A reményt szuszogtad a nyakamba, Csurka István

(2002)

Mindaddig csak a színdarabjaidat ismertem, Téged pedig fényképről. Az élet valóságában a bíróság folyosóján találkoztunk először. Ez jó hely, itt többet tehet megtudni egy emberről a szemének pillantásából, mint egy kávéházi asztalnál hosszan beszélgetve, vagy a szónoki emelvényen elhangzott beszédeiből.

Különösen rideg telem volt akkor, csontjaimban éreztem hasítását. Belülről áramlott kifelé a dermesztő hideg, apró jégkristályok képződtek a magasan vágott ablaknyílás meredek párkányán. A vastokba foglalt ablaküveget lekaparhatatlan jégvirágréteg fedte – 1983 januárjának harmincadik napja volt.

A folyosóról sötétedéskor most is felkattintották a villanyt, és a kukucson át időnként benéztek az őrök. Idegesítő volt az idő múlása és lassúsága. Ha nem sütött a nap, nem tudtam, mikor van dél. Nem tudtam, mikor nyitják rám a zárkaajtót, nem tudtam, mikor végezhetem el a dolgom a sarokban úgy, hogy ne fürkésszenek. Minden bizonytalan és kiszámíthatatlan volt. Csak a sokasodó és időnként áthúzott fekete vonalkák jelezték, hogy a világban minden megy a maga kerékvágásában – a napok múlása is. Holnap kezdődik tehát a bírósági tárgyalásom.

Reggel felvezettek. Amint őreimmel kiléptem a bíróság folyosójára, azonnal feltűnt, hogy sokan várakoznak a folyosónak annak a végében, amerre fordítottak. Elindultunk arrafelé. Néhány lépés után felismertem egyik pozsonyi barátomat, aki az acélajtóhoz legközelebbi padon ült. Köszönés helyett krákogott egyet. A mintegy huszadik lépésnél egy hölgy mellett haladtunk el, akiről lerítt, hogy nem a kommunista világban él. Később kiderült, hogy ő az Amnesty International megfigyelője. Majd megláttam a feleségemet, nővéremet, egyre több ismerős arcot. Közeledve a tárgyalóteremhez, egyszer csak bal felől feltűnt Mészöly Miklós szikár alakja – isten nyugosztalja őt. Majd egy pillanattal később megláttalak Téged, Csutka Pista, melletted pedig Cseres Tibor állt, aki már szintén az időtlenségben él. Ekkor nyugodtam meg. Tamásiáronos érzés lett úrrá rajtam – a szívemben felágaskodott a reménység. Bárcsak más is érezhette volna akkor azt, amit én.

Nem tudom, te akkor tudtad-e már, hogy az akkori pozsonyi kiruccanásod nem azt jelentette: most a lóversenypálya helyett elmegyek egy ismeretlen magyar ember perére, majd ismét irány a Kerepesi út. Ha akkor beszélgethettünk volna, biztosan szó esett volna erről is – érdekes, azóta sem volt ez téma közöttünk. Nem tudom, hogy tudatosítottad-e: azóta minden más, mint annak előtte. Mert Te és írótársaid akkor azt jelképeztétek, hogy Magyarország jobbik fele abban a pillanatban nyújtott kezet nekem, amikor sokan még azt is letagadták, hogy valaha kezet fogtak velem, vagy egyáltalán hallották a nevemet. A kút káváján álltatok mellém: ha egyedül maradtam volna, belezuhanok, együtt összekapaszkodva bele sem férhettünk.

Ez akkor történt, mikor bizony éppen ideje volt elgondolkozni az értelmiség hűsége és árulói mivolta fölött. Amikor már egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a hűség vagy az árulás mikéntje egyre kevésbé rejlik a szavakban, de egyre inkább a tettekben, a választott és befutott életpályában, egyáltalán a választásban, a bátorság hétköznapi vállalásában. Akkor, amikor egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a tétlenség, a kacskaringós életpálya, a választás elutasítása, a gyávaság büszke vállalása, a változtathatatlanság elfogadása látszott erénynek. Amikor az agyakat már nem smasszerek mosták, hanem a hatalmi masinéria automata mosógépeiben fehérítették a feketét és színezték az átfestendőt. Amikor az árulásért karrier járt, és a becsületességért már nem járt bitófa, csak kiúttalanság. A szellem erkölcsének ebben a útvesztőjében és kocsmai fenyegetettségében nemet mondani nem csupán autonóm szellemiséget jelentett, hanem főleg hűséget. A mindenkori jelen átmeneti állapotában ez jelentette az állandóságot, a hűséget a folytatásra érdemesült múltunkhoz és az együtt építendő jövendőnkhöz.

Ha akkor mondtam volna ezt, légy hű a jövőnkhöz, biztosan zavarodottnak tekintettél volna, mert hiszen eljövendő nem volt és még nincs – az ismeretlenhez hűnek lenni általában irreleváns, vagy hit kérdése.

Pedig a folyosón akkor már a jövő kezdődött. A szétszabdalt és évtizedeken keresztül tépázott nemzetünk hét fonalát kezdtük közös erővel újra fonni. Azon a napsütéses január végi napon a megtévesztő körülmények ellenére, a bírósági folyosón kezdett valóra válni a mindaddig elnyomott remény: ismét lehetséges az összefogás szétdarabolt nemzetünk részei között. És ami lehetséges, az már valóság is, ha merjük vállalni. És ha ez ma valóság, akkor holnap is az lehet. A naponta ismétlődő árulásokkal szemben ott, akkor a hűség testesült meg – hűség a jövőhöz, hűség a nemzethez, hűség az igazsághoz. Ezt szuszogtad a tarkómra, amikor rövid ideig a vádlott padja mögött ültél.

A bírósági tárgyalást már lassan kezdem elfeledni. Már nem emlékszem, hogy a börtön folyosóján a szegély zöld volt-e vagy szürke, arra sem emlékszem, hogy milyen öltönyben voltál akkor, de nem tudlak feledni hátmórokat, mert Ti hoztátok az akkori árulások közepette a nemzet peremre szorított részének az üzenetét: íme, itt állunk a hűségesek küldötteiként.

Maradj hű, Csutka Pista, ehhez az akkori küldetésedhez.

 

Pozsony, 2002 márciusa

Duray Miklós