A századik évforduló

(Nyitraújlak, 2001. március 14.)

 

Száz évvel ezelőtt ezen a napon és ezen a helyen egy politikus született. Politikusnak ugyan nem születni szoktak, minthogy mérnöknek vagy orvosnak sem, de mégis léteznek született politikusok, és vannak olyan, tőlünk függetlenül kialakuló helyzetek, amelyek kiváltják belőlünk a politikusi magatartást, vagy egyenesen azzá avatnak. Esterházy Jánost elsősorban a helyzet tette politikussá, hiszen olyan családi háttérrel, amilyennel ő rendelkezett, az első világháború után, Trianon hatása alatt aligha kerülhette volna el ezt a hivatást.

Ma is csodálom akkori elődeinket, hogy a nemzet szétszakításának döbbenetes élményétől nem váltak tömegesen terroristává, vagy nem szerveződtek nemzeti felszabadító szabadcsapatokba, hanem a politika eszközéhez nyúltak.

Éppen a minap játszadoztam ezzel a gondolattal a pozsonyi parlamentben, amikor az alkotmánymódosítást tárgyaltuk. Ugyan miért tűrjük ezt a bennünket körülhullámzó ocsmány magyargyűlöletet, sőt mi több, államalkotói magatartást tanúsítunk ott, ahová megkérdezésünk nélkül soroltak bennünket – ahogy mondta ezt sokszor Esterházy János is. Egy északír, egy baszk, egy déltiroli német, egy rigómezői albán, de talán egy katalán számára is érthetetlen, hogy mi az oka magatartásunknak. Józanság ez, esetleg kegyelmes őrültség, vagy talán lerakódott bennünk valami megfejthetetlen tulajdonság a magyarság negyven emberöltőnyi kárpát-medencei léte alatt és a még korábbi időkben, amely a hagyományos társadalomlélektan logikája szerint érthetetlen viselkedésmódunkhoz vezetett?

Miközben ezen gondolkoztam, és a számítógép keresője a cseh parlament internetes honlapját pásztázta, felbukkant Esterházy János neve a képernyőn, ezt követően parlamenti felszólalásainak hiteles szövegei „csehszlovák” nyelven és magyarul. Elolvastam majdnem mindegyiket. Mondanom sem kell, hogy semmi új a nap alatt, hacsak nem annak a bibliai mondásnak a cáfolata, hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba.

A gyorsírói jegyzet nemcsak a felszólaló szavait adta vissza stilizálatlan hitelességgel, hanem a közbekiáltókét is. Bizony, kedves Esterházy János képviselőtárs, nem változott itt semmi. Köztünk is voltak és vannak kormánybérencek és egyéb önérdekszövetségben állók, akik eladták és eladják magukat a maradékbirtokért meg a koncért, és azon „dagadnak” meg, mint az agrárpárti Csomor képviselő, aki időnként szégyentelenül rádcsaholt a padból. Csodáltalak viszont, hogy finom neveltetésed ellenére bizony nem átallottál replikázni neki, szavaidat nem válogatva. Talán még jobban odapörkölhettél volna neki.

Dehát nemcsak a stílus nem változott, sőt azóta még romlott is. Nem változtak a témák sem, csak talán szaporodtak. Ha kiemelnénk a kulcsszavakat Esterházy János parlamenti beszédeiből, és a közöttük maradó hiátusokat kitöltenénk néhány mai időszerűséggel, ismét elmondhatók lennének a felszólalások a pozsonyi parlamentben a mai magyar képviselők által. Mert gróf Esterházy János képviselő úr a parlamenti vitában a költségvetési törvényjavaslatból ugyanazt hiányolta – a magyar iskolának, a magyar kultúrának adandó pénzt -, ami miatt mi hatvanhárom évvel később, kormánypártiként is obstruálni voltunk kénytelenek. A magyar felsőoktatás ugyanúgy téma volt akkor is, mint most, mert akkor sem volt és most sincs szülőföldünkön magyar egyetemi oktatás. A gazdasági és szociális témák is alig változtak. Az ország legszegényebb vidékei ma is azok, amelyek akkor voltak. Mintha egy negatív program valósulna meg azóta is. A szegénység leküzdésére és a gazdasági árnyék megszüntetésére a tisztességes társadalmakban ugyanis programokat fogalmaznak meg, és meg is valósítják azokat. De itt, ebben az államban – és államelődjében – mintha az a meggyőződés uralkodna, hogy azt kell sújtani, aki amúgy is hátrányos helyzetben van, hogy kihalásával szűnjön meg a hatalom által tervezetten kialakított helyzete. Mondanom sem kell, hogy Esterházy János parlamenti felszólalásait olvasván kiderül: azon a területen, ahová nem vagy alig jut el a szükségszerű állami támogatás meg az állami törődés a rászorulóknak és a jogosultaknak, akkor is és most is elsősorban magyarok élnek meg ruszinok.

Végigolvastam Esterházy János utolsó prágai felszólalását. Nagy ív feszül az első és az utolsó expozé között, melyet két állandó téma szegélyez. Az egyik a magyarság ügye, a másik a velünk évszázadokon át együtt élő szlovákoké, akik immár Szlovákia (azaz Szlovenszkó) kizárólagos urainak tekintik magukat. A XX. század húszas és harmincas éveiben a szlovák autonomisták leheltek lelket a szlovák nemzeti politikába, akiket a csehek eléggé el nem ítélhető módon semmibe vettek. Esterházy János számtalanszor állt ki Szlovákia autonómiája mellett. „Szlovenszkó autonómiájáról, Szlovenszkó önállóságáról nem fogunk sohasem lemondani”, mondta több beszédében. Számtalanszor felszólalt a szlovákiai gazdasági állapotok javítása érdekében. Nem kevésbé, mint a szlovák politikusok. Utolsó prágai beszédében az elsőhöz hasonló, szinte naiv tisztasággal mondta: reméli, hogy a magyarság eddigi következetes kiállásával a szlovákok és Szlovákia jogaiért, elnyeri saját jogainak száz százalékos megvalósulását. Ez 1938. december 14-én hangzott el. Ezt ugyanazzal a tiszta meggyőződéssel mondta, mint az 1935-ös választások után első parlamenti beszédében elhangzottakat: „Én itt vagyok, mert jogom van hozzá, és ha jogom van adót fizetni, akkor jogom van itt beszélni is, mert engem a nép bizalma (…) küldött be a Házba.”

Esterházy János politikusi vaslogikája és krédója egy irányba mutatott: az egymásra utaltak, az egy térségben élő népek, emberek nem munkálkodhatnak egymás érdekei ellen, mert ha ezt teszik, bekövetkezik a tragédia. Ennek a szemléleti és cselekvési logikának a részeként szavazott 1942-ben a zsidók deportálása ellen, egyedül az akkori Szlovákia parlamentjében.

Esterházy János politikusi és emberi pályafutása a hit kristályrácsa szerint teljesedett ki, melynek drágakő csillogásától meghátrált benne az örökké kételkedő ember. A háború viharának elvonultával ezért nem menekült el: hiszen én nem tettem semmit, amiért félnem kellene.

Mily igaz! De hitére rácáfolt a valóság, így vált a Trianonban Csehszlovákiához szakított magyar nemzetrész legismertebb politikusa a 11. világháború után a csehszlovákiai magyarellenesség áldozatává és az egyetemes magyarság mártírjává. Halálra ítélése 1947-ben, majd a kegyelem utáni életfogytiglani elítélése és 1957-ben a mirovi börtönben bekövetkezett halála a felvidéki magyarság sorsát, meghurcolását és az ellenségei által a számára kiszabott jövőt jelképezi. Emberi tisztessége és kiállása előtt fejet hajtottak legkeményebb politikai ellenfelei is, de éppen ez bizonyult elviselhetetlennek a magyarság fölött farsangoló hatalom képviselői számára mind a mai napig.

Az 1990-ben bekövetkezett politikai rendszerváltozás után rövid időn belül János gróf lánya, Aliz sürgetésére elkezdődött a küzdelem Esterházy János bírósági rehabilitásáért. A perújrafelvétel kezdeményezése után azonban nemsokára világossá vált, hogy nincs politikai akarat Esterházy bűntelenné nyilvánítására. Amikor 1992-ben Masaryk-díjra javasoltuk őt, Schwarzenberg herceg, a Csehszlovák Köztársaság elnökének kancellárja saját kezűleg húzta ki nevét a kitüntetésre felterjesztettek névsorából. A deutschböhm Schwarzenberg cseh egyetértéssel szlovák politikai óhajra hivatkozva döntött így.

Minden felvidéki magyar és minden igazságszerető ember számára elégtételt jelentene a bűntelen Esterházy jogi úton elérhető rehabilitálása. Makacs ragaszkodásunk hiábavaló törekvésünkhöz azonban azt a látszatot is keltheti, mintha Esterházy Jánost csak akkor tudnánk szégyenkezés nélkül ismét magunkénak vallani, ha az elítélésének bűnébe esett utódai bűntelennek nyilvánítanák őt.

EI kell oszlatni minden esetleges félreértést és hamis látszatot. Meggyőződésünkből és tetteinkből kell sugározni bűntelenségének. Esterházy ugyanis soha nem volt bűnös, még akkor sem, ha az őt halálra ítélő bíróság egyik tagjának életnagyságot fölülmúló szobra Pozsonyban a Sétateret csúfítja. Azok, akik halálra ítélték őt, az ítélet által váltak bűnössé. Akik pusztulni hagyták őt a börtönben, azok a bűnbe esett ítélőbírák cinkosai lettek. Akik elutasítják bírósági rehabilitálását, egyetértenek a mindenkori magyargyűlölőkkel.

Esterházy János grófot a felvidéki magyarok színe előtt nem kell rehabilitálni, mert mi őt soha sem tekintettük bűnösnek, hanem egynek magunk közül, aki helyettünk is vállalta a meghurcolást, terheink viselését.

Ezért áldjon meg az Isten, gróf Esterházy János, születésed századik évfordulóján is. Emléked örökké közöttünk marad. Életed legyen a mi tanulságunk, haló poraidban légy az erősítőnk.