Az egészet látva értjük a részleteket

(„Magyarország 2000” konferencia, Budapest, 2000. május)

Amikor szüleim első ízben vittek képzőművészeti kiállításra — 1953 őszén Prágában -, ahol a 19. és 20. századi magyar festők „társadalmi elkötelezettségű” képeit mutatták be, édesapám Munkácsy Mihály Siralomház című képe előtt figyelmeztetett: „Oly távol állj a vászontól, hogy az egész képet lásd. A részleteket csak így veszed észre.” Tettem három lépést hátra, és láttam, hogy igaza van.

Később rájöttem, hogy amit mondott nemcsak a festményekre érvényes. Hajlamosak vagyunk hamarább találni vélt megoldásokat részletkérdésekre, hogysem az egészet vegyük szemügyre. E gyarlóság miatt az emberek könnyen manipulálhatók, szembeállíthatók egymással, könnyen összekeverik az eszközt a céllal, a stratégiát a taktikával, a célt a feladattal. Emiatt lehet a nemzet egyik részét szembeállítani a másikkal. Emiatt lehet semlegesíteni a nemzet egészére kiterjedő látásmódot a réslátással, a közérdeket a hatalmi érdekkel, a nemzetpolitikát az állampolitikával.

Most, a második évezred fordulóján a magyar nemzet többsége csak a rendszerváltozással (a kommunista hatalmi rendszer bukásával) szembesült a politika egy sajátosan természetes válfajával, a nemzetpolitikával. Sőt nagy része először találkozott a nemzetpolitika kifejezéssel is. Ezért már maga a szó is idegenkedést váltott ki sok magyar emberből. Magyarkodásnak vélték, mert az elmúlt évtizedekben azt tanulták, hogy a nemzetről beszélni magyarkodás – ehhez hasonló kifejezést egyetlen szomszéd nemzet sem ismer.

Magyarázkodást, esetenként tiltakozást és értetlenkedést keltett a nemzetpolitika megszületéséről árulkodó első bejelentés is, amelyet Antall József miniszterelnök tett akkor, amikor kijelentette, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Arról természetesen lehet vitatkozni, hogy mi taktikus és mi nem, vagy mi érthető félre egy közjogi méltóság szavaiból, de vitathatatlan, hogy ez a mondat alapozta meg kormányzati szinten 1945 után először (1990-ben) a magyar nemzetpolitikai gondolkodást. (Közben, a magyar nemzetpolitika hiánya miatt is, a szomszédok zavartalanul végigtarolhatták, megtizedelhették nemzetünket, hivatkozva a proletár internacionalizmusra, a „békés együttélésre”, esetleg indoklás nélkül, csupán az erősebb és a birtokon belüli jogán tették mindezt.) Mondhatnánk azt is: éppen itt az ideje, hogy alapozódjon a nemzetpolitikai gondolkodásmód, sőt stratégia, mert ugyancsak a huszonnegyedik óra végén járunk.

Ha Feltennék a kérdést, mi a jobb a nemzet megmaradása szempontjából: a nemzetpolitika hiánya az egypártrendszeri egyensúlyi viszonyok között, vagy a nemzetpolitika meghirdethetősége a szabad verseny feltételei mellett, akkor bizony elnémulnék, és sokáig tartana, míg összeszedném a gondolataimat. Nem azért, mert kétségeim lennének afelől, hogy mi teremt jobb lehetőséget a szabad gondolatnak. De amikor a globalizáció már érezteti hatását, és csábít az egyéni érvényesülés látomása, eszközeink azonban még nem készek a vágyak kielégítésére, s fennáll annak a veszélye, hogy történelmünk folyamán először kerülhet olyan kettéosztottságba a nemzet, hogy nagyobbik része a fejlődő világban fog élni, kisebbik része pedig a leszakadóban, nem tudok örülni a szabadságnak. Ilyen körülmények között, hátunkban nyolcvanévnyi szenvedéssel és lemaradással, a szabadság szinte megoldhatatlan kényszerhelyzeteket teremt.

A szabadság és a demokrácia persze mégiscsak jobb, mint bármilyen más politikai állapot, mert legalább szabadon kereshetjük a veszélyek elkerülhetőségét. A Kárpát-medencében élő magyarság egyharmada számára, de félek, hogy az egészének is, az egyetemes magyar nemzetpolitika és nemzetstratégia jelenti a jövő veszélyeinek elkerülhetőségét – a nemzetre leselkedő azon veszélyek elhárítására való felkészülést, melyek a globalizációból, az uniós integrálódás kihívásaiból, az eszközök hiányában kielégíthetetlen vágyakból, az elszakított magyarságra egyre súlyosabban nehezedő asszimilációs nyomásból és egyéb reálpolitikai nyavalyákból következnek.

A rendszerváltozás hajnalán, 1990 tavaszán, amikor értelmezni akartuk a helyzetet, amelybe a kommunista hatalmi rendszer bukásával kerültünk, első pillantásra úgy láttuk, hogy ott kell folytatnunk a társadalom szervezését, ahol abbamaradt a kommunista puccsal az ezerkilencszáz negyvenes évek utolsó harmadában. Ez részben igaz volt, de csak annyiban, hogy vannak olyan súlyos örökségek, amelyek már akkor is súlyosak voltak, amikor megszakadt európai fejlődésünk. Viszont közben elmúlt másfél emberöltőnyi idő, és ez alatt nemcsak az emberek változtak meg, hanem a helyzetek is. Ezért nem minden folytatható ott, ahol abbamaradt.

Legsúlyosabb örökségünk a magyarság 20. századi szétszóratása és az őshonos magyar településterület szétdarabolása államhatárokkal. A nemzetpolitikának tehát arra kell megtalálnia a választ, miként lehet enyhíteni ezen a helyzeten, hogyan lehet elkerülni a nemzetközi politika és a nemzetközi jog eszközével támogatott széthullásunkat. Ebben az ügyben csak egységes és egyetlen nemzetpolitikai koncepció – stratégia – alakulhat ki, még ha lehet, hogy sok műhelye is lesz.

Az első fontos lépést megtettük ennek kialakítása érdekében, ez az ún. magyar-magyar csúcsnak intézményesített változata, a Magyar Állandó Értekezet, amelyet rövidítve MÁÉRT-nak nevezünk. A politikai és

részben a jogalkotási együttgondolkodásnak ez a műhelye Trianon óta az első kísérlet arra, hogy összhangot keressünk a szétszabdalt magyarság törvényszerűen szétágazó világában. Ez a szerteágazás akkor gyorsult fel, amikor a második világháború után a kárpát-medencei magyarság arra a tapasztalati meggyőződésre jutott – főleg a világháború végének szenvedései és az 1938-41-es visszacsatolásokra válaszul érkező magyarellenes bosszú lélektani hatása alatt -, hogy a helyzet megváltoztathatatlan.

Ennek a meggyőződésnek lehet az egyik legfontosabb következménye az a magatartásbeli változás, hogy míg Trianon után az új államrendszerekkel szemben elutasító volt az elszakított serületek magyarsága, a második világháború után kollaborálni kezdett, és a beépülés technikáit kereste. Ugyanakkor azok, akiknek a befogadó szerepét kellett volna betölteniük – Csehszlovákiában a szlovákok és a csehek, Romániában a románok, Jugoszláviában a szerbek, a horvátok, a szlovének, tehát a befogadó szerepét betöltő nemzetek -, jórészt vagy mindvégig elutasítóak maradtak, egyre inkább belekeményedtek hódítói pozícióikba.

A rendszerváltozás két, illetve három fontos tapasztalatot szolgáltatott számunkra a nemzetpolitika megfogalmazása szempontjából. Az egyik az, hogy a Magyarországgal határos államok mindegyikében – Ausztria kivételével – a kommunista rendszer bukása után politikailag megszerveződött, helyesebben mondva újraszerveződött a magyarság, létrehozva saját önálló pártjait. A második tapasztalat, hogy három országban, ahol legnépesebb a magyarság lélekszáma – ez Románia, Szlovákia és Szerbia -, fel tudott készülni kormányzási feladatokra is, ami Romániában, valamint Szlovákiában célra is vezetett.

A harmadik tapasztalat pedig az, hogy abban a két országban, ahol kormányba kerültünk, a kormányra lépés nem egy természetes kormányalakítási folyamatban történt. A magyar politikai erőket a kormányba főleg nyugati nyomásra vették be, noha a magyarok nélkül mind a romániai, mind a szlovákiai kormány röviddel megalakulása után megbukott volna.

Szlovákiában (ez egy zárójelezett tanulság) három, illetve négy kérdésben meghátrálásra kényszerült a magyar politika a kormányba lépéskor. A Magyar Koalíció Pártjának írásban kellett magát köteleznie, hogy lemond az elődpártok négy fontos célkitűzéséről. Ez a jövőt illetően a legrosszabbat sejteti. Méghozzá azt, hogy nincs igazi előrehaladás, és nem fogadnak el bennünket partnernek, még ha politológiailag a kormányt alakító erők partneri viszonyban vannak is.

Ilyen körülmények között kell tehát megfogalmaznunk a nemzetpolitikái és a nemzetstratégiát. Ugyanakkor tudatosítanunk kell, hogy az elszakított területek magyarságának az adott országok társadalmába való partneri beilleszkedési lehetősége a korábbi elvárásokhoz képest csökkent mértékben fog megjelenni.

Az egész nemzet viszonylatában, de az elszakított nemzetrészekre értendően, mindennek ellenére sikerült megfogalmazni néhány paradigmát.

Az egyik a szülőföldön maradás paradigmája. Vagyis hogy minden magyar a szülőföldjén boldoguljon, és senki ne kényszerüljön onnan elvándorolni. Ez a célkitűzés az eddigiekhez képest más jogi és gazdasági viszonyok megteremtését igényli.

A másik a művelődési paradigma. Mindenütt létre kell hozni az elszakított magyarság művelődési műhelyeit, felsőoktatási intézményeit. Mert sajnos egyetlen egy szomszédos országban sem engedélyeznek magyar felsőoktatási intézményt létrehozni oly módon, mint ahogy egyéb felsőoktatási intézményeket engedélyeznek.

A harmadik paradigma – és ennek éppen most éljük talán a megvalósulását – arra vonatkozik, hogy szűnjön meg vagy mérséklődjön a Magyarországon kívül élő idegen állampolgárságú magyarok magyarországi jogi idegensége.

Több más, legalább ennyire fontos kérdésben egyelőre nem alakult ki paradigmális állapot. Nincs tehát közmegegyezés az egyes országokban élő magyar közösségek ottani törvényi státusát illetően, noha több elképzelés is született ezzel kapcsolatban. Kezdve a társnemzeti kapcsolatrendszertől a területi autonómián vagy a sajátos jogállású területen keresztül a személyi jellegű autonómiáig vagy a kisebbségi önkormányzatokig.

A paradigmális állapot hiánya abban nyilvánul meg, hogy egyik elképzelés mellett sem sorakozott fel egyöntetűen a magyarság egy-egy közössége és a magyar politika. Vannak részletmegoldások, de nem jött létre szakmailag védhető és politikailag támogatható megegyezés valamelyik státus mellett. Magyarországon sem alakult ki még paradigmális állapot a nemzetpolitikát illetően, noha kialakulására most, 2000-ben sokkal kecsegtetőbb a helyzet, mint mondjuk öt évvel ezelőtt, amikor inkább posztparadigmális állapot, azaz zűrzavar uralkodott.

A nemzetpolitika alapjában véve stratégiai kérdés, nemzetstratégia. Nemzetstratégiáról beszélni globálisan általában nem szokás, esetleg a részletkérdésekről szoktunk. A nemzetstratégia olyan, mint az összbenyomás a festő vászna előtt. Áthatja az ember gondolkodását, cselekvését. A részletek összessége jelenti a nemzetstratégiát, amelynek sajátos párlata a nemzetpolitika. Ezért a helyzetismeretünk alapján a célok érdekében vállalandó feladatokról és eszközökről kell beszélnünk, hogy körvonalazhatók legyenek a reális célok.

Bizton állíthatjuk, hogy a Magyar Állandó Értekezlet az alakuló magyar nemzetpolitika egyik legfontosabb eszköze. De korábban, még az Antall-kormány idején létrejött egy olyan nemzetpolitikai mediális eszköz, amit kevéssé értékelünk, ez a Duna Televízió. Az ebben rejlő óriási lehetőségek sajnos kihasználatlanok maradtak. Vannak, akik a felszámolását vagy az MTV-2-vel való összevonását tervezik. Holott inkább az építésén kellene gondolkodni, hiszen nincs még egy olyan közszolgálati televízió a kezünkben, amelynek adása Tel-Avivtól Upernavikig fogható lenne. Az sem ártana, főleg a Kárpát-medence központi részében, ha nem csupán műholdas, hanem földi adásban is terjedne, és átvihető lenne a tengerentúlra is – persze ez már más probléma, főleg műszakilag más. Talán nem ártana elgondolkodni azon, hogy a Duna TV adásához lehetne párosítani egy összmagyar szellemiségű közszolgálati magyar rádióadást is. További és már elég régen létező eszköze lehetne a nemzetpolitikának a Magyarok Világszövetsége. Az MVSZ-szel összefüggő részletkérdések mellőzésével nem csupán arról kellene beszélnünk, hogy át kellene alakulnia a szervezetnek, hanem törvényt is kellene alkotni a Világszövetségről. Nem csupán azért, mert ez a legnagyobb magyar szervezet, és ez az egyetlen olyan, amelynek tevékenysége 52 országra terjed ki, hanem azért is, mert részt kellene vennie a nemzetpolitikai munkamegosztásban. Tisztáznunk kellene a viszonyt a Világszövetség és a mindenkori magyar kormányzat, illetve a magyar parlament között.

Tudatosítanunk kell, hogy a nemzetstratégiának, illetve a nemzetpolitikának két fő része van. Az egyik az imaginárius rész, amikor csukott szemmel képzeljük magunk elé a vágyott célt, aminek tartalmaznia kell akár az elérhetetlent is, amelyet téves navigációs rendelkezéseink korrekciós vezérprogramjaként működtethetünk. A másik rész a reális politika útjain halad, programokat fogalmaz, és eszközöket teremt.

Nemzetpolitikánk egyelőre a reális politika keretei között mozog, az imagináriusra nincs merészségünk. Ez nem olyan nagy baj, sőt itt is van mit számba venni, csak győzzük energiával. Például a mai napig nem tudunk választ adni arra, még ha keressük is, hogy mi lesz azokkal a magyarokkal, akik Magyarország európai uniós csatlakozása után a csatlakozás szempontjából késlekedő vagy reménytelen államok területén élnek? Önmagában a vízumpolitika az ő helyzetüket nem fogja megoldani. A megoldást a külügyi hivatalnokok sem fogják sohasem megtalálni, nem azért, mert hiányozna hozzá a képességük, hanem hivatalnoki attitűdjük miatt.

Ez azt is jelzi, hogy a nemzetstratégiát, az ehhez szükséges eszközöket és a nemzetpolitikát csakis alkotó szellemiségű politikusokra lehet bízni. Az európai politikát átható beamter-szellem úgyis majd lefaragja az elképzeléseinkből mindazt, amit a hivatalnoki szemlélet formáiba nem lehet belekényszeríteni.

A magyar nemzetpolitika fejlődésének mai állapotában – megítélésem szerint – a legfontosabb feladata az eszköztár kiépítése. Szárnyaló gondolatokra alkalmasak vagyunk néhányan, de intézményeket létrehozni, programmal megtölteni, és megvárni a hasznosítható eredményeket, sok kitartást és elhivatottságot igényel. S ez nem mindennapi érték. Fejlesszük tehát a nemzetpolitikát szolgáló, már létező intézményeinket, ha kell, hozzunk létre újat is, és csak az első eredmények után tegyük meg a következő lépést. Igaz viszont, hogy az idő sürget, rettentően sürget.