegi szlovák joggyakorlat jelentősen eltér, noha az alapszerződés és a benne foglalt nemzetközi dokumentumok Szlovákiában – éppen az alapszerződés ratifikálása révén – törvényerőre emelkedtek. Ebben a viszonylatban látható Európa Szlovákiából, és ettől idegesek a szlovák politikusok. Európából azonban ezen dokumentumok lencséin keresztül Szlovákia nem látható, azaz sötét foltnak tűnik. A magyar-magyar csúcs pedig éppen az európai nézőponton keresztül teszi láthatóvá Szlovákiát, mert az említett dokumentumok alapján fogalmazza meg a különböző országokban élő magyar közösségek érdekeit és a magyarországi kormány illetve politika kötelezettségeit. Szlovákia tehát magyar szemszögből válik láthatóvá Európa számára a magyar-magyar csúcs zárónyilatkozata révén, és ezen a képernyőn feltűnnek a szlovák politika deformációi.

A magyarellenesség új hullámának másik oka az elmúlt öt évtizedben meghatározott szereposztás megváltozásában keresendő. A magyar-magyar csúcstalálkozó közös nyilatkozata ugyanis politikai leszámolást jelent azzal a bűnbánó magatartással, amely a második világháborút követően uralkodott el a magyar politikán és a közéleten a magyar baloldali és főleg moszkovita politikusok hatására, akik a bűnös nemzet kollektív tudatát igyekeztek meggyökereztetni a magyarságban. Ma már a magyarság saját köreiben nem az irredentizmus ellen lép fel, nem a második világháború végén felülkerekedett nyilasok miatt veri önvádlóan a mellét, hanem Európa biztonságát és egységét tartja szem előtt Ennek a részeként látja az egyes országokban akaratuk ellenére odakerült magyar közösségek sorsának jövőjét is. A valóság pedig a következő; a magyar nemzet egyharmada nem Magyarországon él, de ha nem is saját jószántából került ilyen helyzetbe, elfogadja a nemzetközileg garantált status quó-t, viszont a magyar nemzetet egynek tekinti, függetlenül a részeket elválasztó országhatároktól, és kinyilvánítja azon igényét, hogy a nemzet ezen elszakított részei saját önkormányzattal, autonómiával rendelkezzenek.

Ez a határozott megnyilvánulás a magyar politikában ugyan újszerű, de természetes. Az ilyen határozottságnak a törökök voltak elöljárói 1918 után, és például 1945 óta Dél-Tirol viszonylatában az osztrákok. A kisantant hagyományait építgető szomszédnemzetek azonban azt hitték, hogy “a bab is hús”. Elfelejtették, hogy tisztességes viszonyt a magyar nemzet és a szomszédos nemzetek között sem a trianoni, sem a párizsi békeszerződés alapján nem lehet kialakítani. Főleg nem az alapszerződések kora óta. Ezek ugyanis a nemzetközi jogban éppen a második világháborút lezáró békeszerződést hivatottak felváltani.

Ennek kapcsán egy szóra meg kell állni a magyar-magyar csúcs nyugati visszhangjának értékelésénél is. Ahány országban véleményt alkottak a találkozóról és a nyilatkozatról, annyi kérdőjelet írhatnánk le. Tekintettel arra, hogy ez az esemény nem volt előkészítve diplomá-ciailag, ezért nem lehet csodálkozni a felhúzott szemöldökökön. Ezentúl azonban tudatosítani kell, hogy a politika, legyen az helyi vagy világpolitika, ugyanúgy működik, mint a legegyszerűbb hivatal: egy akta akkor barátságos, ha belepi a por. Ha fellebbez az érintettek valamelyike, akkor az üggyel foglalkozni kell, ez pedig kellemetlen. A fellebbezés azonban jog, a fellebbezésre való lehetőség megadása törvényes kötelesség, az ügyintézés pedig küzdelem az alperes és a felperes között.

Most ebbe a történelmi időszakba jutottunk, és emiatt vesz körül bennünket ez az ideges hangulat.