A reformkor után százötven évvel

(1998)

Ez év március 15-én lépünk a magyarság „régi dicsőségét” újraélesztő, nemzeti és állami létünket megújító reformkor kicsúcsosodása, az 1848-as forradalmi eseményeket megnyitó március 15-e százötvenedik évfordulójának esztendejébe. Ez nem csupán politikatörténeti évforduló, hanem nemzetünk nagy emlékéve, mert akkor fogalmazták meg a kor szelleméhez méltó módon és attól áthatva a magyarság társadalmi, politikai, nemzeti és gazdasági újjáépítésének programját. Azoknak a politikusoknak, közgondolkodóknak, költőknek, íróknak egy része, akik ennek a történelmi eseménynek meghatározó egyéniségei voltak, a reformkor kezdetén – 1825-ben, első reformországgyűlésünk idején – gyermek – vagy éppen serdülőkorukat élték. Negyed század elteltével azonban nemzetépítő programokat, politikai elemzéseket, gazdaságelméleti tanulmányokat, forradalmi verseket, a nemzeti függetlenség és a polgári szabadság védelmére toborzó dalokat, máig csodált zeneműveket és a szemet könnybe borító nemzeti himnuszunkat tették le a nemzet oltárára. A reformkor felnevelte szellemi képviselőit és harcosait.

A tét óriási volt. Átalakulóban volt a több évszázados világrend. A szabadság és egyenlőség eszméjének hatására az alattvalók különböző rétegei követeltek maguknak helyet a hatalom, az önrendelkezés és a jólét asztalánál. Össznépi nemzetté válva egymás között kívánták elosztani a kormányzás felelősségét, felemelve a magasba az őket leginkább összekötő egyetemességet: a nemzetet.

A magyarság ezt az állapotot különös módon élte meg, átérezve Vörösmarty sürgetését a régi dicsőség helyreállítására. A felvilágosodás jakobinizmusán is okulva, az univerzális helyett a sajátosat ragadta meg, hogy ezzel a történelmi népek univerzumába helyezze vissza a nemzetet, ezt az egyediségében sokrétű és több dimenziójú történelmi jelenséget.

A reformkor új életet lehelt az évezredes múltú magvarság szunnyadó, már-már porladónak hitt testébe.

Az újat számunkra akkor nem csak a szociális forradalom jelentette, nem csak a polgárosodó közép- és kisnemesi rétegek megjelenése a hatalomért küzdők versenypályáján. Nekünk nem a népesedési robbanás okozta feszültségeket kellett megoldani, hanem a nemzet egészének az újjáélesztését kellett elkezdeni. A reformkorig átmentett magyar középkor, a törökdúlás óta 300 éven át bomladozó magyar társadalom a gőzgép üzembe helyezésével Fémjelzett első műszaki forradalom küszöbén a lét és a nemlét közötti választásra kényszerült. A döntés megszületett: győzött a létigény. A lét pedig azonos volt a nemzet önálló cselekvési vágyával, felemelkedésével és függetlenségével.

A nemzeti elv győzelmének e diadala nem a történelmet utólagosan magyarázó elmélkedők kényszerképzete, hanem a korabeliek tanulsága. Ami érthető százötven év távlatából is, hiszen a történelmi tudat az írástudatlanság uralkodásának idején nemzedékről nemzedékre szállt, akárcsak a szabad gondolkodás elnyomásakor, amikor a suttogó emlékezés révén erősödött.

A nemzet felemelkedésén, átalakításán a versenyszellemhez való alkalmazkodásán, a döntési jogok birtokba vételén túl milyen cél állt még előttünk a reformkor csúcsán?

A felzárkózás.

A török provinciából majd a Habsburg-olvasztótégelyből való kilépés, és önálló újreintegrálódásunk Európában. Ez volt a cél.

Abban az Európában, amely a mohácsi vész idején hat meghatározó hatalomból állt, melyeknek akkor egyike volt a magyar királyság. A reformkorban a tét kimondatlanul is ez volt: az Árpád-háziak, az Anjouk, és Korvin Mátyás nyomdokain kell haladni. A tét tehát semmivel sem volt több és kevesebb, mint az, ami ma áll előttünk: felzárkózás az időközben ugyan megváltozott arculatú Európához, de ahol nekünk történelmileg öröklött helyünk van, elsősorban Szent István jóvoltából.

A reformkorban azonban ezt így politikus nem fogalmazta meg, mert akkor még működött az a társadalmi program, amely szerint ez volt a természetes. Akkor erről nem kellett beszélni – annak ellenére nem, hogy Európa szinte tudomást sem vett rólunk. Akkor még a magyarság nemzethaláláról elmondott herderi jóslatok nem jutottak el a nép füléhez – tehát nem kellett ettől sem rettegni, csak a józan észre kellett hallgatni. A józan ész pedig 1848. március 15-én felsorakoztatta a tömeget Nemzeti Múzeumunk elé, a pozsonyi diétán pedig a még magukhoz nem tért, közjogi vitákkal önmagukat áltató honatyák szeme elé Petőfi 40 000 felkelt parasztjáról festett délibábképet. És ettől megtörtént a rebellió. Ebben a vonatkozásban az már csak részletkérdés, hogy a vívmányokat hitelesíteni vitték a császárhoz – hiszen elődeink jogállamban éltek, ahol Werbőczy törvényeit, vagy a Pragmatica sanktiót azok is tiszteletben tartották, akiket hátrányosan érintett.

Gyakran kényszerülünk párhuzamokat húzni, hasonlatokat keresni a történelmi korok és a mindenkori jelen között. Ez az igyekezet sokszor sikeres, esetenként hamis eredményre vezet. A történelem ugyanis nem ismétlődik, mert kétszer ugyanabba a folyóba sohasem léphetünk. De a történelmi helyzetek hasonlóak, mert az idők során ugyan néhányszor megoldjuk sarunkat, hogy tiszta lábbal lépjünk át egy újabb és újabb korba, mégis átvisszük a szennyet és a fertőzést.

Egyelőre nem tudunk szabadulni attól a félelmünktől vagy rögeszménktől, hogy nemzetünknek utolsó programalkotó és azt megvalósító korszaka éppen a reformkor volt. Minden, ami utána következett: a kiegyezés, a századforduló konjunktúrája, vagy a XX. század két világháborúja közötti nemzetmentési műveletek a reformkor lelki energiájából táplálkoztak, azt élték fel, de újat nem adtak hozzá. Lehet, hogy ez természetes, hiszen a történelemnek ritkán adódnak nagy korszakai, amelyek különleges teljesítményre ösztökélik a kor szülötteit, hogy kivételes teljesítményt nyújtsanak, mint a gyenge izomzatú katona, amikor az életösztönétől vezérelve teljes szerelésben önmagát felülmúló fizikai teljesítményre képes.

Elfogyott volna az energiánk?

Ez nem lehetséges, hiszen a biológiai és a szellemi energia a mindenség és a hit forrásaiból újul meg.

Elveszett volna a hitünk?

Ez sem igaz – mégha megtépázott is -, hiszen a hitnek nincsen anyagi függősége, csak szellemi és lelki gyökere.

Nincsenek példák!

Ez talán közelebb áll a valósághoz, hiszen az elmúlt évtizedekben kevés példája akadt a rendíthetetlenségnek. Hányszor maradtunk mentesek a rombolás, a megalkuvás, a behódolás, a kételkedés, a feladás, a visszavonulás, az átváltozás, a besúgás, a feljelentés, a nyerészkedés, a másik megkárosítása, az árulás, a lemondás és a romlás démonának szellemétől? Hányan maradtunk mentesek a hatásától? Szinte senki. Kezünk ujjai elegendőek lennének a számbavételre.

A reformkort megelőzően sem hiányoztak ezek a kísértések, de elődeink le tudták győzni őket!

Nehéz eldönteni, hogy hasonló vagy kisebb esélyünk van-e győzelemre jutni e bennünket kísértő erők fölött, mint a reformkor magyarságának. Csökkenti-e esélyünket, hogy a 150 évvel ezelőtti helyzethez képest ma nyolc darabra szakított a nemzetünk? Csökkenti-e esélyünket, hogy míg abban a korban – amire most emlékezünk – töretlen volt elődeink hite a nemzet fennmaradásában, ma pedig sem az utca népének, sem a népet képviselő elöljáróknak nincs, vagy alig van sejtelme történelmünk lényegéről? Petőfi a nagy francia forradalom eszméit tanulmányozta, miközben szerelmére, a nemzetre, a forradalomra, a szabadságra gondolt. Ma szinte nem akad költő, aki hozzá hasonlóan a kor eszméit így tudná végigpásztázni lélekben és gondolatban. Szinte nem akad politikus, aki látná és érezné a holnap elmondandó nyilatkozata és a múltunkat a jelenünkkel összekötő pontok közötti összefüggéseket.

A XX. században kétszer pusztított a középszerűség Európában: először a fasizmus diadalának idején, másodszor a kommunizmus képében, de máig hatóan.

A reformkor szintén a rombolás és a középszerűség diadala után következett be – igaz, a felvilágosodással a háttérben.

Abban már biztosak lehetünk, hogy a történelmi sorsfordulók a hasonló helyzeteket teremtő forgatókönyvek szerint játszódnak le. A változók: a szereplők és a közfelfogás.

A szereplők ma mi vagyunk. Azt azonban tudjuk, hogy nincs közöttünk Kossuth Lajos, Petőfi, Széchenyi vagy Vasvári Pál típusú ember. A közfelfogásról is tudjuk, hogy a reformkor a változtatás jegyében zajlott, ma pedig a változtathatatlanság szelleme nehezedik ránk. Csupán egy a biztos: a helyzeteket mi is teremthetjük. És a helyzetekben az a döntő, hogy szellemileg alkalmasak, azaz felkészültek vagyunk-e és aktívak, azaz rátermettek vagyunk-e? Meg tudunk-e felelni a tudás, a Feladatvállalás és az erkölcs hármas követelményének?

Nem tudjuk, hogy új reformkor előtt állunk-e, azt azonban érezzük, hogy nemzetünknek szüksége van az új reformkorra, a Kárpát-medence minden országában. Az alaphelyzet kialakult: megbukott a kommunista hatalmi rendszer, és átalakultak az évtizedes nemzetközi szerkezetek. Ilyen feltétel mellett kell újrafogalmazni a nemzet céljait és magát a nemzetet is. A reformkor ugyanis nem idő, nem esemény, hanem maga a tartalom. Másfélszáz évvel ezelőtt elődeink a tartalmat az uralkodó korszellem jegyében fogalmazták meg: modernizálták a középkori nemzetet azáltal, hogy az alattvalók társadalmát önrendelkező nemzetté léptették elő, és a közember számára is hozzáférhetővé tették a közjó ügyeinek irányítását.

Ma ennél sokkal bonyolultabb a helyzetünk. Mert egyszerre van szükségünk a reformkori lelkesedésre, a közért való gondolkodásra, a márciusi ifjak lendületére, a 48-as honvédek áldozatvállalására, de a kiegyezéshez vezető bölcsességre is. Azáltal is bonyolódik a helyzetünk, hogy nemzetünk, ahány országban él, annyi fajra állapotban található.

A reformkor szellemét a nemzet önmaga fölötti rendelkezésének óhaja és célja hatotta át – ez volt akkor a korparancs. Ma a polgár, a polgárok közösségének az önrendelkezése a korszellem. A reformkorban a nemzet és az állam közé egyenlőségjelet tettek. Ma ez a fajta állameszme már sem történelmileg, sem filozófiailag nem állja meg a helyét. A magyarság helyzete pedig éppen ellentétes ezzel. A korszellem ma a nemzeten túli állam és a határnélküliség jegyében fogalmazódik meg.

A mai reformkorunk egyik célja legyen tehát nemzetünk tagjainak polgári önrendelkezése és újbóli egymásra találása. A felvidéki magyarság ennek a bevezetőjét már megfogalmazta – megtartottuk első „reformországgyűlésünket” 1994. január 8-án Komáromban. A 150 évvel ezelőtti elődeink az első reformországgyűlést követően a kibontakozáshoz szükséges intézményeket kezdték megteremteni, mígnem 1848-ban eljutottak a felelős magyar kormány megalakításáig.

Mi is intézményeinkért vívjuk küzdelmeinket. De micsoda különbség – míg elődeink építették a nemzetünket csinosító szervezeteket, társaságokat, intézeteket, addig mi, itt a mai Szlovákiában a lerombolásuk ellen hadakozunk, a polgári aktivitás helyett pedig a polgári engedetlenség különböző formáit kényszerülünk megtervezni. Míg reformkori elődeink a nemzeti egységet építették a nagy cél megvalósításáért, melyen repedés akkor keletkezett, amikor a lassú és a gyors lépések taktikája között kellett választaniuk, most saját magunk romboljuk egységünket, és még az azonos gyökérből származó gondolatok kölcsönös elfogadásában sem tudunk megegyezni.

Új reformkorra van hát szükségünk, amelynek kicsúcsosodását jelentő 12 pontját azzal az óhajjal kellene kezdeni:

  1. Váljon Szlovákia alulról építkező demokratikus jogállammá! Majd azzal folytathatnánk:
  2. Mentsük meg a magyar iskolákat! Az iskolaalapítás, illetve – működtetés joga az anyagiakkal együtt kerüljön az önkormányzatok kezébe!
  3. Mentsük meg a magyar kultúrát! A magyarság részesüljön arányosan a kultúrára és közintézményekre szánt központi költségvetésből!
  4. Teremtsük meg a szlovákiai magyarság közügyeinek és fejlődésének szolgálatára a közteherviselés elve szerint a Közérdekű Országos Magyar Alapítványt!
  5. Törvény biztosítsa a magyar nyelv egyenjogúságát a hivatalos használatban!
  6. Legyen önálló magyar egyetem!
  7. Kezdeményezzünk helyi népszavazásokat a területi-közigazgatási rendszer átalakítására!
  8. Alakuljon meg a magyarság önkormányzati rendszere!
  9. Legyen felszámolva a kollektív bűnösség elvét érvényesítő minden jogszabály és azok következményei – a magyarok kapják vissza elkobzott ingatlanjaikat és a második világháború után igazságtalanul elítélt magyarok részesüljenek jóvátételben és kárpótlásban!
  10. Készüljön el a magyarság jogállását meghatározó törvénytervezet.
  11. Az Alkotmány határozza meg a szlovákok és magyarok egyenrangú partneri viszonyát!
    Hogy mindezekben a kérdésekben politikai közmegegyezésre jusson a szlovákiai magyarság:
  12. Egyesüljenek a koalícióban tömörülő magyar pártok unióba!

Ezek a szempontok legyenek a mi reformkorunk és a mi negyvennyolcunk alapjai. Nem azért, hogy méltó folytatói legyünk történelmünknek, hanem annak érdekében, hogy legyen folytatás.

Önök a folytatás letéteményesei, Önök a hiteles kezesei fölemelkedésünknek.

Világítsa meg az Isten elménket, hogy mindig tudjuk, mit kell cselekednünk, hogy mindig tudjuk, mit cselekszünk, hogy mindig tudjunk cselekedni.