Miért maradt egyedül az önálló Szlovákia?

(Megjelent 1997. októberében, a Prečo Áno – Nie do EÚ? című szlovák nyelvű kiadványban)

Emlékszünk, hogy 1990 márciusában és áprilisában a prágai Szövetségi Gyűlésben a honatyák egymás haját tépték az ún. kötőjeles háborúban, ahogy annak az alkotmánytörvénynek a vitáját nevezték el, mely a csehszlovák államot volt hivatott átnevezni úgy, hogy az minél jobban megfeleljen az akkori szlovák–cseh viszonynak.

Ez nem sokkal azután történt, hogy a kommunista hatalom hagyta magát legyőzni. Abban az időben, amikor a bársonyos forradalom látszólagos győzteseinek háta mögött, vagy éppen a szeme láttára, csupán az alkalomra vártak a múlt rendszer tisztségviselői, az államrendőrség és annak ügynökei, hogy beépülhessenek az új politikai hatalomba, vagy hogy még nagyobb befolyásra tegyenek szert a gazdasági életben.

Ma sem tudok szabadulni akkori érzésemtől, hogy a fordulat idején a szlovák nemzetiek — az önálló, független és szuverén Szlovákiáért harcolók — elvakultságukban nem látták a dolgok lényegét. Tudatlanságból (vagy talán tudatosan) építették a kulisszákat az államrendőrség tagjainak (vagy a KGB-seknek), hogy mögöttük meg tudjanak kapaszkodni az új körülmények között. Azok az idős nénikék és unokáik is talán az ő útjukat egyengették, akik a pudmerici kastély felé vezető úton — ahol a parlamenti pártok elnökeinek, a három kormányfőnek, a három parlament elnökének és a köztársaság elnökének kellett tárgyalnia az ország sorsáról — transzparenseikkel kárörvendően üdvözölték Václav Havelt, mint a Cseh és Szlovák Köztársaság utolsó elnökét. Ezzel kifejezték ugyan mélységes vágyukat, de tiltakozásukkal egyben a kiszámíthatatlan jövőt is formálták. Az önálló Szlovákiáért harcoló politikusok közül csak egy állt meg félúton és elégedett meg (illetve megelégedett volna) Szlovákia számára Csehszlovákián belül egy önálló székkel és csillaggal az ország Európa Tanácsba és az Európai Unióba való felvétele után. Ám ő is későn reagált — az ország szétszakadását már nem lehetett megállítani, és Szlovákia számára az európai csillagok eltűntek a fellegekben. Ez az egyetlen szlovák nemzeti politikus Ján Čarnogurský volt, aki szintén csak azért torpant meg, mert egyszerre azt kezdte érezni, hogy az önálló Szlovákia sokkal kisebb lesz, mint Magyarország. A szlovák nemzeti színekbe öltözött szellem akkorra már kiszabadult a palackból, és minden annak rendje és módja szerint történt: az 1992. évi választási győzelem után Václav Klaus és Vladimír Mečiar már nem férhettek meg egy országban. Német pénzen befejezték a rövid életű, megszakításokkal létező — a XX. század háborúit követő rend teremtőinek kedvenceként számon tartott — csehszlovák állam szétverését.

Ne hagyjuk azonban magunkat egy irányba sodortatni. Jól tudjuk, hogy a cseheknek szükségük volt a szlovákokra a németek ellen, a szlovákoknak pedig a magyarok ellen kellettek a csehek — ezért egyesültek a csehszlovák állam létrejötte érdekében az első világháború végén. De hetven év elteltével, a kommunista rendszer szétesését követően mindkét nemzet hirtelen új környezetben találta magát, melyben az eredeti szövetség eszméje értelmét vesztette. Figyelembe kell venni azt is, hogy a szlovákok nagy része óhajtotta az önálló Szlovákiát — titokban még az ún. föderalisták is ezt kívánták. Azt, hogy pontosan milyen Szlovákiát akarnak, nem tudták — valószínűleg legalább olyan fejlettet, mint Csehszlovákia, olyan nemzetit, mint a második világháborúban létező Tiso-féle Szlovák Köztársaság volt és annyira függetlent, mint Svájc.

Az ország sorsáról népszavazással kellett volna dönteni, annak ellenére, hogy ilyen formában a népakarat kifejezésének nincs hagyománya Közép-Európa e térségében. A népszavazást követően minden bizonnyal nagyon érdekes — a leopárd vagy a zebra bőréhez hasonlatos –politikai térkép rajzolódott volna ki. Bizonyos vagyok benne, hogy a mai (önálló) Szlovákia népszavazás eredményeként nem jött volna létre. Csehszlovákia széteséséhez és Szlovákia állami önállósulásához egyértelműen szükség volt Vladimír Mečiarra, pártjára és a Szlovák Nemzeti Pártra. Nélkülük ez nem ment volna végbe (ezért is van most mindkét párt a kormányban). Ezt tudatosítaniuk kell azoknak is, akik szeretik az államilag önálló Szlovák Köztársaságot, vagy akik szintén az önállósulást óhajtották, csak más úton és más időbeli lefolyással.

Tehát azoknak — akik még nem tudják — meg kell mondani, hogyha óhajtották az önálló Szlovákia létrejöttét, akkor nem választhattak mást: vagy az önállóságot Mečiarral és a Szlovák Nemzeti Párttal, vagy az európai integrációt a csehszlovák állam keretén belül. Ma az a helyzet, hogy létezik egy önálló állami alakulat, melyben számbeli többségben élnek a szlovákok, és amely a szomszédos államokkal ellentétben lassan, de biztosan kimarad az európai integrációs folyamatból. Szlovákia az egyedüli közép-európai posztkommunista ország, amely politikailag alkalmatlan a NATO- és az EU-tagságra.

Ez nem a csorba bögre fülének a siratása. Csupán elmélkedés arról, hogyan árthat a nemzetnek a nemzeti elvakultság, illetve, hova vezet az a politika, amely nem igazodik a korszellemhez.

Ez év (1997) júliusában Madridban eldőlt, hogy Szlovákiát nem hívják meg a NATO bővítését előkészítő tárgyalásokra, és hogy Szlovákia nem lesz ott azon országok között sem, amelyekkel megkezdik a tárgyalásokat az EU-hoz való csatlakozásról. Szlovákia, mint Csehszlovákia része, még reményteljes tagnak számított mindkét európai integrációs szervezet számára. Ám most, az állami önállóság ötödik esztendejében, mikor már láthatóak a szlovák politika gyermekbetegségei és vészes kórjelei is, az integráció reményei szertefoszlottak.

Tekintsük át a veszteségek listáját:

  • Mit veszítettek azok, akik Csehszlovákiát hazájuknak tartották? Elvesztették hazájukat és az európai integráció lehetőségét.
  • Mit veszítettek azok, akik nem Csehszlovákiát, hanem csak Szlovákiát tekintették hazájuknak? Elvesztették reményüket, hogy Szlovákia állampolgáraként európai állampolgárrá váljanak.
  • Mit veszítettek azok, akik sem Csehszlovákiát, sem Szlovákiát nem tartották hazájuknak, csak olyan országnak, melyben a szülőföldjük van, és ahol polgári életüket élik? Elvesztették az állampolgári egyenrangúsodás egyetlen esélyét.
  • Mit vesztettek a magyarok, akik Szlovákiában élnek, és a lakosság mintegy 12%-át alkotják? Kevesebbet vesztettek, mint a szlovákok, mert legalább
  • Magyarország integrálódik — de egyúttal többet is vesztettek, mert egyre távolabb kerülnek a magyar nemzet legnagyobb tömbjétől.
  • Mit veszítettünk mindannyian? Elveszítettük a polgári egyenrangúság esélyét, az állam szubszidiáris felépítésének lehetőségét, a jogállam biztonságát, a gyengébb védelmének esélyét az erősebbel szemben stb.

És mi maradt mindannyiunknak? Egy állam, amelyben a kormány a nemzeti politikát egy fasiszta előkép szerint valósítja meg, hatalmát diktatórikusan gyakorolja, és totalitárius módszereket alkalmaz. Történik pedig ez a XX. század végén — három évvel a második évezred befejezése előtt! Az emberek jobb jövő iránti reményének ilyen kerékbe törése nem maradhat büntetlenül.

Most pedig nézzük azon hiányosságok listáját, amelyek miatt Szlovákia éretlennek bizonyult az európai integrációra.

A Szlovákia politikájával kapcsolatos első kérdőjelek az ország ET-taggá való felvételekor jelentek meg; a második Mečiar-kormány politikusai saját kezűleg rajzoltak fel őket a politika egére. Ezt néhány órával Szlovákia ET-felvételét követően tették, amikor azt nyilatkozták, hogy a felvétel négy feltételét — melyek mind a szlovákiai magyarok jogállásával voltak kapcsolatosak — lehetetlen teljesíteni. Erről az epizódról már valószínűleg sokan megfeledkeztek, miután Michal Kováč államfő és Vladimír Mečiar kormányfő között kitört a konfliktus. Ezt követően az a három eset, mely az európaiak gyomra számára megemészthetetlenné vált, a szó szoros értelmében elmosta Szlovákiát: a szlovák titkosrendőrség által szervezett emberrablás, melyet a köztársasági elnök fia ellen követettek el, a Mečiar pártjához hűtlenné vált parlamenti képviselő jogtalan kizárása a törvényhozó testületből, és végül a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról kiírt népszavazás kormány általi meghiúsítása. Ezek mellett a parlamenti demokrácia alapelveinek sorozatos megsértése már csak sétalovaglás.

A Szlovákiát terhelő kifogások csomagjában sajátos figyelmet érdemel a nemzeti kisebbségek és a magyar nemzeti közösség jogállása. Bár ez egyelőre csak úgy jelenik meg, mint a kisebbségi nyelvek használatának akadályozása (főleg a magyar nyelv kiiktatása a hivatalos érintkezésből) vagy a magyar oktatásügy problémája (főleg az állami szervek repressziója a magyar iskolák és pedagógusok ellen), ez csak a kezdetnek tekinthető. A jövőben a munkanélküliségnek a magyarok körében látható magas aránya, az állami támogatásoknak a magyarok által lakott területeken lévő diszkriminatív jellegű hiánya és az országnak a magyarokat hátrányos helyzetbe hozó új területi-közigazgatási felosztása következtében Szlovákiában növekedni fog a feszültség.

Mikor lesz alkalmas Szlovákia arra, hogy a demokratikus államok családtagjává váljon? Ennek időpontját nem lehet meghatározni. A megoldandó feladatokat szem előtt tartva egyértelmű, hogy például akkor, ha az előbbiekben említett problémák megszűnnek. Korábban ez aligha várható.