Szent István, hazánk alapítója

(1996. augusztus 20., Veszprém)

A magyarság honfoglalásának hivatalosan megállapított 1100. évfordulóját ünnepeljük. Nincs kétségünk afelől, hogy ez a történelmi esemény legalább tizenegy évszázaddal ezelőtt történt, azt azonban megkérdőjelezhetjük, hogy csupán ennyi év telt el azóta. A politikai érdekek szolgálatában álló krónikások vagy késői utódaik, a történészek sokszor vetettek és vetnek papírra valóságnak tűnő, de attól eltérő tényeket. Jelenleg is sokszor mást írnak az akadémia falai között alkotó tudósok és mást az onnan kiszorultak. Tudósaink egy része korabeli, esetenként későbbi, de az eseményekhez időben közelebb álló forrásokra, régészeti leletekre hivatkozva bizonyítja: a honfoglalásnak csupán a végső szakasza zajlott le kb. ezerszáz évvel ezelőtt.

Nem Szent István napján és főleg nem első szent királyunkra emlékezve kell döntenünk abban a tudományos kérdésben, hogy mikor kezdődött és mikor végződött a magyar nemzetet megteremtő törzsek kárpát-medencei honfoglalása. Nem is szabad elbitorolni a tudósoktól az ebbéli véleményalkotás jogát. Mai, beavatatlan eszünkkel azonban tudjuk, hogy a honfoglalás, tehát az ország megteremtése és az államalapítás, azaz az ország megszervezése két merőben különböző folyamat és feladat volt. A kettő legalább annyira különbözött egymástól, mint egy épület durva szerkezetének összeállítása a lakhatóvá tételétől – azaz mint az építmény a háztól, és az otthontól.

E formák közötti eltérések jelentik a különbséget a hun Attila, az avar kagánok és Álmos, továbbá Árpád és Géza fejedelem, valamint első, azaz Árpád-házi Szent István között.

Ha a Krisztus utáni 20. századunk nézőpontjából szemléljük vélt és valós őseinket, akkor a választóvonalat legendás és történelmileg hiteles honfoglalóink sorában Árpád fejedelemnél húzhatjuk meg. Az ő fejedelemsége idején zárult le a honszerzés, tehát az ország birtokba vétele. A vérszerződéssel kezdődött az államalapítás, és István volt a magyar állam első tudatos elméleti és ideológiai szervezője.

Tapasztalatból is tudjuk, hogy az ország elsősorban lakóterület – a nemzet lakóterülete, ami könnyen leszűkíthető a szülőföldre. Az állam azonban a lakóhelyek és a szülőföldek szervezett kerete, azaz rendszere, de egyszersmind a hatalom megtestesítője is. E rendszer megteremtése fűződik István királyunk nevéhez és munkájához. De ezen túlmenően az ország és az állam sokkal többet is jelenthet, mint rendszert és szervezeti keretet. Mert az ott élők biztonsága, a lakosok jogbiztonsága, a jog szervezett megvalósulása, közös küzdelmeik, mindennapi egymásrautaltságuk, közös boldogulásuk által az ország és az állam fokozatosan együttes új értelmet is nyert – ebből lett a haza. Ennek alapjait teremtette meg Szent István.

Szent Istvánban, az államszervezőben tehát nemcsak az európai magyar államrendszer megteremtőjét tiszteljük – ő volt az első hazateremtő ősünk is.

Uralkodásának idejéből nagyon kevés emlék maradt ránk. Csakúgy, mint sírhelye, sok minden róla valló, számunkra üzenetként szóló tárgyi és szellemi tudósítás, az évszázadok vérzivatarainak esett áldozatául. Nem ismerjük az államszervezésben őt segítő hivatalnokokat, alig ismerjük életvitelét, nem tudjuk, hogy valójában milyen ember volt: vidám, harcias, kedves, szigorú vagy bölcselkedő. A róla szóló információk hiánya éppenséggel a szabad fantázia előtt nyit utat, és ahogyan a romantikus korban mindenkitől egy fejjel magasabbnak vélték Szent Istvánt, most akár egy amerikai akciófilm hőseként is magunk elé képzelhetjük őt. Nem tudunk sokat családi életéről, és azt sem tudjuk, mi volt azon döntésének valódi oka, hogy feleségének, Gizellának adta Veszprémet, azzal a felhatalmazással, hogy eme település a királynék városa legyen.

Faraghatnánk róla szabadon engedett fantáziával különböző, akár ellentétes képeket is, de be kell vallanunk: ahhoz képest, hogy történelmi múltunk egyik legjelentősebb alakja, vajmi keveset tudunk róla. Én hajlamos vagyok feltételezni, hogy töprengő és kétségekben sem szűkölködő ember volt, akit a fény vezérelt. Életéről főleg annyi maradt ránk, amit az utókor feljegyzett róla szóló legendaként. De legyünk őszinték: végül is kinek fontos, hogy délceg volt-e, vagy sánta, miként osztogatta parancsait, hogy egyáltalán tudott-e írni és olvasni? A lényeg az, ami élete elmúltával műként utána fennmaradt.

Életének három elpusztíthatatlan nyoma, emléke, üzenete él: az Intelmek, melyekből megismerhetjük gondolkodásmódját, van némi sejtésünk a szellemét Formáló kapcsolatairól, egészen a franciaországi cluny-i kolostorig. Eltökélt európaisága, amely egyrészt a latin kereszténység iránti elkötelezettsége, de felesége választása révén is teljesen egyértelmű. Legmaradandóbb műve a Haza – még ha ma ez nem is így látszik – és ennek a jelképe, a Szent Korona, amely halála után egészen máig a magyar jogfolytonosság legfőbb megtestesítője – még ha ezt a mostani méltatlan utódok nem is tudatosítják.

Gondolatban idézzük magunk elé a kilencszázkilencvenhat évvel ezelőtti Vajkot, azaz Istvánt. Általa átszellemülve érezhetjük, hogy számára nem az a fő gond, miként szervezze ifjonti életét, hanem az atyai örökség gyarapítása, az ország-állam-haza építése. Nem tudjuk, mennyire érezte át kiválasztottságát, a földiek érdeke és az égiek akarata szerint is. Lehet, hogy nem volt ennek tudtában, de zsigerileg az volt, mert a kiválasztott egyben azt is jelenti: kiváló. Pogány felfogás szerint: táltos. A keresztény felfogás szerint: a szent király. Igaz, akkor még nem szent, csak uralkodójelölt, majd megkoronázott király.

Fordítsuk le mindezt mai nyelvünkre, és tegyük megközelíthetővé képzeletünk számára. Mit jelenthetett a kiválasztottság akkor, amikor még mind a pogány mind a keresztény értékrend egyszerre élt és működött? Mit jelenthetett eleget venni két értékrend szerint is azonos elvárásnak? A jelentése és a feladatuknak való megfelelés változatlan: akkor is ugyanazt jelentette, mint ma. És akkor is csak nagyon kevesen feleltek meg ennek, csakúgy, mint ma. És akkor is ugyanúgy és ugyanannyiszor vetették a gáncsot a kiválasztottak lába elé, mint ma. Mert a kiválasztott szolgálatára van legnagyobb szüksége a közösségnek, ugyanakkor nehezen tudja őt elviselni.

A kiválasztottság azt jelentette akkor is, hogy két síkon kell helytállni; az alantas napi versengésben és az időtlenségben. A kettő szinte összeegyeztethetetlen, hiszen ellentétes elvárásoknak kell megfelelni. Az előbbi akár vásári bohóctáncot is jelenthet, utóbbi pedig főleg vívódást. De a kettő együtt sokszor viaskodással jár, akár nyílt küzdelmet is jelenthet, hiszen a talmi és csupán a mának élő, rettentő hevességgel védelmezi a pillanat élményét, mert nem ismeri az örökkévalóságot. Az idő síkja fölött azonban csak elhivatottsággal lehet szárnyalni, de ennek láthatatlanok az eredményei a pillanatok küszöbéről.

Vetítsük át ezt az elhivatottságot István családfájának egy általunk ismert szakaszára: Emese, a hat generációval idősebb ősanya megálmodta a hazát, fia, Álmos megjárta az oda vezető utat, Árpád birtokba vette és megvédte, Géza megvetette az építmény alapjait, és István elkezdte építeni, mert tartalommal töltötte meg. E sokgenerációs mű alkotása közben hány emberi vágy futott vakvágányra, vagy oltódott ki véglegesen? A megálmodott mű azonban a céltudatos állhatatosságnak köszönhetően megvalósult. Kényszer szülte eltökéltség, vagy az elhivatottság sokgenerációs hatóereje eredményezte ezt? Ki tudja? Egy biztos: ehhez képest a demokratikus választások által meghatározott négyéves politikai váltógazdaságon belüli karrieridegesség csak alpári komikum.

A hazateremtés Szent István-i műve páratlan. Nem azért, mert hazát csak egyszer lehet teremteni, hanem amiatt, hogy az Árpád-háziak országépítő és hazateremtő műve a Testvérharcok ellenére is fennkölt, megismételhetetlen és szinte folytatás nélküli a magyar történelemben. Utánuk már csak egy-egy felvillanó utód árulkodik arról, hogy időnként méltó kezek közé került ez a mű. Századunk pedig, a nemsokára véget érő 20. század, ellentétben a romlás századával, a hazarombolást jelképezi. Az országépítés helyett az ország rombolását, a gyarapodás helyett a lelki, szellemi és anyagi kiárusítást, nemzetszolgálat helyett a nemzetárulást, a természetes összefonódás helyett a szertehullást.

Az ország, a haza, az Árpád-háziak alatt is romba dőlt, de új életre kelt. A török hódoltság idején három részre szakíttatott, de újra egyesült. A 18. században az elpusztulás fenyegette, de megújult. Most vagyunk először nyolc részre szakítva, és a történelmünk során most kezd először eluralkodni rajtunk a változtathatatlanság és a folyamatos lemondás letargiája. Magyar művész mondta, hogy a festészet azon a ponton szűnik meg, amikor a piktor megfestett vásznának hátterében már nem láthatók Michelangelo freskói. Hazánk és a nemzetünk akkor kezd megszűnni, amikor ködbe vagy az általunk teremtett mocsokba vész szemünk elől István és műve. Mert minek lehet tartani korunkat, melyben a politikusok bárgyún nevetnek és tiltakoznak, ha a folyamatosságot kérjük számon rajtuk, amikor Szent István koronáját nagypapa hálósipkájának csúfolják, amikor a Szent István-i honteremtő művet folytatásra nem méltó, terhes történelmi múltnak tekintik, amikor a magyar államiság és a haza szent szimbólumát múzeumba zárják, amikor a nemzet egymástól elszakított részeit politikusaink egymással szemben akarják kijátszani.

Szent Istvánra emlékezve látnunk és tudatosítanunk kell művének módszeres rombolását. Ennek a felemlegetése nem ünneprontás, ellenkezőleg: kísérlet a mű megóvására, de esély a megmentésére is. Az emlékezés a legjobb módszer a gondolathalál ellen, és ha a gondolat él, akkor a tettrekészség sem múlik el. Ebben azok legyenek számunkra a példaképek, akik az elszakítottságban emlékműveket állítanak országteremtő őseinknek és István hazateremtő művének.

Amíg tudunk emlékezni, amíg képesek vagyunk nem felejteni, addig él tettrekészségünk. Ma, a honfoglalás 1100. hivatalos évfordulójának évében, néhány évvel Szent István megkoronázásának ezredik évfordulója előtt, a nemzet szerteszét heverő darabjai között bukdácsolva, az emlékezőkészségünk az egyetlen biztosítéka annak, hogy a pár évvel ezelőtt nagy reménykedések közepette elindult újraépítkezésünk nem egy elvetélt kísérlet volt a Szent István-i mű megmentésére. Az állandóan megújított emlékezetünk a biztosítéka annak, hogy meg tudjuk újítani István királyunk művét, a hazát, oly módon, hogy ebben mindannyian újra helyet találjunk magunknak. Ma valóban egyetlen nagy feladat előtt állunk: új hazát kell teremtenünk, mert a régit részben lerombolták, maradékát kiürítették. Az új hazát Szent István műve alapjain kell újrateremtenünk. Mert hazát csak egyet lehet teremteni, haza csak egy van, s ennek fő gyökere a szellembe és a lélekbe van beágyazva.

Igaz, mindeddig azt hittük, hogy hazát is csak egyszer lehet teremteni. A 20. század történelmi tragédiái azonban ennek a felülvizsgálására kényszerítenek bennünket – tehát még egyszer meg kell kísérelnünk a hazateremtést, de a haza elárulói nélkül.

Géza fia, Vajk, Szent István királyunk, ezer év távlatából légy ebben a segítségünkre!