Fekete Gyula: a megőrült világban fogant ember

(Duray Miklós méltatása a Hűség-díj átadása alkalmából. Cece, 1999. július 4.)

Duray Miklós abban a megőrült világban fogant, amikor eldőlt már a háború sorsa, de még gyilkoltak a fegyverek, s akkor született meg, amikor már a békét ünnepelték százmilliók. Pedig álságos béke volt ez, hiszen széltében dúlt akkor már szülőföldjén az a másfajta háború, amely nem a testet, hanem a lelket gyilkolja, s amely váltakozó hevességgel, szapora egyezkedésekkel, ritka fegyverszünetekkel azóta is tart, végeláthatatlanul. Magyar nyelvű könyvekből rakott máglyák fényénél látta meg a napvilágot, mostoha haza földjén. A lakásukba zsúfolt ládák közt tapogatva tanult meg a saját lábára állni, nyolcéves koráig teltek napjai a ládák közt, amelyekben szükséges holmijait tárolta a család, alattomos nappalok és éjszakák minden órájában készen a kitelepítésre.

Amikor a szülői ház viszonylagos védettségéből kilépett, akkor lett igazán védtelen, iskoláiban, egyetemen, munkahelyein. Lefasisztázták a szlovák posztfasizmus hlinka-gárdistái, Tincshangulatot szerveznek ellene, zaklatások, tilalmak, házkutatások, beidézések, vallatások, közbűntényesek börtöne, megaláztatás, gyűlölködés kíséri mindennapjait, s évek, évtizedek során beléje kérgesedik a kiszolgáltatottság tudata, közérzete.

Egyetlen bűne – a hűség. Makacsul, megalkuvás, meghátrálás nélkül – a hűség magyarságához.

A gyűlölet szennyes hullámait ellene s az őslakos magyarság ellen – József Attila szavával – a „fasiszta-kommunizmus” olyan népben kavarta fel, amelynek írmagja sem marad, ha egy évezreden át nem a magyar központi hatalom – évszázadokig európai nagyhatalom – védelmét élvezi. Amely Rákóczi szabadságharcához még tömegével küldte önkénteseit, s amely úgy keveredett a magyarsággal az együttélés évezrede során, hogy – antropológusok bizonyítják – nagyobb arányú a turáni koponya ma élő népességében, mint a magyar átlag. De amely megőrizhette, fejleszthette nyelvét, kultúráját ezer éven át, ama Szent Korona alattvalója_ ként, melynek a királyok is alattvalói voltak. Kisebbségi helyzetében bizonyosan szenvedett el sérelmeket, bár nem többet, mint a korabeli Európa kisebbségei, mégis gyűlölködő bosszúszomjjal fordult azok ellen, akiknek talán létét, megmaradását köszönheti.

Trianon világtörténelmi bűnét, tisztességtelenségét ma már nem is a nemzetgyilkolás céljával kiszabott határok jellemzik a legtragikusabban, hanem ami azóta történt: semmibe véve még a szerződés enyhe korlátozásait is, a több milliónyi átcsatolt magyarság folyamatos nyomorgatása, jogfosztása, üldözése, etnikai arányainak megbontása sorozatos rátelepítésekkel. És minthogy a bűncselekményeknek ez a garmadája-végső soron: a népirtás tartósan nem követhető el valamelyes ideológia nélkül, a Kárpát-medence légkörét Trianon óta folyamatosan szennyezi a gyűlölködés keltése vádakkal, rágalmakkal, történelemhamisításokkal.

„A kisebbségi létélmény tudatom legfőbb meghatározója – írja Duray. – A kisebbségi sorsban egyedül az öntudat és az általa irányított cselekvés nyújt védelmet, mert minden más irányú cselekvés az önfeladáshoz vezet.”

Minthogy a „félelemkeltő külső kényszer” egy pillanatra sem szünetel vele szemben, az ellenállás sem szünetelhet egy pillanatra sem. Permanens hadiállapot. A „kisebbségi lécélmény” nem ismerheti a lelki béke élményét. Duray Miklósnak pendelyes korától fogva a lelki békesség csöndje annyi pillanatra sem adatott meg, amennyi két lélegzetvétel közé belefér.

Nem ám csak a gyűlölködésre hangolt idegen környezet miatt.

Magyar barátai, ismerősei elhúzódtak tőle, üldöztetésében magára hagyták, volt idő, amikor nyilvánosan a nevét sem ejtették ki, hacsak nem a kötelező bíráló megjegyzésekkel megtűzdelve. Hiszen célszemély volt a politikai rendőrség nyilvántartásában, levelezését ellenőrizték, telefontját lehallgatták, még a lakásán sem volt tanácsos hangosan politizálni. Minden lépését szemmel tartották, személyes kapcsolata mind kartotékra került, s ebbe a magyar politikai rendőrség is szorgalmasan besegített, „persona non grata”-nak tekintette Kádár kormánya.

Nem adja fel a cselekvő ellenállást, szervezi az ifjúságot, szervezi a magyarság önvédelmét, bár nem igazán politikusi alkat. Az erkölcs s az igazság feltétlen szolgálata fegyvernek csak nagy távolságokra hatékony, a napi politikában a hatalom körüli kézitusákra használhatatlan. Duray Miklós inkább tárgya, mint főszereplője a politikai egyezkedéseknek, olyan aduász, melyet, ha felmutatnak és talonba tesznek, az ellenfél máris engedékenyebb.

Ebből a csillapíthatatlanul háborgó hadszíntérből nőtt ki Duray Miklós a nemzeti önvédelem szimbólumává. Mögötte a magyar öntudat és önvédelem erős pártja szerveződött a szlovák-magyar megbékélő együttélés programjával, részeseként ma már a szövetkező magyar pártokkal együtt a demokrácia útjára – egyelőre tétován – lépő kormányhatalomnak. 0, aki tanult szakmája szerint geológus, de végigkíséri életén az írói hivatás vonzása, nehéz napjaiban számára az irodalom a menedék. Őt, ha el is húzódik a rivaldafényből, tettei és harcokban társai annak a fajta politikusnak – a legnemesebb politikának – kötelezik el, amely az élet szolgálatával azonos.

Fiatal korában szenvedélyesen ostromolta a sziklacsúcsokat, s jógázott 15 éven át, mondván: ez termi a fegyelmet, a kitartást, a szolidaritást. „Ha az ember felmászik egy csúcsra, a világra való rálátása változik meg – vallotta egy alkalommal – csak az tudja, milyen élmény a horizont kitágulása, aki ezt megélte. Repülőgépről nem lehet ezt átélni. Hegymászás közben felkapaszkodom egy sziklapárkányra, és elém tárul a látvány. Más a fény, másak a színek…”.

Kitáguló horizontjára üzenem – Ady szavaival – a hűség díjhoz útravalónak:

„Az élet él, és élni akar –

Őrzők, vigyázzatok a strázsán!”