Szövetség a békéért

(A szöveg egy alkalmi kiadványba készült, szlovák nyelven. Szlovákiai NATO-kampány, 1997. április 25.)

Az 1980-as évek elején a szovjet propaganda egy új Amerika-ellenes hisztériát robbantott ki. Alapja ugyan valós volt, hiszen akkor fejlesztették ki az USA-ban a neutronbombát. Erre alapozva a szovjet tömbben és a kommunista-baloldali világhálózaton keresztül elhitették az emberek jelentős részével, hogy az amerikaiak háborúpártiak, és csak a kellő pillanatot várják a kirobbantására. „Új tűzkohót szít a tőkés Nyugat, / Új háborúra uszít, bujtogat, / Országról országra ellenáll a nép, / Dolgozva harcol a békéért.” – jutott eszembe az 1950-es évek legelején fejembe vert dalocska. Akkori kollégáim zöme – akik műszaki értelmiségiek voltak -, elhitte, hogy ez így van, Amerika készül a háborúra.

Nem tudom, hogy ezek a korosztályom béliek ma politikailag hová tartoznak, melyik politikai pártra szavaztak 1994-ben a legutolsó parlamenti választások alkalmával, sejtelmem sincs, hogy a lakosságnak ahhoz a 39%-ához tartoznak-e, akik támogatják Szlovákia NATO-tagságát, vagy az ellenkező meggyőződésűekhez. Nem csodálkoznék, ha a bizonytalanok csoportját gyarapítanák, de azon sem akadnék fenn, ha az ellenzőkhöz tartoznának. Azért vetődik fel bennem így a kérdés, mert ha annak idején nem jöttek rá, hogy egy ország civilizációs fokának növekedésével egyenes arányban növekszik a sebezhetősége is, azaz fokozódik a stabilitási és konfliktus-megelőző igénye, akkor azt is nehezen fogják elhinni, hogy óvni és védeni kell a civilizációt, mert törékeny. Ez azt jelenti, hogy minél civilizáltabb egy társadalom, annál inkább el akarja kerülni a háborút – az erőszak pártján azok állnak, akiknek nincs mit veszteniük. Nem a támadásra való készülődés a leghatékonyabb eszköz az erőszak vagy a háború elkerülésére, noha az erőfitogtatásnak lehet elrettentő hatása is. Inkább a lehetséges szövetségesek keresése, a hasonló kulturális és filozófiai alapokon álló civilizációk közötti szövetségek kötése a biztosabb béketeremtési eszköz.

Gondoljuk végig, hány háború zúgott végig Európán a legnagyobb rombolásig, a nácik által kirobbantott II. világháborúig? Addig is léteztek szövetségi rendszerek, de azok mindig valamilyen agresszív szándékból születtek. Először a II. világháború után, 1946-ban jöttek rá egyes európai hatalmak képviselői, hogy az európai világ az eddigiekhez képest másként is igazgatható: a békéért kötendő szövetség által. Egy ilyen szövetségi rendszer senki ellen sem irányul, hanem Európa védelmét szolgálja. Az Európából kiáramlott kultúrának és civilizációnak a védelmét, amely a görög-latin és a zsidó-keresztény egymásra hatás páratlan eredményeként született, mediterrán és közel-keleti gyökerekből táplálkozott. Ehhez a kultúrkörhöz tartoznak a kárpát-medencei nemzeti kultúrák – így a magyar és a szlovák kultúra is -, innen szívják energiájukat egyedülálló és pótolhatatlan sajátosságaik kibontakoztatására.

Amikor Európa nyugati felében ráébredtek, hogy a kölcsönösségen nyugvó kapcsolatok sokkal előnyösebbek, mint az ütközésekkel teli ellenségeskedés, különböző gazdasági szövetségeket hoztak létre, majd megalakították a NATO-t. Ebben az időben alakultak ki azok a szövetségek, amelyeken a mai Európai Unió is alapul. Mi, akik több mint negyven évig éltünk Moszkva vonzáskörében, nem lehettünk részesei ennek a nagy társadalmi felismerési folyamatnak.

Való igaz, hogy a közelmúltban, a kommunista hatalmi rendszerben a lakosságnak legkevesebb a 10%-a azáltal nyerészkedett a politikai rendszeren, hogy tagja volt a kommunista pártnak, illetve a kommunista államoknak a varsói paktum-béli tagságából húzott valamilyen hasznot. Ennek négyszeresére tehető azoknak az aránya, akik ennek a mellékvizein építették a karrierjüket vagy elégítették ki kisszerű igényeiket. Ezen kívül létezett azoknak a csoportja, akik nem tudták eldönteni, hogy mindettől távol maradjanak, vagy beadják a derekukat, ezért néha-néha engedtek a csábításnak.

Ma kiknek a nyomdokain haladunk? A közelmúltból melyik magatartás, melyik szellemiség batározza meg mai meggyőződésünket? Képesek vagyunk-e saját úton járni? Paradoxon lenne elvárni álláspontjuk gyökeres megváltozását azoktól, akik a múlt rendszerben elégedettek voltak a viszonyokkal vagy az élet- vitelükkel, vagy ha nem is voltak elégedettek, de beletörődve együttműködtek, és észrevétlenül azonosultak az akkori hivatalos felfogással. Minthogy az is valószínűtlen, hogy mindazok, akik a kommunista államok katonai szerződésrendszeréről, a varsói paktumról azt gondolták, hogy nemzeti érdeket sejt, egyszeriben egy másik katonapolitikai szervezetről más véleményt alakítsanak ki.

Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy Szlovákiában nem létezik az európai együttműködési szervezeteket támogató meghatározó erejű polgári háttér és akarat.

Ne csodálkozzunk azon sem, hogy egy olyan állam nemzeti többsége fél a páneurópai gondolattól és az észak-atlanti együttműködéstől, amely állam történelmi léte napokkal és hónapokkal mérhető. Egy ilyen együttműködési rendszerben ugyanis az állami önállóság egyes elemeit fel kell adni – és ez az állami önállóság még túl friss, semhogy elviselne ilyen nagyvonalúságot. Az önállóság és a szövetség filozófiailag felcserélhetetlen fogalmak, noha elviselik az összehasonlítást, ami azonban a natúr politika szintjén alig érthető. Úgy kell tudnunk elvonatkoztatnunk, hogy megértsük: az a fajta autonómia, amely az elnemkötelezettséggel, a neutralitással függ össze, az államok nemzetközi rendszerében a heteronómiába torkollhat. Az államok együttműködése, részvételi készsége a közös ügyekben, hajlandósága a szerződéses vagy szövetségi rendszerek kialakítására, tehát szuverenitásuk, autonómiájuk egy részének feladása, inkább a sajátosságok megőrzéséhez vezet.

A második világháború után Európa nyugati felén – ahová a latin gyökerű kereszténység révén mi is legalább ezer éve tartozunk – az együttműködés szelleme uralkodott el. Az együttműködés közös akarata az államok közötti kapcsolatokban meghonosította a megbékélést, társadalomszervezési módszerré avatta a szubszidiarizmust, és felfedezte az államhatáron átívelő együttműködést. Gyakorlati alkalmazásuk pedig áthatotta korunk politikai szellemét. A NATO és az Európai Unió is ebben a szellemi ágyban fogant. Azok a nemzetek, amelyek befogadják ezt a szellemiséget és áthatja szervezettségüket is, fejlődni fognak. Amelyek nem lesznek alkalmasak e szellemiség elfogadására, visszacsúsznak a fejlődés ferde síkján.

Kedves polgártársaim, tessék kérem ezt megérteni!