Sosemvolt törvényünk lesz

(2001. május)

2001 júniusában valószínűleg olyan törvényt fogad el a Magyar Országgyűlés, amilyen még sohasem volt a magyar jogrendben, és amihez csak hasonló – de nagyon távolról hasonlító – létezik néhány más államban. Ezt az előkészületben levő, a különböző idegen állampolgárságú magyarok magyarországi jogi kodifikálását megteremtő törvényt egymás között státustörvénynek nevezzük, de hivatalosan „a szomszédos államokban élő magyarokról” szóló törvény nevet viseli.

Lássuk, miért kapta a készülő törvény a műhelymunka során a státustörvény elnevezést? Amikor a Szlovákiával és Romániával kötendő alapszerződések tárgyalása folyt 1995-ben, és előre látható volt, hogy végrehajtásukra aligha lehet rákényszeríteni Szlovákia és Románia kormányát (a végrehajtás számonkérését csak elméleti lehetőségként tartalmazzák ezek az alapszerződések), az ún. magyar-magyar kapcsolatok akkor még nem hivatalos, nem kormányzati keretben kialakuló elképzelése új irányt vett: meg kell teremteni az alapszerződéseket kiegészítő és várható negatív hatásukat ellensúlyozó jogi normát. Ennek következményeként is fogalmaztuk meg azt az igényt, amely jelmondatként felkerült a sportingekre is: magyar vagyok, nem turista. Azaz: szűnjön meg az az állapot, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárságával nem rendelkező magyar, főleg a trianoni határokon túli szülőföldjén élő magyar ugyanolyan (sőt eljárásilag még mostohább) bánásmódban részesüljön Magyarországon, mint egy bárhonnan jött idegen, vagy akár egy magyargyűlölő külföldi. A maival rokonítható elképzelést már 1996-ban megfogalmaztuk: meg kell határozni a külföldi magyarok jogállását Magyarországon. A jogállás latin eredetű kifejezéssel státust jelent.

Egy nemzet külföldön, más állampolgárként élő részeiről különböző államokban léteznek jogi előírások. Horvátországban, Szlovákiában, Németországban és a volt gyarmatbirodalmak anyaországaiban is kezelik ezt a kérdést. A kérdés kezelésének az óhaja és megvalósítása tehát nem példa nélküli. Talán csak a magyarság XX. századi sorsa az. Éppen ez utóbbi tény miatt nem egyszerű üggyel állunk szemben. Ha más miatt nem, de amiatt biztosan, hogy a mögöttünk lévő évszázadban több ízben is válhattak magyarok külföldivé akaratuk ellenére, úgy, hogy átlépte őket az államhatár, vagy a politikai változások miatt, vagy az erőszak elől kellett menekülniük.

A magyarság helyzetének a XX. században kialakult szerencsétlen sajátossága, minden ellenvetést vagy magyarázatot fölülmúlva éppen elégséges ok egy ilyen törvény meghozatalára. Nyilvánvaló, hogy a nemzetnek ez a sajátos helyzete arra is elégséges okot szolgáltat, hogy a Magyarországgal szomszédos országok – magyarellenességgel kívülről vagy belülről hangolt – politikai köreiből már maga a törvényjavaslat elutasítást, bírálatot vagy fenntartásokat váltson ki. Hiszen azoknak a magyarországi közalapítványoknak vagy közhasznú szervezeteknek a tevékenysége, amelyek az ún. határon túli magyarság megsegítésére alakultak, a szomszédos államok hírszerzőinek figyelmét már magukra vonták. Az Illyés Közalapítványt például a szlovákiai katonai hírszerzés is megfigyeli. De az 1996 júliusában megrendezett első magyar-magyar csúcstalálkozó teljes, szó szerinti hanganyagának leírt változatát is megszerezték a szomszédos országok kémszervezetei. A magyar diplomácia, a magyar politikusok ugyan tájékoztathatták és tájékoztatják is a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) tevékenységéről, valamint a készülő törvényről a szomszédos országok diplomatáit, politikusait, azok mégis negatívan fognak viszonyulni mindehhez, ha az ilyen megnyilvánulás számukra belpolitikai hasznot hozhat.

A szomszéd országok politikai köreiből (sőt a hivatalban lévő, vagy ex-miniszterelnökeitől) elhangzott harcos vagy mérsékelt vélemények már most értékelhetők és értelmezhetők. Az elutasító, a fenntartásokat kifejező vagy dühödt megnyilvánulások egy része abból ered, hogy évtizedeken keresztül – a második világháborútól számítva negyvenöt éven át – elszoktak attól, hogy Magyarországon kormányszinten nyilatkoztassák ki a különböző államokban élő magyar nemzetrészek összetartozását. És arról is elszoktak, hogy a különböző államokban élő magyarok túlnyomó többsége a magyar-magyar összetartozással nyíltan, természetesen és közösségi keretek között egyetért. A kommunista rendszerben hozzászoktak, hogy ha ennek a gyanúját is észlelték, a proletár ingernacionalizmus és a kizárólagos belügyek doktrínája szellemében – akár moszkvai segítséggel – könnyen elfojthatták.

Az ellenvélemények másik csoportja már komolyabb okokra vezethető vissza. A Magyarországgal szomszédos államok némelyike az etnokratikus nemzetállam korszakát éli, vagy ilyen hagyományokkal viaskodik. Emellett tény, hogy minden szomszédos államban a számbeli többségben élő nemzet tagjainak egy jelentős része, de közösségként is, az ott élő magyarok rovására jutott többletjavakhoz. Ez vagy a központi újraelosztás révén történt meg, általában úgy, hogy a magyarok rovására jutott több a nem magyaroknak, de azáltal is, hogy szervezetten kiszorították a magyarokat a közéletből, a gazdasági életből, a hatalomból és mindenből. Ez folyik mintegy nyolcvan éve. A státustörvény teremtene először lehetőséget arra, hogy egy csöppnyi kárpótláshoz jussanak ezek a szerencsétlen kisemmizett magyar tömegek – mintegy hárommillió, önhibáján kívül külföldivé vált magyar. A törvény adta lehetőségeket számba véve, hatása inkább lélektani lesz, nem anyagi.

A veszteségek pótlására ugyanis Magyarország 2001. évi teljes költségvetésének a tízszerese sem lenne elegendő, nem annak a 0,3 százaléka, amibe majd a státustörvény végrehajtása kerül. Etnobizniszről beszélni ilyen körülmények között kimondottan nevetséges. Viszont mindazok, akik a magyarok rovására nyerészkedtek és nyerészkednek a szomszédos államokban a státustörvény hallatán, attól kezdtek félni, hogy hatására esetleg mérséklődik az anyagi vagy etnikai jellegű térhódítási lehetőségük. Esetleg a törvény hatására a még nem teljesen asszimiláltak ismét visszamagyarosodhatnak. Ennek a lehetőségét nem is kevesen rémképként élik meg a Magyarországgal szomszédos országokban. Ilyen háttérrel arra hivatkozni a törvénytervezettel szemben, hogy figyelembe kell venni a szomszédos államok érzékenységét, az ott élő magyarok számára szintén sértő megjegyzés.

Már említettük: a törvény szükségességét a magyar nemzetnek a Trianon után kialakult sajátos helyzete magyarázza a legegyértelműbben. Ezért logikus, hogy az eredeti elképzelés, miszerint szülessen törvény a külföldi magyarok magyarországi jogállásáról, fokozatosan módosult. Egyrészt: kedvezménytörvénnyé szelídült, ami nemzetközileg könnyebben értelmezhető. Másrészt: gazdagodott a szülőföldön is igényelhető támogatások elemével. A törvénytervezetbe foglalt elképzelés szerint a szülőföldi támogatás fölülmúlja majd a Magyarországon élvezhető kedvezményeket és jogosultságokat. Szövegszerűen azonban az utóbbival többet foglalkozik a tervezet, mint a szülőföldön igényelhető támogatásokkal. A szülőföldi támogatások működtetéséről szóló alacsonyabb rendű jogszabályok kidolgozásánál majd azt kell figyelembe venni, hogy a támogatás felhasználási módja ne ütközzön az adott ország törvényeibe, illetve elkerülhető legyen, hogy az adott ország törvényhozása vagy végrehajtó hatalma csapdát állítson a támogatottak elé. Ennek érdekében akár menet közben is módosítani kell majd a végrehajtási utasításokat.

A tervezet legvitatottabb és legtöbb változáson átesett része a törvény személyi hatályára vonatkozó meghatározás. Az eredeti elképzelés szerint a státustörvény mindenkire vonatkozott volna, aki magyarnak vallja magát, nem él Magyarországon és nincs magyar állampolgársága. A személyi hatállyal kapcsolatos első változás 2000 tavaszán következett be. Eszerint a volt emigrációra, azaz a nyugati magyarokra nem vonatkozna a törvény. Ez logikus módosulása volt a jogalanyok körének, hiszen azok, akik Magyarországról emigráltak, visszaszerezhetik a magyar állampolgárságot, illetve az 56-osok azt törvényileg sohasem vesztették el. Eszerint a törvény jogalanyaivá a Trianonban, illetve az 1947-es párizsi békeszerződés által elszakított magyarok, azok leszármazottai és családtagjai válhattak volna. Ez azt jelentette volna, hogy mindazok, akik a szülőföldjükkel, illetve lakóhelyükkel együtt váltak külföldivé, a törvény hatálya alá tartoztak. Némi érzelmi aláfestéssel ezt úgy határozhatnánk meg, hogy azok a magyarok, akiket a nemzetközi jog megfosztott a hazájuktól, a törvény következtében az egyéb külföldiekhez képest kevésbé lennének idegenek Magyarországon. Azaz: az 1920-ban és 1947-ben a békeszerződések által egycsapásra kialakult jogi idegenség magyar és magyar között a törvény következtében mérséklődne.

A törvénytervezetnek a parlamentbe beterjesztett szövege ugyan tartalmazza ezt az eredeti szándékot, de mivel 1992-től számítva megváltozott a Magyarországgal szomszédos államok területi státusa, az 1920-as és az 1947-es állapot szerinti szomszédos állam a törvényjavaslat beterjesztésének idején már nem létezett, ezért a volt Jugoszlávia, Szovjetunió, Csehszlovákia egész területén erőszakkal széttelepített vagy különböző kényszerek hatására széttelepült magyarokra nem terjed ki a törvény hatálya. Így tehát a Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Csehország, a balti államok stb. területére került magyarokra nem fog vonatkozni a törvény. Az e területeken élő magyarok száma kb. 60 ezerre tehető, közülük mintegy húszezren élnek Csehországban. Kiszorulnak a törvény hatálya alól a szomszédos államokból 1945 után emigrált magyarok és a Jugoszláviából elmenekült magyar tömegek is. Ezek összlétszáma több mint 200 ezerre tehető. E két csoportnak nincs esélye a magyar állampolgárság visszaszerzésére sem, mert elődeiknek 1920-ban le kellett mondaniuk róla, ha csak a magyar Országgyűlés nem kap észbe, és nem módosítja gyorsan az állampolgárságról szóló törvényt.

A törvénytervezetnek tehát a személyi hatályra vonatkozó része bírálható leginkább. Ezen túlmenően egyelőre nem lehet felelősségteljesen meghatározni, hogy mi lesz a törvény gyenge pontja. Annyit azonban tudunk, hogy az eddigi helyzethez képest két nagy előnyt jelent a törvény. Kodifikálja az eddigi támogatások rendszerét. A jelenleg külön-külön és összehangolatlanul működő közalapítványok tevékenysége és az onnan származó támogatások áttekinthetőbbek lesznek. A másik előnye az, hogy egyáltalán megszületik a magyar jogtörténet első törvénye az államhatárokkal elválasztott nemzetrészekről – nyolcvankét évvel Trianon után. Hatályba lépését követően fog kiderülni, hogy mit kell a jövőben módosítani benne. Reméljük, lesz elegendő politikai akarat és szolidaritás a magyar Országgyűlés padsoraiban helyet foglaló képviselőkben, hogy nemcsak megszavazzák ezt az első ilyen törvényt, de ha kell, majd javítják is.