Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(2002. március 25.)
A történelem kovácsa az, akinek cselekedeteit nem a mások akarata, hanem saját közösségének jogos igényei irányítják. A követő emberek, a szolgalelkűek, a lázadók, a megtorpanók nem alakítói, hanem játékszerei a történelemnek, ellentétben a helyzetteremtőkkel, a felsőbb elveket követőkkel, a saját utat taposókkal, a keskeny úton járókkal, a forradalmárokkal, akik a társadalom szellemi érlelődésének serkentői, a változások kifejezői és a folyamatok végső szakaszának megjelenítői.
Történelmünkben az államalapítástól kezdve több olyan belőlünk fakadó nagy esemény zajlott, ami sorsunkat alakította: felkelések, felszabadító háborúk, szabadságharcok és forradalmak. De ma már tudjuk, hogy nemzetünk történelmében csak két olyan forradalom volt, amely a jövőnket építve változtatta meg életünket. A legutolsót 1956-ban vívtuk. A nagy forradalmunk pedig a reformkorral kezdődött, amely a szellem által és szabadságvággyal építkezett több mint két évtizeden át, hogy 1848-ban néhány hónap alatt, az áprilisi törvények ratifikálása után újrateremtse a magyar államot. De végül a fegyverekhez kellett nyúlnunk a forradalom szülte értékek védelmében. Ez utóbbi már szabadságharc volt.
Még ma is sokan vitatják: szabad volt-e engedni oda fajulni az eseményeket, hogy fegyveres harcba torkolljanak? Az ilyen eszmefuttatások azonban csak aktakukacok és könyvmolyok agytornái. Az élet parancsa másról szól: amit ma kell megcselekedned, ne holnap tedd; amit neked kell megtenned, ne hárítsd másra; amit együtt tehetsz másokkal, velük tedd meg, de amiért egyedül kell vállalnod a felelősséget, végezd magad!
A napi élet az ITT és MOST logikája szerint halad. A magasabb elvből fakadó változásóhajtás az ITT és MÁST képletét másolja. A forradalom a cselekvés szempontjából a MOST parancsát követi, irányát pedig a MÁS akarásának logikája határozza meg. A MÁS mindig a jövő felé mutat, háttérben a megkerülhetetlen múlttal.
Ésszerűtlenség azt mondani, hogy a múltat nem kutatom, a múlt nem érdekel, a múltat elutasítom. Egy igaz: az élet a jövő viszonylatában izgalmas, de minden jövő a múlt viszonylatában válik jövővé. A múlt nem törölhető el és nem változtatható meg. A forradalom a jövőről szól, de a múlt nélkül nincs értelme, mert nincs iránya.
A reformkor hagyományos értelemben még nem forradalom volt, hanem óriási méretű szellemi birkózás, kísérlet, cselekvési terv a kitörésre az abszolutizmus szellemi, hatalmi és a magyar nemzetet csonkító szorításából. Mai kifejezéssel élve: rendszerváltoztatás volt.
Csodálatos és lenyűgöző az eseményeknek az a logikus szerkezete, amelyhez nem kellett emberi szervezés. Az előhírnök a felvilágosodás volt, Kazinczy kisugárzó szellemiségével koszorúzva. Majd a készülődést jelképezve csillant fel Csokonai felszabadult szelleme, a száz évvel később alkotó nagy költőket megelőzve, de mentesen a dekadenciától. Az első reformországgyűlésen a magyarság államát újra alapozó és a magyar modernizmust elindító szellemiség lendülete mozdította meg az állóvizeket. Majd megszületett a Himnusz – csodálatos nemzeti himnuszunk: Isten, áldd meg a magyart és érette Kölcseyt. Közben papírra kerültek Széchenyi tervei a gazdasági élet kiépítésére. Létező intézménnyé vált a Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia. Majd költővé érett a költőnek született Petőfi. Magyar nyelvünk, amely talán az avaroktól származott ránk, ebben a korban tört be végre közéletünkbe. Az 1000 évvel korábban énekelt dalok, a Mária-siralom, Balassi Bálint és Pázmány Péter nyelve elkezdte uralni életünket, szemben a lelkünknek, gondolkodásunknak és szellemünknek idegen nyelvekkel. Még szerencse, hogy ez kellő időben történt, így Kossuth Lajos már ékes magyarsággal döröghette csodálatos beszédeit az országgyűlésben.
Innen már egyenes út vezetett a forradalmi eseményekhez. Minden kész volt, csak fel kellett lebbenteni a leplet. Ez történt meg 1848. március 15-én annak a jegyében, hogy legyen újra mindaz a miénk, ami eredendően a miénk, de időközben elidegenítették tőlünk.
Nem lenne csoda, ha hirtelen visszacsöppenve a történelmi korba, mindezeket az összefüggéseket nem látnánk. Széchenyiről egyesek azt mondanák, hogy „az a lökött gróf”, Kossuthról pedig azt, hogy „izgága firkász vagy fiskális”. Hiszen nem mindenki ismeri fel a zsenit a másikban, főleg akkor nem, ha térben túl közel áll hozzá, és jövőt alakító gondolatai keresztezik a jelenbeli kicsinyes érdekeket. De e két ember nagyságát végül is az mutatja, hogy az idővel kialakuló rálátás nélkül is, már a saját korukban nyilvánvaló volt zsenialitásuk, csak Kossuthé kissé jobban fénylett. Egyikük a nemzet építését és gazdagodását, másikuk a nemzet szabadságát és függetlenségét tűzte ki maga elé célként – és mint tudjuk, egyik a másik nélkül nem sokat ér.
Az is szinte hihetetlen, hogyan működött és működik a szellem desztillációs rendszere. A reformkor nagyjainak, nagy öregjeinek és ifjainak akarata milyen tökéletes tisztasággal csapódott le a márciusi ifjak 12 pontjában. Vezérfonalát nem hirtelen csomózták. Felvetőszálait Szent István óta kötözte a nemzet – csak olvasni kell tudni a korok gondolkodásának nyelvén. Szent István intelmeiben kimondja: az emberek születésükben egyformák – ez a közteherviselés gondolatának szellemi háttere. Vagy a 15- század közepén I. Ulászló koronázásakor a köznemesség és a főurak egy része oklevélben rögzítette: „a koronázás mindig az országlakók akaratától függ és a korona hatékonysága és ereje az ő jóváhagyásukon alapul”. A felelős kormány igényének tehát ilyen messzire nyúló gyökerei vannak. Ezek nem nyugatról átvett eszmék, hanem történelmünkben gyökerező, államalkotói vezéreszmék. Mint ahogy az állam függetlenségének és az ország egységének helyreállítása sem a korabeli rendiség és kapitalizálódás sajátos magyar összefonódásából keletkezett törekvés, hanem a nemzet történelmi hagyománya. De nem a történelmi jog alapján, hanem a nemzeti kultúránk részeként. Mint ahogy ma a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének a gondolata is mélyen a kultúránkban gyökerező eszme. A rekatolizáció nagy alakját, Pázmány Pétert is ez az eszme vezérelte, midőn Erdély protestáns fejedelmét támogatta, remélve, hogy Erdélyből kél újra a nemzet egysége. És mintegy másfél évszázaddal ezelőtt ezen a nyomvonalon követelték a márciusi ifjak is az uniót Erdéllyel!
Nagy forradalmunk szellemiségét úgy önthetnénk szavakba: polgári egyenlőség, szabadság és a nemzet egysége. Két fő pillére pedig a Széchenyi által képviselt, az építkezésben felfelé ívelő nemzet eszméje és a Kossuth által képviselt Függetlenség eszméje. A reformkor tragédiája, a forradalmat követő szabadságharc elbukása éppen annak a következménye, hogy e két pilléreszme nem fonódott össze megfelelően. De van egy jó hírem mindannyiunk számára: igaz, hogy 150 éves késedelemmel, de mára ez az összefonódás is megtörtént. Mert egy keretbe foglalt akaratként jelenik meg a nemzet nagy céljai mögött az évszázadok óta lappangó polgári erő, a felívelő nemzet fejlesztési tervei és megvalósításának feltételei, valamint a nemzet szuverenitása – felelősségvállalás a nemzetért és az időközben államhatárokkal szétszabdalt nemzet újraegyesítése. Mindez az európai integráció eszméjének mentén.
A magyarság mintegy 500 éves hanyatlás után cselekedeteiben ismét a saját elképzeléseit valósítja meg, összekapcsolva azokat a szűkebb és szélesebb környezetének jogos érdekeivel. Lehet, hogy ennek az állapotnak egyik képletes kifejezője Mátyás király visegrádi palotájának újjáépítése. Erezhető és sokszor látható és tapasztalható, hogy ismét a megfelelő helyre kerülnek értékrendünkben az évezredes értékek.
De a mával kapcsolatban is ugyanaz érvényes, mint a múlttal: ha nem tekintjük át felülről is az eseményeket, mint a sakkmester a 64 mezős táblát, mindezeket az összefüggéseket nem fedezhetjük fel. Mert a bányából feltekintve csak az akna nyílását láthatjuk, kint a mezőn már a fákat, a házakat és a fölénk boruló eget is, de ha fölfelé haladunk, együtt látunk mindent: a felfelé vezető utat és a mélybe vesző szakadékot is. A réslátás megtéveszt, mert csak az alantast vagy a részletet mutatja, és azt hisszük, hogy más nem is létezik. A Felületesek miatt ismét kapóra jönne történelmi országunk maradékában, de itt-ott az elcsatolt területeken is, egy új Petőfi új nemzeti dalával, de azért is, hogy legyen kivel megijeszteni az abszolutizmus régi és új híveit – itt áll a költő a város szélén 40 ezer paraszttal. A peremmé vált területeken is látszólag az történik, ami 48-ban történt elgáncsolásunk érdekében. Pozsonyban és környékén fosztogatni készülődnek a tévelygők, a Kárpátok karéja mentén pedig helyenként a csűrökben, de néhol a nyílt mezőn szervezik osztagaikat azok örökösei, akik ellenünkben akkor is szabadcsapatokat szerveztek. Még szerencse, hogy nem túl nagy létszámú ezen örökösök csoportja, és széthúznak. Legnagyobb ellenfelük akkoron a magyar függetlenség volt, most az, ami az egyik legnagyobb jelenlegi tettünk: a státustörvény, az elszakított magyarság újraépítkezésének eszköze, melyben láthatóan fonódik össze Széchenyi és Kossuth szellemisége. Aki közülünk csak az ellenséges árnyjátékok mozgó árnyfigurái elől ki-kitérve látja az eseményeket, és nem veszi észre a már terjedő derűt, borulást okozó tévedés áldozatává válhat. A Szent Szövetség már nem létezik sem a XIX., sem a XX. századi értelmében, a kisantantot is feldarabolták a parciális érdekek. Már csak fakuló szellemük lengedezik fölöttünk. A körülöttünk acsarkodó gótikus szörnyeknek nem kedvez az erősödő Európa-eszme, ez az új európai reneszánsz szellemiség. A XIX. századi reneszánsznak, azaz a reformkornak és a forradalomnak a sorsát annak idején az pecsételte meg, hogy akkor Európában a modern abszolutizmus és a kapitalizmus vívta élethalálharcát. Mára ez a harc eldőlt, és Európa – ellenfeleinknek kedvező – kettéosztottsága is megszűnt. Akik energiájuk nagy részét ellenünk gyűjtötték, már csak utóvédharcokat vívnak, mi pedig éppen az előremenetelő derékhadhoz zárkózunk fel.
A jövő tehát azoké, akik cselekedeteikben a maguk jogos igényeit és a környezetük jogos törekvéseit egységbe csatolva cselekszenek. A jövő tehát a miénk.