Utunk a státustörvényig

(Magyar Nemzet, 2003. július 7.)

1945 óta Európa hozzászokott, hogy mivelünk bármit meg lehet tenni.

Minden nemzet, amelynek gyökerei a történelem ismeretlen és ismert mélyrétegeibe ágyazódnak, a misztika, a hitvilág, a konkrét történelmi események, a politikai élet, a gazdasági összefüggések és a nemzeti kultúra folyamatosságának függvényeként éli meg létét. Ezt a szentenciát létező valóságunk vonzatában mondhatjuk ki. Mert a magyar nemzet történelmi sorsát, jelenét és jövőjét is részben a legendák világába vesző eredete, évszázados vándorlása, az ezeréves kárpát-medencei államisága határozza meg, részben pedig a tőle függetlenül vagy az általa teremtett, többnyire szerencsétlen kimenetelű politikai események, valamint mindezek fölött kultúrájának sodrásvonala.

Nemzetünk történelmében volt több olyan megálló, ahonnan alig tudtunk újra elindulni. Ennek ellenére kárpát-medencei létünk során Trianonig senki nem kérdőjelezte meg a magyarság állami, politikai és nemzeti folyamatosságát, pedig voltak, akik elmúlásra ítéltnek véltek bennünket. Trianon óta azonban egy új valóság vesz körül minket: a jelenünk már nem történelmi múltunk folytatása, a nemzet egy részének az ország-állam-haza fogalma szétágazóvá vált, és veszélybe került kulturális integritásunk is.

Trianonban – a következményei miatt – sokkal veszélyesebb döntést hoztak ellenünkben, mint a tatárjárás volt vagy a török hódoltság, netán a helytartósági rendszer. Trianonban az akkor és most is érvényes nemzetközi jog alapján szüntették meg a múltunk és a jövőnk közötti folyamatosságot, darabolták szét nemzetünket, amely a törzstől hét részre szakítottan, de a szülőföldjén, több milliós része pedig pernyeszerű szétszórtságban é1 a világban. És mi mosolyogva, jószomszédi, baráti, szövetségi viszonyban, sőt állampolgárí közösségben élünk azokkal, akik ezt elkövették rajtunk, illetve azok utódaival, akik ennek a haszonélvezői. Nincs ennél nagyobb türelmesség.

Türelmességünk mellett azonban létezik és egyre erőteljesebben jelentkezik a nyugtalanságunk, amely a kialakult helyzetből okszerűen eredő folyamat következménye: félelmünk a szétszakított nemzet különböző irányú fejlődésétől. Ez nem az „oldott kéve” vagy a “herderi jóslat” viszszatérő réme, hanem egy olyan valóság, amelynek a programja a XX. századi békeszerződésekbe van beágyazva. Európában ma már csak egy vesztese van a múlt század két világháborújának: a magyarság. A nemzetközi politika és következményszerűen a nemzetközi jog mai ítélete szerint az európai stabilitás csak így tartható fenn.

A vesztesség és az odadobottság érzete nem új eleme a felszín alatti magyar tudatnak. Csakhogy míg ez a Trianont követő két évtizedben egészségesen dühös tiltakozást, jóvátételi igényt váltott ki a magyar társadalomból, a második világháború után a változtathatatlanság démonának sugallatára a beletörődés és a beilleszkedés lélekguzsalyító meggyőződésévé változott. Ezáltal az elviselhetetlent próbáltuk elviselhetővé mérsékelni, aminek az eredménye a fenntartható tengődés állapotának meghosszabbítása lett.

Évtizedeken keresztül leginkább a magyar kultúra működőképes egyetemessége hiányzott nekünk – a kultúrán kívül másra nem is mertünk gondolni. De ezt is csak azok hiányolták elsősorban, akik a nemzet törzsétől elszakítva éltek. Azok, akiket most könnyed eleganciával és már nem is tudatosított enyhe cinizmussal határon túli magyaroknak nevezünk. A maradék országon belüli társadalom egy töredéke, leginkább a népi összetartozás gyökereihez kapcsolódó értelmiségiek, az írók egy része, az egységes nemzetben gondolkodó polgárok és a rokoni kapcsolataikat rendületlenül ápoló szétszakított családok tartottak ki amellett, hogy csak a részek összessége az egész, és az egész jelenti a nemzetet. Évtizedeken át a szénszakított nemzet virtuális egysége csak a másodlagos társadalmi szerkezetek, az alternatív struktúrák révén létezett: a néprajzkutató csoportok, a táncházak, az olvasótáborok, az éneklőcsoportok, később a földalatti egyház táborai jóvoltából. Ki kellett cselezni a politikai hatalmat, amely ellenséges volt a magyar nemzetrészeket szétszakító államhatár mindkét oldalán. Mert érdekszerű kötődése az egyik oldalon a büntetésszerűen megfogalmazott békeszerződéshez, a kizárólagos belügyekhez és mindkét oldalon a szovjet típusú rendszerhez, a kommunizmushoz, valamint a szocializmushoz, eleve ellentétben állt a magyar egyetemességgel.

Évtizedeken át tehát az egységes nemzet gondolatát csupán földalatti struktúrák éltették, az úgynevezett második társadalom. A felszín fölötti valóságban pedig szembe kellett nézni azzal, hogy a maradék Magyarországon az államhatárokkal leválasztott nemzetrészek tagjai idegeneknek minősülnek, nemcsak a jog értelmében, hanem sokszor a közvélemény szerint is. A szülőföldön pedig megtűrt, másodrendű állampolgárként kellett élniük, és meg kellett elégedniük – legjobb esetben – a társadalmi ranglétra középfokával és a gazdasági árnyékban elérhető szerény lehetőségekkel. Magyar nemzeti azonosságtudatuk nemcsak az államhatalom, hanem a társadalom részéről is vagy a szocializmus eszméjével, vagy az állam eszméjével összeegyeztethetetlennek, elítélendőnek, de legalábbis lenézett értéknek minősült.

Mindez éltető alapja lett a szétfejlődésnek, hiszen ilyen körülmények között az önszerveződés csak állami felügyelet mellett vagy a már említett felszín alatti kapcsolatokban jöhetett létre. Ez függetlenül attól volt így, hogy a politikai rendszer egyértelmű elnyomó volt-e vagy – mint a rendszerváltozás után – már formálisan demokratikus. A közösség belső igényei szerint működő legális szervezeti formák hiánya ugyanis a társadalom, a közösség szétesését eredményezi – ez alól nem jelentenek kivételt a számbeli kisebbségben élő magyar közösségek sem. Ha ehhez hozzáadjuk az egyes államok sajátosságait, a magyaroktól eltérő kulturális és politikai tradíciókat, a más-más nyelvi közeget, a különböző hivatalos és félhivatalos politikai orientációkat, az eltérő gazdasági körülményeket, a kialakult és kialakuló helyzetek közötti különbségeket és a felmerülő kérdésekre adandó, a környezethez kényszeredetten illeszkedő válaszokat, a magyar oktatási és művelődési lehetőségek korlátozottságát és hiányát, akkor nyilvánvaló, hogy a nemzet szétesését csak egy új stratégia és új politika állíthatja meg. De az új stratégia is csak akkor hozhat javulást, ha a felszín alatt erősen é1 a nemzet egysége megtartásának rendíthetetlen óhaja, és ha ezt a mindenkori Magyarország állami feladatként vállalja, akkor is, ha erre rosszallólag tekint a nemzetközi politika.

Szerencsénk volt, hogy a kommunista hatalmi rendszer bukása még abban az állapotban találta nemzetünket, amelyben volt remény a repedésekkel szabdalt nemzettest újjá- és újraépítésére. Antall József kijelentésére, miszerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni, oly módon rezonált a nemzet nagy része, mint a mesékben a varázspálca érintésére megelevenedő kövek. Nem kétséges, hogy a nemzet nagy része ezt a mondatot várta több évtized óta, és nem véletlen, hogy a nemzet jelentős része ezt a mondatot a politikai rendszerváltozással azonos jelentőségűnek értékelte. Úgy láttuk, hogy megszületett az új magyar nemzetpolitika.

A rendszerváltozás nyomán azonban kiderült, hogy a nemzet szétfejlődésének veszélyét magában rejtő összes tényező közül három a legveszélyesebb: az államhatárokkal leválasztott magyar közösségek autonóm önszerveződési lehetőségének a hiánya; az államhatárokkal szétválasztott magyar nemzetrészek közös jövőtervezésének a hiánya; a nemzeti paradigma, vagyis a közmegegyezés hiánya a nemzetpolitika alapelveiben.

Antall József kormányalakítás után tett kijelentése csupán kaput nyitott, de ezen a kapun be kellett, illetve be kellett volna vinni a nemzet újjáépítendő házába e három kérdéskör összes megoldási lehetőségét.

Az 1990-es első szabad választás évében letettük az alapkövét egy olyan szerveződésnek, amely az elszakított nemzetrészek politikai gondolkodását volt hivatott összehangolni. Ez olyan rendszeres tevékenységet indított el, amelynek vége szakadt ugyan 1994-ben az Antall-Borosskormány leváltásával, de megérlelődött az igény az évtizedeken át nélkülözött közös gondolkodásra Bukaresttől Pozsonyig, Beregszásztól Alsólendváig és az Ung-vidéktől a Szerércségig. A Közép-európai Népcsoportok Fórumában kialakult együtt gondolkodás egy nyomasztó felismeréssel járt: már nem létezik olyan magyar nemzeti paradigma, amelyet az egész nemzet politikai programként is elfogad. A nemzetet lazán összefogó eszmék már csak a vágyak szintjén jelentkeznek. Azért nem tudunk választ adni együttesen a rendszerváltozást követő és a XXI. század elején előttünk álló kihívásokra, mert a nemzet egyes társadalmi csoportjai az évtizedeken át szünetelő párbeszéd miatt mást-mást tartanak fontosnak, gyakran ellentétes értékeket és célokat. Egyik a nemzeti sajátosságokat, a másik a másságot; az egyik a családi életet, a másik a szabadosságot; az egyik a szabad versenyt, a másik a hazai vállalkozók érvényesülését; az egyik a gyermekes családokat, a másik a nyugdíjasokat; az egyik a tudást, a másik a parttalanságot. Az államhatárokkal elválasztott nemzetrészekben pedig az önvédelmi harc keltette fáradtság kezdett jelentkezni. A legnagyobb zavarodottság a nemzet sorskérdésével kapcsolatban jelentkezett, mert a mögöttünk álló nyolcvan év során elveszítettük szolidaritásunkat, és elfelejtettük, hogy a nemzethez nemcsak azáltal tartozunk, hogy ezt kinyilatkoztatjuk, hogy magyarul beszélünk, hanem az egészével kell közösséget vállalnunk, mert a nemzethez tartozás nem csupán a kulturális közösséget jelenti, hanem a társadalom egészét. A nemzet az együtt megélt múlt, a közösen alakított jelen és az együtt tervezett jövő sajátos történelmi, kulturális és politikai alakulata. A nemzet ezért több, mint az állampolgárok csoportja vagy egy falu, város, megye, állam lakosainak halmaza.

Ekkor kezdtük különféle műhelyekben keresni az új magyar paradigmát és a nemzeti stratégia fő pilléreit. Ettől reméltük, hogy átlendülhetünk a kommunizmus évtizedeiben keletkezett értékrendi válságon, a rendszerváltozás, az előttünk álló európai integráció és a globalizmus teremtette zavarodottságon.

Viszonylag hamar egyezségre jutottunk abban, hogy a társadalomnak a családra és a tudásra kell összpontosítania. Az egész nemzetet összefogó kérdésekben azonban nehezebben alakult ki az egyetértés, de végül is megfogalmaztuk válaszainkat. Az egyik következtetés az lett, hogy meg kell teremteni a jövőtervezés fórumait, ahol az egész nemzet politikai és nem politikai elitje rendszeresen találkozhat. A másik válasz az államhatárokkal elválasztott, számbeli kisebbségben élő nemzetrészek szülőföldön való boldogulását érintette. Ennek a lényege az volt, hogy nem az elvándorlást kell választani, amely ugyan keserű, de a könnyebbik megoldás, hanem ott kell építkezni, gyarapodni, ahol az ősök éltek- a nemzet szálláshelyein. A harmadik következtetés a nemzetközi politika szempontjából legérzékenyebb kérdésre vonatkozott: újraegyesíthető-e a szétdarabolt nemzet? Ha igen, hogyan? Az újraegyesítés két lehetséges módját vizsgáltuk meg. Az egyik az állampolgári újraegyesítés volt a kettős állampolgárság intézményének alkalmazásával. A Magyarországgal szomszédos államokban azonban a kettős állampolgárságot jogilag olyannyira eltérő módon kezelik, hogy az ott élő magyarok zömének ez a megoldás inkább kárt okozott volna, mintsem a javukat szolgálta volna. Ezután született meg a nemzet határon átnyúló újraintegrálásának gondolata az európai integráció példájából kiindulva.

Ezek az elképzelések már 1996-ban készen álltak, részben a Hornkormány által megszervezett első magyar-magyar csúcstalálkozó jóvoltából. De senki nem tudta, hogy mikor válthatók valóra, hiszen a magyarországi társadalom nemzetpolitikai szempontból megítélve kaotikus, vagyis posztparadigmális állapotban találtatott.

A feladat azonban meg volt fogalmazva: létre kell hozni a nemzet együttgondolkodásának, közös jövőépítésének intézményét; csökkenteni kell a maradék Magyarország határain kívül élő magyarok jogi idegenségét Magyarországon minden olyan viszonylatban, amely nem ütközik a nemzetközi jogba; létre kell hozni az elszakított nemzetrészek szülőföldön való boldogulását segítő támogatások egységes rendszerét; meg kell teremteni a nemzet határon átívelő újraegyesítésének feltételeit.

1996-ban úgy látszott, hogy a négy célkitűzés talán húszéves munkával elérhető, de az 1998-as magyarországi kormányváltás után rövidesen beindult a program. Egyrészt azáltal, hogy megalakult a Magyar Állandó Értekezlet, amelyet mind kormányhatározat, mind parlamenti határozat szentesített. Ezt követően megkezdődtek a munkálatok a státustörvényen.

A státustörvény, mint ahogy ezt a törvénynek ez a nem hivatalos elnevezése is tanúsítja, célul tűzte ki, hogy meghatározza az anyaországgal szomszédos államokban élő magyarok magyarországi jogi helyzetét, hogy csökkentse jogi idegenségüket abban az államban, amelynek a mindenkori magyar haza tisztét kell betöltenie. Ehhez az elvhez kapcsolódott a státustörvény azon része, amely a Magyarországon igénybe vehető kedvezményeket a magyarországi állampolgárok hasonló jogosultságaival azonosította, és meghatározta az alanyi jogon járó támogatások körét. A törvény megfogalmazta a szülőföldön való boldogulás alapelemeit az egyéni és közösségi támogatások egységes rendszerének megteremtésével, amely tervszerű kulturális vonatkozású stratégiai és fejlesztési beruházásokat is lehetővé tett volna. A személyi jogosultság meghatározásában az 1990-es évek második felének európai integrációs ihletettsége jelent meg. Sikerült feloldani az állampolgársághoz kötődő nemzetállami és államtotalista doktrínát, miszerint az állampolgár az állam tulajdona. A jogosultságot tehát nem az állampolgársághoz, hanem a lakóhelyhez és a közösséghez (ebben az esetben a magyar nemzeti közösséghez) való tartozással határozta meg a törvény. Ennek vált szimbólumává a magyarigazolvány, amely rövid idő alatt a magyar nemzeti összetartozás új jelképe lett. A törvény ugyanakkor követte a legnemesebb és legrégibb közösségalakító magyar hagyományt: a befogadás eszméjét. Egyenrangúsította a magyar jogosultakkal a nem magyar családtagokat – mert akik egy közösségben élnek velünk, azok olyanok, mintha belőlünk vétettek volna.

A státustörvény a XX. század végi, illetve a XXI. század kezdetét jelentő új magyar nemzetstratégia kiemelkedő alkotása, hibái ellenére is. Első lépés volt ez a nemzet határon átívelő újraegyesítésére. Újszerűsége és időszerűsége mellett legnagyobb erénye, hogy úgy kísérli meg a határokkal szétdarabolt nemzet összefogását, hogy nem kérdőjelezi meg az európai stabilitás támpontjait, nem sérti a szomszédos államok jogrendjét, sem az európai jogszokásokat. A státustörvény csupán szokatlan, mert 1945 óta Európa hozzászokott, hogy a magyarokkal bármit meg lehet tenni. Így az a benyomás keletkezett nemzetközi viszonylatban, hogy a trianoni és a párizsi békeszerződés mögötti szándékok beteljesültek – már nincs magyar önrendelkezési akarat. A státustörvény azonban ennek az ellenkezőjét bizonyította, de oly módon, hogy senki jogát nem sértette, csak az alattomos politikai szándékokkal került ellentétbe. A törvény módosítása során is ez váltotta ki a konfliktusokat.