Küzdelmeim önmagunkért

(A szöveg eredeti változata szlovák nyelven készült, mélyinterjúként. Megjelent a „Zločiny komunizmu na Slovensku” c. kötetben, 2001-ben. A magyar nyelvű változat az interjú eredeti szövege alapján készült, 2003-ban.)

Gondokkal és szenvedésekkel teli időben születtem, nem sokkal a második világháború európai befejezése után, 1945. július 18-án, Losoncon. Akkor mindenki a szövetséges hatalmak győzelmét ünnepelte, a jövőt azonban nem mindenki látta derűsnek. Édesanyám magyar tanítónő volt, édesapám jogász, aki a prágai diákéveit követően, az 1938-as visszacsatolás után Pécsett szerzett diplomát. Anyámat még megszületésem előtt, májusban kirúgták tanítói állásából, mert egyesek arra emlékeztek, hogy 1938 novemberében végtelenül boldog volt, amikor szülővárosom visszakerült Magyarországhoz. Születésemkor már apámnak sem volt állása. Magyarként állami hivatalban nem dolgozhatott. A magyarok tudására abban az időben a magánszféra sem tarthatott igényt, ha nem akart összeütközésbe kerülni az államhatalommal és az egyre gyűlölködőbbé váló közszellemmel. Ráadásul magyar volta miatt kényszermunkatáborba hurcolták. A nővérem ekkor éppen hatéves volt, de iskolába még nem járt, mert a magyar iskolákat megszüntették, a magyargyűlölet szellemével áthatott szlovák katolikus iskolába szüleim nem siettek beíratni őt.

Születésem után szüleim azonnal megkereszteltettek. Az udvar kerítésén át csempésztek a paphoz, hogy elkerüljék a házunkat körülvevő fekete csizmás fogdmegek figyelmét, akik éppen deportálni akarták családunkat. Szüleim attól tartottak, nem élem túl a viszontagságokat, és legalább megkeresztelve jussak a túlvilágra. Az ötvenkilós csomaggal való kiűzetés réme végül is véletlenszerűen elkerült bennünket édesapám szlovák kollégájának jóvoltából, akit később a kommunisták nyírtak ki. A deportálástól megmenekülve sem köszöntött ránk a béke. Családunk fehércédulás lett, ami 1947-től azt jelentette, hogy a Magyarország és Csehszlovákia között megkötött lakosságcsere-egyezmény keretében szállítanak el bennünket a szülőföldünkről. Ettől a pillanattól kezdve éveken át ládák között éltünk- ezekbe voltak csomagolva értékeink-, és vártuk a kitelepítést. Egészen 1952-ig éltünk így, várva, hogy megáll a házunk előtt egy hívatlan teherautó, amelyre felrakják ingóságainkat és családunkat. Senki sem tudta, hogy véget értek-e a borzalmak vagy sem, hiszen a magyarüldözés szörnyűségei átnőttek a kommunizmus kegyetlenkedéseibe.

Mindezek ellenére boldogan éltem gyermekkoromat, amit anyai nagyapámnak köszönhettem, aki kitűnő lakatosmester volt. Játszóhelyem a lakatosműhely lett. Édesapám is kitanulta ezt a szakmát, hogy ha magyarként, jogászként és pénzügyi szakértőként nem boldogulhat, legyen miből eltartani a családot. Ebben az időben anyai nagyapám jóvoltából tengődött családunk. Apai nagyapám már tíz éve halott volt. Sem édesapám, sem édesanyám soha nem tértek vissza eredeti hivatásukhoz. Egy időre édesapámat ugyan visszavették az adóhivatalba, amit akkor pénzügyi igazgatóságnak neveztek, de a kommunisták a hatalomátvételt követően kirúgták. Raktárnokként dolgozott a cipészek kisipari szövetkezetében. Édesanyám sem taníthatott már soha. Amikor újra nyitották a magyar iskolákat, a kommunisták ideológiai feltételeinek nem tudott megfelelni. A kommunisták szétverték nagyapám műhelyét is – így 1952-ben, hétévesen véget ért a gyermekkorom.

Mire hatéves lettem, szerencsére újra megnyíltak a magyar iskolák. Ezt egyesek a kommunistáknak köszönték. A mi családunk más véleményen volt. Az általános iskolát Losoncon jártam ki, de mivel érettségizni is magyar iskolában akartam, a továbbiakban Fülekre kellett járnom. A kommunista hatalom is célul tűzte ki, hogy szülővárosomat kiradírozza a magyar szellemi élet térképéről. Füleken érettségiztem 1962-ben – ekkor még nem töltöttem 6e a tizenhetedik életévemet.

Alap- és középiskolás koromban folyamatosan szervezkedtem. Először barátaimmal kirándulásokat szerveztünk, túra-forgatókönyveket írtam, majd bandákat alakítottam, saját múzeumalapító bizottságot szerveztem, Füleken, a gimnáziumban pedig én lettem a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség iskolai szervezetének az elnöke. Ebben a minőségben is hű maradtam korábbi énemhez. Elnökségein alatt az iskolai szervezet tevékenysége nem volt összhangban a hivatalos elvárásokkal, nem tartottunk politikai gyűléseket.

Gyűlöltem a kommunista rendszert és a kommunistákat, és minden alkalmat felhasználtam arra, hogy ellenkezzem velük. Amikor 1953 márciusában Sztálin meghalt, és nekünk, iskolásoknak gyászszertartásokon kellett részt venni, ugyancsak gúnyolódtam. Kitaláltam egy szóviccet. Keserves hangon kellett kiáltoznunk az utcán a szimbolikus ravatal előtt: meghalt a nagy Sztálin. E helyett én azt kiáltoztam: meghalt a naftalin. Amikor tizenkét éves voltam, némi késéssel ugyan, de felvettek a pionírszervezetbe. A nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján rendezett nyilvános városi ünnepélyen, éppen akkor, amikor a Szovjetunió himnuszát játszotta a vasutasok fúvószenekara, a díszemelvényhez léptem, amelynek a szélére támasztva a lábamat, pionír nyakkendőmmel megtöröltem a cipőmet – aztán kereket oldottam. Ez egy évvel az 1956os magyar forradalom elfojtása után történt.

A bennem feszülő érzéseket ki akartam írni magamból. Sok füzetet teleírtam különböző szövegekkel. Ekkor naivan azt hittem még, hogy újságíró is lehetnék. Jóakaróim szerencsére ezt kiverték a fejemből. Megmagyarázták, hogy újságíró csak akkor lehetnék, ha jellemtelen lennék, és hajlandó lennék a kommunistáknak szolgálni.

Érettségi után jelentkeztem az egyetem archeológia szakára, de a felvételi vizsgám nem volt sikeres. A Nagy-Morva Birodalomról kérdeztek, és nyilván nem azt válaszoltam, ami a tankönyvben szerepelt, mert a birodalom létét Szlovákia területén kétségbe vontam, és azt sem voltam hajlandó mondani, hogy ez volt a csehek és szlovákok első közös állama – a elvételiztető bizottság elnöke agresszívnek minősített. Természetesen nem vettek föl. De nyilván akkor sem lettem volna sikeres, ha a válaszom elfogadható lett volna, mert a húsz felvételiző közül csak négyet vehettek fel. Véletlenül megláttam az egyik felvételiztető tanár előtt fekvő névjegyzékben, hogy négy név piros ponttal van megjelölve. Az én nevem előtt semmilyen jelzés nem szerepelt. Nem keseredtem el, hanem kértem jelentkezésem áthelyezését etnográfia szakra, de oda sem vettek fel. Sőt 6e sem hívtak felvételizni, mert állítólag a felvételiztető bizottság azonos volt az előbbivel, és nem tartotta szükségesnek az én meghallgatásomat. Később derült ki, hogy a felvételiztető bizottság nemtetszését váltotta ki arra a kérdésére adott válaszom, hogy miért jelentkeztem egyetemre. Én ugyanis azt mondtam, amit gondoltam: tanulni akarok. Lehet, hogy azt kellett volna válaszolnom, hogy a szocialista haza hasznos polgára szeretnék lenni.

A két sikertelenség után úgy döntöttünk szüleimmel, hogy inasiskolába jelentkezem, és kitanulom az autószerelő szakmát. De oda sem vettek fel, mert volt érettségim, és az iskola vezetése úgy ítélte meg tanulási szándékomat, hogy csupán a politikai profilomat akarom javítani. Végül rakodómunkás lettem egy vasraktárban. Tizenhét és fél éves koromban szilveszter éjszakáját a teherpályaudvaron töltöttem. Tehervagonokból rakodtunk át két és fél mázsás tűzhelyeket teherautókra, és szállítottuk a központi raktárba. Egy év elteltével munkáskáderként ismét jelentkeztem egyetemre, ezúttal geológiára. Felvételi vizsgám sikeres volt. Így lettem 1963-ban Pozsonyban egyetemi hallgató.

Tudatosan lettem egyetemi hallgató, mert tanulni akartam. Nem a lexikális tudás vonzott, hanem a tudásszerzés módszere. A geológiához érzelmileg kötődtem, mert természetrajongó voltam. De a geológia révén rendszert tanultam: kőzettani, ásványtani, biológiai és vegytani rendszert. Megítélésem szerint a geológia a legkomplexebb természettudományi ágazat, amely révén az ember, ha egyszerre érzelmileg és értelmileg viszonyul az élő és élettelen természethez, mindenkitől eltérő látásmóddal képes felfedezni környezetének rejtelmeit és a folyamatok logikáját. Azok a rendszertanok, amelyeket elsajátítottam, segítettek a gondolkodásmódom művelésében, az engem körülvevő események megítélésében, a fontos és kevésbé fontos dolgok különválasztásában, az okok és okozatok megkülönböztetésében, látásmódom alakításában. Aki a geológusi látásmódot érzelmileg is befogadja, az képes az élettelen természet jelenségeit és az emberi cselekedeteket is szinte csontvázra vetkőztetni, azaz szerkezetileg szemlélni a jelenségeket és az eseményeket.

Tanulmányaimat kétszer kellett megszakítanom. Először 1965-ben, májgyulladás miatt, másodszor 1968-ban, a prágai tavasz vérpezsdítő eseményei miatt. Ez utóbbi alkalommal egy rövid ideig azt hittem, hogy kimúlik a kommunizmus. Ezért mindent félretéve a közügyekkel foglalkoztam egy éven át, de később csalódottan kellett visszatérnem az egyetemre. Befejeztem egyetemi tanulmányaimat.

Az egyetemi diplomám megszerzése után, 1972 januárjától a Pedológiai Intézetben dolgoztam, majd másfél év múlva a Szlovák Tudományos Akadémia Geológiai Intézetébe kerültem. A doktori disszertáció után 1978-tól a Doprastav Állami Vállalat geológusaként dolgoztam. Tudományos aspiráns szerettem volna lenni, ezt azonban a politikai körülmények megakadályozták. A tudományos aspiránsi, azaz a PhD. fokozat megszerzéséhez el kellett nyerni a kommunista párt beleegyezését, esetemben a pozsonyi városi pártbizottság jóváhagyását. Ezt én nem kaptam meg. Szellemi fejlődésem szempontjából fontos állomás volt az Amerikai Egyesült Államokban eltöltött több mint egy év, ahová 1988-ban utazhattam ki az Indiana University of Pennsylvania meghívására. A meghívás ugyan a polgárjogi aktivista geológusnak szólt, de ott már politológiai tanulmányokat folytattam.

A társadalmi és politikai vonzáskörök gyerekkorom óta hatással voltak rám. Olyannyira lázba hoztak bizonyos események és helyzetek, hogy szinte betegnek éreztem magamat, ha ezekkel kapcsolatban nem nyilvánulhattam meg meggyőződésem szerint. A társadalmi eseményeket többnyire két síkon érzékeltem: egyrészt az általánosság síkján, másrészt magyarként, pontosabban Szlovákiában élő magyarként. Azt hiszem, ez a kettős ítéleti sík mélyítette el bennem azt a meggyőződést, hogy végül is nem társadalomtudományokat, hanem geológiát tanultam. A kőzeteknek ugyanis nincs ideológiai vonatkozása, sem nemzeti kapcsolódása. Éppen ez a mentesség az emberi hordaléktól nyújt lehetőséget ahhoz, hogy legalább a napi munka végzése idején kivonhassa magát az ember a szlovákiai társadalom ideológiailag és nemzetileg gyűlölködő közegéből. Akárhányszor kiléptem a geológia vonzásköréből, és beléptem a társadalmi események zűrzavarába, pokol fogadott, akár az őrültek házában.

Több meghatározó erejű, de elkeserítő eseményre emlékszem vissza. Az egyik ilyen eset a talajtani kutatóintézetben történt velem, ahol tudományos asszisztensként dolgoztam az egyetem befejezése után. Az intézet egyik kutatásvezetője alkalmasnak talált, hogy állandó tudományos munkatárssá váljak. De mielőtt ezt felajánlotta volna nekem, referenciát kért rólam volt egyetemi kollégáimtól, akik az 1968-ban tanúsított magatartásom miatt túlzottan magyarnak minősítettek. Ez a véleményük elegendő volt ahhoz, hogy ne kapjak állandó alkalmazotti státust az intézetben. A másik eset később történt, 1983-ban, miután szabadlábra helyeztek az első vizsgálati fogságomból. Valamilyen alkalomból iszogattunk a kollégáimmal a Doprastavban, és amikor szűkebb körben maradtunk, egyszerre furcsa feszültség alakult ki közöttünk. Látható volt, hogy a munkatársaim nem tudják, hogyan lássanak mondandójukhoz, bár majdnem szétvetik őket a szavak. Végül az egyik kirukkolt vele. Körülményesen és szabódva elismerését fejezte ki, hogy szembe helyezkedtem a kommunista hatalommal, de hogy ez éppen a magyar iskolák védelmében történt, az már elfogadhatatlan volt számukra – mert „mit akartok itt ti, magyarok?”. A kollégáknak nem jutott eszükbe, hogy ugyanazon politikai hatalom áll szemben az egész társadalommal, amely sajátos módon a Szlovákiában élő magyarokkal szemben is ellenségesen viseltetik. A kettőt képtelenek voltak egységben látni. Ezen az alapon akkor is, és most is (15 évvel a rendszerváltozás után) meg lehet osztani a szlovák társadalmat.

Hasonló negatív élményben volt részem később is, amikor 1988-89-ben az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodtam, és találkoztam az 1948-as szlovák emigráció tagjaival, akik a kommunista hatalomátvétel miatt hagyták el hazájukat. Azt természetesnek tartottam, hogy kommunistaellenesek, és szidják az 1968 utáni husáki rendszert. Az viszont megdöbbentett, hogy Husákot csak azért szidták, mert a cseh-szlovák föderáció árulójának tartották, és egyúttal védelmükbe vették a politikai rendszer nemzetiségi politikáját, sőt azt a magyarokkal szemben túl nagyvonalúnak tartották. Nem rejtették véka alá, hogy a magyar iskolák fokozatos felszámolására tett kísérlettel egyetértettek. Azt ugyan nem helyeselték, hogy engem a husáki rendszerben bebörtönöztek, de a politikai hatalom gyengeségének vélték, hogy az én tevékenységem, illetve a jogvédő bizottság aktivitása miatt nem került sor az iskola-felszámolási terv megvalósítására. A szlovák kommunistaellenes emigráció általam megismert tagjainak a magatartása kiábrándító és érthetetlen volt számomra. Elutasították a kommunista hatalmi rendszert, a Csehszlovák Kommunista Párt politikáját, a szovjet típusú rendszert, de a totalitarizmus lényegéből következő magyarellenességet nem csupán elfogadhatónak, hanem dicsérendőnek tartották. Talán nem fogták fel, hogy ha a politikai rendszer az állampolgároknak egy csoportjával szemben elnyomó terveket fogalmaz meg, ez az egész társadalmat veszélyezteti? Ezt ők nyilván nem érthették, mert ők is a totalitarizmus hívei voltak, csak nem az osztálygyűlölet, hanem a nemzeti kizárólagosság alapján.

Néhány év múltán ezt a kettéhasadt gondolkodást és ítélőkészséget egyre több oldaláról ismertem meg, és most már egyre jobban érteni a működését. Szinte paradoxon, hogy a rendszerváltozás után éppen a kommunizmus elutasításában zajongók tábora emelte Szlovákiában piedesztálra a magyarellenességet. Ők teremtették meg közéleti támogatottságát, és vitték be a törvényhozásba azokat a személyeket, akiknek köszönhető, hogy a magyarok jogállása és jogbiztonsága a rendszerváltozás után több mint tíz ével nem jobb, mint a kommunista rendszerben volt. Rájöttem, hogy a szlovák társadalom túlnyomó része politikai tudathasadásban szenved, sokkal inkább, mint más általam ismert társadalom. De míg ez így van, mindaddig nem lesz alkalmas ez a társadalom a demokrácia lényegének a megértésére. Ennek következtében a demokrácia eszközeivel vívott politikai küzdelem is eredménytelen lesz. A vágyak szerint nem lehet más és más a mérce a társadalom egyes csoportjaival szemben. Az érzelmeket ilyen vonatkozásban nem is érdemes említeni, hiszen az érzelem általában vektorizált, az egyik irányban lehet tompa, a másik irányban pedig rendkívül érzékeny. Az érzelmek gyökerei a szocializáció, az értékrend és az erkölcsi felfogás talajából táplálkoznak. A politikai élet reális közegében az érzelmeknek csak mértékkel szabad utat nyitni. A társadalmi folyamatok megítélését nem lehet alárendelni érzelmi életünknek. Jómagam érzelmileg legszorosabban a magyar nemzethez, a magyar történelemhez, a magyar kultúrához és a magyar nyelvhez kötődöm. De ez nem jelentheti azt, hogy ne tudjak elvonatkoztatni. Folyamatosan tudnunk kell elvonatkoztatni, hogy megőrizhessük a tárgyilagosság esélyét.

Ezeket az összefüggéseket a saját bőrömön először 1968-ban tapasztaltam, amikor barátaimmal Pozsonyban megalapítottuk a Magyar Ifjúsági Szövetséget. Az önálló magyar ifjúsági szervezet alapításának az ötlete csírájában ugyan már 1966-ban kezdett kibontakozni, de 1968-ban a központilag irányított ifjúsági szervezet átalakítása során vált gyakorlati lehetőséggé. Akkor döntöttünk a teljes önállóság mellett, amikor kiderült, hogy az országos ifjúsági szervezetben magyarként nincs szükség a magyar fiatalokra. A folyamat politikai irányultsága egyértelmű volt. Az egyetlen kommunista szervezetből demokratikusan szerveződő ifjúsági érdekvédő szervezeteket akartunk alakítani, de a szlovákok a magyar fiatalokat az átalakítás folyamatából ki akarták szorítani. Nem kívánok több évtizeddel ezelőtti múltat feleleveníteni, de a mához szóló üzenetét ismét meg kell fogalmazni: a magyarok akkor is, akárcsak a rendszerváltozás után, nemkívánatos elemei, esetleg megtűrt elemei a szlovákiai közéletnek. A korosztályom társadalmilag aktív tagjaival együtt úgy döntöttünk, hogy mi, magyar fiatalok önállóan fogunk szervezkedni. A Magyar Ifjúsági Szövetség (MISI) az akkori törvények szerint jogilag sohasem vált önálló szervezetté, mert csak az előkészítő bizottsága működhetett. Az 1969 őszén egyre szigorúbbá váló Szovjetunió-hű rendteremtés egyik következménye számunkra az volt, hogy az új szlovákiai belügyminiszter hivatalosan beszüntettette tevékenységünket. Nem csupán ezzel összefüggésben, hanem egyébként is a Gustáv Husák által fémjelzett kommunista rendszer egyik kegyvesztettje lettem. Le kellett mondanom a Csemadokban betöltött tisztségeimről is, végül a szervezetből is kizártak.

Hét év telt el számomra teljes némaságban, az emberi életkor legaktívabb időszakában. Ezután újra próbálkoztam 1976-ban, azt követően, hogy a csehszlovák nemzetgyűlés is elfogadta az ENSZ polgári és politikai jogokról szóló egyezségokmányát. Feltételeztem és elvártam, hogy emiatt némi politikai enyhülés fog bekövetkezni, hiszen ekkor már túl voltunk az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1975-ben, Helsinkiben megrendezett záróértekezletén, amelynek Záróokmánya két fontos kérdésben jelentett fordulatot a nemzetközi kapcsolatokban: felszámolta a kizárólagos belügyek doktrínáját, és ellenőrizhetővé tette az emberi és politikai szabadságjogok gyakorlását. Feltételezem, hogy tőlem függetlenül hasonló meggyőződésre jutottak prágai barátaim is, akik 1977 januárjának első napjaiban nyilvánosságra hozták a Charta ’77 polgárjogi nyilatkozatot. Hasonló reményeink azonban nem teljesültek. A politikai hatalom a korábbiakhoz képest még inkább bekeményített.

A polgárjogi aktivitás politikai és rendőri elnyomásához új elemként kapcsolódott a magyarok elnyomására kitalált új ötlet, a magyar iskolák felszámolásának sajátos tervezete, melynek ötletét a Szovjetunióból importálták a szlovák nacionalisták. Ugyanis 1976-ban Taskentben szerveztek egy konferenciát, melynek a témája az orosz nyelven folyó oktatás bővítése volt a nem orosz tannyelvű iskolákban. Ezen a konferencián részt vett a szlovák oktatási minisztérium küldöttsége is. Ennek a konferenciának a hatására a szláv állam nacionalista szellemét tervezték a gyakorlatban megvalósítani 1977-78-tól Szlovákiában. Ezzel a törekvéssel szemben hoztuk létre 1978 májusában a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát.

Az első rendőri perzekúciók 1979 nyarán kezdődtek, noha feltételezhető, hogy korábban is megfigyeltek bennünket. A jogvédő bizottság 10 éves tevékenysége során, 1989 decemberéig több mint 50 állásfoglalást adott ki. Ezeknek a túlnyomó többségér magam fogalmaztam, de mindig véleményezgettem és megvitattam másokkal is. A jogvédő bizottság minden dokumentuma tulajdonképpen kollektív munka eredménye volt. Voltak olyan állásfoglalásai a bizottságnak, amelyeket csak politikai szerveknek, illetve személyiségeknek küldtünk el, de volt sok száz példányban terjesztett felhívása is. A bizottság minden kiadványát külföldre is eljuttattuk. Ezért sikerült hiánytalanul, könyvként is megjelentetni ezeket a dokumentumokat először New Yorkban, második, bővített kiadásban pedig Pozsonyban Kettős elnyomásban címmel.

A jogvédő bizottság tevékenységének kezdetén kapcsolatba kerültem a Charta ’77 polgárjogi mozgalommal. Ebben matematikus feleségem segített, mert kibernetikusként néhány prágai és brünni kollégája tevékenykedett a polgárjogi aktivisták körében, többek között Václav Havel testvére is. Első találkozásaimat a Charta ’77 vezető személyiségeivel ő szervezte meg. Ezeknek a találkozásoknak a szolidaritásérzeten kívül azonban volt más üzenete is – Csehszlovákia valóban két részre szakadt. A csehországi és a szlovákiai eseményeknek gyakorlatilag semmi közük nem volt egymáshoz. Ez sajnos érvényes volt a Charta ’77 magatartására is. Míg a bebörtönzésem ügyét általános polgárjogi kérdésként kezelték, az okát, azaz a magyarság helyzetét Szlovákiában már csupán szlovákiai belügyként tartották nyilván. Ezért a jogvédő bizottság által felvetett témákban nem kívántak állást foglalni. Ennek ellenére sikerült megszervezni egy-két közös dokumentumot a Charta ’77 és a jogvédő bizottság együttműködésével. Az akkori szlovákiai, pontosabban szlovák ellenzékkel együtt azonban egyszer sem sikerült közös álláspontra jutni.

Ez a disszonancia sajátos helyzeteket is teremtett. Ennek legjellegzetesebb példája 1986-ban történt, amikor a néhány tagú szlovák belső emigráció – amellyel szoros kapcsolatban álltam – azt tervezte, hogy megemlékezik az 1906-os černovái eseményről. Erről azt érdemes tudni, hogy 1906-ban az akkori magyar állam rendőrei belelőttek egy szlovák falunak a templomszentelés ügyén lázongó lakosságába. A lakosság és a hatóság közti összetűzés nem vezethető vissza etnikai okokra. A szomorú esemény nyolcvanadik évfordulójára rendezett emlékünnepélyen én is szerettem volna beszédet tartani, amelynek alapgondolatát elmondtam szlovák barátaimnak is. Az akkori tragédia időfölöttiségéről szerettem volna szólni, az államhatalom és az ember közötti kapcsolatról, illetve a lehetséges ellentétekről. Részvételi szándékomat mély hallgatással vették tudomásul, és Černovára úgy utaztak el, hogy ne mehessek velük. Ehhez adalékként csupán annyit kell hozzátenni, hogy a černovái emlékünnepély értelmi szerzője Ján Čarnogurský volt, aki 1991-92-ben Szlovákia miniszterelnökeként tevékenykedett, és a rendszerváltozás után az ő beleegyezésével vetették be a rohamrendőrséget első alkalommal a tiltakozó polgárok ellen – éppen a hősi vízi erőműnél.

A közös fellépést az 1906-os černovái sortűz 80. évfordulóján éppen abban az időben terveztük, amikor szlovák és magyar ellenzéki értelmiségiek, közös nyilatkozatot szerettünk volna kiadni a szlovák-magyar kapcsolatokról. A nyilatkozatnak 5 változata készült el, de egyik sem volt elfogadható valamennyi fél számára. Sorrendben az utolsó változat megvitatására az én lakásomban került sor. A megbeszélés résztvevőit a távozásuk után részben azonnal, részben némi késéssel az államrendőrség külön-külön vette kezelésbe, ami miatt a közös nyilatkozat témája lekerült a napirendről. Azóta sem született szlovák-magyar egyetértési nyilatkozat.

A jogvédő bizottságban mintegy 20 munkatárssal működtem együtt, de egyikük sem tudott a másikról, csupán én ismertem mindenkit. Erre a biztonsági intézkedésre azért volt szükség, hogy a munkatársak védve érezzék magukat a felfedéssel szemben. Ez az óvintézkedés egyúttal rendkívül időigényessé tette a bizottság munkáját. Egy-egy dokumentum kiadását akár 10-12 találkozó is megelőzte. Terjedelmesebb anyagok esetében az előkészület több mint egy hónapot is igénybe vett. A megbeszéléseken a bizottság tagjaival sohasem folytattuk az én lakásomban, azt ugyanis közvetlenül megfigyelték és lehallgatták. Mindig más-más helyszínt választottunk a találkozásokra, hogy megnehezítsük az államrendőrség munkáját. Kávéházakban, vendéglőkben, a Duna partján, parkokban, temetőkben, nyáron a vízparton vagy éppen úszás közben a tó közepén, áruházakban, üzletekben, közlekedési eszközökben találkoztunk. Ennek ellenére néhány találkozót mégis megfigyelt a titkosrendőrség, és a munkatársak közül többen gyanúba is keveredtek. A második letartóztatásom alkalmával rajtam kívül még három személy ellen indult eljárás, akiket két napig szintén benn tartottak.

A bizottság megalakítása után a fokozatosan épülő munkatársi hálózat tagjaival megegyeztem, hogy mindegyiküknek a maga joga felfedni kilétét és beismerni tevékenységét. Ezért munkatársaim nevét még ma sem említhetem. Ez ma már nem biztonsági kérdés, de akkor az volt, hiszen a jogvédő bizottság tevékenységének rendőrségi felgöngyölítése során mintegy 50 személyt hallgatott ki az államrendőrség. Vallomásaikat megpróbálták ellenem felhasználni mind az első perem alkalmával, mind a második per előkészítése során. Én őket oly módon védhettem, hogy elutasítottam a vallomástételt. Az egyik kihallgatás alkalmával a titkosrendőr ezzel a magatartásommal kapcsolatban mondta, hogy úgy viselkedem, mint egy visszaeső bűnöző. Elteltek ugyanis hetek, hogy a kihallgatásokon egy szót sem szóltam. Reggeltől estig ültünk egymással szemben az ávós meg én, végül a hallgatást ő törte meg.

A bizottság kezdeményezőjeként, majd szóvivőjeként folytatott tevékenységemmel szemben a politikai hatalom lépéseit négy szakaszra lehet osztani. Az első kihallgatások 1979 nyarán kezdődtek, és mintegy két hónapig tartottak. A második hullám 1982 tavaszán indult. Ettől kezdve minden lépésemet ellenőrizték, huzamosabb ideig nem hagyhattam el Pozsonyt, útlevelemet bevonták, és a munkahelyemen is ellenőrizték mozgásomat és tevékenységemet. Ez az időszak az első letartóztatásommal és a bírósági perrel csúcsosodott ki. Ezt követően ítélet nélkül 105 napi fogva tartás után szabadlábra helyeztek. A harmadik felvonás 1984. május 10-én indult a második letartóztatásommal. Ezúttal perre már nem került sor, noha több kötetes peranyagot készítettek ellenem. Pont egy év elteltével, 1985. május 9-én helyeztek szabadlábra. Összesen 470 napot ültem. A negyedik szakasz már békésebb volt, az államvédelmisek csak néha-néha vittek el egy-egy kihallgatásra. Igaz, hogy közben kiutasítottak Prágából. A munkahelyemen viszont folyamatosan zaklattak, a fizetésem minimális volt, személyi pótlékot nem kaptam, egy évig nem adtak munkát sem, csak tengtem-lengtem az épületben, nem volt íróasztalom, és nem volt székem. Mindig oda ültem, ahol véletlenül volt egy szabad hely, de ha megjött a kollégám, fel kellett állnom. Ilyen körülmények között az adott erőt, hogy sokan kifejezték együttérzésüket, és védelmemben nemzetközi mozgalom alakult ki az Amnesty International, a Helsiky Watch, a nemzetközi PEN Club amerikai tagozata részéről. Szolidaritást vállalt velem a Charta ’77, és Duray-bizottság alakult Magyarországon. Majd 1987-ben meghívást kaptam az USA-ba, egyéves vendégtanári ösztöndíjra. A csehszlovák hatóság először visszautasította kiutazási kérelmemet, majd valahol nyilván úgy döntöttek, hogy én mehetek, de a feleségem nem utazhat velem. Csak azután kaptuk meg mindketten a kiutazási engedélyt, hogy a helsinki záróokmány teljesítését ellenőrző Bécsi Konferencián az amerikai küldöttség vezetője nyilvánosan bírálta Csehszlovákiát a Duray-ügy miatt. Végül 1988. augusztus 15-én egy évre kiutazhattunk az Egyesült Államokba. Ott született fiunk, Áron Bálint, aki így az USA állampolgárává vált. A hazajövetelünk sem volt zökkenőmentes, mert 1989. augusztus 2-án, néhány nappal a tervezett visszautazásunk előtt rejtelmes módon ellopták útlevelemet, és a csehszlovák konzuli hivatal csak két hónap múlva, az amerikai jogászok emberjogi szervezetének közbenjárására adta ki számomra a hazautazásra feljogosító ideiglenes úti okmányt. Így érkeztünk meg 1989. november 28-án kora délurán Budapestre. Ekkor azonban már más világ kezdődött, ami nem azt jelentette, hogy a korábbi küzdelmekre okot adó helyzetek és szándékok megszűntek, hanem a forma változott. A formát kitöltő tartalom azonban továbbra is változatlan.

Meddig?