A mártírok tanúságtétele

(Arad, 1999. október 6.)

A magyar nemzeti függetlenségért, a magasztos szabadságeszmékért életét adó sok ezer magyart, oldalukon a szlovák, román, horvát, szerb, német, lengyel, örmény, zsidó hőst és mártírt tömören jelképező aradi tizenhárom kivégzésének évfordulóján a vértelen forradalom és a vérbe fojtott szabadságharc gyászos végkifejletére is emlékezünk – ezt tesszük évente, immár másfél évszázada.

Az utókor számára olyan egyszerűnek és törvényszerűnek tűnik a lázadás, a felkelés, a forradalom és az utána következő leszámolás. Hiszen nemcsak akkor és itt, Magyarországon, hanem szerte a világban a történelem folyamán többször csapott össze az új eszme a korábbival. Sok helyen folyt küzdelem a szabadság fejlettebb szintjéért vagy a nemzeti függetlenségért. A megújulást követelők gyakran ütköztek a korábbi hatalom védelmére rendelt fegyveres hadakkal. Századunkban és napjainkban is tanulság, hogy aki alulmaradt a küzdelemben, megszenvedte azt.

Mégis sokkal bonyolultabb mindez, mert akkor itt, Magyarországon, noha szintén így zajlottak az események, mégis másként történtek. A forradalmat és a szabadságharcot áthatotta a szabadság eszméje, ami azonban nem csak a polgári és szabadságjogokhoz kötődött, hanem egyúttal és elsősorban a magyar nemzeti eszméhez. De akkor mi állította csatasorba azon férfiak tízezreit – a mártír tábornokok közül is néhányat -, akik nem magyarok voltak? Egyszerűsítve azt válaszolhatnánk, hogy ez leginkább az ezeréves összetartozás-tudatnak köszönhető. Ez nagyrészt igaz is, de a 19. század közepe táján már sok ága virágzott az önálló nemzeti fejlődésnek itt is, ez pedig új, más, sokszor szembenálló tudatok és elkötelezettségek kialakulásához vezetett. Mi volt hát az oka, hogy itt, nálunk akkor a különböző nemzeti eredetű embereknek egy tőről fakadó azonosságtudata alakult ki, akik eljutottak annak végletes állapotába is: emelt fővel, kétségbeesés nélkül az életüket adták az eszméért?

Feltehetően az következett be, amire ritkán szoktunk gondolni, hogy Magyarországon a nemzeti és az általános emberi eszmék páratlan egybefonódása történt meg. A magyar reformkorban, majd az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban a polgári szabadságjogok és a nemzeti felemelkedés olyan együtthaladása jelenik meg a szemünk előtt, amire nincs példa az európai történelemben. Sőt, tellett ebből az energiából mások számára is. A megtorlás elől elmenekült szabadságharcosok küzdöttek az olasz nemzeti egységért és az észak-amerikai polgári szabadságeszmény győzelméért is. Ezért nem véletlen az sem, hogy éppen a magyar forradalom és szabadságharc idején, a jobbágyfelszabadítással egyidőben itt születik meg a világ első nemzetiségi törvénye és következik be a zsidók törvényes egyenjogúsítása. Miközben éppen a nemzeti eszme győzedelmeskedik, amelyre más nemzeteknél a másság iránti türelmetlenség a jellemző.

Nemzeti történelmünk e korszakában a nemzeti felfelé ívelés, a szabadságeszme konjunktúrája és a gazdasági modernizációs törekvések egy tőről fakadtak. Nehéz lenne megmondani, hogy a szabadságharc eltiprásának csupán a hagyományos dinasztikus politika volt-e a mozgatórugója, azaz a múlt bosszúja fonta a mártírok nyakára a kötelet és röpítette mellükbe tűzparancsra az ólmot, vagy tudatosan állították meg felfelé törekvésünket, hogy ne válhassunk más hatalmak vetélytársává. Tény, hogy nemzetünknek a múlt században újraéledő fája megtört Segesvárnál, Aradon, a pesti Újépületben, a pozsonyi kivégzések nyomán, valamint a majdnem húsz évig tartó elnyomás súlya alatt.

A sebek idővel behegedtek, de a szabadságeszme és a nemzetépítés együttes heroizmusából fakadó éltető erő mintha elapadt volna. A 19. század utolsó harmadának szédületes magyar fejlődése egy csodálatos, de belülről már kirabolt épületet emelt, amely külső lökésre összeroppant.

Lehet, hogy akkor sem és azóta sem volt elegendő idő arra, hogy összegyűljön a feltöltődéshez és az újrakezdéshez szükséges energia?

De talán mégsem ez a sors ítélete!

Úgy tűnik, ismét megtaláltuk az eszmét és az építkezéshez szükséges erőt. Ismét a polgári szabadság, a nemzet újjáépítése, valamint összeforrasztása és az európai együttműködés a vezérlő eszménk. Lehet, hogy nem olyan kedvező körülmények között zajlik mindez, mint a 19. század első felében, és lehet, hogy még sok erőt kell kiadnunk magunkból, hogy a száz évvel ezelőtti európai mozgásszabadsághoz hasonlót teremtsünk, de a törekvésben ismét élen járunk. Igaz, oldalunkon nem küzdenek úgy a többi népek, mint szabadságharcunk idején, de ellenünk sem küzdenek már olyan sikerrel, mint még a közelmúltban, mégha néhány megtévesztett hangoskodó torkából a gyűlölet szavait halljuk most is. Nyújtjuk kezünket feléjük, mert a gyűlölködésbe egyszer belefáradnak, és akkor célt veszítvén mihez kezdenének önmagukra maradva?

Együtt kell haladnunk a felemelkedés és a fejlődés útján – ezt igazolják a különböző nemzeti eredetű aradi mártírtábornokok is. A világ haladt előre annyit, hogy kísérleteink végeredménye nem mártíromság lesz, hanem felzárkózás egymás mellé. Ez az előrelépés ebben a térségben – a történelem tanúsága szerint azonban úgy látszik – a mártírok által jelzett út nélkül elképzelhetetlen lett volna. Ezért se feledjük emléküket soha!