Az elkötelezettség a legőszintébb hűség

(Szervátiusz Tibor, Szentmihályi Szabó Péter, Nemeskürty István és Koltay Gábor köszöntése a Hűség-díj átadásakor, Kiskunlacháza, 2001, szeptember 30.)

Egy őszies hangulatú nyári napon, 1972 júliusában a református templom előtt vezető műúton megérkeztem Farkaslakára. Akkor is, mint azóta is már néhányszor, Tamási Áron sírjához mentem, hagy ismét érezzem torkomban a maró keserűséget. Mert amikor előtte hat évvel meghalt az író, azt hittem, vele költözött a múlt birodalmába a magyar irodalom. De az említett harminc évvel ezelőtti borús napon, amikor megálltam a két makkfa közelében, mintha szellemidéző bűvöletbe kerültem volna. Talán mégis bekövetkezett a feltámadás? Egy nagy trachyt kő előtt két erőszakos vésős embert láttam, amint az író megálmodott alakjait csalogatják elő a kőtömb felső rétegei alól. Acélszurkákkal ösztökélték a követ, hogy vegye fel végre az emberi képzelet szülte alakok formáját. A vésőt szorongató egyik ember Szervátiusz Jenő volt, a másik, aki a fogát is keményen összezárta, a fia volt, Tibor. A fiú szobrász akkor már birtokolta Dózsával és Petőfivel vívott farönk- és acél-harcainak rettentően csodálatos kínjait. Azóta is, ahogy alakot bont ki az anyagból, a magyar életet faragja szoborba. Vésőit hiába cseréli, lelke és szíve által vezérelt keze nem hallgat más parancsra, mások parancsára, mert elkötelezettsége a hűsége.

Pedig az emberek túlnyomó többsége külső parancsra, külső utasításra, megrendelésre cselekszik – nem kérésre, nem kívánságra, nem a másik megsegítésére, nem a szív hangjára, nem a lélek vezérlő sugallatára. Ezért hát sokszor összemosódik az áldozat a bűnnel, a hűtlenség a hűséggel, az érték a hitványsággal, a tudás az okoskodással, a meggyőződés a meggyőzhetőséggel, az erény a vétekkel. Nagy a szerencsénk, ha mégis akad vezérlő elv vagy kép, vagy oldhatatlan minta, amely eligazíthat, amely által elválaszthatók egymástól az ellentétes értékek. Ez érvényes minden emberi cselekvésre, mint ahogy érvényes a művészetre, legyen az szobrászi alkotás, vers, a látvány vagy a zene művészete, vagy a történész felfedező vagy tanítói tevékenysége. Mert ugyan igaz, hogy csak a jó vers a vers, és csak a valóságnak megfelelő történetírás az igazi, és az a jó film, aminek a képsorai folytatódnak a néző képzeletében, amelyben a kép és a zene együttes élménnyé fonódik össze. De önmagában ez nem elég, mert a megérzésen túl tanítani kell a szép, a jó, az érték felfedezését. Át kell élni a hűség érzetét, mert csak így fedezhetjük fel önmagunkat is.

Ahogy a szobrásznak le kell faragnia a fölöset a fáról vagy a kőről, hogy feltűnjön a benne rejlő lényeg, a költőnek is el kell hagynia a hamis és hulladékszavakat, hogy előálljon a mondandó. Mert ma már egyre kevesebben tudják míves szavakkal, siralom és pátosz nélkül hitelesen verssé gyúrni a költészettel nem, csak az abszurd drámával rokonítható nemzeti sorsunkat. Szentmihályi Szabó Péter azon kevesek közé tartozik, aki ezt tudja. Tudja, mert nem nyilvántartja, hanem nyilvánvalóvá teszi a valóságot. Nem ordítozik, hanem határozottan felkiált. Nem félelemtől vagy szégyentől suttog, hanem csendesen süvöltve mondja el: a szörnyűséges XX. században a legkegyetlenebb sorsú népek sorsa jutott nekünk. Mondhatja ezt hitelesen, mert nem megrendelésre mondja, amit mond, vagy nem parancsra hallgatja el, amit nem mond, hanem csak az igazság iránti veleszületett elkötelezettségből. Mert az elkötelezettség a legőszintébb hűség, ami nem ismer megalkuvást.

A magyar nemzetet a XX. században ért tragédiák sorozata az évszázad második felében csaknem beteljesedett. Kezdtük elhinni, hogy amit ellenségeink mondanak rólunk, igaz. Önismeretünk az általuk felépített torz vázrendszerre már-már rásimult. Az elsők közé tartozott Nemeskürty István, aki álljt kiáltott. A második magyar hadsereget ért háborús katasztrófáról írt könyve, majd annak színpadi átdolgozása törte át először a parancsokból és tiltásokból épített hallgatás falát. Elkezdődhetett nemzeti és emberi önbecsülésünk újraépítése. Ugyanezt szolgálta a História c. történelmi önismeretet terjesztő folyóirat megalapításával is. Mert csak a történelmét – a múltját és a jelent hitelesen – ismerő és értő nemzet néz bizakodva a jövőbe. A tudatossággal megalapozott elkötelezettség az időtálló hűség.

De a tévelygő tömegek felrázásában a leglátványosabb eredményt azok érték el, akik a legbefogadhatóbb közeg: a kép és a zene révén juttatták el a szemeken és a füleken keresztül a tudatba annak a szándéknak és üzenetnek a lényegét, amit a szobrász kifaragott a fából, a költő fölépített a szavakból vagy a történész nap mint nap elmondott. E műfaj tudatébresztő alkalmazásának egyik legeredményesebb magyar képviselője az „István, a király” rockopera, melyet eddig is milliók láttak és ezután is milliók fognak hallgatni. Ennek köszönhető, hogy a fiatalok tudatából már-már kirekedő Szent István mint szupersztár ismét államalapítóként térhetett vissza közénk. De a rohanó ember, a dübörgő diszkóban szórakozó fiatal, vagy a televízió képernyője előtt gubbasztó és a computeren a megmerevedésig játszó gyerek számára is azok hozták vissza a nemzet esszenciáját, a történelmi-kulturális közösségi érzést, akik mozgóképet alkottak népköltészetünkről vagy nagy történelmi sorsfordulóinkról. Koltay Gábor ezek egyike. Fölösleges felsorolni rendezői munkáit, amelyek során szinte kivétel nélkül ezt a célt követte, de a Honfoglalás c. filmjét, amelyet oly sokan igyekeztek sárba tiporni, sőt csírájában megfojtani, ki kell emelni az eddigi művei közül. Nemcsak azért, mert az elkötelezettség iránti hűségben érdemesült társával, Nemeskürty tanár úrral együtt készítette, hanem azért, mert ezt a művét látták legtöbben. Koltay Gábor érdeme, hogy rendezői fortélyával úgy kapcsolta egy alkotássá a képet és Koltay Gergely csodálatos zenéjét, hogy az látomássá és dúdolható, fütyülhető élménnyé vált. Ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az önbizalmát veszített és a szétesett nemzet érzetének a rabságában élő ember felemelheti a fejét, hogy bizakodó, jövőt tervező emberré váljék ismét. Koltay Gábor közérthetővé tette: itt élünk több mint ezer éve – tatárjárás, török hódoltság, kommunista diktatúra dacára. Ha tehát mindezek ellenére élünk, akkor okunk van bízni önmagunkban egyenként és nemzetként is. Akinek van önbizalma, van jövője is, nem irigyli a másét és a másikat. A művész számára, hogy ilyen sikeresen tudja szolgálni a nemzet fölemelkedését, azonban nem elégséges a szakmai tudás. Elkötelezettnek kell lennie, mert az elkötelezettség a legőszintébb hűség.

Kérjük hát együtt az Istent az új Hűség-díjasokkal Nemeskürty Istvánnal, Szervátiusz Tiborral, Szentmihályi Szabó Péterrel és Koltay Gáborral, hogy teremtsen számunkra a szülőanyák méhében minél több hűségest.

Isten tartsa meg hűségükben az eddigi hűségeseket, éltessen és óvjon mindannyiunkat – szüljön a hűség hűséget!

 

Tisztelettel mindannyiuk iránt

Duray Miklós

Pozsony, 2001. augusztus 15.