Boldoguljunk a szülőföldünkön

(Beszélgetett: Oriskó Norbert, 2003. december 30.)

– A 2004-es év küszöbén hogyan tekint vissza az elmúlt esztendőre?

– A 2003. év rossz volt az egész kárpát-medencei magyarság szempontjából. Említhetjük például a státustörvény csonkoló módosítását vagy a 2002. évi magyarországi kormányváltás miatt a magyar nemzetpolitika hanyatlását. Ugyanakkor a szlovákiai állampolgárokra nézve is nagyon rossz évet zártunk, ugyanis az országban növekedett az elszegényedés mértéke. Ezért azt kívánom a 2004-ik évre, hogy ne hasonlítson az elmúlt évhez. De nem lennék tárgyilagos, ha csak a megélhetés szempontjából ítélkeznék az elmúlt évről. Negatívumai mellett tudatosítanunk kell azt is, hogy a felvidéki magyarság számára a révkomáromi magyar egyetem megalapítása stratégiai jelentőségű esemény volt.

– Stratégiát említett, tehát itt jóval többről van szó, mint a magyar nyelvű felsőoktatásról?

– Az ókortól kezdve tudjuk, az iskola olyan műhely, ahonnan a kibocsátott értelmiségiek megváltoztathatják egész életünket. Erre az intézményre vágyunk már mintegy nyolc évtizede, 1990-től ezért küzdünk saját sorainkban is. Sokan voltak közöttünk is, akik korábban elgáncsolták ezt a kezdeményezésünket. De 2003-ban sikerült! A komáromi egyetem előtt nagy jövő állhat. Ha betölti regionális és a magyarság szempontjából egyaránt fontos küldetését, forradalmasíthatja eddigi sekélyes életünket. Az egyetem megalapításával akár a magyar autonómia szellemi műhelye is létrejöhet.

– Az autonómia gondolata az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásával ismét átjárja a kárpát-medencei magyar közéletet. Miért éppen ott, és nem például a Felvidéken fogalmazódott meg napjainkban az autonómia igénye?

– Az autonómia korszellem, vonatkoztassunk el attól, hogy ennek igénylése most éppen Erdélyben, illetve a mai Románia területén történik, mert ennek önmagában nincs jelentősége. Délvidéki nemzettársaink az autonómia ügyében már eddig is többet tettek, mégis kevesebbet beszélünk róla. Napjainkban azért van Erdélyben napirenden az autonómia kérdése, mert a Románia területén élő mintegy kétmilliós lélekszámú magyarságnál a társadalmi nyomások másképp jelennek meg, mint a Szlovákia területén élő, az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt álló, lassan már csak 550 ezer főt számláló magyarságnál. Székelyföldön mintegy hétszázezer magyar él, akik zöme autonómiapárti. A kilencvenes évek közepén a szlovákiai magyarok túlnyomó többsége is az autonómia elkötelezettje volt, mára azonban jórészt lerombolták bennünk ezt az igényt, de nem csak a szlovák politika, hanem a magyar politikusok is. Pedig már tíz évvel ezelőtt megszülettek olyan nemzetközi dokumentumok – többek között az Európa Tanács kisebbségi keretegyezménye -, amelyek egyértelművé tették, hogy az autonómia olyan társadalmi szükségszerűség, amelynek meg kell jelennie a közigazgatásban. Ugyanis csak az autonómia biztosíthatja a sokrétű társadalom demokratikus, egészséges fejlődését. Ennek egyik változata az önkormányzatiság. Emlékezhetünk, hogy mi 1994. január 8-án több ezren gyűltünk össze Komáromban, ahol mindenki számára egyértelmű volt, hogy az autonómia és az önkormányzatiság ugyanazt jelenti. Már akkor kimondtuk, ha az általunk lakott területeken mi leszünk a hatalom birtokosai mind az államigazgatásban, mind önkormányzatokban, akkor elkezdhetjük ezeknek a területeknek a gazdasági újjáépítését. Ez nem történt meg, és íme az eredmény: ma rosszabb a helyzetünk, mint akkor volt.

– Ennek viszont már tíz éve. Azóta nemcsak az idő múlt el, hanem itt, a Felvidéken – mint említette – az autonómia kérdése gyakorlatilag lekerült a napirendről. Ez vajon a magyar párt kormányzati szerepével hozható összefüggésbe?

– Nem csupán azzal, de emlékeztetnem kell, hogy az 1997-es ellenzéki belpolitikai egyezséget követően az MKP-t 1998-ban ismét az autonómiát elutasító nyilatkozatra kényszeríttették koalíciós partnerei. Azt is figyelemmel kell kísérnünk, hogyan oszlik meg a felvidéki magyar társadalom. Az egyik oldalon vannak azok, akik elsősorban anyagi érdekeket tartanak szem előtt, ők a karriervágyók és a pénzéhesek. A másik oldalon pedig a jövőben gondolkodók állnak, akiket nem a pénzszerzés, hanem a gazdasági megerősödésünk foglalkoztatja. Ez utóbbiak értik az autonómia lényegét, mert tudják, hogy gazdasági felemelkedésünk csak autonóm körülmények között következhet be. Míg azok, akik csak a jelenben és a pénzben gondolkodnak, mindenekelőtt pozíciójuk megőrzését tartva szem előtt, nem látják az autonómia értelmét. Ezt a megosztódást nem lehet számszerűsíteni, mert mindig azoknak van látható súlyuk, akik együtt haladnak a hivatalos hatalommal. Ez így volt a kommunizmus ideje alatt is, és így van a rendszerváltozást követően is. Ennek ellenére lehet, hogy a társadalom nagyobbik része mégiscsak értékpárti. Ma mintha zavarosabban is gondolkodnánk, mint annak idején. Tény, hogy azóta, hogy 1998-ban az MKP megalakult, az autonómia valóban lekerült a felvidéki magyar politizálás asztaláról. Viszont az is igaz, hogy az itteni magyarság körében óriási volt a kiéhezettség arra, hogy a magyarság mintegy 10-12%-os súlyának megfelelő helyet foglaljon el a szlovákiai társadalomban, a politikai életben és a kormányzásban. Politikai partnereink megérezték, hogy minden áron a kormányba akarunk kerülni. Ez a nagy igyekezetünk értékrendi zavart idézett elő a sorainkban. Ugyanis az észlelhető, amit már a Bibliából is ismerhetünk: elkezdett működni az egy tál lencse effektusa, azaz hajlandók vagyunk a jövőnket és az értékeket pillanatnyi előnyökért feladni. Ha viszont a 2003-as év távlatában nézzük ezt, akkor kétségbe vonható a pillanatnyi előnyökhöz való jutás is, ugyanis 2003-ban már egyre kevesebben részesültek ezekből az előnyökből, illetve egyre többen szorultak ki belőle. Ma úgy néz ki, hogy nem vagyunk igazán a hatalom birtokosai sem – noha szám szerint Szlovákiában soha sem volt ennyi magyar az államigazgatásban, mint most. De gazdasági életünknek az újjáépítése sincs a mi kezünkben – a közéletben pedig a szellemet kiszorítja az anyagelvűség. Amennyire érvényesül az utóbbi, annyival kerül (hatalmi) túlsúlyba az anyagelvűséget képviselő kisebbség, és annyira szorul ki a hatalomból az értékelvű többség.

– Az egységes magyar párt létrejötte tehát nem kedvezett az autonómia híveinek?

– Amikor az MKP létrejött, egyesek számára csak azt jelentette, hogy a hatalomba való jutásukat segítse. Én kezdettől fogva azon a meggyőződésen voltam, hogy ha részesei akarunk lenni a hatalomnak, akkor egységesen kell fellépnünk. Ez egy elvont megközelítése a kérdésnek, nem kapcsolódik a személyi érdekekhez. Amikor több pártra voltunk tagolódva, nyilvánvaló volt, hogy úgy játszhatnak velünk az erősebbek, ahogy akarnak, és ezt meg is tették. Például az említett 1994-es komáromi nagygyűlés idején is. Az arról készített titkosszolgálati jelentés pontosan arról szólt, hogy azt az egységet, ami ott kialakult, hogyan kell felszámolni, és hogyan lehet a szlovákiai magyarság soraiból kiemelni azokat az embereket, és az érvényesülésüket segíteni, akik ezt az egységet meg tudják bontani. 1998-ban kormányba kerültünk, ennek azonban két oldala van: egyik oldala a pozíció szerzése, a másik oldala az ellenőrizhetőség. Minél több vagy gazdaságilag fontos pozíciót akar megszerezni egy párt vagy egy közösség, annál inkább ellenőrizhetővé válik. Tény az, hogy az elmúlt 5 évben ez többé-kevésbé be is következett. 2003 decemberében volt egy konferencia Strassbourgban, ahol a kisebbségi keretegyezményről értekeztek, s amelyen kiderült, hogy az autonómia kérdése európai kérdés. Én úgy veszem észre, hogy attól a ponttól kezdve, amióta az MKP kormánytényezővé vált, egyre inkább kiszorul az európai politikából. 1998-ban voltunk a legérdekesebbek a nemzetközi politika számára, és ez nem véletlen. Brüsszelnek és Washingtonnak megtettük a szolgálatainkat ellenérték nélkül. Nem tudtuk összekapcsolni a magyar közösségi érdekeket az Európai Unió érdekeivel, és nem tudtuk a szlovákiai valóságot az európai szellemiséghez közelíteni. A legnagyobb baj az, hogy nem csak nem tudtuk ezt megtenni, de nem is vagyunk rá felkészülve.

– Milyen feladatokat állít az MKP elé az a tény, hogy Szlovákia 2004 májusától az Európai Unió tagja lesz?

– Változtatnunk kell a politizálásunkon, hiszen az itt élő magyarság is az unió állampolgárává válik – ezután az uniós tagság érdekében sem kell többet megalkudnunk. Ha továbbra is elsősorban a szlovákiai belpolitikai viszonyoknak vetjük alá magunkat, és nem az európai értékeket helyezzük előtérbe, akkor mi leszünk a csatlakozás vesztesei. Gazdasági szempontból is azok lehetünk, ha uniós csatlakozásunk során nem tudjuk helyi erőforrásainkat mozgósítani. Kérdés, hogy miután elértük azt az áldott állapotot, hogy végre sikerült 12 éves harc után létrehoznunk a magyar egyetemet, milyen további fontos stratégiai célokat tudunk még követni? Előttünk van például a nyelvhasználat kérdése, amely továbbra is rendezetlen, előttünk van a kultúránk finanszírozása, ami szintén rendezetlen. Az iskoláink ugyan már átkerültek az önkormányzatokhoz, de a létbiztonságuk megkérdőjelezhető. És itt vannak még azok a köztisztviselőink, akik különböző közigazgatási hivatalokban tevékenykednek, de nem a saját önkományzatiságunk alá tartoznak, hanem az állam, illetve a többség felügyelete alá. Egy rossz, számunkra hátrányos közigazgatási területi felosztással szembesülünk. Mindezeket szem előtt tartva nem maradhat más hátra, mint az autonómiának az újragondolása.

– Milyen hatással van a magyarországi politizálás a határon túli magyarságra?

-A Magyarországgal szomszédos országokban a magyarság többé-kevésbé hasonló politikai megosztottságtól szenved, mint a magyarországi. Ez nem azért van, hogy a magyarországi politikai választóvonalak átnyúlnak a határon túlra, hanem attól, hogy itt, a Kárpát-medencében mi, magyarok, együtt lélegzünk. Felvidéken is, Erdélyben is, Kárpátalján is, Délvidéken is, Szlovéniában is, Horvátországban is tulajdonképpen hasonlóan oszlanak meg a magyarok politikailag, mint Magyarországon.

Most nem az arányokra gondoltam, hanem a csoportokra. Viszont tény az is, hogy a magyarországi politika megpróbálja bizonyos mértékben a saját képére alakítani a határon túli magyarságot. Van, amikor ez sikerül neki, és van, amikor nem.

-A magyarországi kétpólusú politizálás következményeként a kormányváltások viszont eddig nem jelentettek látványos változást a felvidéki magyar politizálásban. Nem úgy, mint például Erdélyben. Mi ennyire függetlenek lennénk a magyarországi belpolitika alakulásától?

– Valóban, a 2002-es magyarországi kormányváltás óta Kárpátalján, Délvidéken és Erdélyben is két részre szakadt a magyarság. Hogy szám szerint ez miként fest, lényegtelen. Horvátországban is vannak ilyen jelek, de a veszély még nem jelentős. A legfájóbb Erdély. Az RMDSZ-nek van egy legitim vezetése, és van az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Ez a két csoport egymással szemben áll csakúgy, mint Magyarországon az MSZP és a FIDESZ által fémjelzett két csoport. Érdekesnek tűnhet, hogy a Felvidéken ez nem következett be. Azért is figyelemre méltó ez, mert a kilencvenes évek elején a Felvidéken volt a legnyilvánvalóbb a magyarság politikai megosztottsága. A legutóbbi magyarországi kormányváltás nem tudta újratermelni ezt a megosztottságot. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt rá kísérlet, hanem azt, hogy nem volt rá fogadókészség. Ez abból származik, hogy minden belső bajunk ellenére a Felvidéken mégis sikerült kialakítani egy viszonylag egységes állapotot, ami viszont nem jelenti azt, hogy itt nincsenek egy ilyen esetleges megosztás előidézésére alkalmas személyek. Sokkal inkább arról van szó, hogy azok a személyek, akik meg tudnák osztani a felvidéki magyarságot, korlátozzák egyéni ambícióikat, mert tudatosítják, hogy ezt az itteni magyarok nem jutalmazzák. Ezért úgy gondolom, annak ellenére, hogy tapasztalható az MKP népszerűségének némi csökkenése a magyarok körében, jobb helyzetben vagyunk, mint az erdélyiek. A megosztással szembeni ellenállásunk ugyanis reményt ad arra is, hogy az uniós csatlakozás után felmerülő akadályokat is jobban le tudjuk majd küzdeni.

– Hogyan alakulhat a továbbiakban a magyar nemzetpolitika? Milyen hatással lehet az EU-csatlakozás a magyarság demográfiai vagy politikai jövőjére?

– Már ma látható, hogy mik lesznek azok a problémák, amelyekkel szembe kell néznünk. Nem az asszimiláció kérdése lesz a legnagyobb probléma, hanem az, amit megfogalmaztunk már a státustörvényben is. És ez nem a kettős állampolgárság és nem is az, hogy magyar állampolgárokká váljunk. Az elsőrendű szempont a szülőföldön való gazdasági és emberi boldogulás kérdése. Ezt mi idejekorán felismertük, és ha ennek feltételeit megfelelően tudjuk intézményesíteni, szervezetten biztosítani, akkor az uniós csatlakozásból származó problémák nem fogják jelentősen befolyásolni demográfiai helyzetünket sem, sőt, talán javítani is tudunk rajta.

– Tudatosítanunk kell, hogy például évtizedeken keresztül élt egy tévhit a felvidéki magyarság körében: azért kell szlovák iskolába adni a gyermeket, hogy érvényesülhessen. Nos, 2004. május 1. után egy szlovák iskolai bizonyítvány lehet, hogy rosszabb lesz az érvényesülés szempontjából, mint egy magyar bizonyítvány. Ugyanis attól függ majd az érvényesülés lehetősége, hogy milyen tudással rendelkezünk, milyen nyelveket beszélünk. Mivel e régiónak a döntő nyelve a magyar nyelv, nem az lesz az érdekes, hogy jól beszélünk-e szlovákul, hanem az, hogy tudunk-e magyarul és mellette egy európai világnyelven. Ha ezt a kettőt tudjuk, akkor a mi régiónkban a kezünkben lehet az érvényesülés lehetősége. És ez magyarként a szülőföldön való boldogulás esélyét is növeli, tehát mérsékelheti az asszimiláció folyamatát.