A modern nemzetpolitika szemben áll a kommunista hagyományokkal

(Interjú – megjelent a Szövetség c. hetilapban. 2002 novembere)

A legutóbbi Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) óta sok olyasmi történt, amiről nincsenek pontos információink. Tudjuk azt, hogy folyik egy szlovák-román egyeztetés, amely tíz pontban foglalja össze, hogy milyen módosításokat igényel Szlovákia, illetve Románia a magvar státustörvényben. Ez egy titkos egyeztetés a két ország között, amelynek dokumentumait mi hivatalosan nem ismerjük. A magyar kormány ismeri, de nem hozta a tudomásunkra – állítja Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) ügyvezető alelnöke és parlamenti képviselője. A ma 57 éves felvidéki magyar politikus, aki tudatosan választva sorsát menetelt végig a kisebbségi lét megannyi stációján, ma – saját bevallása szerint – elég nagy energiadeficittel éli az életét. Ez némileg ellentmondani látszik Szakolcay Lajos meglátásának, aki egy helyütt igazi cölöpembernek nevezte őt, mert, mint fogalmazott: „a politikának nincsen az a mély mocsara, ami magába szippanthatná a vállán nyugvó terhet: a várfalaknál súlyosabb, ám az ethosz révén könnyeden viselt igazságot.” Aki életében egyszer is beszélt már Duray Miklóssal, az tudja, hogy minden energiadeficit ellenére Szakolcaynak igaza van.

 

– Három miniszter és egy kormány-alelnök. Ilyen fényes győzelmet határon túli magyar párt még soha nem aratott, mint amilyet a Magyar Koalíció Pártja szeptemberben, a szlovákiai választáson. Hogyan értékeli a történteket?

– Az MKP választási győzelme valóban történelmi eredmény, mivel kisebbségi viszonyok között született. A magyarok aránya Szlovákiában alig lépi túl a 10 százalékot, a választásra jogosult magyarok aránya már valamivel jobb, de a leadott szavazatokból kiszámíthatóan a választásokon messzemenően felülmúltuk ezt az arányt. Ennek következtében azt kell mondanom, hogy túlgyőztük magunkat. Ez önmagában persze nem olyan helyzet, amivel nem lehet mit kezdeni, de hogyha úgy tesszük fel a kérdést, hogy politikai értelemben nyertünk-e ezzel, vagy sem, akkor erre az a válaszom, hogy most még nem lehet tudni. Csak a végén fog kiderülni, hogy ez a több mint 11 százalékos eredmény – 20 parlamenti képviselőnk van, és a kormánytagok egynegyed részét mi adjuk: tizenhatból négyet – mire volt elég. Hogy ez valóban nagy győzelem-e, vagy pedig nagy becsapás.

– Napirendre kerülhetnek-e az olyan kérdések, amelyeket az előző ciklusban szőnyeg alá söpörtek a koalíciós szerződés, vagy más egyéb indokkal? Gondolok például a magyar oktatás, pontosabban az önálló magyar egyetem ügyére, vagy újra lehet-e tárgyalni esetleg a közigazgatási határok megváltoztatásának a kérdését?

– Az egyetemről már tárgyaltunk, megegyezés is született, de le kell szögeznem, hogy ennek csak akkor örülhetünk majd, ha valóban megszületik a magyar egyetem alapításáról szóló törvény. Akkor mondhatjuk azt, hogy az egyezséget betartották. Az elmúlt négy évben is voltak egyezségek, amelyeket nem tartottak be, sőt kijelentették azt is, hogy nem is hajlandók betartani. Ami a többi olyan kérdést illeti, amelyek az elmúlt ciklusban vagy tabutémaként szerepeltek, vagy pedig nem sikerült megoldani őket, azok továbbra is megoldatlanok vagy tabuk. Ilyen elsősorban a közigazgatási területi felosztás és a beneši dekrétumok ügye, azaz a kollektív bűnösség jogi alkalmazásából származó maradványoknak a felszámolása. Azért mondom ezt ilyen bonyolultan, mert többről van szó, mint a beneši dekrétumokról.

– Hogy érti azt, hogy tabutéma? Netán arról köttetett valamilyen megállapodás, hogy ezeket a kérdéseket fel sem lehet vetni?

– Szóbeli megállapodás született arról, hogy a kollektív bűnösség témaköre semmilyen módon nem kerül napirendre. Nem sikerült megállapodni továbbá a közigazgatási területi felosztás megváltoztatásában, illetve módosításában, ennek következtében ez nem került be a koalíciós szerződésbe. A reform folytatása ugyan benne van, ami szintén fontos, mert pillanatnyilag egy félbe szakadt közigazgatási reformmal állunk szemben, tehát az adott szerkezetnek működőképesebbnek kell lennie, de nem sikerült megegyeznünk abban, hogy a közigazgatási területeket hogyan módosítsuk.

– Mindez elviselhető az Önök számára? Úgy emlékszem, az előző kormányzati ciklusban hasonló okból az MKP majdnem kivált a kormányból.

– Az a kérdés elméletben valóban megfogalmazható, hogy az említett okokból milyen következtetés vonható le: belépni, vagy nem belépni a l ormányba? Amennyiben úgy döntünk, hogy nem lépünk be, akkor a történelmi választási eredményünk nem jó semmire. Ha ennek ellenére belépünk, akkor legalább hasznosíthatunk belőle valamit. Tehát a dolgot egészen pragmatikusan is lehet szemlélni. Van ennek persze egy másik oldala is, hogy minél inkább elodázódik a megfelelő területi felosztásról való tárgyalás, annál nehezebben fog sikerülni a megvalósítása.

– Térjünk át közös dolgainkra. Hogyan érinti a felvidéki magyarságot a kedvezménytörvény körül kialakult bizonytalan helyzet?

– Volt egy egyezségünk a legutolsó Magyar Állandó Értekezleten, amelyet már a Medgyessy-kormány hívott össze, hogy a státustörvényben csak olyan módosításokat eszközölnek, amelyek a státustörvény és a Velencei Bizottság jelentése közötti ellentéteket szünteti meg, illetve a hiányokat pótolja. Ez elfogadható megközelítése volt a módosításnak, amit valóban meg kell tenni. A MÁÉRT ülése óta azonban sok olyasmi történt, amiről nincsenek pontos információink. Egyrészt tudjuk azt, hogy a szlovák kormány bejelentette, hogy egy ilyen fajta módosítás számára elfogadhatatlan. Másrészt tudjuk azt is, hogy folyik egy szlovák-román egyeztetés, amely tíz pontban foglalja össze, hogy milyen módosításokat igényel Szlovákia illetve Románia a magyar státustörvényben. Ez egy titkos egyeztetés a két ország között, amelynek dokumentumait mi hivatalosan nem ismerjük. A magyar kormány ismeri, de nem hozta a tudomásunkra. Az a véleményem tehát, hogy veszélyes játék folyik a magyar kormányon belül is, ahol azok, akik már korábban is státustörvény-ellenesek voltak, most pedig kormányzati szerephez jutottak, a helyzetüket megpróbálják felhasználni arra, hogy a státustörvénynek halálos döfést adjanak.

– Nevezetesen az SZDSZ-ről van szó? Ez volt az egyedüli párt, amely nem szavazta meg a határon túli magyaroknak nyújtandó kedvezményeket.

– Nem pártokhoz kötöm, hanem inkább személyekhez vagy kormányon belüli érdekkörökhöz, mert ez elmosódik a két párt között, tehát nem pártspecifikus. Sajnos, tudomást szereztünk arról is, hogy a magyar külügy és (a szintén szocialista gyökerű) Rolf Ekeus, az EBESZ kisebbségügyi főbiztosa között történt bizonyos egyeztetés. Ennek következtében Ekeus olyan feltételeket fogalmazott meg a státustörvény módosításával kapcsolatban, amelyek számunkra szintén nem ismertek, de tudjuk azt, hogy túlmennek a Velencei Bizottság elvárásain, és a magyar kormány ennek nyomán szeretné elérni a törvény módosítását. Tehát úgy érezzük, hogy elindult egy olyan játék, amely nemcsak a törvény kibelezésének a veszélyét rejti magában, hanem az úgynevezett határon túli magyarokkal kapcsolatos politikában tulajdonképpen visszaköszön a rendszerváltozás előtti időszak. Ekkor ugyanis a magyar kisebbséggel kapcsolatos intézkedéseket a szomszédos országok kizárólagos belügyének tekintettek, és azok legfeljebb az internacionalista államközi kapcsolatok keretében kaptak helyet. Sajnos, ez a szellem kezd visszatérni. Nagyon örülnék, ha pozitívan kellene csalódnom az elkövetkező MÁÉRT-ben, de már a legutolsó tanácskozás is előrevetítette a koncepcióváltozást. Ott ugyanis egy teljesen paternalisztikus szellem uralkodott el: a kormány részéről két ember elmondta a saját expozéját, aztán a határon túli területek részéről egy-egy ember kapott szót, majd mindezt semmilyen eszmecsere nem követte, ezután pedig az érintett tárcák képviselői mondták el elemi iskolás szintű előadásaikat.

– Már a meghívásoknál is akadtak problémák, nézeteltérések.

-A meghívás megsértette a MÁÉRT alapelveit, illetve az érvényben lévő kormányhatározatot. Ez is azt jelzi, hogy fújdogál egy olyan szellő a magyar kormány felől, melyből arra lehet következtetni, hogy „istenveledet” mondtak annak a nemzetpolitikai koncepciónak, amelyről még néhány évvel ezelőtt azt mondhattuk, hogy konszenzussal született meg az Orbán-kormány idején, az ellenzék és a kormánypártok konszenzusával. Úgy néz ki, hogy most ezt fölrúgták.

– Mi a helyzet a kedvezménytörvény legérzékenyebb pontjával, a támogatásokkal? Mert a kormányváltás után vihar és vádaskodás támadt a tárriogatásokat kezelő Illyés Alapítvány körül. Mára a vádaskodás abbamaradt, csak éppen az alapítvány tagjait cserélték ki.

– A támogatások kérdése pillanatnyilag eléggé átláthatatlan.

– Dehát Kovács László külügyminiszter éppen azt ígérte, hogy ezután lesz csak átlátható. Arról is beszélt, hogy nem nejlonzacskókban fog menni ezután a pénz.

– Hát eddig sem nejlonzacskókban ment, és én ezt a kijelentést egy kormánytisztviselő részéről rendkívül sértőnek tekintem. Nem ismerek olyan határon túli magyart, aki költségvetési pénzt Magyarországról nejlonzacskóban vitt volna haza, és ott betette volna a szalmazsákjába. Ez olyan rosszhiszemű híresztelés, amely félrevezeti a magyarországi adófizetőket, s nagyon rossz fényt vet a határon túli magyarokra, a kijelentés kimondottan rágalmazási pert igényelne. A támogatások ügye pillanatnyilag átláthatatlan. A státustörvény próbált ebben rendet teremteni, de már a legutolsó MÁERT-en is olyan mondatok kerültek a zárónyilatkozatba, amelyekből azt lehetett kiolvasni, hogy teljesen mindegy, mi van leírva a törvényben. Ugyanakkor ezt erősítette meg több olyan felszólalása elsősorban a külügyminiszternek, amelyből arra lehet következtetni, hogy a státustörvényben lefektetett támogatási szabályokat és elveket fel akarják rúgni, teljesen képlékennyé akarják tenni a támogatást. Nem célzott támogatásokat, hanem valamilyen parttalan támogatásokat akarnak elindítani, aminek nem tudom, mi lesz a következménye. A státustörvény pontosan meghatározza, hogy milyen feltételek mellett lehet oktatási, nevelési, tanszer- vagy egyéb támogatáshoz, ösztöndíjhoz jutni. Az Orbán-kormánynak az volt a meggyőződése, hogy Magyarországon is és a fogadó országban is pontosan átláthatónak kell lennie, hogy kik kapják a pénzt. Éppen azért, hogy ne lehessen visszaélni vele, megkettőzni, és az eredménye is ellenőrizhető legyen. Mindez követhetetlenné válik, ha feloldják a státustörvényben megfogalmazott elveket.

– Lassan fél esztendő telt el a magyarországi választások óta. Rendeződött-e már az a feszültség, amely akkoriban keletkezett Duray Miklós és a saját pártja, illetve Duray Miklós és a szlovák politika között az április 13án, a Kossuth téren történtek miatt? Ön akkor egy felvidéki csoport transzparensét olvasta föl: „Viktor, Felvidék veled van!”

– Közöttem és a pártom között nem, csak a párt néhány tisztségviselője és közöttem volt némi feszültség. Ez önmagában nem gond, mert ilyen adódik máskor is, olyan tisztségviselőkkel akad nézeteltérésem, akik más oldalon állnak. A nagyobb probléma az, hogy ezek a más oldalon állók, akik már több mint egy évtizede azon dolgoznak, hogy engem kinyírjanak, felhasználták ezt az alkalmat arra, hogy az ő malmukra hajtsa a vizet az Orbán-kormány bukása. Olyan támadásokat intéztek ellenem – belevonva a pártot is -, aminek a végeredménye az lett, hogy a párt parlamenti jelölő listáján eléggé árnyékos helyre kerültem. Ez engem személy szerint nem sértett, mert engem ez nem érdekel, de sértette a választópolgárokat, és nagyon sokan úgy gondolták, hogy nem mennek el szavazni. Igaz, hogy több szavazatot kaptunk, mint amire számítottunk, viszont a tisztán magyarlakta területeken sokezer voksot elveszítettünk, ami többek között ennek is a következménye. Viszont Szlovákiában létezik az úgynevezett előnyszavazat, vagyis a választópolgár bekarikázhat néhány személyt a listán, így én jelentősen előbbre léptem. Ezzel gyakorlatilag az emberek kifejezték véleményüket a lista összeállításáról. Nagyon sok pozitív élményt szereztem a választási kampányban a felvidéki magyarok körében, ami engem abban erősít meg, hogy a felvidéki magyarságnak több mint a fele úgy gondolkozik, mint én. Ez nagyon jó jövőbeli kilátásokat vetít előre.

– Akkoriban azt írta, ha jól emlékszem, hogy “nekem nincs hazám, csak szülőföldem. ” Ez ma is áll?

– Ezzel a véleményemmel nem most rukkoltam elő, én ezt megírtam a Kutyaszorítóban is, és többször is elmondtam már, csak 2002 ravaszán újra előhozták. Megint feltették nekem ezt a kérdést, és kihasználták abban a propagandában, amivel megpróbáltak engem betaposni a földbe. De a véleményem nem változott. Azoknak a magyaroknak, akiket elszakítottak a nemzet tömbjétől, valóban nincs hazájuk, csak szülőföldjük. Most is bebizonyosodott Szlovákiában a kormányalakításkor, hogy a magyarok csak másodrendűek, hiszen nem lehet a parlament elnöke magyar, pedig a választási eredmények alapján erre igényt tarthatnánk.

– Hadd firtassam még egy kicsit a Kossuth teret. Milyen lélekkel élte meg azt a napot?

– Mikor megkaptam a felkérést, hogy mondjak rövid beszédet a Kossuth téren, én akkor nem tudtam, hogy ott hány ember lesz. A készülődés során megfogalmaztam magamban két vagy három változatot, és abból az egyiket elmondtam. Tehát engem nem a hatalmas tömeg ragadott el, én előre tudtam, hogy mit akarok mondani, és pontosan azt is mondtam. De az tény, hogy meglepő volt a végtelen tömeg látványa. Ilyen helyen még sohasem voltam, azt hiszem, ez a magyar történelemben is egyedülálló dolog volt, ennyien valószínűleg nem jöttek össze soha.

– Valószínűleg nem. Pedig az általunk megélt történelem is tele van sorsfordító eseményekkel. Főként az utóbbi 12 év Ön viszont már akkor is politikus volt – ha nem is a szó hivatalos értelmében -, amikor a sorsfordító idők a tömegek, vagy inkább a népek és nemzetek számára még igen távolinak tűntek. Hogyan kezdődött? A geológusból – ami eredeti szakmája – és a politikusból csak az utolsó két betű azonos.

-Tévedés, három: k u s, mert én geokémikus is vagyok.

– A hatvanias-hetvenes évek Csehszlovákiájában természetes volt, hogy egy egyetemről kikerülő fiatal, ráadásul a magyar kisebbség tagja, ilyen mélyen vesse bele magát a közéletbe?

– Valószínűleg nem volt mindennapi, mert én voltam az egyetlen felvidéki magyar, aki az 1945 és az 1948 közötti időszak óta politikai okból börtönben volt. És a kommunista rendszerben azért „ki kellett érdemelni”, hogy az ember börtönbe kerüljön. Számomra, mondhatnám úgy is, ez kitüntetés volt.

– De mi volt az indíttatás? Családi, vagy más egyéb ok?

– Bonyolult dolog ez, nyilván van genetikai háttere is. Családomban visszamenőleg is csak becsületes emberek éltek, és ez kötelez arra, hogy hozzájuk méltó maradjak. A kommunista időszakban sem volt egyetlen családtagom, aki belépett volna a kommunista pártba, és nem volt olyan sem, aki 1945 és 1948 között megváltoztatta volna a magyar nemzetiségét. Az előttem járó generációkban voltak 1848-as hősök, akkor vesztette el a család az összes vagyonát, a régmúltba visszatekintve becsületes vállalkozók, iparosok, kereskedők, hajóflotta-tulajdonosok, főrendiek, nagypolgárok és rabbik voltak az őseim. Ilyen családba születtem, aminek nyilvánvalóan megvan a maga vonalvezetése. Ami pedig a közvetlen élményeket illeti, amibe én beleszülettem -1945-ben – az maga volt a sűrített történelem. Mégpedig nem is akármilyen, hanem erkölcsöt próbáló történelem. Ezzel a családi múltammal, ebben a jelenben lettem azzá, amivé lettem. Ezt soha nem fogja megérteni az, aki karrierért lépett be a kommunista pártba, sőt az sem fogja megérteni, aki meggyőződésből lépett be, utána aztán általában karrieristává vált, kihasználta a helyzetéből adódó lehetőségeket, nem fogja megérteni az sem, aki nemzetiséget vagy vallást váltott. Csak az érti meg, akinek hasonló az életútja. Szerencsére vagyunk sokan, de nem elegen.

– Az Ön életútja, pályája hihetetlent magasságokkal és mélységekkel van teli. Az egyetem után rögtört a Szlovák Tudományos Akadémia munkatársa, aztán megalapítja a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát, ezért jön a börtön, majd vendégtanár Amerikában, aztán megszületik az Együttélés és így tovább. Tíz embernek is elég volna, nem egynek.

– Ez csak kívülről látszik ennyire hektikusnak, belülről nézve nem ilyen, ugyanis minden következő helyzetre készülni kell. Engem a börtön sem ért felkészületlenül, mert tudtam, hogy oda fogok kerülni. Tudtam, hogy amit vállaltam, annak a következménye a börtön lesz. Tehát én csak az időpontot nem tudtam, hogy mikor jönnek értem, és mikor visznek el. De tudtam, hogy ott fogok kikötni.

Ami a tudományos akadémiai tevékenységemet illeti, én az egyetemen tudományos szakmára készültem, tehát természetesnek vettem, hogy kutatói állásba kerülök. Ami nem volt természetes, azaz, hogy a tudományos aspiránsi munkát el se kezdhettem, mert az elkezdéséhez szükséges volt a pozsonyi pártbizottság jóváhagyása, és ezt nem kaptam meg. Ha nem is ért váratlanul, de arra semmiképpen sem számítottam, hogy ez fogja kerékbe törni a tudományos pályafutásomat. Tehát ott kellett hagynom, így elmentem üzemi geológusnak. Innen vonultam be a börtönbe.

– Hogy viselte a börtönt? Túl azon, hogy fölkészült rá?

– Nem tudtam, hogy milyen lesz. Ugyanúgy izgultam, mint a szűzlány, aki az első szerelmi kapcsolatát várja, hogy milyen lesz átlépni a börtön küszöbét. De csak a küszöböt nehéz átlépni, azon belül is meg lehet találni az emberi értelmet, az értelmét annak, ami egyébként értelmetlennek látszik.

– Fájdalmas volt?

– Csak kellemetlen. Olyan, mint a fogászi kezelés, ha nem is fáj, de azért a fúrás kellemetlen.

– Akkoriban Magyarországról sokan Ön mellé álltak, sokan ott voltak a tárgyalásorr, olyanok is, akikkel ma ideológiailag nagyon távol állnak egymástál.

– Nem lényeges, hogy eltávolodtunk-e vagy sem, én azokhoz az emberekhez, akik eljöttek a tárgyalásra, ma is úgy viszonyulok, mint annak idején. Inkább ők viszonyulnak egymáshoz másként.

– Nevek említése nélkül a Beszélő című folyóirat köréről beszélek. Ma is ugyanolyarc a viszonya ezekkel az emberekkel?

– Én ugyanúgy viszonyulok hozzájuk. Ők viszonyulnak egymáshoz másképp.

– És Önhöz?

– Ők általában abból a pozícióból viszonyulnak hozzám, amilyen pozíciót éppen betöltenek, amilyen körökben mozognak, amilyen mértékben eltávolodtak, vagy éppen közelednek egymáshoz. Én nem mozdultam el a korábbi pozíciómból. Ők változtatták meg a pozíciójukat.

– Az imént említés szintjén már szóba került az Együttélés, az Ön valaha volt pártja, amely alapításakor nem kisebb célt tűzött maga elé, mint annak elősegítését, hogy magyarok és szlovákok egy országon belül társnemzetként éljenek közös bánátokkal és közös örömökkel. Hogyan emlékezik vissza erre az időszakra?

– Az Együttélés mozgalomként indult, de inkább úgy kell róla beszélni, mint egy politikai pártról, mert így pontosabban határozzuk meg a politikai szerkezetben való jelenlétét. Másfelől úgy kell tekintenünk, mint egy nagy szellemi kísérletet. Ezzel kapcsolatban két könyvet is publikáltam, azoknak az írásoknak a gyűjteményét, amelyek azokban az időkben születtek. Ezekből kitűnik, hogy az egyetlen magyar felvidéki szellemi műhely az Együttélésben volt. Talán még egy szempont érdekes, hogy a felvidéki magyal társadalomnak a legbecsületesebb rétege vett ebben részt, azok, akik politikai cselgáncsozás útvesztőjében elvesztek. Ezzel kapcsolatban akkoriban nagyon érdekes kérdést tett fel nekem egy közeli ismerősöm, aki megkérdezte tőlem, hogy eldöntöttem-e már végre, hogy értelmiségi akarok-e lenni, vagy politikus? Én nem értettem a kérdését, mert akkor is az volt, mai is az a véleményem, hogy csak az lehet politikus, aki értelmiségi is. Habár a tapasztalatok egyre inkább arról győznek meg, hogy ha az ember értelmiségi, akkor alulmarad azokkal a politikusokkal szembe’ akik úgy váltak politikusokká, hogy nem jellemző rájuk az értelmiségi meggyőződés. Ugyanis minden politikus szociológiailag értelmiségi. De nem minden értelmiségi sorolható be abba a politikusi kategóriába, amelyet napjaink politikai gyakorlata kíván. Mivel hogy én a hagyományos, tehát a nemzeti liberalizmus és a konzervativizmus határán mozgó politikusnak tartom magam, és ez a területe a politikának a legjellemzőbb az értelmiségre, ezért nagyon idegenül nézem azokat, akik nem ezt az értékrendet vallják, hanem ettől jobbra vagy balra állnak. Általában náluk merül fel a probléma, hogy ellentétbe kerül az értelmiségi mivoltuk a politikusi mivoltukat.

– Az Együttélés és Duray Miklós neve összeforrt. Személyesen hogyan érintette az 1998-ig létező három magyar párt egyesülése, melynek igazából nem az Együttélés lett a meghatározó ereje?

– Kezdettől fogva az volt a meggyőződésem, hogy a Felvidéken egy magyar pártnak kell léteznie. Mindaddig ugyanis, amíg az ott élő magyarság közigazgatásilag nem egy területi autonómiának a része, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy többpárti rendszerbe szerveződjön. Tehát kezdettől fogva azon a véleményen voltam, hogy csak egy párt lehetséges, és ezen dolgoztam mindvégig, amíg ez nem született meg. De a pártegyesítés fölemésztette az összes maradék energiámat. Mégpedig azért, mert azok, akik ellene voltak a pártegyesítésnek, de látták, hogy az 1998-as választások balul üthetnek ki számunkra, ha ez nem történik meg, nos, azok egy másfajta szerkezet létrehozására törekedtek. Arról nekem az volt a véleményem, hogy nem alkalmas a felvidéki magyarok érdekeinek megjelenítésére. Ok egy választási pártot akartak létrehozni, amely meghagyta volna a korábbi három párt jogalanyiságát, és létrehozott volna egy negyedik jogalanyt, amely részt vett volna a választáson. A nemzetközi tapasztalat az, hogy a választási pártok előbb-utóbb széthullanak. Az ezen törekvésekkel való hadakozás elvitte a maradék energiámat, ma eléggé nagy energiadeficittel élem az életemet.

– Felvidéki magyar politikusként milyennek látja a választások utáni magyarországi társadalmat? Mint tudja, itt kettészakadásról, árkokról beszélitek.

– A magyar társadalom nincsen kettészakadva, ezt azok mondják, akik szeretnék, ha így lenne. Persze ketté lehet tépni, ha nagyon akarják. Szembe lehet állítani embereket egymással. Biztos nem árulok el titkot és nem hat az újdonság erejével sem, hogy ha azt mondom, hogy számomra a 2002-es magyarországi választások sokkoló eredményt hoztak. Nem amiatt sokkoló, mert egyik párt helyett a másik lép kormányra, ez a demokráciának velejáró természete, hanem azért, mert egy teljesen más értékrend került fölülve, egy olyan értékrend, amely ellen évtizedeken keresztül küzdöttünk, és azt hittük, hogy a rendszerváltozással legyőztük. Most íme, kiderült, hogy nem. Ma is kormányzati erővé tud válni, és ennek az értékrendnek lehet igazán romboló hatása. Nem mintha esetleg a veszélyt nem lehetett volna várni vagy sejteni, de hogy mégis bekövetkezett, az volt a sokkoló. A huszonegyedik századi magyarságnak szüksége van egy modern nemzetpolitikára. Ennek az esélye teremtődött meg az antalli politikával, majd az Orbán-kormány idején. És ez a modern nemzetpolitika szemben áll a kommunista időszak hagyományával. Ez a modern nemzetpolitika, amelynek a körvonalait közösen megrajzoltuk, ez szenvedett vereséget a 2002-es választásokon, és ez rendkívül káros a határokon kívüli magyarság számára.

– Ön szerint a károsodás visszafordíthatatlan, vagy kiigazítható?

– Merem remélni, hogy az utóbbi. Hiszen 1994 és ’98 között, amikor időnként úgy látszott, hogy szétesőben van a magyarországi magyar társadalom, ezt követően ’98 és 2002 között mégiscsak helyrerázódott. 2002-ben a társadalomnak az az alsó rétege került felülre, amely politikailag a legműveletlenebb, az befolyásolta a változást. Nem tudom, hogy ezt a réteget sikerül-e valaha fölemelni, mert statisztikailag úgy néz ki, hogy a társadalom legalsó rétege sohasem emelhető fel, bármilyen törekvések is indulnak el. De én remélem, hogy ha nem is mindenki, de a többség meggyőzhető arról, hogy egy olyan magyar nemzetpolitikának a diadalát támogassa meg, amely az egész Kárpát-medencei magyarságot emeli. A magyarországi állampolgár – most nemzetiségre való tekintet nélkül – elfelejti azt, hogy a trianoni tragédiának a hordozói mind a mai napig mi, a Magyarországon kívül rekedtek vagyunk, és a nemzet csak akkor tud fejlődni, ha a Magyarországon kívül élő magyarok is magyarként tudnak élni, és magtikkal tudják vonzani az ott élő nem magyarokat is. Egymástól elszigetelve vagy egymás ellenében nem tudunk fejlődni.

– A legvégén engedjen meg egy személyes kérdést. Az Ön életében van egy nagyon fontos ember, aki majd jó pár év múlva nyilván ugyanezt elmondhatja a családjáról, amit Ön elmondott a sajátjáról, hozzátéve még azt, hogy az édesapám élete kötelez. Őt Áronnak hívják, és most 13 éves. Milyen jövőt szán neki, milyen munícióval indulhat neki az életnek?

– Fiam jellemével, magatartásával kapcsolatban nagyon pozitív élményeim vannak, tehát az már most tudható, hogy becsületes, tisztességes ember lesz. Ami a politikai élményeket illeti, hát kijut neki belőle bőven. Én ’56-ot tizenegy-tizenkét éves fejjel értem meg, az emlékeim sokszor visszatérnek oda, mindig könnybe lábad a szemem, amikor ’56-ról beszélek. Remélem, hogy neki sohasem lesz november 4-i élménye, de remélem azt is, hogy azoknak az élményeknek az erkölcsi üzenetét föl tudja fogni, és magába tudja szívni.

(Beszélgetett: Halári Zsuzsa)