Nemzetünk nagyobb része már az Európai Unióban él

Elhangzott 2004. május 19-én, a „Magyar Közösségek Európája” című konferencián, Esztergomban

Áthat bennünket Szent István szelleme, nem csupán azért, mert Esztergomot történelmi múltja első, szent királyunkhoz kapcsolja, hanem mert az ő szelleme jelen van annak a mintegy másfél évtizednyi munkának eredményeként is, amellyel megtettük első hasznos lépéseinket szétdarabolt nemzetünk újraegyesítéséért.

Amikor 1991-ben már megszűnt a kommunista hatalmi rendszer – de talán még meg sem szűnt, csak úgy volt elmúlóban, hogy talpnyalói, szerencselovagjai, kegyeltjei, kiváltságosai, besúgói, ügynökei patkány módjára keresték a kiutat, a demokratává átlényegülés lehetőségét –, létrejött egy példa nélküli találkozó. Ez teremtett lehetőséget először a volt szovjet tömbön belül élő magyarok néhány nemzeti gondolkodójának, valamint néhány nyugat-európai magyarnak a korábban átjárhatatlan, illetve szorosan záró államhatárokat, a vasfüggönyt átívelő eszmecserére. A találkozó megvalósulása az Ausztriai Magyarok Szövetségének, a Németországi Magyar Szervezetek Szövetségének és a Svédországi Magyarok Szövetségének köszönhető.

Helyszínének neve nem csengett jól a magyar fülnek, pedig a környezete festői, levegője jó, a konyhája kitűnő: Kufstein vára volt. Az ülésterem Rózsa Sándor, ott raboskodott hajdani magyar betyár és szabadságharcos zárkájának közelében találtatott. Ma egy óra alatt meg lehet tenni annyi utat, mint a betyárvilág korában három nap alatt, tehát a magyar föld szívéből is öt óra alatt megközelíthető az a helyszín, ahová Kazinczyt és társait, hét évtized múltán pedig a nagy betyárt napokon át szekerezték.

Hogy Európa magyarjainak színe-java a kommunista hatalom bukásának alkalmából éppen itt gyülekezett, az különös érzést ébresztett bennünk. A magyarság túlnyomó része éppen akkor szabadult a kommunizmus börtönéből, és éppen itt, a szabadságharc hősévé vált legendás betyár a börtönének közelében tettük meg az első lépéseket a kárpát-medencei és a nyugati magyarok közötti folyamatos párbeszéd kialakítása felé. Ez volt az első szervezett magyar–magyar konferencia, 1991 télfordulóján.

Ebben a rendszert változtató időben – 1990 tavaszától – egy-egy borken-gemeni, felsőőri, ó-pusztaszeri, kufsteini, zürichi konferencián bontakozott ki az államhatárokat átlépő magyar–magyar együttműködés, eszmecsere. A rendszerváltoztatás első négy évében ez teremtette meg az egyetemes magyar nemzetstratégiai gondolkodás alapjait, e gondolkodásnak köszönhetjük, hogy eljutottunk a határon átívelő nemzetegyesítés igényéhez és az első tettekhez.

Ezeknek a kezdő lépéseknek köszönhető, hogy létrejött egy olyan egyeztetési fórum (a Közép-európai Népcsoportok Fóruma), amelynek keretében Trianon óta először nyílt lehetőségük az egymástól államhatárokkal elválasztott magyar közösségek politikusainak arra, hogy eszmét és tapasztalatot cserélhessenek, rendszeresen találkozhassanak a magyarországi belpolitika képviselőivel, az Antall kormány majd a Boros kormány tagjaival. De az után, hogy 1994-ben Magyarországon kormányváltás volt, fokozatosan megszűntek az eszmecserék, és helyükbe lépett a kliensi rendszer.

Ám 1996-ban mégis történt egy olyan esemény, amelynek következményei a máig hatnak. Összeült az első magyar–magyar csúcstalálkozó, amelynek létrehívásában elévülhetetlen érdemei vannak Tabajdi Csabának és Lábody Lászlónak, sőt akkori köszönetünket kiérdemelte még Kovács László, az idő szerinti külügyminiszter is. Ilyen esemény nem volt Trianon óta. Az elszakított területek magyar politikai képviselői és a magyarországi parlamenti pártok vezetői egy teremben találkoztak, és kétnapos tanácskozás során megfogalmazták elképzeléseiket néhány alapvető kérdésről. Ezek egyike az autonómia volt, továbbá a szülőföldön maradás és a szülőföldön való boldogulás. De ezzel párhuzamosan kialakultak a nemzetstratégiai műhelyek, gondolkoztunk a nemzeti célokról, és gondolkoztunk arról, hogy merre legyen a nemzetstratégia legfontosabb iránya. Így jutottunk el egyéb célok megfogalmazásához is, mint amilyen például a családközpontú kormánypolitika megteremtése, a tudásközpontú társadalom és a határon átívelő nemzetegyesítés gondolata. Hangsúlyozom: mindez 1995-ben és 1996-ban történt, amikor Magyarországon éppen nagy zűrzavar uralkodott, mert a kommunisták vették vissza a kormányzati hatalmat, ők, akik a rendszerváltozás előtti évtizedekben tönkretették a nemzetet. Ez pedig nem volt kedvező körülmény a magyar nemzetstratégia megalapozásához, hiszen a szláv kommunizmus magyarellenes volt, és hajdani megszállóink a magyar kommunisták közül is csak azt fogadták be, akinek a nemzet legfeljebb papírformát jelentett. Hogy ezek az emberek visszatértek a hatalomba, az elbizonytalanította az egész nemzetet. És bár visszatérésük kedvezőtlen körülmény volt, mégis megalapozhattuk azt a nemzetstratégiát, amelyet aztán 1998-ban, az Orbán-kormány programjává emelt. Ez azt példázza, hogy a nemzet akkor is él, lélegzik és fejlődik, ha ellenség lóg a nyakában – csak nem jó, ha sokáig ott van.

Most ugorjunk át néhány évet és szorítkozzunk a puszta felsorolásra. Mi történt nemzetstratégiai ügyben az első magyar–magyar csúcs óta? Létrehoztuk a Magyar Állandó Értekezletet, a Magyar Országgyűlés nagy többséggel elfogadta a státustörvényt. Megjelent a magyar összetartozás új jelképe, a Magyar Igazolvány, kialakult a státustörvényben foglaltak hozzáférhetőségét megteremtő irodahálózat, amely egy másodlagos közigazgatási hálózat megteremtését alapozta meg, elkezdett működni az első, szülőföldön megtartó program – az oktatási, nevelési támogatás –, és ennek máris kedvező jelei mutatkoznak. Magyarországon az Orbán kormány idején mérséklődött a népességfogyás, derűlátóbb lett a lakosság nagyobbik része. Ezek életünkbe vágó kérdések, és bár azt gondoljuk, hogy ezekről szinte mindenki, szinte mindent tud, lehet, hogy ennek a fordítottja igaz.

De nézzük a mai napot. Most – alig három héttel az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után – nem a kormánypalotában találkozunk, pedig ott lenne illő tárgyalni a nemzet sorsáról. Igaz, nem Rózsa Sándor zárkájának szomszédságában gyűltünk össze, hanem Szent István királyunk esztergomi házában. De mégis némileg hasonló körülmények között, csak ünnepélyesebben és nagyobb nyilvánosság előtt találkozunk, mint az 1990-es évek legelején, amikor elkezdődött a nemzet szétszakított részeinek egymásra találása, amikor még mindenki attól félt – a miniszterek is –, hogy kitudódik: a Trianonban szétszakított nemzetrészek képviselői találkoztak, tárgyaltak és egyetértésre jutottak.
A mai találkozásunk színhelyén nincs jelen a hivatalban lévő miniszterelnök, ez nem a törvényhozás háza, ez pedig azt jelenti, hogy Magyarországon megint a nemzetre sandán tekintő kormányzat került hatalomra. Ma sem kedveznek a körülmények a nemzetstratégia művelésének.

Ezért nem véletlen, hogy itt és ma, mi, a Magyarország 2004-ben érvényes határain túl élő magyarok politikai képviselői együtt a legerősebb magyarországi ellenzéki párttal, közösen gondolkozunk nemzetünk jövőjéről. Arról a ránk köszöntő új helyzetről, amely az Európai Unió bővítésével, Európa újraegyesítésének idején vár ránk.

Mi a teendőnk? Milyen irányt szabjunk a nemzetstratégia további fejlődésének? Mely feladatok és gondok kényszerítik a korábban lefektetett célkitűzések újragondolását, újrafogalmazását?
Az esztergomi nyilatkozat emiatt született, erről szól.

A benne nyomon követhető szándék: hogy jobbá alakítsuk jövőnket. Ennek egyik sarokköve a közös sorsvállalás. A nemzetnek az a része, amelyik az Európai Unió tagjává vált, hogyan vállalhat sorsközösséget a nemzet azon részével, amelyik rajta kívül rekedt. De reméljük, hogy amikorra a cselekvés időszerűvé válik, már ismét a nemzetstratégia építésére alkalmas politikai körülmények fognak uralkodni Magyarországon. Tudatosítanunk kell, hogy a Kárpát-medencei magyarság akkor lesz „emelkedő nemzet”, ha Magyarországon ehhez kedvező feltételek uralkodnak. Magyarország csak akkor töltheti be feladatát, és csak akkor teljesítheti a nemzet iránti kötelességét, ha leszakított részei is így akarják.

Ennek a gondolatnak a kíséretében fogadják az előterjesztett nyilatkozatot. Köszönjük – a nyilatkozat szellemében – mindazon nemzettársunknak, aki ezt a szellemiséget aláírásával erősíti.