Mily sok október!

(2002)

Október a magyar nemzeti gyászévfordulók hónapja.

Emlékezünk az aradi vértanúkra, a kommunista haláltáborok áldozataira, az 1956-os szabadságharc és forradalom hőseire, a nácizmus magyar áldozataira és arra, hogy októberben kezdődött az Úr ezerkilencszáztizennyolcadik esztendejében a magyar nemzetnek és ősi szülőföldjének végzetes szétdarabolása. Október valóban egy nemzeti gyászhónap, nem véletlenül következik utána a halottak napja.

 

E hónap elején, éppen ezen évfordulók üzenetének felidézésére, elutaztam egy észak-morvaországi kis faluba, Mirovba, amely az 1860-as évektől börtönéről vált hírhedtté. Már a dualista Monarchia idején az osztrák államhatalom itt tartotta fogva a legsúlyosabb büntetésre ítélt rabokat. Az épületek Spielberget és Kufsteint, a környező dombok Recsket és Jáchymovot idézik. A második világháború idején, főleg lengyel hazafiak halállal végződő kínjainak volt a színhelye. A börtönőröket elsősorban a falu lakosai közül toborozták. Utódaik ma is ott élnek, együtt a börtön és a kínok szellemével. Az 1968 utáni Csehszlovákiában a cseh polgári ellenállás tagjainak egy részét is ebben a fegyházban őrizték.

De nem a borzalmak helyszíni összegzése miatt utaztam oda, hanem a felvidéki magyarság hősére, az angyali lelkületű gróf Esterházy Jánosra emlékezve. Számára ez a hely volt a haláltábor: a fasiszta gyökerű magyarellenesség és a kommunista indíttatású gyűlölködés következménye. A huszadik század magyar nemzeti tragédiái 1918 óta ugyanis egytől egyig a fasizmusban és a kommunizmusban gyökereznek.

E két gyűlölködő és gyilkosságokba torkolló totalitarizmus olyan, mint a búvópatak. Különböző alakban tűnik föl időről-időre és leli meg érvényesülésének hatalmi csatornáit. Időnként újra vedlik és időről-időre új bőrbe öltözik. Csak akkor ismerjük fel ismét, ha növekvő önbizalmában elveszíti vadonatúj arcát, és ránk vicsorog eredeti pofájával.

A magyar nemzet huszadik századi katasztrófáinak a logikája akkor világosodott meg bennem, midőn az egyik kommunista haláltábor helyén, a bozóttal és cserjével benőtt recski tábor területén jártam.

A tragédiák vonala az őszirózsás forradalomtól és az 1919-es kommüntől húzódik napjainkig. Trianon éppen azért lett a nemzet eddigi, több mint ezeréves írott történelmének legtragikusabb mérföldköve, mert a kommün a nemzetközi jogi döntés előkészítésének idején szakadt a nyakunkba, megbénítva a nemzet közösségi érdekeit védő cselekvést. Abban az időben Budapesten és Pozsonyban magyarok hullottak sortüzek golyóitól. Pozsonyban egy éppen kialakuló állam nemzeti kizárólagosságának jegyében gyilkolták a magyarokat, Budapesten és országszerte a még el nem foglalt területeken pedig a kommunista ideológiára épülő diktatúra parancsára.

Talán nem érdektelen emlékeztetni, hogy az akkori békekonferencián a magyarellenes érvelés éppen a Magyar Tanácsköztársaság kapcsán figyelmeztette a béke szabómestereit az Európát és főleg Nyugat-Európát veszélyeztető kommunista veszélyre. Állítván, hogy e veszélynek a magyarság a fészke. Néhány évtizeddel később – ugyancsak országunk csonkítóinak köréből – már azt a vádat varrták a magyarság nyakába, hogy a Magyar Tanácsköztársaság csupán ürügy volt a magyar expanzióra, ezért lépték át a magyar vörös katonák az északi demarkációs vonalat és hozták létre a Szlovák Tanácsköztársaságot.

A nemzetnek ebben az időben még lett volna annyi ereje, hogy megvédhesse magát a trianoni méretű szétdarabolással szemben, ha képes volt annyi erőt fölöslegesen, sőt károsan mozgósítani a tanácsköztársaság zászlója alatt. Éppen a nemzet önvédelmének meghiúsítására kellett Károlyiéknak meggyilkoltatni Tisza Istvánt, szétkergetni a székelv hadosztályt és Kun Bélának megzabolázni a zömmel felvidéki magyarokból toborzódott Stromfeld hadseregét. A kommün nemzetellenes érdekei miatt nem lehetett megszervezni a nemzet logikus önvédelmét. Így a kommunizmus nemzetellenessége elkerülhetetlenül, szinte tervszerűen szövetkezes az új államokat alakító szomszédoknak a nemzethatalmi kizárólagosságon alapuló magyarellenességével.

A nemzeti kizárólagosság ideológiáján alapuló fasizmus, valamint degeneráltabb változata, a nácizmus, szélsőséges esetben lehet egy nemzeti törekvés és nemzeti történelem okszerű és szerves része. De a kommunizmus, amely a nemzet eszméjének elutasítását is jelenti, sohasem válhat a nemzet történelmének szerves részévé, mert nemzetellenes. Mint ahogy a magyar nemzet történelmének sem okszerű része a kommunizmus, hanem akár munkáspárti vagy szocialista formájában a nemzet elleni célirányos diverzió.

A fasizmus és a kommunizmus ugyan látszólag ellenfelek, de csupán a hatalomért folytatott küzdelemben. A hatalmi totalitásban és a vágyott hatalom megszerzését akadályozók iránti gyűlöletben azonban rokonok, egy gyökerűek, ezért esetenként akár helyettesíthetik egymást, vagy szövetkezhetnek.

A nemzet nem hatalmi tényező, hanem kultúra, közös tudat, amely a beszéd, ének, zene, képek és az írás erejével él, mint a tudatos emberi lét – humánum tehát. A nemzettel visszaélni, vagy a nemzet ellen erőszakot alkalmazni bármilyen hatalmi törekvés érdekében, emberiség elleni bűntett.

Ezért politikai értelemben egyetlen társadalomellenes tevékenység létezik: a nemzetellenesség, ami emberellenességet jelent. Ilyen a nácizmus és a kommunizmus. De ide tartoznak a zsidóellenes törvények, a náci és kommunista haláltáborok, a Duna partjáról és jegéről vízbelőtt ártatlanok, az ávósok kínvallatásai és a karhatalmisták kegyetlenkedései, az 1956-os sortüzek, Mansfeld Péter, Nagy Imre és több száz társuk kivégzése, a börtönben megfojtott vagy holtra vert áldozatok pribékjeinek tettei, a magyarok elűzése szülőföldjéről, a szülőföld erőszakos szétdarabolása, minden délvidéki vérengzés, akár szerb, akár magyar volt az áldozat, a szojvai koncentrációs tábor és a málenkij robot, az usztasák és a vasgárdisták vérengzései, a nyilasok kegyetlenkedései, az erőszakos kitelepítések, a humán eszközök tervszerű korlátozása vagy használatának tiltása, a zsidóellenes numerus clausus, a nemzeti értékek megvetése, a magyar iskolák erőszakos bezárása az utódállamokban, vagy az ott élő magyarság autonóm életének tilalma. Mindez erőszakot jelent, mindez új erőszakot gerjeszthet és mindez erőszakkal előidézett halálhoz vezethet: a nemzethalálhoz. Mindegy, melyik nevén nevezzük a nemzetellenességet, a különbség csupán módszertani, mert mindegyik módszeres.

A kommunizmus és a fasizmus lényegi összeférhetősége miatt volt lehetséges, hogy a kommunista Romániában és Csehszlovákiában vígan, farsangolva megfért egymással a nemzethatalmi totalitarizmus és az osztályhatalmi gyűlölet. Mint ahogy az 1945-48 közötti utófasiszta Csehszlovákiában nyíltan és kérkedve használták a magyarokkal és németekkel szemben a kommunista gyűlölködés Szovjetunióban megfogalmazott módszereit, amelyeket ma a szabadkőműves Beneš Eduárd „elnöki dekrétumai” szakkifejezéssel jelölünk. De az akkori jogállamiság látszatának megtartása végett mindazon csehszlovák „hazafit”, aki puszta kézzel agyonvert, vagy saját kezűleg lepuffantott legalább egy magyart vagy németet, kollektív amnesztiában részesítették. Ez történt a fasizmust legyőző nyugati hatalmak elnéző jóváhagyása mellett. Ez volt a kommunista nagyhatalom védőszárnyai alatt virágzó jogállami és népakarattal igazolt fasizmus, amit akkor nemzeti és demokratikus forradalomnak neveztek, és az 1948-as kommunista puccsot megelőző korszak „haladó hagyományaként” tartottak nyilván.

A kommunista és fasiszta módszerek hasonlósága hihetetlen összemosódásokhoz vezet. Mintha tótágast állva néznénk a világot. A nemzeti kizárólagosság és a nemzetellenes érdekek államhatárokon átnyúló érdekszövetségei által olyan látszat keletkezik, mintha a magyar nemzeti azonosság veszélyt jelentene a jövő Európája számára, ugyanakkor a kommunista-fasiszta indíttatású magyarellenesség a fejlődés, a biztonság, a jogrend, a másokat és a másságot tisztelő magatartás letéteményeseként tűnik fel.

E két, látszólag ellentétes, de rokon gyökerű eszmeiség együttélése által keltett látszat, sőt valóság legszembeötlőbb példája ugyancsak az 1956-os magyar forradalomhoz kötődik. Csehszlovákiában és Romániában a kommunista hatalom szemrebbenés nélkül úgy állította be a huszadik századi magyar történelem világtörténelmi jelentőségű eseményét, hogy az a magyar nacionalizmus legújabb megnyilvánulása, mert a magyarság nem nyugszik bele korábbi hatalmi pozíciójának elvesztésébe, és ezúttal is az elcsatolt területek visszafoglalását fontolgatja. Ezen a címen hurcoltak el több tucatnyi erdélyi magyar fiatalt a Duna-deltában létesített fegyenctelepekre, és indítottak több mint félszáz személy ellen eljárást Csehszlovákiában. A magát internacionalistának nevező kommunista hatalom a gyűlölködő nacionalizmust, azaz fasiszta eszközt használt fel a forradalommal szembeni gyűlöletkeltésre.

Legutoljára a határmódosítás nélküli magyar újraintegrálódás alapjait megteremtő státustörvény kapcsán tapasztalhattuk a törvény magyarországi ellenzői és az államhatár túloldalán köpködő ellenfelei látványos összeborulását.

Tudatosítsuk: nem az jelenti a közveszélyt, ha valaki szellemi kalandként átruccan a kommunizmus térfelére. Ezek előbb vagy utóbb rájönnek tévedésükre. A kommunizmus szellemi és hatalmi térnyerése az igazi veszély. Mert a kommunista politikai erő, ha megszerzi a hatalmat és kézbe ragadja a kormányrudat, a legkorszerűbb és leghatékonyabb lélektani módszerrel fogja rombolni a népet, a nemzetet, tudatosan két szembenálló táborra osztva őket. Mert tudatosítsuk: sem a kommunistának, sem a fasisztának nincs szüksége saját programra. Elegendő kialakítani saját ellenségképét, mert egyik sem építkező eszmeiség, csupán hatalmi koncepció. Ezért megelégszik a rombolással. Az utána maradó romokon a maga képére formálhatja a megmaradt világot. Ez az ideológia, amikor hatalmon volt, gyilkolt, száműzött, munkatáborokat létesített, gumibotozott, utcán ráncigáltatta a más véleményt nyilvánító emberek testét, agyat mosott, családokat rombolt. A kommunisták korábban az internacionalizmust hirdették, ma átveszik ellenfeleik szavait, és alig észrevehetően átalakítják. Aki figyelmetlen, észre sem veszi a különbséget. Aki pedig már korábban is észrevette a csalást, de nem akart áldozattá válni, begubózott, álarcot öltött vagy a züllés széles és lankásan lejtő, kényelmes útját választotta. Erről az útról csak azok térhettek vissza, akik időben észrevették tévelygésüket, és ismét ráléptek a keskeny, göröngyös, de felfelé kapaszkodó útra – a polgárosodás útjára.

Legyünk ismét öntudatos polgárok!

1956. október 23-án már nyilvánvaló volt, hogy a forradalom megdönti a kommunista hatalmat, noha 22-én este ezt még kevesen tudatosították. Talán szerencse, mert lehet, hogy egyszerre váltott volna ki üdvrivalgást és közriadalmat. Az események hónapokon, sőt éveken át logikusan vezettek a forradalomhoz, de ez nem azt jelentette, hogy valakik a forradalom tudatos előkészítésén munkálkodnak.

A forradalom, ellentétben a lázadással és a felkeléssel, a tudatalatti és a tudatos fokozatos szellemi érlelődésének a következménye. Nem a legnagyobb elnyomás idején tör ki, és nem törvényszerű velejárója a vérontás, noha ritkán kerülhető el az utcai harc. Nyilvánvalóvá akkor válik, hogy forradalom van, amikor kiderül, hogy az éppen létező hatalom az események által veszélyeztetve érzi magát, ezért védekezni kezd. Legbrutálisabb esetben például tüzet nyit a békés tüntetőkre, akik ennek nyomán barikádokat emelnek.

Ha az események által veszélyeztetett hatalom már nem tud védekezni, és megadva magát beáll a tüntetők közé, akkor nincs forradalom, nincs hatalomátvétel sem, csak a hatalom újra elosztása, azaz rendszerváltozás. Ha 1956-ban az ávósok is beálltak volna a nép közé, lehet, hogy megspóroltunk volna vagy egyharmadnyi évszázadot, de öt év elteltével a nép éppen az ávósokat választotta volna meg kormányzó erővé, mint azt tette Magyarországon 1994-ben vagy 2002-ben.

Az 56-os forradalom azonban valóságos forradalom volt, és nem rendszerváltozás. A sztálinista és a Rákosi-féle rendszer elsöprése volt a célja, hogy az soha ne támadhasson föl. Azzal a hatalmi rendszerrel szemben tört ki, amely létrehozta a recski haláltábort, amely megtöltötte a márianosztrai, a váci, a szegedi és a többi börtönt a nemzet legértékesebb tagjaival, a nem megalkuvókkal. Az ellen a hatalmi rendszer ellen tört ki, amely derékba törte a nemzet magyarországi részének polgári fejlődését, amely száműzte vagy legyilkolta a nemzet politikai elitjét, amely elterjesztette a legsajátosabb népbetegséget, a csengőfrászt. A forradalom egy diktatúraellenes össznépi tett volt, amely pillanatokon belül a hatalmi rendszer ellen fordult, és történelmet formáló eseménnyé vált. A világtörténelem első és egyetlen kommunistaellenes forradalma volt. Aki pedig kommunistaellenes, az fasisztaellenes, náciellenes is. Aki kommunistaellenes, az a nemzetért száll síkra.

Nézzük történelmünk hullámzását. A kommunista eszme, a zászlajára tűzött proletár internacionalizmus, a baloldali diktatúra és annak alakváltozásai nem illeszthetők a magyar történelem és kultúra hagyományaiba. A magyar hagyomány szerint hatalmi elnyomás, társadalmi érzéketlenség, a nemzeti eszme elnyomása főleg az idegenekhez kötődik. Örökölt emlékezetünkben a szent királyaink élnek, az igazságos Mátyás, a türelmesség az idegenek iránt, a felekezetek közötti tolerancia, a főúr Rákóczi Ferenc és a szegénylegények egysége a nemzet szabadságáért vívott harcban.

A kommunista ideológia megjelenése előtt az idegeneknek főleg két kategóriáját ismertük: a befogadottakat és a betolakodókat. A kommunizmus és a szocializmus képviselői tudatunkban ez utóbbiakhoz kötődnek.

Az 56-os forradalom az importált diktatúra, a ránk erőszakolt politikai rendszer, a közutálatnak örvendő közállapotok, a hagyományainktól idegen szellem és az internacionalizmusnak nevezett magyarellenesség ellen tört ki.

Történelmünk hullámzásának azonban létezik egy sajátos lélektani vonulata. Ami egyszer belépett a rendszerünkbe, még ha környezetidegen is, háziasodik.

Hiába sikerült megfékezni az 1919-es kommün három hónapos dühöngését, gyászos bajnokainak, ideológusainak, politikusainak, módszerei kidolgozóinak egy része közöttünk maradt tevékeny. Az általuk képviselt eszme pedig azok révén kapott felmentést, akik a kommunizmus idegenségét úgy fordították le a hagyományaink szerint érthető nyelvre, hogy az szociális érzékenységet, társadalmi igazságosságot, azaz keresztény értékeket jelenít meg. A kommün lárvaállapotában is elégséges külső energiát kapott ahhoz, hogy a második világháború után talpra állva a számunkra legidegenebb szovjet rendszer szállásadó szárnysegédje legyen.

Amikor szembesült az 56-os forradalommal, és leverettetett, ismét alakot váltott. De az alakváltozás után is arra ügyeltek famulusai, hogy ne sérüljön a hatalmi rendszer lényege, a nemzetidegenség. Álcázhatósága érdekében elkezdték eddigi legnagyobb tervük megvalósítását, a nép nemzetidegenné tételét. Először azokat kellett megfélemlíteni, akik szembe fordultak a forradalom előtti politikai és hatalmi renddel. A forradalmárok ugyan veszélyesek, ezért legjobb őket börtönbe zárni vagy kivégezni, de még veszélyesebb a forradalmárokkal egyetértő hátország, mert ez tartja életben az eszmét. A több száz kivégzést valójában nem a szovjetek hadi stratégiája igényelte, hiszen az többé kevésbé kielégült a november 4-ét követő katonai győzelemmel. Erre a kádári rendszer stabilizálása érdekében volt szükség, hogy soha többé ne jusson eszébe bárkinek is megdönteni a kommunizmust. Rettegjenek az életben maradt legyőzöttek!

Az igazi agymosó alku a terror és a diktatúra hegemonizmussá szelídülésével kezdődött: aki nincs ellenünk, az velünk van. A hegemonizmus azonban felszín alatti terror: az erkölcstelenség piacgazdasága. Bibó István ezt az állapotot így jellemezte: bitófára küldik a becsületeseket, karriert kínálnak a tehetségesnek. Ami durvábban mondva így hangzik: ha megalkuszol, életben maradsz, sőt gyarapodhatsz is.

Az 1956 utáni magyarországi kommunista rendszer új köntösében több legyet ütött egy csapásra. Kiábrándította a társadalmat a politikai és hatalmi rendszer megváltoztathatóságának reményéből, s egyúttal a változtathatatlanság érzetét gyökereztette meg az emberek tudatában. A mérsékelt érvényesülés és gyarapodás reményének felcsillantásával erkölcsileg korrumpálta a társadalom ambiciózusabb részét. Ezáltal a rendszer elfelejthetővé tette saját gyilkos múltját és elfogadhatóvá tette jelenét. Megalapozta a hatalmi struktúra tagjai számára a hatalomban maradáshoz szükséges körülményeket.

1989-ben azonban kiderült, hogy 1956-ban mégis a forradalom győzött, hiába verte le a szovjet hadsereg a magyar szabadságharcot, és hiába mosták napszámra az emberi agyakat – a kommunista hatalmi rend széthullása világméretűvé vált. Az 56-os forradalom eredményeinek megvalósulása 1989-ben azonban rendszerváltozássá silányult. A politikai rendszer bukásának közeledtével így hát eljött az idő a kommunizmus újabb, immár ötödik alakváltozására. Euro-kommunistából és reformkommunistából hirtelen szocialistává kellett változni a hatalom megtartása és a túlélés reményében.

A kommunista hatalom bukásakor azonban felfigyelhettünk egy új jelenségre, ami abból a körülményből származik, hogy az 1989-es változás nem forradalom volt. A kommunisták, illetve a kommunista vonulat egy része liberálissá (bal-liberálissá) vált. Ennek a köntöscserének azonban sajátos oka van, amely a liberalizmus történelmileg kialakult értékrendjében rejlik: a jog tiszteletében, az ártatlanság vélelmében, a toleranciában, a másság tiszteletében, a jelenhez kötődő pragmatizmusban és a nemzetfelettiségben. Ebben az értékrendben könnyen elrejthetővé vált a gyilkos kommunista múlt, vagy az ügynöki és besúgói múlt, vagy az ávós múlt, vagy a nemzetellenes meggyőződés. Ily módon a posztkommunista Magyarországon a kommunistából lett szocialista vagy bal-liberális arculat ugyanolyan politikai jelenséggé vált, mint a botanikában a kökényre oltott szilva és barack – csonthéjú mindahány.

Itt állunk hát, szemben egy olyan jelennel, amely valójában a háromszor legyőzött múlt. Ez az eredménye annak, hogy 1989-ben nem valósítottuk meg az 1956-ban megvívott forradalmat.

Ez a rádöbbenés a múlt és jelen közötti összefüggésre más viszonylatban is jelentkezik. A kommunisták, ávósok, karhatalmisták, fegyőrök, ügyészek, bírók által elkövetett gyilkosságokért, lelki és testi kínzásokért szinte senkit sem vontak felelősségre. Nem a bosszúállás kéjes érzetének kielégítetlensége miatt mondom ezt, csupán arra figyelmeztetve, hogy ahol van bűn, de nincs büntetés, ott az értéktelen bármikor fölébe kerekedhez az értéknek, az erkölcstelen az erkölcsnek, a bűnös az áldozatnak, a nemzetet elutasítók a nemzetnek. A számon kérésben nem lehet bosszúvágy, csupán egy szempont: megbocsátani lehet, de felejteni nem szabad!

Rajtunk áll, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc történelmi, társadalmi és politikai értékeiből az emberi helytállás példáiból, a nemzeti és a nemzetfölötti harmóniájából font, az idősíkok fölött átívelő vezérfonál az egész nemzetet összefogó szolidaritás mértékadó fonala lesz-e, marad-e. Néha kétségeim vannak, de ha felidézem a 2002. április 13-án a Kossuth téren felém forduló másfél millió szempárt, bizakodó vagyok, mert ’56 általuk fog újra győzni – ezúttal vértelenül és maradandón.