Szerves politizálást! Késő esti elmélkedések a politikáról

(Megjelent az Irodalmi szemle 1999. 3-4. számában)

Messze esett az alma a fájától — mondhatjuk, ha politikáról beszélünk, mert e fogalomnak csak az átvitt értelme közismert, eredeti jelentése a feledés homályába veszett.

A politikáról általában hatalmi harc, uralkodás, kormányválság, pártoskodás, zsarolás, háborúskodás, megvesztegetés, fegyverkezés, gáncsoskodás, túszdrámák, merényletek, választási bohóckodás, hazudozás, ígérgetés és mindenféle jellemtelenség jut eszünkbe. A politika fogalmának hallatán általában negatív, a kisember napi életét semmibe vevő vagy megkeserítő események rémlenek fel előttünk. Ki gondolná, hogy a politikán, ezen az embertől elidegenedett cselekvésen, “úri huncutságon” eredetileg a várost, a települést, a polgárok közösségét, átvitt értelemben a közérdeket, a közügyekben való jártasságot, a közakarat szerinti kormányzást kellett érteni? Ma már szinte senki sem gondol arra, hogy e fogalom valóban a polgárok közösségére utal, összefonódik a társadalmi közérzettel és a közjóval, tehát maga a szerves társadalmi élet. Kevesen akadnak, akik úgy gondolják, hogy a politikában tekintettel kell lenni másokra is, és az akarat érvényesítését erkölcsi korlátok közé kell szorítani.

A politika mai értelmezése tanúsítja, hogy a politika és a politizálás már régen függetlenítette magát eredetétől, önálló életet kezdett élni. A politika ma már nem létforma, nem életérzés, hanem jó esetben hivatás vagy mesterség, de egyesek számára létkérdés, mert a megélhetésük és érvényesülésük függ tőle. Eszerint a politika és a közérdek piaci árucikké értéktelenedik. Ezért akár tetszik, akár nem, a politikát, a politizálást önálló jelenségként és tevékenységként kell kezelni, miközben arra kell figyelnünk, hogy minél kevésbé szakadjunk el eredendő lényegétől.

* * *

A politikát gyökerei és átváltozásai láttán, valamint indítékai, jellege és logikája szerint két nagy csoportra oszthatjuk: szervesre és szervetlenre.

Mivelhogy az eredethez közelebb álló szerves politizálás eszközeit és módozatait keressük, ezért először röviden ejtsünk szót ennek ellentétéről, a szervetlen politizálásról.

* * *

A szervetlen politika tárgya és célja maga a politika. Egy találó angol eredetű kifejezéssel az így irányított cselekvést politikacsinálásnak nevezhetjük. Eszerint, ha nincs a porondon politikai téma, nincs politikai történés, akkor teremteni kell. A politikusnak akkor is nyilatkoznia kell, amikor nincs miről, mert “fontosságunkat maga a fontoskodás bizonyítja” — egyébként tudomást sem vennének rólunk. Eseményeket akkor is teremteni kell, ha egyébként nem történik semmi említésre méltó, és ügyet akkor is kell keresni, vagy kreálni, ha nincs ügy — nehogy elfeledkezzenek rólunk. Az ügyekkel foglalkozni kell, a fejlemények miatt pedig jobb aggódni, mint véleményt mondani róluk. Felháborodni, tiltakozni, elutasítani, vagy éppen ellenkezőleg: egyetérteni, nézetazonosságra jutni, esetleg lelkesedni akkor is kell, ha nincs miért. Végső esetben akár bohóckodni is kell, táncra perdülni, vagy csepűrágóként bárgyú vicceket mesélni, esetleg zsákbafutóként vagy lepényevőként lopni be magunkat a választópolgár szívébe — ha a szellemi képességünk és erkölcsi tartásunk nem elegendő elismertségünk növeléséhez. Hadd lássa a választópolgár: emberközelben élünk, nem szakadtunk el a néptől, sőt naprakészek vagy mindenre készek vagyunk. Van véleményünk — de senkinek se legyen világos, hogy mi a véleményünk, mert ha egyértelműek vagyunk, azt egyszer a fejünkre olvashatják. Az üres szócséplés ugyanis biztonságosabb, mint a szavak kimért és pontos használata, mert az értelmezhetetlen véleményt bármikor meg lehet változtatni, akár a fordítottjára is, és nem kerülünk összeütközésbe önmagunkkal. Az értelmezhetetlen véleményt különbözőképpen lehet értelmezni, mindenki megtalálhatja benne a maga számára a mondanivalót. A jellegtelen vélemény az igazi libertiánus vélemény, mert még saját magunk is bátran szembefordulhatunk vele anélkül, hogy ez bárkinek feltűnnék. De hol a választóvonal a jellegtelenség, a butaság és a jellemtelenség között?

A szervetlen politika egyik éltető eleme a pártpolitika és a pártsovinizmus. Sajátos területe a másik féltől, a másik politikai párttól való elhatárolódás, az eltérő vélemény kinyilvánítása, melynek végső határa akár a különbözőség irracionális hangoztatásáig terjedhet, hangsúlyozva, hogy az “én” véleményem az igazabb és kiegyensúlyozottabb, míg a “másiké” hibás vagy szélsőséges. Eszerint tehát kerülni kell a másikkal való véleményazonosságot.

Az erőszakos pártos politizálás ikertestvére az erősebbhez vagy az annak tűnő politikai erőhöz való hozzásimulás, alárendelődés, annak a követése. A szervetlen politika ezért érdek szerint elhatárolódó, de egyben követő politika is, mert így érzi magát erősebbnek, felvértezettebbnek azzal szemben, akitől vagy amitől elhatárolódik.

A szervetlen politika szinte kizárólag érdekcsoportokra, főleg gazdasági és pénzügyi érdekeltségekre, vagy egyéni karrierekre épül. Ezt elkendőzendő túlideologizáltak a megnyilvánulásai, egy-egy társadalmi csoport vagy réteg (osztály) jelentőségét túlhangsúlyozza, kiemelve azt a társadalom egészéből. A hatalomszerzés pedig célként jelenik meg mind programjában, mind tevékenységében. A kerekeit működtető erőt ezért főleg külső erőforrásokból kell merítenie, azon elv alapján, miszerint: lám, milyen erős vagyok, hiszen a barátom is erős.

A szervetlen politikai magatartáshoz kapcsolódik a nemzethez fűződő viszony két ellentétes változata is: a nemzet érdekeinek alárendelése más, idegen érdekeknek, vagy az egy nemzet érdekeinek közérdekként, államérdekként való megjelenítése.

Röviden: a szervetlen politika és politizálás körébe tartozik mindazon politikai tevékenység, amely egy adott közösség bonyolult érdekegyüttesét kizárólag az egyénen keresztül vagy egy szűk keresztmetszetben ítéli meg. Ide tartoznak tehát az individualizmus és az erre épülő állam- és társadalomszervezési elképzelések, mint pl. a neoliberalizmus — de a kollektivizmus is, és az ebből eredő filozófiai irányzatok: a bolsevizmus, kommunizmus, fasizmus, nácizmus, vagy akár a klerikalizmus is. Az egyházak az ilyen magatartást — amennyiben saját kereteiken belül nyilvánul meg — szektarianizmusnak bélyegzik. A politikában ezt réslátásnak nevezhetjük, vagy olyan egysíkú politizálásnak, ami egy szűk, horizontális szellemi mozgástérben valósul meg. Emiatt ide tartozik minden szélsőség is.

* * *

A szerves politizálást — amely eredendően ellentétes a szervetlen politizálással — leginkább közösségi és létközpontú politizálásnak nevezhetjük. Lényege, hogy a kellemes társadalmi közérzetnek vagy a lét alaptörvényeinek megfelelően legyen megszervezve a társadalom érdekében folytatandó cselekvés. Ellentétben azzal az előbb említett szemponttal, hogy a politika a hatalomszerzés eszköze.

A szerves politika az egyén és a közösség igényéinek mértéktartó voltából indul ki, tudatosítva, hogy létezhetnek ellentétes elvárások a társadalomban, melyek akár rövid időn belül változhatnak. A szerves politika ezért a természetes életigényekhez mérten alakul, és szemben a pártos politikával vagy a túlideologizált politikával, a szolidaritást, a toleranciát, a közösségért való feladatvállalást helyezi előtérbe. Ehhez viszonyítja a csoport- és az egyéni érdeket is, miközben az egyéni és csoportérdeket a közösségi érdekkel azonos szinten kezeli, de ha kell, a sorrendiséget a közösségi érdek javára dönti el.

A szerves politikai építkezésben és a szerves politizálás kialakításában ugyanazon törvényszerűségeknek kell érvényesülniük, mint a kellemes emberi lakóhely, az otthon megalkotásában. Ez ugyanis a saját szobák, a funkcionális helyiségek és a közösség, azaz a család közös szobájának harmonikus, a családot egybefogó együttese révén alakul ki. A szerves politika ebben a léptékben mérve olyan, mint ezeknek az otthonoknak ugyanilyen igények szerint térben épülő szerkezete: a szerves település, amelynek középpontjában a templom, a közösségi ház, városháza stb. áll — ellentétben a házgyári lakótelepekkel.

A szerves politika elsősorban belső erőkből táplálkozik. Ezért nem aszerint igazodik, hogy mások vagy a körülmények mit engednek meg számunkra, vagy mit várnak el tőlünk (mit szól ehhez a szomszéd?), hanem abból indul ki, hogy számunkra — az azonos sajátosságok alapján meghatározható közösség számára — mi az életléptékű szükséglet. A szerves politikai magatartásra ezért nem jellemző a simulékony beilleszkedés, de annál inkább jellemző a kölcsönös módosulások igénylése.

A szerves politika ebből az alapállásból vizsgálja a politikai kölcsönhatásokat és saját korlátait. Az ilyen politizálás ezért autonóm jellegű, ellentétben a külső hatásokra állandóan változó szervetlen politizálással, amely heteronóm. Ez utóbbi ebben a vonatkozásban azt jelenti: arctalan. A szerves politika viszont határozott, egyértelmű, kiegyensúlyozott és sajátos.

* * *

A szerves politizálás két jellegzetes megnyilvánulása révén könnyen felismerhető. Az egyik: a radikalizmus, a másik: a helyzetteremtés. A szervetlen politika képviselői mindkettőt elítélendőnek tartják, és lényegét meghamisító értelmet kölcsönöznek neki. A radikalizmust szélsőségként, a helyzetteremtést pedig türelmetlenségként vagy arroganciaként állítják be, és előszeretettel nevezik konfrontatívnak vagy konfliktusteremtőnek.

A két politikai fogalomnak elsősorban az eredetét és szemantikáját, valamint a tartalmát kell vizsgálni, hogy visszanyerjék helyes értelmüket.

* * *

A radikalizmus megnevezése a gyökerességből ered. Ez azt is jelenti, hogy a radikálisok az elejétől a végéig (“fülétől a farkáig”) át tudják gondolni terveiket és elképzeléseiket. Elvárásaik a változásra irányulnak, ugyanakkor — a jó építészekhez méltón — azt is tudják, hogy a változásokat a gyökereknél, az alapoknál kell kezdeni, mert a foltozgatás csak elkendőzése vagy késleltetése, de nem akadálya a romlásnak. A radikális tehát vertikumában vizsgálja a problémákat az alaptól a csúcsig. Ezzel szemben a szervetlen politika a részletkérdésekre összpontosít, csakúgy, mint a szélsőséges, amely csupán egy horizontális szeletét látja, láttatja a világnak. A kis lépések taktikáját követő politikus azonban lehet mind a szerves, mind a szervetlen politika híve, attól függően, hogy mit tekint cselekvése céljának: a folyamatos változást, vagy a beilleszkedést.

A valódi forradalmárok, a nagy politikai gondolkodók, minden valódi államférfi és minden nagy szellem radikális volt. Ez tette naggyá őket. Ilyen volt a republikánusnak tartott Petőfi Sándor, a nemzeti liberálisnak nevezett Kossuth Lajos, a radikális demokrataként emlegetett Jászi Oszkár és a konzervatívnak címkézett Antall József. A tudósokról nem is beszélve, hiszen a számítógép atyja, Neumann János a tudósi radikalizmusának — a másként gondolkodásnak — köszönhette tudósi sikereit, csakúgy, mint Szilárd Leó. A radikalizmus a szellemi és lelki tespedtség, valamint a sztereotípia ellentéte. Ezt a magatartást azonban — sokszor hibásan — a status quóval szembeni kihívásként értékelik. Ez persze annyiban igaz, hogy a radikális látásmód a gyakorlati politikában a változást célozza, míg a szervetlen politika vegetatív jellegű.

A radikalizmus ezért olyan pozitív magatartást jelent, amelynek hiányában nem képzelhető el változás, fejlődés, de értékmegtartás sem. Hiszen az értékmegőrzésre is csak akkor van esély, ha az értékhordozót, az alanyt tökéletesen ismerjük, a gyökerétől a csúcsáig.

A radikálisnak tartott politikus, ha nem a fenti ismérvek szerint nyilvánul meg, akkor nem radikális, hanem szélsőséges (bal- vagy jobboldali), vagy egyszerűen kalandor. Ami hamarosan kiderül róla, hacsak nem egy olyan politikai erő kötelékében lép föl, amelyben ez a magatartás a hatalomszerzés egyik eszköze, mert a hatalom a cél, nem a szerves fejlődés.

* * *

A helyzetteremtés olyan politikai eszköz, amelynek hatékonysága a politizáló erő és személyek aktivitásától és szellemi alkalmasságától, rátermettségétől függ. Az aktivitás és a szellemi alkalmasság közötti kapcsolatot a politizáló alany által bejárható mozgástér kihasználása jellemzi. A helyzetteremtő politikára ezért érvényes az a szólásmondás: ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel — azaz növelni kell a mozgásteret. Passzív erővel ugyanis ritkán lehet helyzetet teremteni, rátermettség hiányában pedig a helyzetteremtési lehetőség tartalmatlan lesz, és hatástalan marad.

A helyzetteremtő politika a követő (rosszabb esetben helyzetet feladó) politizálás ellentéte. Alapfeltétele, hogy meg legyenek fogalmazva, de legalább ismertek legyenek mindazok a szükségletek, amelyek nélkül nem fejlődhet a közösség. Ugyanakkor ismerni kell a mozgásteret meghatározó körülményeket is (hogy ne fejjel menjünk a falnak). Kossuthnak a politikáról alkotott véleménye, hogy az a lehetséges felismerésének a művészete, a politikát a szerves gondolkodás és cselekvések körébe sorolta. Mára azonban a felismerés szükségszerűségének feledékeny elhagyásával Kossuth jellemzése a visszájára fordult. Míg ugyanis Kossuth a felismerés révén a beleélésre és az abból eredő cselekvésre utalt, ennek elhagyásával a statikus és spekulatív jellegre került át a hangsúly és ez szervezetlen politikai megjelenésre utal. A szerves politika szempontjából a politikának ezt a silányult meghatározását úgy lehetne módosítani: a politika a lehetőségteremtés (helyzetteremtés) művészete.

A helyzetteremtés nem az egyszerű túlélés taktikája, de nem is a status quo elleni magatartás egyik változata, hanem a lemaradás elleni önvédelem, a közösség azsuritásának (naprakész állapotának) megteremtése, valamint a fejlődés egyik stratégiai eleme. Az ennek jegyében megtehető első lépéseket azzal jellemezhetnénk: be kell tenni a lábat a nyíló ajtóba, hogy ne záródjon vissza, és legyen továbbnyitható — de ne csapódjon az ajtó a túloldalon állók orrának sem.

A helyzetteremtés határát a közösség mértéktartó szükségletei szabják meg. Ha a helyzetteremtő igyekezet ezt túllépi, az ajtó a saját súlyával csapódik vissza, ha az elvárástól elmarad, akkor olyan zavar keletkezik, mintha a kürtös a riadó fújása közben hirtelen átváltana a takarodó hangjaira.

* * *

A radikalizmusból és a helyzetteremtő képességből épül fel a szerves politika tárgyalási készsége és képessége, ami a kompromisszumok iránti hajlandósággal mérhető. A botcsinálta politikusok misztifikálják a kompromisszumot, mert a politizálás egyetlen sarkköveként tartják számon. Értelmetlen formájában idézik a mondást, hogy a politika a kompromisszumok művészete, ezzel ugyanis a kompromisszum lényege fölé rendelik a kompromisszum végső aktusát, a megállapodást.

Sokszor lehetünk tanúi annak, hogy a kompromisszum és a konszenzus azonos értelmet nyer a politikai magatartásban, holott nem ugyanazon cselekvés azonos eredményeiről van szó. A kompromisszum (ami az együttes haladásra utal) mindig esetszerű, a konszenzus (az együttes érzés) pedig folyamatosságra épül. Ugyanakkor nincs alapvető ellentmondás a két állapot között, hiszen egyezségek (kompromisszumok) árán el lehet jutni a nézetazonosságig (konszenzusig), aminek jóvoltából stabilizálni lehet a helyzetet és a közállapotokat.

A politika iránt érdeklődő emberek jelentős része a politikát a kereskedelemhez hasonlítja, sőt — ami rosszabb — a vásári alkudozásokkal azonosítja. Így tekint a kompromisszumra is. “Én azt mondom, tíz, a másik ennek a felét kínálja, és megegyezünk hét és félben.” Igaz, lehet így is — kofa módon — politizálni, de mit szól ehhez a közösség, amely a szerves politika alanya, de nem tárgya, azaz nem árucikk, mint két pár tyúk a piacon?

A kompromisszum a tárgyalások eredménye: minden megállapodás, illetve jó szerződés alapja. Nem célja, hanem következménye a tárgyalásnak. Kompromisszumot ezért nem szabad mindenáron vagy bármilyen áron kötni. Csak akkor szabad megkötni, ha értéket őriz meg, vagy értéket teremt. Ellentétes értékrendek között azonban nincs esély a kompromisszumra, mi több: nem is szabad erre törekedni.

Sem arroganciával, sem simulékonysággal nem lehet kompromisszumra jutni. Az egyik magatartás elriaszt, a másik pedig becsap.

Ha a szerződő felek egyike a kompromisszumról úgy vélekedik, hogy általa értéket veszített és nem kapott ellenértéket, az első alkalommal felrúgja a megegyezést. A szerződés megszegése viszont nem utal mindig az egyensúlyi állapot hiányára vagy megszűnésére, mert lehet puszta alattomosságból is gáncsoskodni, ami nem jelent mást, mint a zavarosban való halászást.

A demokratikus társadalomban a kompromisszum lehetőségéhez két alapfeltétel szükséges. Az egyik, hogy a demokráciát ne tekintsük sem a többségi elv kizárólagos érvényesítésének, azaz a többség diktatúrájának, sem a “mindenki akarata” megvalósulásának. Azt se higgyük, hogy a jog olyan, mint egy torta: ha az egyiknek jut belőle, a másiknak kevesebb marad.

A nem demokratikus társadalomban vagy a politikailag pluralista nemzeti diktatúrákban nem nyílik lehetőség kompromisszumkötésre. A szerződéses állapot jobb ugyan, mint a szerződés nélküli, de a rossz szerződés rosszabb, mint a semmilyen. Ez azt is jelenti, hogy a rossz, azaz értékfeladó kompromisszum nem kompromisszum, hanem megalkuvás, behódolás és veszteség, illetve a helyzetteremtési lehetőség elvesztegetése. Az ilyen névleges kompromisszumok következménye egy újabb feszültség vagy újabb konfliktus.

A kompromisszumokhoz való viszonyunk határozza meg a politikai egyezkedések, tárgyalások, szerződések minőségét és lényegét.

A különböző, akár ellentétes véleményeket képviselő felek között is születhet megállapodás (kompromisszum), ha szemléletük értékközpontú. Ez többé-kevésbé azt is jelenti, hogy az ilyen felek az általuk képviselt közösségek érdekeit lehet, hogy ellentétesnek, de azonos értékűnek (partnerinek) tekintik. Ilyen sarkított esetben is születhet közöttük megállapodás, de csak akkor, ha az egyik a másiktól nem elhatárolódást követel, hanem az azonosítható célok kölcsönös közelítését. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a másik által elfogadhatatlannak tekintett céloktól nem elhatárolódni kell, nem feladni kell azokat, hanem meg kell határozni a közösen elfogadható vagy elérhető célokat. Az elhatárolódó politika bomlási folyamatot idézhet elő. A megegyezésre törekvő politika pedig az értékteremtő kompromisszumok létrehozásával kecsegtet, végső soron pedig konszenzushoz, tehát a közügyek stabilizálódásához vezet.

* * *

A szerves politikára jellemző magatartás a hivatásos politika körében kevésbé elterjedt, mint a szervetlen, ezért politikai szövetségek kötése a szerves politika alapelvei szerint ritkaságszámba megy. Inkább érdekszövetkezéseket, egyének és csoportok számára kedvező, egyoldalú előnyöket jelentő paktumokat lehet kötni, mintsem valódi, a kölcsönösség elve alapján működő szövetségeket.

A magyar történelemből ismert vérszerződés, a történelmi újkorban pedig a koalíciónak nevezett szerződéses szövetség áll a legközelebb a szerves politikához, amennyiben az nem csupán a csoportok (pártok) érdekérvényesítése céljából jön létre. Ha csupán érdekérvényesítésről van szó, a szerződő felek az első adandó alkalommal megsértik a szerződést, vagy megkérdőjelezik fenntarthatóságát, illetve a megváltoztatására törekszenek. Ez azt mutatja, hogy milyen messze távolodtunk a szerves politikától, hiszen a vérszerződéseket soha, a koalíciókat azonban elég gyakran megszegik.

A szövetségkötéseknél ugyanazokat a szempontokat kell betartani, amelyek a szerződések esetében érvényesek, azzal a kiegészítéssel, hogy a szövetségek belsőleg súlyarányosak, az aránytalanságot a partneri elv kiegyensúlyozza. Az erősebb szerződő fél nem szavazhatja le a gyengébbet (a kisebbnek nem kell eleve berendezkednie a másodrendű pozíció vállalására), de az aritmetikailag hátrányosabb helyzetben lévő sem élhet vissza leszavazhatatlanságával. A partnerség nem paritást jelent, nem beleegyezési vagy vétójogot, hanem kölcsönösséget és szolidaritást. Azt jelenti, hogy egymás jogkörébe nem avatkozunk be, de a jogköröket úgy határozzuk meg, hogy azok kölcsönösen nem csorbíthatják egymást. Ezért a beleegyezési jogot is csak ott kell, illetve ott szükséges alkalmazni, ahol nem lehet kizárni a leszavazhatóság veszélyét.

A politikai szövetségeken túl e szerves alapon szerveződő szövetségi rendszerek közé tartozik a sajátos jogállású önkormányzat, az autonómiák, a föderáció, a konföderáció vagy a társnemzeti viszony kialakítása. A klasszikus önkormányzati rendszer, de még inkább a szubszidiaritás érvényesítése teremt alapot az ilyen jellegű rendszerek kialakítására és a szövetségkötési elvek gyakorlati megvalósítására.

* * *

A politika manapság elsősorban konfliktusok és viszályok szövevénye. A sok viszály almája a realitás kérdése. Főleg az, hogy mi a reális politika, és mi nem az.

Kérdéses, hogy a politikában mi jelenik meg realitásként. A létező valóságot, félelmeink, esetleg a vágyaink vetületét tekintjük valóságnak? Ezért az is kérdéses, hogy ki a reálpolitikus és ki a reális politikus, és a politika mitől válik reálpolitikává és mitől reális politikává, illetve mitől érzelmi, demagóg, populista, pragmatikus stb.

Noha látszólag könnyen felismerhető tények alapján meghatározhatók ezek a politikai magatartások, mégis nagy a zűrzavar e téren. Az átláthatatlan helyzeteket sokszor tudatosan teremtik. Például könnyen populistának vagy demagógnak bélyegeznek egy politikust akkor is, ha csupán túlhangsúlyozza a közösség iránti elkötelezettségét, vagy plasztikusan ábrázolja a valóságot. A narodnyikság is populizmus, mégis mást képzelünk el e fogalom hallatán, mert ez a kifejezés a nemzetnek elkötelezett szemléletet jeleníti meg előttünk, míg a populizmus negatív bélyeg.

A politikában reális és vélt között a választóvonal főleg aszerint alakul, hogy kit tekintünk reálpolitikusnak és kit realista politikusnak. Pontosabban: az érdekek vagy a tények szerint alkotunk-e ítéletet. Ez az egyik vízválasztó a szerves és a szervetlen politika között.

Ki tehát a reálpolitikus, és ki nem az? Mi a realitás? Mi a reálpolitika?

Ha nem tudnánk, hogy a politikai ítéletek többsége érdekorientált (és nem értékorientált), akkor egyszerű lenne megválaszolni a kérdéseket, mert azt felelhetnénk szinte iskolás módon: a realitás valóság, a reálpolitika a valóság szerint alakuló közéleti magatartás befolyásán alapuló, tehát valósághű politika. Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor nem keletkeznének félreértések, félremagyarázások.

Az élet bonyolultsága az igazi nagy realitásunk, amely kisebb és nagyobb realitásokból áll össze. A reálpolitika mindegyik realitáshoz egyformán viszonyul, tehát egyenrangúnak tekinti a “kis” és a “nagy” valóságokat. Pontosabban: ez a realista politika. Ami ettől eltér, az már az érdekpolitika felé hajlik.

Mi tehát a realista politika? Két terület ismérveinek a kölcsönhatása és tudatos felvállalása. Az egyik terület, mondjuk, a saját közösségem természetes túlélési és fejlődési igényei, összevetve a másik területtel, a szomszédos közösség hasonló igényeivel és törekvéseivel.

Realista politikáról akkor beszélünk, ha a természetes és mértéktartó törekvéseket nem áldozzuk fel a másik érdekeiért. A realista politika nem abból a realitásból adódik, hogy a másik erőfölényét tudomásul véve meghátrálunk. Ellenkezőleg: ennek ellenére kell érvényesíteni saját közösségem természetes igényeit, s ehhez kell megkeresni a megfelelő eszközöket. A realista politika tehát nem erőviszonyok kérdése, hanem az eszközöké, és ez a szellemi képességek, akarat, meggyőződés, esetenként pedig a megérzések függvénye.

Nem elhanyagolható szempont, hogy a realista politika mindig személyes ugyan, de sohasem individualista. A közösségi igényekhez, a közösség megmaradásának szükségleteihez igazodik. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert a realista politikával, ellentéteként, sokszor a populista politikát állítják szembe. A populizmus ismérveként pedig a népakaratra való hivatkozást, nemzeti összefogást, a nemzet jelentőségét hangsúlyozó politikát emlegetik. A realista politikát sokszor kollektivizmusként is minősítik, mert a közösség érdekeinek előtérbe helyezését helytelenül vagy tudatosan a közösség fölötti uralommal, vezérelvűséggel cserélik fel.

Ezzel kapcsolatban érdemes tudatosítani, hogy nincs individualista politika, és nem létezik individualista erő. Az individualizmus legfeljebb filozófiai meggyőződésként, egyéni magatartásként, esetleg a propaganda részeként jelenik meg a politikában. A legszűkebb keretek között megfogalmazható politikai érdek az egyéni karrier, amit azonban legalább csoportérdekként kell feltüntetni, hogy hatásos legyen. Ugyanakkor az egyén túlhangsúlyozott szerepe és érdeke a közösséggel szemben csupán arra alkalmas, hogy a közösséget bomlassza, és így lehessen más, erősebb közösségi vagy csoportérdeket érvényesíteni.

A realista politikában tehát (ellentétben a reálpolitikával) a közösség érdeke az uralkodó. Az erőviszonyok tudomásulvétele csupán józanságról tanúskodik. Az erőviszonyok függvényében azonban ettől eltérő politikai magatartások alakulnak ki, mint például az agresszív politika, amelyet a kisebbrendűségi tudat mozgat; az érzelmi politika, melyet a realizmuson túli elemek befolyásolnak; a megalkuvó politika, amely az igazi reálpolitika, a képviselendő közösség érdekeivel szemben vagy azt feladva érvényesül; az erőpolitika pedig az, melyet az erkölcsi fedezet nélküli tényleges erőfölény hajt.

A felsorolt típusok közül csak a realista politika alkalmas értékképzésre és igazi áldozatokra. Ennek a politikának a legjellegzetesebb újkori megtestesítője Gandhi, aki a realitásoknak látszólag ellentmondó magatartásával kivívta India függetlenségét. ő a bizonyítéka annak, hogy a realista politika hitelét nem a pillanat teremti meg, hanem az erkölcs, a feladatvállalás és a végeredmény. A percemberek ezért sohasem reálpolitikusok, de mindig annak hiszik magukat.

A realista politikát két tényező kényszerítheti meghátrálásra: a biológiai önvédelem és az értékvédelem. A realista politika számára az emberáldozat — az önfeláldozás kivételével — elfogadhatatlan.

* * *

A szerves politika szempontjából a demokrácia és a szabadság kérdése is kissé más színezetet kap, mint a középszerűség politikai palettáján. Ez a másság abból áll, hogy a demokrácia és a szabadság csak a szerves politika elvei szerint írható le, illetve csak az ilyen politikától áthatott közegben bontakozhat ki csorbítatlanul. A szervetlen politika érdekközpontúan, a szerves politika értékközpontúan értelmezi és érvényesíti az elveknek e két nagy halmazát.

A demokráciát például a jobboldal hagyományosan politikai demokráciaként, a baloldal pedig szociális és gazdasági demokráciaként fogja fel. E különbözőségben viszonylag könnyű tájékozódni a szerves politika elvei szerint, mert azt kell szemügyre venni, hogy mi lehet a tárgya a demokratikus (népakarati) döntéseknek. Ha elfogadjuk, hogy a gazdaság a fizikához hasonlóan anyagi törvényszerűségek szerint igazodik, akkor világos, hogy ebben a vonatkozásban csak nagyon korlátozottan érvényesülhetnek a demokrácia elvei. Csupán az esélyegyenlőség, a szociális háló, a támogatási elvek meghatározásában születhetnek demokratikus döntések, de a tőkeképzésre, piacgazdálkodásra vonatkozóan már nem. A demokratikus elvű döntések mindig politikailag motiváltak, a politikai elvű döntések pedig hatalmi színezetűek. Ha ezek alapján működne a gazdaság, akkor az a paradox helyzet következne be, amelyet “a farok csóválja a kutyát” mondással lehetne jellemezni. Tény viszont, hogy mára kialakult egy olyan társadalomépítő gazdaságpolitikai elképzelés, amely a szerves politikai látásmód győzelmének következménye: a környezetkímélő szociális piacgazdaság.

A közügyekben azonban — ellentétben a gazdasággal — a közvetlen és a képviseleti demokrácia elveinek érvényesítésével kell dönteni. Ebben a vonatkozásban a legégetőbb problémák a többség-kisebbség viszonya, az érdekérvényesítés esélye, az egyeztetési mechanizmusok működtetése.

A demokrácia — noha többségi elvet is jelent — nem a többség diktatúrája és uralma. A szerves politika szerint a többség súlyát csak akkor szabad érvényesíteni, ha az állam működése kerül veszélybe, ha nem létezik (nem jöhet létre) megegyezési lehetőség. A demokrácia ugyanis nem formalitás, nem a többségi elv mechanikus érvényesítésének kerete, hanem az egyeztetés és véleményalkotás rendszere. A demokrácia akkor létező, ha erőszak nélkül, polgári véleményalkotással, a választás eszközével lehet megváltoztatni a körülményeket, lehet leváltani a kormányt, nagyobb teret lehet nyitni a közjó számára, és ha a választások révén létrejött erőviszonyok nem az uralom megteremtéséhez, hanem az elfogadható kormányzáshoz nyújtanak lehetőséget.

A demokráciának egyik megnyilvánulása a parlamentarizmus, amely szintén nem a hatalomérvényesítés területe, hanem egyeztetési lehetőség, illetve a kisebbségi vélemény megjelenítésének és az eltérő vélemények kölcsönös közelítésének a színtere.

A demokráciának az az értelmezése, hogy az ellenvéleménynek vagy a kisebbségi szemléletnek a többséggel szemben törvényszerűen alul kell maradnia, ugyanannyira téves, mintha azt gondolnánk, hogy a demokrácia bármely megnyilvánulás szabadságát jelenti. A demokráciában sem tehetjük azt, amit akarunk. Be kell tartanunk a szigorú rendszabályt, miszerint az én szabadságomat korlátozza a te szabadságod, a tiédet pedig az enyém — senki szabadsága sem lehet nagyobb a másikénál. Ezért a demokráciában tévedés mind a többletjogokról, mind a pozitív diszkrimináció elvéről elmélkedni (valójában nincsenek ilyenek) — viszont a kisebbségvédelemmel törvényszerűen foglalkozni kell.

A demokráciában — a szerves politika értelmezése szerint — egy rendszeren belül nem létezhet a szabadság különböző foka és mértéke, valamint nem lehetséges a jogok különböző vagy ellentétes értelmezése sem. Ahol netán mégis ez lenne a helyzet, ott a rendszer nem demokratikus, még akkor sem, ha formálisan működik a többpártiság. A demokráciában ezért nem csak az érvényes, hogy mindenki egyenlő elbírálásban részesül (vulgárisan: mindenki egyenlő), hanem a jogok is azonos elv szerint érvényesülnek a gyakorlatban.

Ezeket az elveket leginkább az etnikai vagy nemzeti elvű demokráciában és az alkotmányos diktatúrában sértik meg, s ezáltal a demokráciának csak a formális részét, a szerkezetét tartják meg, de az elveit nem. A formális demokrácia így tehát többségi diktatúrává is válhat.

Megoldhatja-e a demokrácia a társadalom minden problémáját?

Ez ugyan sarkalatos kérdés, de nemmel kell rá válaszolni. A gazdasági gondok könnyítésére, a szociális igazságosság megteremtésére a demokrácia alkalmatlan. Egyébként — ideális esetben — ha a demokrácia elvei általánosan érvényesülnek, akkor megoldható általa a legtöbb társadalmi kérdés. De mivel ideális esetek nincsenek, ezért a formális demokráciában ki kell találni további szabályokat a demokrácia kikényszerítésére.

A szerves politikában abból indulunk ki, hogy a társadalom bonyolultsága nem ad lehetőséget az egyszerű megoldásokra, és ezért azt is tudatosítani kell, hogy a demokrácia nem csodaszer. Az áldemokrata úgy gondolja, hogy a demokrácia rendcsinálási lehetőség — holott a rend helyett rendszerre van szükség. A rendszer pedig csak akkor jó, ha működőképes. Ez azt jelenti, hogy a belépő jeleket azonos módszer alapján kell értelmezni. A demokráciában a győztes többség nem állapíthat meg a maga számára más értelmezési rendszert — a jogok más érvényesítési feltételeit. Az egyenlő jogok rendszere azonban úgy működik a demokráciában, hogy a polgárok akár arról is dönthetnek, hogy egy-egy csoportnak sajátos jogokat biztosítanak, pl. hátrányos helyzetük ellensúlyozására, vagy úgy, hogy néhány jogot közösen, közösségként akarnak gyakorolni. Ez utóbbi esetben azonban a közös joggyakorlásról a közösséghez tartozó személyek hivatottak dönteni, és nem a többség jogosult határozni arról, hogy engedélyezi-e vagy sem a jogok közös érvényesítését a számbeli kisebbség számára. Viszont ilyen esetben is a demokrácia szerves értelmezése a mérvadó, mert ez biztosítja, hogy a sajátos jogok, vagy a jogok közös érvényesítése ne jelentsen más irányban jogkorlátozást, és a közösen gyakorolt jogokat ne lehessen mások kárára érvényesíteni. A demokrácia tehát nem csodaszer, de csodákat lehet vele művelni. Ha viszont visszaélnek vele, akkor a gyilkos indulatok is uralomra juthatnak.

* * *

Hová sorolható a politikai értékrendszerben a szerves politika és politizálási mód? A konzervatív vagy a liberális kategóriába? A progresszív vagy regresszív csoportba? A baloldali vagy a jobboldali irányultsághoz?

Sem a szervetlen, sem a szerves politiaa nem osztályozható ily módon, hiszen ez nem értékrend és stílus kérdése, nem irányultság és nem ideológia kérdése.

Mi választja el egymástól a szerves és a szervetlen politikát?

A választóvonalnak azon az oldalán található a szerves politika, ahol a helyi és a közösségi elkötelezettség van túlsúlyban, ami azonban nem azonos a provincializmussal és a kollektivizmussal. A másik oldalon pedig az univerzalitás, a kozmopolitizmus vagy a jellegtelenség dominál. Ezek az utóbbi jelzők azonban nem minőséget határoznak meg, hanem a programalkotásban tükröződő meggyőződést, vagy pedig a programalkotó szellemi képességéről tanúskodnak. Például egy jellegtelen programhoz elegendő a programalkotási alkalmatlanság. Ennél csak a programnélküliség a rosszabb. Az univerzális vagy a kozmopolita program a maga nemében lehet fenomenális, szellemi élvezetet kiváltó. Minél többet veszít azonban a helyi és közösségi sajátosságokból, annál inkább átcsúszik az individualizmus vagy a kozmopolitizmus területére, még ha látszólag milliós rétegérdekeket képvisel, vagy jelenít is meg.

A szerves politizálást a múlt, jelen, jövő összefüggése határozza meg. A közösséghez való viszonyulásában mértékadóak a közösség múltbeli élményei, jelenbeli tapasztalatai, s jövőbeli tervei. Ezért, ha úgy tetszik, a szerves politika lehet konzervatív, liberális és futurista, de éppen ettől szerves. Pragmatizmusát pedig a realizmusa határozza meg.

A szerves és a szervetlen politika elválaszthatósága és az elkülönülés jellegének láttatása érdekében érdemes szemügyre venni, hogy a XX. században milyen helyzetben volt a szerves politizálás. Sajnos, könnyebb példát találni a szervetlen politikára, hiszen a szerves politikával legmarkánsabban a fasiszták, nácik és a bolsevikok fordultak szembe azáltal, hogy a társadalomnak csak egy részét (osztályt, nemzetet, fajt) célozták meg, hogy elképzeléseiket megvalósítsák, bevezették a diktatúrát és eszközként a gyűlöletkeltést használták. A kelet-közép-európai térségben több mint negyven évig fennálló kommunista uralom is a szervetlen politika megtestesítője volt. De a kommunizmust látszólag és verbálisan is elutasító antibolsevikok szintén a szervetlen politizálás megjelenítői voltak, hiszen jakobinizmusuk a kommunizmust követő rendszerváltozásban szintén kizárólagos volt. A demokráciát ugyanolyan csodaszerként tüntették fel, mint a bolsevikok az osztálynélküli társadalmat. Az antibolsevikok — akiknek egy része lehet, hogy nem is volt igazán antibolsevik, csak a hatalmat akarta átvenni az apák nemzedékétől — kommunista példa szerint szintén világmegváltó, univerzális és kozmopolita programot hirdettek, amelyben a demokrácia, mint egy “rugalmas uniformis”, mindenre ráhúzható, mindent megoldó eszközként szerepelt. Azt mondták: először teremtsük meg a demokráciát, s ettől megoldódik a többi probléma is.

A szerves politika megteremtésére valójában csak kísérletek születtek azok által, akik mentesek maradtak a bolsevik és a kommunista szellemiségtől, noha esetleg baloldaliak voltak is. De mivel leginkább azok maradtak mentesek a bolsevizmustól, akik részt sem vettek semmilyen szinten a kommunista hatalomban, ezért annak bukása után inkább a jobboldal tájékán találhatók a szerves politika megteremtésére irányuló törekvések. Nehezen megválaszolható kérdés, hogy valójában ki maradt leginkább mentes a bolsevik és a kommunista értékrendtől és szellemiségtől. Az, aki pl. a párton belül bizonyult állandóan elégedetlenkedőnek, vagy aki azon kívül akart konfliktusmentesen, azaz beilleszkedően viselkedni?

* * *

Mit lehet tenni a szerves politizálás megteremtéséért? Elsősorban azt, hogy következetesen a szerves politizálás fent leírt elveit kell érvényesíteni. A következetlenséggel és az értékrombolással szemben ez az egyetlen eredményt ígérő és felemelkedést jelentő út, amely a mennyiség tartományából átvezet bennünket a minőség világába.

A szerves politika képviselőjének nem kell felvennie a harcot a szervetlen politikával. A tudatos szembenállás törvényszerűen olyan ellentéteket keltene, amelyeknek semmi közük a két magatartás közötti különbséghez. Egy ilyen szembenállás olyan jellegű ellentétpárokat eredményezne, mint a provincializmus-világpolgárság, nemzeti-nemzetellenes, konzervatív-neoliberális stb. Azért lenne ez hamis ellentét, mert a felsorolt ellentétpárokban mindkét oldalon fellelhetők mind a szerves, mind a szervetlen politika elemei.

A szerves politika kialakításakor ezért elsősorban a szélsőségektől és az egyoldalúságtól kell óvakodni.

A szerves politikához nem jutunk el soha a kívülről befelé haladás módszerével. Aki a politikát nem bentről vagy nem alulról kezdte, az soha, vagy csak ritkán jut el a szerves politika megértéséhez. Aki csak szakemberként lépett be kintről, vagy aki tisztségviselőként kezdte politikai pályafutását, aki azt gondolja, hogy a mindenkor és mindenhol konvertálható értékek többet érnek, mint a sajátosságok, sohasem jut el a szerves politika lényegéhez. Az ilyen ember, az ilyen politikus azonban lehet politikai tanácsadó.

A szerves politikában tehát egyensúlyban kell lennie az általánosnak (egyetemesnek, univerzálisnak) és a sajátosnak (helyinek). Mesterkovács is elsősorban abból lesz, aki először — esetleg már gyermekkorában — izzó vasat vett a kezébe, hogy megformálja azt, és nem abból, aki előbb a vas molekulaszerkezetét tanulmányozta. Ez utóbbit sem árt azonban ismernie annak, aki el akar jutni a szerves politikához.