Itt állunk, több mint ezer éve

(2001. augusztus 18.)

Itt állunk több mint ezer éve! E vitathatatlan tény egy parttalan kérdést vet fel: mit jelent az ezerszáz éves Kárpát-medencei múltunk tudatában a XXI. század küszöbén magyarnak lenni.

A választ a történelmünket alakító események kereszteződésén kell keresnünk: a magyar honfoglalás ezerszázadik, a magyar királyság kialakulásának, illetve a katolikus egyház szentjeként tisztelt I. István királyunk megkoronázásának ezredik és a keresztény magyar államszervezés ugyancsak ezredik évfordulójának vonzásában. A millecentenárium és a millennium szűk öt év leforgása alatt tette próbára emlékezetünket, lelki életünket, érzelmeinket, közgondolkodásunkat és politikai magatartásunkat.

A sok jelentős történelmi évforduló között a magyar nép és nemzet történelme, sorsa és a harmadik évezredi jelene szempontjából is a keresztény magyar államszervezés kezdete a legjelentősebb esemény.

A honfoglalás még a ködbe vesző múlt logikus záróeseménye volt. A Kárpát-medencei letelepedés szempontjából teljesen mindegy, hogy örökséget jöttek-e birtokba venni elődeink, egyszeri vagy kettős honfoglalás eredményeként telepedtek le, vagy gazdasági és hatalmi tényezők következményeként állapodtak meg itt. A területen való egyfajta berendezkedés még a honfoglalás törvényszerű folytatásának tekinthető, de ahhoz képest már más megfontolást és más tervezést igénylő tevékenység volt. A kettő közötti eltérés, illetve összefüggés olyan, mint az irány és a cél közötti különbség, illetve kapcsolat. István fejedelemmé emelésével, majd megkoronázásával dőlt el véglegesen, hogy a sok korábbi vándorló nép sorsa helyett (ami a szétszóródás és az elmúlás volt) a törzsekből és nemzetségekből álló magyar nép a letelepedett és államot szervező népek történelmi útját választotta.

A történelemben a nagy döntések nem véletlenszerűek. Egy nép vezetői általában a népük adottságainak megfelelő döntéseket hoznak, ellenkező esetben a nép meggyengül vagy felszívódik a jobb helyzetbe került népek vonzásában. A keresztény magyar állam kialakítása sem azért történt meg, mert a jurta és a fejedelmi sátor helyett egyszerre tetszetősebb lett a boronakunyhó vagy a kőből épített fejedelmi lak. Nem is a kereszténység lélekhódító erejéből következett az államszervezés, hanem a vérszerződés és a honfoglalás logikájából. Az államalapítás akarata tehát az országalapításból, az előtte szerzett tapasztalatokból, a megmaradáshoz szükséges erőből született, és abból is, hogy nem volt a Kárpát-medencében a IX. évszázadban semmilyen fennmaradásra képes államszervezet. De a folyamatosan ütköző, ütközeteket vívó harcosok tanulsága is ezt a döntést készítette elő: lejárt a kalandozások kora. Ebben a helyzetben a népvándorlás során felgyülemlett szervezői képesség alkalmasnak bizonyult egy európai állam megszervezésére és a korábbi közbevételt jelentő hadisarcokat helyettesítő adó-, vám- és egyéb fiskálisabb közjövedelmek biztosítására.

A honfoglalás és az országalapítás után alig több mint fél évszázaddal kezdődött a magyar állam megszervezése, amelynek akarása nélkül Vajk, azaz István nem válhatott volna a keresztény magyar állam megalapítójává. Géza fejedelem, amikor kiválasztotta fia számára Civakodó Henrik lányát, Gizellát, egyértelmű irányt szabott népünknek: a nyugatra vándorlás és a harci kalandok helyett nyugati szövetségeket kell keresni, a nyugati civilizációt és kereszténységet kell meghonosítani, de úgy, hogy fennmaradhasson a nemzet örökletes függetlensége. Ezt abban az időben csak a római egyház biztosíthatta, mind a keleti (bizánci), mind a nyugati (német-római) császársággal szemben.

A magyar állam függetlenségének biztosítására és ennek nemzetközi elismertetése végett a király koronázásához tehát a római pápától kellett megszerezni a királyság jelképét, a koronát. Pontosabban a korona királyi hatalmát. A koronakutatók a kutatás hevében gyakran elfeledkeznek arról, hogy a korona eredetének és eredetiségének, valamint készítése korának a pontos megállapítása főleg művelődéstörténeti szempontból fontos. A független magyar államszervezés, azaz az állampolitika szempontjából az a lényeges, hogy a korona hatalmi ereje nem a német-római vagy a bizánci császártól, esetleg más világi uralkodótól származott, tehát nincs hűbéri vonatkozása. Ereje jézus helytartójától, Szent Péter utódjától ered, aki minden világi hatalom fölött áll, és nem a fegyver erejével, valamint az adószedés eszközével uralkodik, hanem az ige hirdetésével, tanítással és az egyetemesség terjesztésével foglalkozik.

Ezért nem vált magyar uralkodó és népe soha senki hűbéresévé, legfeljebb a legyőzött nemzet sanyarú sorsát kellett elviselnie.

Amikor arra emlékezünk, hogy ezer évvel ezelőtt koronázták első királyunkat, és ezáltal óhatatlanul összekapcsolódott a középkori magyar nép és a modern magyar nemzet történelme a kereszténységgel, gyakran elfelejtkezünk Szent István atyjának a fiával vetekedő nagyságáról. Mert ő kezdte a központosított magyar állam szervezését, és ő kérte I. Ottó császártól a hittérítőket. Ő döntött tehát a nyugati orientációról. Fia, István ezt folytatta, ezt gazdagította, és ezt töltötte meg olyan tartalommal, amely illeszkedett a pogány korból a kereszténységgel rokonítható hagyományokhoz, és méltó volt az evangélium tanfiásához is.

István király államszervezői tevékenysége következtében a Római Birodalom bukása után először alakult ki jogbiztonság a Kárpát-medencében. Nem csupán azért, mert onnan számítva nem létezett olyan szervezett államalakulat ebben a térségben, amelyben várak és katonák felügyelték volna a biztonságot, hanem a jogrend miatt is. Nem véletlenül áll István intelmeiben az a példás mondat, hogy szeresd az igaz ítéletet. A jogbiztonság abban volt leginkább mérhető, hogy több mint fél ezredévnyi szünet után ismét erre vezettek a zarándokutak Jeruzsálem felé. Ez a XX. és a XXI. évszázad fordulóján oly módon ismétlődik, hogy ma Magyarországon áramlik be a legnagyobb mértékben a működő tőke, és itt rendezkednek be a Nyugat különböző szervezetei a Kelet felé irányuló útjukon, mert ma a kelet-közép-európai térségben ismét itt a legnagyobb a jogbiztonság és a megbízhatóság.

Az istváni államszervezői hagyományok mélyre nyúló gyökereit azonban sok más, általa megfogalmazott és azóta meghonosodott elv is bizonyítja. Intelmeinek egyik fejezetében arra tanítja fiát, hogy légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz, azaz mérj egyenlő mércével. Ez a keresztényi, de ma már úgy is mondhatnánk, liberális szemlélet tükröződik a világi felsőbbségek iránti viszony meghatározásában is, midőn korának szellemét fölülmúlva az Egyesült Nemzetek Szervezete által kilencszázötven évvel később elfogadott emberi jogok egyetemes nyilatkozatával összecsengve kijelenti: minden ember azonos állapotban születik. Ennek kapcsán joggal mondhatnánk, hogy az ENSZ emberi jogi nyilatkozata született Szent István szellemében.

Nehéz elképzelni, hogy István, akinek ugyan volt ideje tanulni, mindezt csak a bibliai szövegek vagy a hittérítők tanításának hallgatásával szívta volna magába, ha a környezetének hagyományaiból ezek az elvek hiányoztak volna. Önmagában az a tény, hogy a korabeli magyar büntetőjog ugyan szigorú, de humánusabb volt, mint az akkori, már régebben kereszténnyé vált európai királyságokban alkalmazott büntetési gyakorlat, arra utal, hogy a keresztényinek minősíthető elvek összhangban álltak a kereszténység előtti magyar hagyományokkal.

Ezért valószínűsíthető, hogy a pogány magyarságnak a kereszténnyé tétele önmagában nem ütközött rendkívüli akadályokba, hiszen az egyistenhívő pogányokat kellett egyistenhívő keresztényekké tenni. A korábbi nemzetségi szervezet fölszámolása és a központi állam kialakítását elutasító fejedelmek megregulázása volt a nagy feladat.

Szent Istvánnak és apjának, Géza fejedelemnek a zsenialitása, amely máig hatóan meghatározza életünket, abban állt, hogy egyrészt a legfejlődőképesebb hitvilágot és ideológiai rendet, a nyugati kereszténységet választották, valamint a világi hatalmasok fölött álló pápaságra támaszkodva megteremtették az állami függetlenséget. Ez utóbbiból vezethető le István kétségbeesett tette, hogy felajánlja országát és koronáját jézus anyjának, Máriának, azaz a Boldogságos Szűznek, aki ettől fogva a Magyarok Nagyasszonya lett. A közvetlen utódnélküliség és a belső villongások közepette szerencsénkre nem egy földi uralkodóra bízta az országot, hanem az égiekre, és ezzel egy olyan transzcendens, de szilárd pontot teremtett a nemzet számára, amely révén megőrizhette függetlenségét, esetenként a puszta létét.

Gondoljuk végig a Boldogasszony Anyánk középkori nemzeti himnuszunk első négy sorát, amelyből a második sorpár ismétlődő: „Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk! / Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: l Magyarországról, édes hazánkról, / Ne feledkezzél el szegény magyarokról.” De ha ehhez hozzáolvassuk a későbbi keltezésű protestáns éneket, amelyet a magyar reformátusok a gályarabok énekeként tartanak számon: „Azt bünteti, kit szeret, / Másképp ő nem is tehet”, akkor filozófiailag teljesebbé válik a kép. Az Istenfiú anyjának felajánlott ország népe az égi védhatalomhoz fordul támaszért. Ha szenved, az Isten szeretete nyilvánul meg, és ha helytáll a szenvedésben, megkapja méltó jutalmát. Ezt summázta Kölcsey is Himnuszában, ami ezért vált nemzeti himnuszunkká.

Első királyunk ezer esztendővel ezelőtti megkoronázása, az előzmények és következmények a fokozatosan hatalommá erősödő nyugati keresztény egyház által képviselt krisztusi eszme erőterében játszódtak. Az ebben megjelenő leglényegesebb krisztusi eredetű filozófiai üzenet az volt, és máig az, hogy cselekedeteimért magam vállalom a felelősséget. Ezt tudatom és szabad akaratom birtokában teszem, de aki vétkezik, azaz elvéti a helyes utat, tehát rosszul dönt, az emiatt rá nehezedő terhet a bűnbocsánat esélye könnyíti. Az eszme ezzel felszabadította az embert a változtathatatlanság démonának rabságából, és felkínálta számára a folyamatos módosítás, javítás, javulás lehetőségét. A hatása ennek lelki, szellemi és anyagi dimenzióban jelenik meg azóta is. Az ember földi tökéletesedésének alapprogramja volt ez, amely beláthatatlanul felgyorsította az emberiség fejlődését.

A fejedelemség korszakát követő első királyunk így hát nem csupán abban érdemesült, hogy hatalmi eszközzel kereszténnyé tette a magyarságot, hanem tájékozódni is tudott a korabeli egyház hatalmi viszonyai és filozófiai vitái között. Koppánnyal szemben a nyugati kereszténységet választotta. Történelmi és politikai szempontból tehát nem is a magyar nép tömeges kereszténnyé térítése a legfontosabb mozzanata István korának, hanem a választás. A kereszténység legletisztultabb eszméje mellett tört lándzsát: a megújuló Rómát választotta az ortodox Bizánc helyett. Azt a kereszténységet erőszakolta rá népünkre, amely a protestantizmus révén tovább újult, és a történelem során akár a reneszánsz, a humanizmus, a felvilágosodás, akár a reformkor idején egyre újabb, tökéletesebb és egymással szervesen összefüggő eszmék alapjait teremtette meg.

Nyilvánvaló, hogy első királyunk legmaradandóbb politikai érdeme, hogy két eszköznek egyszerre vált birtokosává, azaz egyszerre testesítette meg az eszmét és a társadalmi méretű elterjesztéséhez szükséges hatalmat. Nemzetünk ennek köszönheti fennmaradását a mögöttünk lévő szörnyű évezredben. De más tanulságot is kínál, mégpedig minden utókorbéli számára, főleg az e pillanat után következő időre vonatkoztatva. Szent István műve ugyanis politológiailag úgy értelmezhető, hogy az ország első embereként meghallotta és megértette a korparancsot. István volt az első magyar radikális, ha úgy tetszik, mert merészelte felvenni a harcot népéért, az eszme jegyében a hagyományossal szemben, azaz a felemelkedés érdekében a pillanathoz kötődő változatlansággal szemben.

A Szent István-i műnek azonban van más vetülete is. Vessünk egy pillantást nemzetünk szülőföldjének térképére. A Kárpát-medence az elmúlt évszázadok tanúsága szerint földünk legfejlődőképesebb részén fekszik Európa nyugati térfelén. Mi több, geográfiailag a legeszményibb és ezért a leginkább irigyelt nagyrégiója egész kontinensünknek. Nemzetünk szülőföldje ott található, ahol a mi érdemünkből a nyugati kereszténység megvetette a lábát, és lakóterületének keleti határáig terjedt a gótika, valamint a reneszánsz is. Nyilván az sem véletlen, hogy nemzetünk hazájában született meg a világon az első türelmi rendelet, az európai felvilágosodás korszakát kétszáz évvel megelőzve, és a világ első átfogó törvénye a kisebbségek, a más nemzetiségűek védelmére.

De nyilvánvalóan az sem véletlen, hogy évszázadokon keresztül szinte a mai napig rajtunk gázolt át Kelet nyugat felé és Nyugat kelet felé. Sajnos ezen vonulásoknak mi ritkán voltunk vámszedői, gyakrabban sarcoltjai. Ennek a révszerűségnek az lett a kényszerű következménye, hogy Szent István után ezer évvel ismét a nemzetépítéssel, a nemzet újraszervezésével kell foglalkoznunk. Mert ugyan az elmúlt évszázadokban sokszor voltunk legyőzött vagy megtiport állapotban, és noha nem a nemzeti létünket, mint történelmi-kulturális entitást vonták kétségbe, hanem mint hatalmi tényezőt, ez mégis a nemzet fokozatos meggyengüléséhez és a 4C. században az eddigi legrettenetesebb szétdarabolásához vezetett.

Nem véletlenszerűen vetődnek fel a kereszténység és a keresztény magyar államszervezés kapcsán ezek a példák és párhuzamok. A kommunista hatalmi rendszer bukása után ugyanis hasonló feladatok előtt áll nemzetünk, mint az ezer évvel ezelőtti történelmi időben. Sőt talán még egy fokkal nehezebb feladat előtt állunk, mert a nemzetünket körülvevő népek a XX. század sorsfordulóinak egy részét, azaz az 1914-től 1991-ig tartó permanens háború egyes fordulatait tőlünk eltérő módon élték meg. Mert ami számunkra tragédia volt, az számukra esetleg felemelkedést jelentett. És a nemzet hatalmi úton bekövetkezett hét részre tépettségére sem volt még eddig példa.

Mégis úgy tűnik, hogy Mátyás király óta, tehát több mint 500 éve nem volt olyan esélyünk a nemzet fölemelésére és a részek között erőszakkal eltépett szálak újrakötözésére, mint éppen most. Mert nemcsak a nemzet felszabadulásának a korszakát éljük, hanem a három részre szakítottságtól sokkal rosszabb helyzetben található, államhatárokkal elválasztott nemzetrészek tudatbéli újraegyesítésének, a nemzet újraépítésének történelmét kezdtük írni.

Adjon nekünk ehhez elegendő erőt, türelmet, körültekintést és további esélyt nemzetünk ezerszáz esztendős kárpát-medencei írott történelmének minden tanulsága.