Beszédes példaképünk Szent István

(A Szetti István-díj átadási ünnepségén elhangzott beszéd Esztergom, 2003. augusztus 17.)

Nagyrabecsüléssel és tisztelettel adózom azoknak, akik államalapító királyunk emlékére megalapították a Szent István-díjat A magyarság által a XX. században megélt érték-, lélek- és nemzetrombolás után első, szent királyunk példáján erősödve kell újrateremtenünk az értékeket, hittel megerősítenünk a lelkeket, cselekvőkészségre váltanunk a beletörődést, újraépítenünk és újraegyesítenünk a nemzetet. Hálás köszönetet mondok mindazoknak, akik úgy gondolták és úgy határoztak, hogy a 2003. évben, a díj másodszori kiadása alkalmából én is részesülhetek e megtisztelő elismerésben. Nagy megbecsülés számomra, hogy az alapítvány kuratóriuma a díj célkitűzéseinek egyik követőjeként értékelt.

Néhány nappal ezelőtt, lélekben készülve a mai ünnepségre, kezembe vettem egy vékony, díszkiadású könyvet, amely éppen harminc évvel ezelőtt jelent meg. A címe: István király emlékezete. Ebben a könyvben a Szent Korona, a jogar, az országalma és a koronázási palást fekete-fehér fényképének lábjegyzetében ez áll: a koronázási jelvényeket ismeretlen helyen őrzik. Államiságunknak és a nemzetünket szervezeti egységbe foglaló akaratunknak e jelképeit az elmúlt ezer év során többször menekítették, elrabolták, majd visszaszerezték, sárból kaparták elő, fallal és habarccsal rejtették el vagy őrizték ismeretlen helyen, de elődeink mindvégig megőrizték. (Mégha a jelenkorban, ismert személyiségek nagypapa hálósipkájának és múzeumi kelléknek nevezték is legdrágább nemzett ereklyénket.) A rendszerváltozás idején a nemzetnek a kommunista elnyomást lelki és szellemi egészségben átvészelő része a felújított címer révén visszaemelte a Szent Koronát az állami szimbólumok közé. Ezzel kimondatlanul jeleztük, hogy tartjuk magunkat István királyunk azon intelméhez, amit az ősök követéséről mondott.

Az első királyunk fején ezer évvel ezelőtt ékesülő koronának újra állami jelképpé emelése két üzenetet tartalmaz: Fölvesszük a nemzeti múlt fonalát, mégha kitépték is a kezünkből, valamint azt, hogy amíg létezik Magyarország, bármilyen államhatárok között is, az egész nemzetet kell képviselnie. Ez utóbbinak jelképes kifejezése az a Magyar Igazolvány, amelyet 2002 januárjától minden Kárpát-medencei magyar megszerezhet és a szíve fölött viselhet a nemzeti összetartozás új jelképeként.

Az első királyunk koronájával díszített Magyar Igazolvány címzetlen vitairat, amely szétdarabolásunkkal és szétdarabolóinkkal viaskodik: évtizedekkel ezelőtt szétszakíthattak bennünket, szétszórtságra kárhoztathattak, de mi mégis együtt maradtunk. Mert a nemzet nem az államraison függvénye, hanem a közös akaraté és a lelkekben megrezdülő közös érzéseké, mert a nemzet sorsa valóban a lelkekben dől el.

Kérem, ne vegye rossz néven tőlem az egy évvel ezelőtt díjazott, Orbán Viktor, ha hozzájárulása nélkül, szabadon idézem e témához illő egyik mondatát, amelyet ugyanezen díj átvételekor mondott el: a magyarság jövője azon áll vagy bukik, hogy képesek leszünk-e mindazt, amit korábban szétdobáltak (a diaboloszok), ismét összeilleszteni. Nem árufok el titkot: akik őt akarják kivetni közülünk, pont emiatt akarják ezt tenni. Mint ahogy Antall Józseffel is ugyanezt akarták tenni, mert ő is lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánt lenni – és volt is, ugyanúgy, mint négy évvel későbbi utódja.

Nemzetünk gyakran úgy halad a történelem sodrában, mint a vitorlájába az ellenszelet befogó hajó: ha a kormányos jó, akkor nincs baj, akárhonnan fúj is a szél. Egyébként hánykolódunk, mint a kommunizmus évtizedeiben és a nemzetidegen kormányok idején.

Élő sebünk mindmáig történelmi államunk szétdarabolása és nemzetünk sok részre szakítottsága. Azóta se hazánk, se országunk. Az államalapítás óta még nem történt ilyen velünk. Azt hittük, hogy ennek már nem lehet folytatása, mégis lett. Néhány hónappal ezelőtt az Európa Tanácsban nemzetünket szó szerint is kettészakították hungaruszokra és magyarokra. Az előbbiek a magyarországiak, az utóbbiak a többiek, akiket Trianonban elszakítottak a nemzet törzsétől. Úgy történt ez, hogy magyar részről nem váltott ki semmilyen tiltakozást. Szent István – halálát megelőzően – látván az országban a széthúzást, kétségbeesésében ajánlotta fel az országot az égieknek. Halálakor – lehet -, hogy mai korunk nemzeti katasztrófáit és tespedségünket előre látván, haragjában szorította ökölbe jobbját.

Tisztelt Egybegyűltek!

Első szent királyunkat emlegetvén, uralkodói nagysága mellett a hitét is tartsuk követendőnek. Tudatosítsuk viszont azt is, hogy a tiszta hit a lélek felemelkedéséhez ugyan elegendő, de a nemzet felemeléséhez kevés, ha nem párosul tettekkel. Csak a hittől fűtött emberi cselekedet képes átlépni azokon az ármányokon és a rosszakaratok láncolatán, amelyek tépázták nemzetünket a XX. században, és folyamatosan körülvesznek ma is, különböző köntösökben, akár rajtunk kívül, de itt belül is. Szent királyunk példáján újraerősödve leszünk alkalmasak arra, hogy az egészet vállaljuk és ne csupán a részeket, vagy a részleteket. A részek csak együtt alkothatnak egészet, ellenkező esetben az egész vesztével szembesülünk. Ónmagunkat kell vállalnunk hiánytalanul, hogy újból összeilleszthessük azt, ami széttöretett, de összetartozott, és ma is összetartozik.