A magyar nemzet határon átívelő újraegyesítésének esélye

(Szárszó Budapesten c. konferencia, 2002)

Az államhatárokkal szétdarabolt magyar nemzet határon átívelő újraegyesítésének a puszta említése különböző mértékű és eltérő hangnemű felháborodást vált ki a nem magyar politikában, de egyes magyar politikusi körökben is, valamint a huszadik században keletkezett közép-európai államok kormánypárti és ellenzéki köreiben. Amint 1996-ban először napirendre került a magyar reintegráció ügye, azóta ez így történik. Először azokban a politikusokban indította el a méreg patakzását, akiknek érdekük fűződik a magyarság nemzeti és állarai szétdaraboltságához, illetve azon államok politikusi köreiben, amelyek éppen bűnösek a szétdarabolásunkban. Ez immár egy nyolcvanéves történet, mint ahogy a mi kísérleteink az újraegyesülésre szintén ennyi időre tekintenek vissza.

Az első világháborút lezáró békeszerződés betartását garantáló hatalmak szétdaraboltságunkat az új hatalmi rend alapjának tekintették. Politikusai azonban még őriztek valamennyit a klasszikus hagyományokból, és nem felejtették el értelmiségi gyökereiket, ezért tudták azt is, hogy saját tetteikben is kételkedni kell néha. Ennek köszönhetően az 1930-as évek derekán az angol konzervatív politikai körökben már megkérdőjelezték a trianoni békeszerződés helyes és igazságos voltát. A második világháború után azonban egy értelmiségellenes politikai szemlélet uralkodott el Európában, ami két doktrínát szült a nemzetközi politika számára.

Az egyik doktrína a kizárólagos belügyek tétele volt, melyet a Szovjetunió hatalmi erejének súlya alatt fogadott el Európa. A világ és Európa hatalmi kettéosztódásának is ez volt az egyik oka. Ennek a doktrínának az elfogadása rendkívül kényelmessé és egyben sematikussá tette a politizálást, mert a politikai ellenfeleket elválasztotta egymástól két különböző küzdőtérre. A saját térfelén mindenki a saját hagyományainak vagy szándékainak megfelelően tevékenykedhetett anélkül, hogy a másik fél ezt befolyásolhatta volna. Ennek következtében a közvetlen konfrontáció veszélye nélkül lehetett ujjal mutogatni egymásra. Ugyanakkor a doktrína ellenzőit vagy elutasítóit könnyen lehetett illetni a nemzetközi helyzet destabilizálásának vádjával. Ez a megbélyegzés ugyanazt jelentette, mintha valakit háborúpártisággal, a békeszerződés által kialakított egyensúly megbontásával vádoltak volna. Az ilyen vádak tükrében a kialakított rend látszólagos értékét, azaz a „békecsináló” politika jelentőségét lehetett növelni.

Ezt a doktrínát csupán az emberi jogok túlhangsúlyozásával, a tudományos és a kulturális együttműködés szükségszerűségének pajzsszerű előrenyomásával lehetett kilendíteni nemzetközi pozíciójából, csaknem harminc évvel a párizsi békekötés után, 1975-ben az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia Zárónyilatkozata által. Ezzel ugyan a hatalomőrző doktrína nem vesztette érvényét, de mint a kőre pottyant diónak, megrepedt a héja. Külső burka már korábban lehullott, még 1956-ban. Az így kialakult sérüléseken és hajszálrepedéseken át jutottunk el a kommunista hatalmi rend bukásáig, az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltozásig, a kettéosztott világ újraintegrálódásának esélyéig.

A másik doktrína – az államhatárok állandósága – azonban a mai napig é1 és virul. Az Európai Unió is egyik alapelvének tartja, legalábbis a volt kommunista blokk államaival szemben. Eszerint az európai béke és stabilitás alapköve a második világháborút lezáró békeszerződés által szentesített államhatárok megváltoztathatatlansága, illetve sérthetetlensége. A két kifejezés ugyan nem azonos jelenrésű, de alkalomszerűen használják az egyiket vagy a másikat. Az államhatárokkal kapcsolatos doktrína azonban 1990 után némileg átalakult. Mind a nyugati, mind a keleti politikai közélet szereplői 1989-ig elképzelhetetlennek tartottak bármilyen változást. Egyszerre kellett azonban rádöbbenniük, hogy minden megváltozik. Az államhatárok is. Hiszen Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlása olyan új államhatárok kialakulásához vezetett, amelyek nem alkották az 1947-es párizsi békeszerződés tárgyát. Ugyanakkor a Párizsban hitelesített határok nem változtak meg, mert ez már túllépte volna a békeszerződést garantáló nyugati hatalmak tűrőképességét. Ha ugyanis ezek az államhatárok is módosulnak, az egész párizsi békerendszer a szemétkosárba került volna, s ezáltal fény derült volna arra is, hogy az első világháborútól alakuló huszadik századi európai politika elérkezett a zsákutca végébe.

Ha végiggondoljuk az államhatárok változtathatatlanságának kérdését, akkor könnyen rájövünk arra, hogy ez elsősorban két államot, illetve nemzetet érint hátrányosan: a németet és a magyart – amelyekkel szemben köttetett a versailles-i, illetve a trianoni, majd a párizsi béke. A németek legnagyobb sérelme – a kettéosztottság – 1989 őszén megszűnt. A magyarság szétdaraboltsága azonban nem szűnt meg, sőt, mintha újabb megerősítést nyert volna az alapszerződések által.

Emiatt a magyar nemzet újraegyesítése, csupán a létező államhatárokat átívelő jelleggel is, mindazokban félelmet és ellenállást kelt, akik nyertek a békeszerződések révén, vagy akik politikájuk hosszútávú értelmét látják veszélyeztetve ezzel.

Bevezetésként azért tartottam szükségesnek ilyen hosszan beszélni ezekről a tényekről, hogy tudatosítsuk: léteznek olyan huszadik századi európai politikai doktrínák, amelyek ellenérdekeltek a magyarokkal szemben. Ezeket nem mi fogalmaztuk meg, ezért nem is mi szüntethetjük meg.

Ezért, ha a nemzet újraegyesítésével foglalkozunk, tudatosítsuk mindezt. Ne úgy meneteljünk szembe az európai politikai felfogással, hogy az első lépésnél elbukjunk. Másrészt, a nemzet újraegyesítéséről beszélve ne a fájdalmainkat ürítsük a közönség színe elé, hanem a valóság talaján állva a megvalósulás lehetőségét alapozzuk meg.

Beszéljünk tehát a nemzet újraegyesítéséről – a kezdetről, az okokról és az irányról.

Ennek óhaja nem a rendszerváltozással született meg, hanem sokkal korábban. Először a trianoni döntést követően fogant meg az újraegyesítés gondolata, de ez akkor revíziót jelentett, annak minden vonatkozásával.

Az 1990-es rendszerváltozást követően a nemzet reintegrációjának gondolata azonban az eredetitől lényegesen különbözött. Nemzetközi hátterét az európai integráció illetve az ebben rejlő veszélyek és esélyek, valamint azon államok (Jugoszlávia, Csehszlovákia, Szovjetunió) szétesésének körülményei teremtették meg, amelyekben az elszakított magyarság élt. A nemzeten belüli okait is főleg két tényező határozta meg: a nemzet szétfejlődésétől való félelem, valamint az államhatárokkal elválasztott magyar közösségeknek a nemzetközi jog által teremtett jogi idegensége egymás viszonylatában. Ez utóbbi főleg Magyarország és a határain kívül élő magyarok kapcsolatában jelentett egyre tarthatatlanabb helyzetet. Nemcsak azért, mert Magyarországon é1 a magyar nemzet mintegy hetven százaléka, hanem főleg azért, mert a mindenkori Magyarországnak a minden magyarok hazája tisztét kellene betöltenie, és az ebből eredő feladatokat kellene ellátni – a jogi idegenség csökkentése nélkül ez azonban nem lehetséges.

A szétfejlődéstől való félelem szinte a herderi fenyegetést idézi. Hiszen az államhatárokkal egymástól elválasztott magyar közösségek gazdaságilag, politikailag, műveltségükben, nyelvileg, szociálisan, az érdekérvényesítés kényszerei, a nemzeti azonosságtudat megőrzésének eszközeit illetően, a jelenben szerzett eltérő élményeik miatt és a jövőtervezés törvényszerűen eltérő irányai miatt egyre inkább távolodnak egymástól. A nyolcvan év során kialakult repedések ugyan még nem szélesedtek és nem mélyültek szakadékká, de a csángósodás veszélye már az ajtón kopogtat.

A szétfejlődés veszélye nem újkeletű, de a kommunista hatalmi rendszer bukásával vált tapinthatóvá, illetve létrejöttek a gyorsulásának az okai. Viszont a rendszerváltozás teremtette meg az orvoslása keresésének a feltételeit, egyidejűleg az európai integráció eszméjének megjelenésével illetve megvalósíthatóságával Kelet Közép-Európában.

Az európai integráció a nemzetköziségnek egy sajátos formája. Nem tévesztendő össze a proletár internacionalizmussal. Ez ugyanis a diktatúra sajátos nemzetköziségét jelenítette meg, és Kelet-Közép-Európában a második világháborúban győztes szláv hatalmak magyarellenességének adott nemzetközi keretet. Az európai integráció pedig a polgári nemzetköziséget jeleníti meg, aminek a diktatúrához nincs köze, ezért nagyon nehéz bármiféle hátsó szándékot elrejteni benne. A polgári nemzetköziség alapelve az önrendelkezés és az önigazgatás, tehát az autonómia. Egyik oldalon feloldja az államhatárok elválasztó jellegét, a másik oldalon teret nyit a természetes régiók Fejlődésének. Az igaz, hogy ezt némiképp fékezhetik a nemzetállami, illetve az állam nacionalista érdekek, de nem állíthatnak elébe áthághatatlan akadályt.

A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítésének a gondolata tehát ezen körülmények előterében született és alakult. A gondolat érlelődésének eddigi állomásairól elég kevesen tudnak, mert a nemzet újraintegrálásának a gondolata sem vált igazán közakarattá, noha az Orbán-kormány idején kormányzati, azaz közüggyé lett. Az Orbán-kormány nemzetpolitikai Tevékenységében megjelent mind az antalli tizenötmillió magyar miniszterelnökének eszménye, mind az 1990-es évek első felében folytatott nemzetpolitikai és nemzetstratégiai előmunkálatok, melyeknek egyik terméke volt a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének az eszméje. Az 1996-os első magyar-magyar csúcsértekezlet is ezekben a nemzetpolitikai műhelyekben folytatott munka eredményének tekinthető, ami 1998-tól a Magyar Állandó Értekezlet megalakulásával vált kormányzati üggyé. A státustörvény pedig az első olyan jogi normának tekinthető, amely csökkenti az államhatárokkal egymástól elválasztott nemzetrészek közötti jogi idegenséget, eszközt ad a mindenkori magyar állam kezébe, hogy elkezdhesse teljesíteni a minden magyarok hazája feladatait, valamint megteremti a nemzet szétfejlődése veszélyének a csökkentését.

Most állunk tehát a nemzet határon átívelő újraegyesítésének a rajtvonalán. Fontos tudatosítanunk, hogy ez számunkra, az általunk lakott földrajzi térségben csaknem egybeesik a nagy európai gondolattal, az európai integrációval, amely, ha sikeres lesz (a siker feltételeiről ezúttal ne beszéljünk) elvezethet egy új európai reneszánszhoz is. A nyugati kereszténység körében szervezett Európa Nagy Lajos vagy Mátyás királyunk idején, illetve a 19. század utolsó harmadában a nagyfokú integráltság elemeivel rendelkezett. Ezek az időszakok azonban egybe estek a magyar nemzeti fejlődés legfontosabb szakaszaival is. Európa szétesését a 20. század, a versailles-i és a trianoni békeszerződés okozta, amely a magyarság szétdarabolását is eredményezte. A második világháború döbbentette rá Európának azt a részét, amely megmenekült a szovjet befolyástól, hogy újra kell integrálódni. Számunkra az újraintegrálódás gondolatát és megvalósíthatóságának esélyét a hidegháború vége, azaz a kommunista hatalmi rendszer bukása jelentette. De ez tette lehetővé azt is, hogy a volt kommunista hatalmi övezet egy részére kiterjedhessen az európai integráció is. Ebben a vonatkozásban egyet kell érteni Csoóri Sándorral, hogy a hidegháborút tekinthetjük a harmadik világháborúnak és a végével egy új rendezési folyamatnak kell bekövetkeznie.

A magyar nemzet határon átívelő újraegyesítésének esélye közvetlenül kötődik a hidegháború végével kibővülő európai integrációhoz. Nem oly módon, ahogy azt az euro-propagandisták előadják, hogy az Európai Unióba való belépése Magyarországnak és a szomszédos államoknak megoldja a magyar nemzet szétdaraboltságából eredő gondokat. Az Európai Unió bővítése horizontális integrációt jelent, azaz jogharmonizációt és gazdasági integrációt. Ez a magyar kérdést nem oldja meg, csak azokat az eddigi gondokat enyhítheti, amelyek enyhíthetők a jogharmonizációval és a gazdasági határok megszűnésével – például a szervesen összetartozó, de eddig államhatárral szétosztott határ menti régiók ismét egymásra találhatnak, vagy azoknak a nem magyarországi állampolgárságú magyaroknak csökkenni fog a jogi idegensége Magyarországon, akik valamelyik EU tagország állampolgárai. Az integrálódó államok jogrendjének azt a részét nem fogja érinteni az integráció, amelyikre vonatkozóan nem létezik közösségi jogi norma. Az európai integráció tehát nem fogja javítani az elszakított magyarok jogállását.

A magyar nemzet újraintegrálódásának fokozottabb esélyét a vertikális európai integrálódás fogja meghozni, amelyet lehet serkenteni. Sőt kell is, mert ehhez nem fűződnek olyan multinacionális gazdasági érdekek, mint a horizontális integrációhoz. A vertikális integrációnak politikai, jogi, gazdasági, regionális és humán dimenziója van, míg a horizontálisnak főleg gazdasági és jogi. A készülő interregionális programok és egy lehetséges európai alkotmány megszületése már a vertikális integráció közelségét vetíti előre. De esetünkben a vertikális integráció körébe fog tartozni az Európai Unió tagállamában lakó magyar közösség jogállása javításának uniós ügyként való kezelése is. A vertikális integráció elmélyülésétől függ majd a magyar nemzet szétfejlődésének a megállíthatósága. Ami azt jelenti, hogy mindazon államok, amelyeknek a területén magyar közösség él, ugyanolyan fejlődési lehetőséget biztosítsanak az ott élő magyaroknak, mintha Magyarországon élnének. Ez az integráció magyar kulcsmondata.

De nem csupán magyar szempontból kellene így alakulnia az európai integrációnak, hanem az egyesült Európa jövőképe is ilyen irányban kell, hogy fejlődjön, mert csak így juthat ki Európa a huszadik században épült zsákutcából. A nemzetállamok korszakán túllépő Európa nem a nemzetet fogja negálni, hanem a nemzetállamok kizárólagosságát. A nemzetállami hatalom helyébe az állam polgárközpontú tevékenységének kellene lépnie, így az állam eddigi feladatainak szolgáltatássá kellene egyszerűsödnie. A nemzetet pedig a kultúra összefüggéseiben kellene értelmezi és támogatni a szerveződését. Az adminisztráció a horizontális integráció, a nemzet az integráció vertikális összetevője.

A két, merőlegesen összefüggő integráció nem sért érdeket, csak az eddigi államszervezési eszméket. Ezeknek a megmaradása azonban az integrácró fejlődését fogja gátolni, mert az megreked a gazdasági integráció szintjén. Az európai integráció jövője az egymásra merőleges, de egymást nem akadályozó, hanem egymást kölcsönösen kiegészítő programok megvalósulásában rejlik. Ilyen körülmények között a nemzethatalmi érdekek nemzeti érdekké szelídülnek majd, és a magyar nemzet határon átívelő újraegyesítése már nem fog államhatalmi érdekekbe ütközni. Ezzel a Perspektívával kell tervezni a jövőnket.