Esélyek és veszélyek

(Magyar Napló, 1998. december)

Az 1990-es években a közép-európai régió népei olyan változásokat éltek át, olyan törekvések részeseivé váltak, amelyek ritkán adódnak a történelem során. A magyarságra vonatkoztatva gondolok a rendszerváltozásra, az európai uniós csatlakozásra, amely felvetette a kétkategóriájú magyar létrejöttének veszélyét, ugyanakkor megnyitotta a magyarság újraintegrálódásának a lehetőségét. A változások következményeire szakmai műhelyeknek, a politikának s emberek tömegeinek kell választ találniuk.

A magyarság jövője szempontjából az egyik legfontosabb kérdés az, hogy felkészültünk-e az európai uniós csatlakozásra, illetve mit hoz magával a kétkategóriájú magyarság, vagyis az Európai Unióba tartozó, ill. az azon kívül rekedt magyarság csoportjainak létrejötte. Másik kérdés az, mit lehet tenni a szomszédos államokban élő magyar népesség jogállapotának javításáért.

Az elhangzott előadásokból, ill. a Magyar Napló szeptemberi számában megjelent tanulmányokból egyértelműen kiderült, hogy ma nem léteznek olyan nemzetközi jogi normák, amelyek a felvetett kérdésekre megoldási lehetőséget kínálnának. A létező nemzetközi dokumentumok egyelőre nem jogi jellegűek, előírásaik be nem tartása nem szankcionálható. Ahogy Romsics Ignác hangsúlyozta tanulmányában, két lehetőség adott a térségben: vagy nemzeti demokráciák alakulnak ki, melyekben a számbeli többségben élő nemzet érdekei érvényesülnek, vagy nemzeti diktatúrák jönnek létre. Harmadik lehetőség, vagyis valóban demokratikus viszonyok kialakulása tulajdonképpen fel sem vetődik.

Ezekkel a tényekkel kell szembenézni, és ezekre kell alkalmazható megoldásokat keresni. Úgy lehetne fogalmazni, hogy a megoldáshoz vezető helyzetet vagy precedenst kell teremteni, ami a politika és a jogi szakma feladata. Mi a válasz a kétkategóriájú magyarság létrejöttére, amellyel kapcsolatban megoldási javaslatként a kettős állampolgárság intézménye vetődött fel? Megítélésem szerint sem szerencsés ehhez a javaslathoz doktriner módon ragaszkodni, mert a kettős állampolgárság csak annak az egyénnek a szempontjából jelent kettős állampolgárságot, aki felvesz egy másik állampolgárságot. Magyarország szempontjából azonban ez nem kettős állampolgárság, hanem a magyar állampolgárság elnyerhetőségének kérdése. Ennek a helyzetnek a megoldása a külföldi magyar státusának a megfogalmazásával, ill. ezzel kapcsolatban valamilyen jogi normarendszernek az elfogadásával is megközelíthető. Azzal, hogy a Magyarországra Szlovákiából, Ukrajnából vagy Romániából érkező magyart ne turistaként kezeljék, hanem más megítélés alá essék, mint mondjuk egy thaiföldi.

Ezen a helyzeten változgatni kell, de ez még nem fogja megoldani a kétkategóriájú magyar kérdését. Ha Magyarország tagja lesz az Európai Uniónak, nekünk szlovák, román vagy ukrán állampolgárként az Európai Unió földjén, Németországban vagy Franciaországban nem lesznek azonos jogaink a magyar állampolgárokkal. 1918 óta először következik be az az állapot, hogy nem egy kategóriába tartozunk. Erre a helyzetre kell megoldást találni. Kérdés, hogy milyen megoldási javaslatokra lehet számítani Magyarországnak, az Európai Uniónak és azoknak az országoknak a részéről, ahol magyarok élnek. Ha az utóbbiak fejlettebbekké válnak, akkor tagjai lesznek az Európai Uniónak, ami bizonyos problémák megoldását magával hozza. A kétkategóriájú magyar ugyan megszűnik, de nem szűnik meg azaz állapot, amely kezdettől Fogva – 1918-tól – adott. Nevezetesen az, hogy a Kárpát-medencében, de nem Magyarországon élő magyar nem azonos rangú és jogú személy a többi magyarhoz képest, mert Magyarországon idegenként kezelik, a szülőföldjén belül pedig a többségi nemzet dominanciája miatt hátrányos megkülönböztetésben van része akkor is, ha formálisan érvényesülnek a demokrácia szabályai. Ez érvényes minden Magyarországgal szomszédos országra.

Ezt a kérdést az eddigiekhez képest más szinten kell kezelni. Talán jó eszköz lett volna Magyarország és a szomszédos országok között megkötött alapszerződések rendszere, amely egyes elemeit tekintve felváltotta a világháborút követő békerendszert. Az alapszerződésekbe azonban nem lett beépítve semmilyen olyan eszköz, amely, ha nem is védhatalmi státuszt jelent, de biztosítékot léptet életbe. Utólag is mondjuk ezt a bírálatot, mert amikor ezeket a szerződéseket megkötötték, akkor hiába mondtuk, senki sem hallgatta meg észrevételeinket. Egyetértek Balla D. Károllyal, hogy Magyarország ebben az esetben is idegenként kezelte a szomszédos országokban élő magyarságot.

Nyilvánvaló, hogy a fennálló államhatárok megváltoztathatatlanok, mert két háború között az államhatárok általában megváltoztathatatlanok. Mivel mi békés megoldásokban gondolkozunk, a fennálló határokat evidenciaként kezeljük, így nem megváltoztathatóságukról és nem is légiessé vagy átjárhatóvá válásuktól várjuk a megoldást, hanem arra keressük a választ, hogy a határok fennálló rendszeréből kiindulva hogyan oldható meg a magyarság reintegrációja, hogyan lehet megteremteni az újraegyesülés feltételeit.

Erre a kérdése a válasz egyértelműen Magyarországról várható. De mennyire várható el ma Magyarországtól abban a lélektani állapotban, amelyben az ország lakossága van? Egyrészt rohan az Európai Unió felé, szerencsére oda és nem más irányba, másrészt az ország lakossága pszichikai, tömeglélektani szempontokból nincs felkészülve a kérdés kezelésére. Kivételt képeznek azok a politikusok és szakemberek, akik, felmérve a kérdés súlyát, a jövőbeni hatását, behatóan foglalkoznak vele. De ők is a választópolgároktól, illetve az őket eltartó társadalomtól függenek. Tehát az egyik legfontosabb feladatként tudatosítani kell a magyarországi társadalomban, a magyarországi közvéleményben, hogy a magyarság reintegrációjának természetes folyamatként kellene lezajlania. Magyarország lakosságának és a szomszédos országokban elő magyar népcsoportoknak az érdekei azonosak, nem állíthatók szembe egymással. A magyarországi lakosságot tehát arra kell felkészíteni, hogy a fennálló államok megkérdőjelezése nélkül hogyan lehet végrehajtani a reintegrálódást. A szemlélet-átalakítást az oktatásnál kell kezdeni. Dávid Gyulához csatlakozva hangsúlyozom, magyarországi fórumon immár harmadszor, hogy a magyar irodalom, történelem és földrajz tanítását más alapokra kell helyezni, új megközelítési szempontokra van szükség. Meg kell tanítani a magyarországi diákkal, hogy ma milyen körülmények között, hol élnek magyar népcsoportok, a XX. században milyen tragédiákon, megpróbáltatásokon mentek keresztül, milyen irodalmi, kulturális értékeket hoztak létre. A magyarországi diák erről vajmi keveset tud. A reintegrálódás áldozatokkal jár. Felkészült-e erre a magyarországi társadalom?