Nemzetpolitika a rendszerváltozás után

(2003. december.)

A rendszerváltozás (1989) óta eltelt tizennégy évben három korszakra osztható a magvar nemzetpolitika alakulása.

Az első korszak (ha nem számítjuk Tabajdi Csaba és Szokai Imre tanulmányát, amely 1988. február elején jelent meg a Magyar Nemzetben), a Magyar Köztársaság Alkotmányának módosításával kezdődött. Az alkotmány 6. cikkelyének 3. bekezdése tartalmazza a határon túli magyarokért viselendő felelősséget. Folytatását – az 1990-es kormányalakítás után – „a lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” antalli kinyilatkoztatás jelentette. Ezt követte az Antall-kormány 1992. augusztus 19-én tett nyilatkozata, amely szerint a Magyar Köztársaság kormánya támogatja a határon túli magyarok mindazon legitim törekvését, amely összhangban van az európai integrációval. Az a többszöri kezdeményezés, hogy a határon túli magyarok ügye csak a külügyi vonatkozásaiban legyen külügyi kérdés, egyébként sajátos magyar belügyként kezeljék, nem nyert támogatást.

A kormánynyilatkozat annak az együttműködésnek volt az eredménye, amely 1990 tavaszától az MDF által (Olajos Csaba áldozatkészsége révén) támogatott közép-európai Népcsoportok Fóruma (KENF) keretében zajlott. A KENF égisze alatt találkoztak rendszeresen a parlamenti vagy regionális választott képviselőkkel rendelkező határon túli magyar szervezetek (amelyek később a MÁERT tagjai lettek), a Határon Túli Magyarok Hivatala, a magyar külügyminisztérium képviselői és a svájci bejegyzésű Közép-európai Kisebbségvédelmi Egyesület, Komlóssy József és Szabó Péter képviseletében. Ezen találkozók is hozzájárultak az Antall-kormány külpolitikafának hárompillérű koncepciója kialakításához, amelyet az európai integráció – szomszédságpolitika – határon túli magyarokért vállalt felelősség jelentett.

A második korszak az Antall-Boross-kormány leváltása után köszöntött ránk. A Horn-kormány külpolitikai koncepciója átalakult. A NATO tagságnak rendelt alá minden egyéb korábbi célkitűzést. Eszerint alak(torta a szomszédságpolitikáját is. A határon túli magyarok ügyét pedig a szomszédságpolitikának rendelte alá. Ez volt a téves koncepciójú alapszerződések korszaka, amelyben a Horn-kormány eljátszotta Magyarország védőhatalmi státusa kialakításának lehetőségét a határon túli magyarok irányában. Azt ugyan nem tagadta, hogy a kisebbségi (azaz a magyar) kérdés rendezése a térség biztonságpolitikai ügye, ugyanakkor kirántotta a talajt a határon túli magyarok autonómiapárti tábora alól, és megerősítette azokat, akik a kis alkuk megkötését tekintették célnak.

A KENF szétesett, mivel az MDF már nem tudta vállalni a támogatását. Némi találkozási és eszmecsere lehetőségei a Csoóri Sándor elnöklete alatt működő Magyarok Világszövetsége teremtett, illetve kialakult egy műhely a paradigma-tanácskozások révén (1994-1996), amely a temesvári Borbély Imrének és a zürichi Szabó Péternek volt köszönhető.

A paradigma-tanácskozásokon került megfogalmazásra több olyan szempont (műveltségközpontúság, családközpontúság, a határon túli magyarok jogi idegenségének csökkentése, illetve megszüntetése Magyarországon stb.), amelyet 1998-2002 között az Orbán-kormány programmá avatott.

A Magyarok Világszövetsége talaján kialakult találkozási lehetőségeknek két fontos eredménye lett. Az egyik az első magyar-magyar csúcstalálkozó volt 1996. július 5-6-án, a másika három héttel később megrendezett Magyarok III. Világtalálkozója keretében összehívott nemzetstratégiai tanácskozás. Az első magyar-magyar csúcson jött létre a későbbi MÁÉRT alapja, a stratégiai tanácskozás egyik eredménye pedig a nemzet határon átívelő újraegyesítése (reintegráció) igényének a megfogalmazása volt. Ebben az időben bontakozott ki a státustörvény csírája is.

Az első magyar-magyar csúcs megrendezése nem kis mértékben köszönhető annak, hogy a Horn-kormány magas tisztségviselői között még helyet foglalhattak nemzetileg elkötelezett politikusok is, akik vállalták a felelősséget a rendezvényért (Tabajdi Csaba és Lábody László). Ekkor lépett fel először a politikai nyilvánosság előtt a FIDESZ nemzetpolitikai elképzelésével (Németh Zsolt), ami az első magyar-magyar csúcs tartalmi részét rendkívül pozitívan befolyásolta.

A harmadik korszak az Orbán-kormánnyal kezdődött 1998-ban azon a nyomvonalon, amelyet 1990-ben az Antall-kormány fektetett le. Az Orbán Viktor vezette polgári kormány megalakulásának előzményei között a nemzetpolitika szempontjából egy kevéssé ismert, de annál fontosabb mozzanatot kell megemlíteni – a nemzeti politikai erők kezdődő összefogásának első nyilvános eredményét, amelyet Für Lajos, Surján László és Orbán Viktor (MDF, KDNP és Fidesz) 1995. januári közös felvidéki útjaként kell számon tartani. Az Együttélés meghívására jött létre a látogatás. Eredetileg az MDF kérte a meghívást, de a kérésnek az Együttélés azzal a feltétellel tett eleget, hogy a három pártot együtt hívja meg, sürgetve ezzel a három párt közötti minél szorosabb együttműködést.

Az Orbán-kormány nemzetpolitikai koncepciójába Foglalta az összes addigi nemzetpolitikai műhelymunka eredményét, azaz a családközpontú és tudásközpontú társadalomszervezési szemléletet, a határon átívelő nemzetegyesítést, a határon túli magyarok szülőföldön való boldogulásának segítését és ennek legfontosabb alapfeltételeit, az autonómiát, az oktatási támogatást, magyar egyetemek alapítását, illene a kihelyezett egyetemi oktatást. Az Orbán-kormány tette lehetővé a MÁÉRT megalakulását és működését, valamint vállalta a státustörvényt.

Az Orbán-kormány idején vált a nemzetpolitika aktív kormánypolitikává és olyan átgondolt, szerves politikai szemléletté, amely révén határozottan megkülönböztethető az 1920-1939, az 1945-1947, 1948-1989) közötti hivatalos nemzetpolitikai szemlélet. Az 1998-2002 közötti időszakban a magyar külpolitika hármas pillérének rendszerében új rangsorolás következett 6e: az integrációs politika és a határon túli magyarok ügye egyenrangúvá vált és ennek függvénye lett a szomszédságpolitika.

A nemzetpolitika mind az Antall-kormány, mind az Orbán-kormány idején az ellenzéki pártok részéről különböző támadásoknak volt kitéve, azonban az SZDSZ és az MSZP nem azonos szempontok szerint és nem azonos okok miatt indított támadást. Ennek elsősorban az a magyarázata, hogy az MSZP táborában népes mezőnyt alkotnak a különböző mértékben nemzeti elkötelezettségű választók és politikusok. A Horn-kormány idején és az azt követő négy évben az MSZP-ben kaptak némi teret nemzeti elkötelezettségű politikusok is (ennek köszönhető az első magyar-magyar csúcstalálkozó 1996-ban és a nemzeti konszenzus kialakulása 2001-ben a státustörvény kapcsán).

A 2002. május 27-én hivatalba lépett Medgyessy-kormány köreiből azonban szinte teljesen kiszorultak a nemzeti elkötelezettségű politikusok (egy-két államtitkár kivételével), és teljes mértékben háttérbe szorultak az MSZP parlamenti képviselőcsoportján belül is. Ez a helyzet meghatározó jelentőségű lehet a nemzetpolitika további alakulásában. Mert ha beszélhetünk a magyar társadalom megosztottságáról, akkor épp ez lehet majd az oka.

A 2002-es magyarországi választásokon a nemzetpolitikát képviselő politikai erők a kormányalakításért folytatott versenyben kis mértékben alulmaradtak. A helyzetet úgy lehet jellemezni, hogy a Magyar Országgyűlésben politikai erőként kisebbségbe kerültek a nemzeti erők. De nem biztos, hogy az összes képviselő viszonylatában kisebbségben vannak. A helyzetről ezért nem lehet azt állítani, hogy a nemzetpolitika egyértelműen ellenzékbe szorult.

Ugyanakkor a státustörvény módosítása körüli bonyodalmak arra utalnak, hogy a nemzetpolitikai kérdésekben kialakult korábbi konszenzus a parlamenti pártok között megszűnt. A Kovács László által dirigált külpolitika pedig az Orbán-Martonyi külpolitikai koncepcióhoz képest jelentősen megváltozott. Pontosabban Kovács László ott folytatta 2002ben, ahol 1998-ban abbahagyta. Ismét az integrációnak rendelte alá a szomszédságpolitikát és mindkettőnek a határon túli magyarok ügyét. A Horn-kormányhoz képest a Medgyessy-kormány sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a kormány klientúrájának a kiépítésére a határon túli magyarok körében. Ez láthatóan Erdélyben a legsikeresebb, de sikerült megosztaniuk a kárpátaljai magyarságot is. Az Orbán-kormány idején megalakult Magyar Állandó Értekezletet pedig alárendelte a kormányzati és külpolitikai érdekeknek, tehát csak akkor működteti, amikor valamit le kell nyeletni a határon túli magyarokkal.

Viszont a magyarországi kormányerők parlamenti köreiben körvonalazódik a magyar nemzetpolitika negyedik korszaka, az 1996-os magyar-magyar csúcstalálkozó mintájára. Legalábbis ez olvasható ki Szili Katalin házelnök 2003. szeptember 11-i kezdeményezéséből, amikor összehívta a határon túli „magyar nemzetiségű” képviselők tanácskozását Budapestre, majd jelezte, hogy ennek lesz folytatása.

A nemzetpolitika alakulását nem lehet időben előremutatóan fázisokra osztani, csak utólag. Ezért a 2002-ben a magyarországi kormányváltás miatt kialakult helyzetet olybá kell venni, amely majd akkor ér véget, ha a nemzeti erők szervezett többséget fognak alakítani a parlamentben, vagy legalább együtt fognak tudni szavazni a nemzet egészét érintő ügyekben, függetlenül attól, hogy kormánypártiak-e vagy ellenzékiek. Amíg ez nem következik be, addig az egyik fő feladat a 2002 tavaszáig elért eredmények védelmezése lesz. A másik fő feladat a nemzeti erők többségi helyzetéhez vezető út építése, mind a parlamentben, mind a társadalomban. Ez nem ideológiai harc és nem is politikai alapirányultság kérdése, hanem az értékrendé és az elkötelezettségé. Tájainkon főleg 1919-től hagyományozódik, hogy a nemzeti elkötelezettségű erők a politikai jobboldalon állnak, a baloldalon pedig az ellentétes erők. Ha majd normalizálódnak a viszonyok tájainkon (és elsorvadnak a bolsevik, illetve kommunista gyökerek), akkor majd a baloldalon is újraszerveződhet a nemzetileg elkötelezett politikai erő.

A nemzetpolitika további alakulása során tehát arra is oda kell figyelni, hogy a nemzetileg elkötelezett és a nemzetileg nem elkötelezett politika közötti határ lehetőleg a centrumtól némileg balra tolódjon.