Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(1998)
Vannak gyökéremberek, akik az őseinkhez és a szülőföldünkhöz kötnek bennünket. Vannak lámpás emberek, akiknek példamutatása nélkül tévelyegnénk, és vannak, akik helyzeteket teremtenek, hogy cselekvésre ösztönözzenek bennünket. De vannak, akik mindezt egyesítik, tevékeny életük híján elszáradnának a gyökerek, kihúnyna a lámpa, és meddők maradnának a helyzetek. Ez utóbbi kevesek egyike Turael Lajos, a felvidéki magyarság örök tanárura.
Lehet tizenévesen remek mívű verseket írni. Lehet életünk közepe táján örökzöld regénnyel megajándékozni az emberiséget. De egy alapjában megroskadt és értelmiségét vesztett társadalmat csak egy egész életművel lehet gyógyítani és felemelni. Turczel Lajos ez utóbbi feladatra vállalkozott. Vallomásaiból nem derül ki, hogy ifjúkorában mennyire tette ezt tudatosan, amikor a jogászi pálya helyett a tanítást és az irodalomtudományt választotta. De ha más nem, a felvidéki magyarság helyzete a második világháború után ezt a feladatot rótta rá. És ő nekivágott a feladat elvégzésének.
Életművét, közel ötven évnyi pedagógusi, irodalomkritikusi, irodalom- és művészettörténészi munkásságát madártávlatból láthatom – így egészében látható. Ilyen szemszögből elfogulatlanabbul jelenik meg az apró termetében rejtőző szellemi és alkotói nagyság, amely fáradhatatlanságból és makacsságból, valamint az érték és minőség tiszteletéből tevődik össze.
Tessék elképzelni, milyen állapotban volt a megtépázott felvidéki magyarság Turczel Lajos pályakezdésének idején – a második világháború végén és utána. Akkor már nem az elszakítottság gyötörte, hanem a végpusztulástól való félelem. Az az állapot, ami akkor uralkodott az életünkben, rosszabb volt az ősködnél: romokban hevertünk. Tanítóink nem voltak, mert elnyelte őket a pusztítás csehszlovák démona. A jogász és jószágigazgató Turczel Lajos tanítani kezdett. Először a jogfosztottság évei után elsőként megnyílt komáromi gimnáziumban, majd néhány év múlva az egyetemen. Magyar értelmiséget kezdett nevelni az elhurcolt, kiűzött, eltelepített, letiltott, meghasonlott, elpusztult és elpusztított magyar értelmiség helyébe. Új értelmiség nevelésébe kezdett, hogy legyen folytatás. A sztálinizmus, a szocialista realizmus és a sematizmus múlttagadó, illetve múltgyalázó korszakában ő lett az összekötő kapocs szellemi múltunk és jövőnk között, miközben alakította a jelent.
Értelmiségünk és középosztályunk jelentős részének elpusztítása vagy elűzése miatt a Felvidéken a kommunista hatalomátvétel után az okítatlan tanító és a helyesírással is néha küszködő író, költő jelentette a magyar értelmiséget és a magyar közéletet. Turczel Lajos ezért a legnagyobb hiánycikket igyekezett pótolni, a művelt magyar főt. Tanárokat tanított, és pallérozta a költő- és írópalántákat, akik az elpusztított múlt miatt, és nem kevésbé a „senkik vagyunk és minden leszünk” buta gőgöt sugalló bolsevik propaganda miatt nem tudták, hogyan kell cselekedni. Ebben a buzgó, de szánalmas helyzetben a vox humana strázsáján álló Fábry Zoltán mellett Turczel Lajos lett az élő és megtestesülő folyamatosság. Munkássága kísérlet volt arra, hogy az akkori, sőt a máig tartó felületességben erkölcsi kérdéssé avassa az alaposságot és a művességet. Szinte a lehetetlennel próbálkozott, de eredményesen, hiszen nagyrészt neki köszönhető, hogy lett ismét értelmisége a felvidéki magyarságnak.
Turczel Lajos mintegy harminc éves egyetemi pályafutása során a magyar irodalomtanárok százait nevelte fel. Az elmúlt csaknem ötven évben megjelent több száz újságcikkével, tanulmányaival, kritikáival pedig ezreket okított. Ez a statisztikailag kimutatható életműve. De történelmileg ez mégis kisebb jelentőségű annál a szellemi kisugárzásnál, amellyel rendszeresen és tudatosan tett ellene annak a hivatalos hatalmi törekvésnek, hogy megfosszanak bennünket múltunktól és elidegenítsenek a magyar nemzettől. Turczel Lajos egész eddigi írott és íratlan életművével a magyar nemzeti azonosságot erősítette mindazokban, akiket tanított és nevelt. Köszönhetjük neki, hogy szellemi örökségünk egy részét birtokolhatjuk és gyarapítva hagyhatjuk utódainknak.