Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Megjelent Pozsonyban, a Szabad Újságban, 2004. november 10-én és Budapesten, a Hitel 2004. decemberi számában
Magyarországon, amely 1989. október 23-a óta Magyar Köztársaság, 2004. december 5-én arról lesz népszavazás a Magyarok Világszövetségének kezdeményezésére, hogy honosíthatók-e kedvezményesen a trianoni államhatáron kívül rekedt magyarok. Azaz: megadható-e előnyösebb feltételekkel a maradék Magyarország állampolgársága az 1920-ban más állampolgárságra kényszerített magyaroknak, mint a letelepedési jogot (csúszó)pénzért megvásárló kínaiaknak?
Azt, hogy miképp kaphatja meg a jelenlegi Magyarország állampolgárságát a világ magyarsága, törvény szabályozza – az 1993. évi LV. törvény, és módosítása, amely a 2001. évi XXXII. törvény szerint hatályos. Ez a törvény azonban a végrehajtási bonyodalmak miatt a „szegény magyaroknak” több hátrányt és megpróbáltatást jelent, még a családegyesítési ügyekben is, mint például a kokinkínaiaknak. Félreértés ne essék, genetikailag is rokonszenves nekem minden ázsiai (akár kisázsiai vagy távol-keleti), de Magyarországgal és a szülőfölddel kapcsolatban mégiscsak azokat a magyarokat kellene minden korban jogilag is előnyben részesíteni, akik minden viszontagság ellenére vállalták és vállalják a magyarságukat, akár sortűz, akasztás, börtön, gulág, vagyonvesztés, hontalanság, munkahely elvesztése, utcai pofonok, anyagi hátrány, tehát minden, Trianonhoz kötődő megpróbáltatás árán is.
A Magyarok Világszövetségének népszavazási kezdeményezését elfogadta az Országos Választási Bizottság, és jóváhagyta a Magyar Köztársaság Országgyűlése az ülésteremben jelenlévő képviselők egyhangú igenlésével. Körülbelül annyian maradtak távol a szavazáskor, ahányan 2001-ben a státustörvény javaslatának zárószavazásakor. A parlament tehát 2004. szeptember 13-án zöldet mutatott az állampolgársággal kapcsolatban kezdeményezett népszavazásnak. Mégis – egyéni indítványra – az alkotmánybíróság elé került az ügy, noha az aláírásgyűjtési ívekre felírandó kérdéssel egyszer már egyetértett a taláros testület. Ezért nem meglepő, hogy a bírák 2004. október 26-án ismét igent mondtak a népszavazásra.
Miről van szó?
A sajtó és a közbeszéd – az egyszerűség kedvéért, ám így hibásan – kettős állampolgárságként emlegeti a minden magyarnak kedvezményesen megszerezhető magyarországi állampolgári jogállást. De mit jelent a kettős (vagy többes) állampolgárság?
Ez egy következmény. Annak a következménye, hogy valaki a meglévő (alanyi jogon megkapott) állampolgársága birtokában megszerez egy másik (vagy további), kérvényezhető vagy szintén alanyi jogon megkapható állampolgárságot. Kettős (vagy többes) állampolgárságról tehát csak akkor beszélhetünk, ha az első után alanyi vagy más jogon megszerzünk egy másik, vagy további állampolgárságot. Amíg ennek nincs meg a lehetősége, addig csupán arról illenék beszélni, hogy egy állam belső joga szerint hogyan kaphatjuk meg tőle az állampolgári jogot.
Az állam szempontjából megítélve, egy ilyen helyzet két módon jöhet (illetve nem jöhet) létre: a belső jog alapján, vagy két- és sokoldalú szerződés szerint. Az előbbi esetben ez annyit jelent, hogy az állam tiltja, esetleg akadályozza, vagy nem tiltja állampolgárai számára egy másik állampolgárság megszerezhetőségét, illetve milyen feltételekkel adja meg az idegeneknek az állampolgárságot. A másik esetben – azaz két állam viszonylatában – az állampolgárság megszerezhetőségét illetőleg az a lényeges kérdés: kölcsönösen tiltják-e, vagy a kettő közül az egyik tiltja, esetleg csak akadályozza a másik állampolgárságának felvételét saját állampolgárainak, és létrejön-e az akadály megszüntetésére kétoldalú megegyezés. Minden ehhez kapcsolódó további kérdés csak járulékos és másodlagos. De a legfontosabb kérdés, hogy egy állam milyen feltételekkel adja meg az állampolgárságot egy másik állam polgárának – ez ugyanis politikailag eldöntendő kérdés.
* * *
Ez a rövid, iskolás eszmefuttatás azért volt szükséges, mert a magyar közvéleményben már évek óta, de leginkább 1996 óta folyamatosan jelen van a „kettős állampolgárság” ügye, noha senki sem végezte el kritikai elemzését, ám mint afféle politikai hátaslóra nagyon sokan felkapaszkodtak rá, mind a szorgalmazók, mind az ellenzők oldaláról.
A magyarok állampolgársága körüli bonyodalmak eredete
Mint sok minden, ami keseríti a magyarság életét, így az állampolgárság kérdése is vastagon Trianonhoz kapcsolódik.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés – az állampolgársággal kapcsolatban is – sok millió magyar életében teremtett sorsdöntő helyzetet. Kimondta ugyanis, hogy az elcsatolt területek lakossága elveszti korábbi állampolgárságát. A Cseh–Szlovák Köztársaság és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság esetében azoknak a személyeknek, akik ezen új államok területén 1910. január elseje után szereztek illetőséget, külön kellet kérvényezniük új állampolgárságuk megszerzésének engedélyezését. Ha nem kaptak ilyen engedélyt, magyar (vagy osztrák) állampolgárok maradtak. Mindazok, akik automatikusan az új állam polgárává váltak, egy éven belül kérvényezhették, hogy kaphassák vissza korábbi állampolgárságukat – ezt nevezték optálásnak. Ha kérvényüknek eleget tett a hatóság, egy éven belül kötelesek voltak elhagyni szülőföldjüket és a maradék Magyarországra vagy Ausztriába, esetleg egy másik országba költözni.
A trianoni békeszerződést a Magyar Törvénytár az 1921. évi XXXIII. törvénycikkeként jelentette meg, ezzel az állampolgárságra vonatkozó rendelkezései úgy emelkedtek törvényerőre, hogy közvetlenül nem módosult az 1879. évi L. törvénycikk, amely a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szólt. Tény viszont az is: a trianoni békeszerződés csak az új államokkal kapcsolatban határozott meg kötelességeket az állampolgársággal kapcsolatban, de nem rótt kötelességet Magyarországra állampolgársági törvényének megváltoztatására. Ráhagyta a megcsonkított országra, hogyan viszonyuljon jogilag volt állampolgáraihoz, miután azok az új államok polgáraivá váltak
A Trianon előtti magyar állampolgárság
A létező állampolgárság meghatározása rabulisztikus. A jelenleg hatályos magyarországi állampolgársági törvény is azt tekinti eleve magyar állampolgárnak, aki a törvény hatályba lépésekor magyar állampolgár. Hasonló volt az első, az 1879-ben elfogadott törvény is. Leszármazásból eredően, törvényesítéssel, házassággal és honosítással lehetett megszerezni a magyar állampolgárságot. Ezek közül az első mód volt a leginkább elterjedve: „leszármazás útján megszerzik a magyar állampolgárságot a magyar állampolgár törvényes és magyar állampolgárnő törvénytelen gyermekei”. Ez a törvénycikk is eleve magyar állampolgárnak tekintett mindenkit, akiket a korábbi törvények az ország lakóinak, honfiainak, magyarnak tekintettek. Albert (Habsburg) király 1439. évi dekrétumában is országlakókról tesz említést. Tehát mindenki, aki valamilyen törvényes felelősséggel bír, az ország területén él, ott született, ott lakó és ott született szülőktől származik, az ország lakója, mai értelemben az állam polgára. E tekintetben tehát az „állampolgárság” fő meghatározója az ország, az állam felségterülete (jus soli) és a szülő (jus sanguinem).
Érdemes tudatosítani, hogy az első magyar állampolgársági törvényt 1879-ben alkották meg. Ezért a mával kapcsolatos okoskodásainkat is ehhez a törvényhez, illetve az utána született jogi normákhoz kell viszonyítanunk.
A magyar állampolgárságnak a XXI. évszázadban való megszerzése szempontjából érdemes tekintetbe venni, hogyan fogalmazták meg a korábbi törvények az állampolgárság megszűnésének és visszaszerezhetőségének körülményeit.
Az 1879-ben elfogadott törvény szerint megszűnt annak a személynek a magyar állampolgársága, akit – például – saját kérésére hatóságilag elbocsátottak az állampolgári kötelékből, aki idegen állam szolgálatába lépett és abból nem lépett ki a magyar hatóság felszólítására sem, vagy aki engedély nélkül tíz évig távol élt a hazájától. Ilyen körülmények azonban – a törvény kimondatlan feltételezése szerint – önkéntes alapon jöhettek létre, mert a törvény szó szerint nem számolt a kényszerűséggel. E törvénynek az 1886. évi módosítása – a IV. törvénycikkben – azonban már sejteti, hogy a magyar állampolgárságot, azaz a magyarországi honosságukat sokan kényszerítő körülmények közepette vesztették el. Erre utal a tömeges (vissza)honosítás megkönnyítésének törvénybe iktatása azok számára, akik maguk vagy elődeik magyar honpolgárok voltak, tekintet nélkül arra, hogy mikor vándoroltak ki. Ebben az esetben a bukovinai székelyek visszatelepülésének megkönnyítését célozta meg a törvény.
Az első magyar állampolgársági törvényben még nincs megemlítve a kettős állampolgárság, de a honosítással kapcsolatban a törvény XIX. paragrafusa meghatározza, hogy a magyar korona országainak területén születettek vagy találtattak mindaddig magyar állampolgárnak tekintendők, míg idegen honosságuk be nem bizonyíttatik. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy a kettős állampolgárságot nem tette automatikussá. Az uralkodó pátensével honosított idegenek esetében azonban létrejöhetett a kettős „honosság”, illetve állampolgárság.
Tudatosítanunk kell, hogy a honosság meghatározása a magyar jogalkotásban Trianonig abból az alaptételből indult ki, hogy az honfi, aki a Magyar Szent Korona területén él, és az honosítható vissza, aki onnan eltávozott.
Trianon után annyiban elbizonytalanodik a magyar államjog, hogy nem tud mit kezdeni a – Magyar Törvénytárba becikkelyezett – trianoni békeszerződésnek az állampolgárságra vonatkozó részével, hiszen az a sok millió magyar, aki a trianoni államhatáron kívülre került, nem távozott el a Magyar Szent Korona országainak területéről, nem mondott le önként a magyar állampolgárságról, de túlnyomó többségük nem élt a békeszerződés adta lehetőséggel sem, hogy optáljon. Tehát saját kezdeményezése híján is más állampolgárrá vált, jóllehet az is igaz, hogy saját maga nem kezdeményezte korábbi állampolgárságának visszaszerzését.
Ám az is vitathatatlan tény, hogy a Magyar Országgyűlés a békeszerződésnek a törvénybe foglalásakor, az állampolgárságra vonatkozó része miatt nem hozott olyan törvényt, illetve törvénymódosítást, amely kimondta volna az eredeti honosság jogfolytonosságának megszűnését. Az 1938 és 1940 között visszacsatolt (visszatért) területekre vonatkozóan viszont fogadott el törvényt – lásd az 1938. évi XXXIV. tc.-et, az 1939. évi VI. tc.-et és az 1940. évi XX. tc.-et. A (vissza)honosításhoz azonban ugyanebben az időszakban politikailag viszonyult. Nem honosította (vissza) azt, az utódállam területére került, hontalan magyart, akit az utódállam kiutasított saját felségterületéről, és a trianoni Magyarország számára is politikailag elfogadhatatlan személlyé vált – ilyen sors sújtotta Balogh Edgárt, akit (lévén kommunista) kényelmetlen volta miatt kiutasítottak Csehszlovákiából, és nem telepedhetett le Magyarországon sem, mert szülőhelye szerint 1920-tól romániai illetőségűvé vált. A magyar törvényhozásnak ez a bizonytalankodása csupán 1945 után szűnt meg, sajnos a magyar joghagyomány és jogfolytonosság kárára.
A megkülönböztető, az egyenrangúsító és a többletjog megjelenése
Nem tekintve a magyar jogrend rendi vonatkozású megkülönböztetéseit, a korai magyar középkortól ismeretes a „pozitív és a negatív diszkrimináció”.
A legjelentősebb „pozitív diszkrimináció” a II. András (II. Endre) király által 1224-ben kiadott, a Magyarországra betelepült szászok jogairól szóló bulla (Andreanum) volt, amellyel megkülönböztette őket az ország többi lakójától – ez volt Európa első autonómia-törvénye. De megszülettek a jászok és kunok autonómiáját létrehozó királyi törvények, kiadattak a hospesek sajátos – például nyelvhasználati – jogát biztosító királyi rendeletek és a szabad királyi városokról szóló adománylevelek – e városok voltak jogi értelemben a modern európai települési önkormányzatok megalapozói –, majd a települések számára átruházott jogok végrehajtásáról szóló törvények.
A magyar jogrendben az első, egyértelműen megszorító törvényként a Bereg-erdei (beregi) szerződést lehet tekinteni, amelyet – engedve a római katolikus egyház nyomásának – 1233-ban, szintén II. András rendelt el. E szerint az állami fensőbbség megkülönbözteti az izraelitákat, az izmaelitákat a többiektől. A király kötelezi magát, hogy a megkülönböztetetteket jellel fogja megbélyegezni, és nem engedi, hogy „hivatalt” tölthessenek be.
Nem értelmetlen visszamenni a korai magyar középkorig az ezzel összefüggő jogalkotás vizsgálatában, még akkor sem, ha természetszerűleg a legújabb kor viszontagságai izgatnak bennünket, mert érdemes ezeket az elveket évszázadokon való átívelésükben szemlélnünk. És az sem értelmetlen visszatekintés, hogy Európában a középkorban, sőt az újkorban a cigányok törvényes megkülönböztetése elfogadott gyakorlat volt. Franciaországban vadászni lehetett a cigányokra, ám Magyarországon, a nácizmus néhány hónapig farsangoló korszakát leszámítva, ismeretlen volt az ilyen megkülönböztetés. Talán ennek köszönhető a cigányoknak a románok 1990-ben Marosvásárhelyen rendezett magyarellenes pogromja idején tanúsított magatartása: „ne féljetek magyarok, jönnek a cigányok” kiáltással szétverték a hivatalos romániai hatalomtól vérittassá heccelt román nincstelenek botos bandáit. Talán ennek köszönhető az is, hogy legalább a fél szeme világa megmaradt az irodalmi Nobel-díjra jelölt írónknak, Sütő Andrásnak.
* * *
A liberális jogállam eszméje Magyarországon – a magyar reformkornak, e csaknem negyedszázadig tartó időszak eredményeképp – 1848-ban ugyanazon gyökereken felnőve diadalmaskodott, amelyeken sarjadt a franciák polgári törvénykönyve, a Code Civil vagy az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya. A hagyományoknak, de az újkor szellemének megfelelően 1848. április 11-én V. Ferdinánd magyar király és osztrák császár szentesítette a magyar forradalom által kikényszerített törvényeket, amelyeket az adott évben a III.-tól a XXIII.-ig terjedő törvénycikkekben tett közzé a Magyar Törvénytár. Ezzel törvénybe iktatták a kornak megfelelő állampolgári egyenlőséget, amely a kormány és a törvényhozás felelősségéről szólt, valamint a vagyonilag felelősségre vonhatók választójogáról, az ország korábban megbontott egységéről, a közteherviselésről, a feudális szolgáltatások megszűnéséről, hitelintézet felállításáról, a civil védelem megszervezéséről, a sajtószabadságról és a települési önkormányzatokról.
Mindezen túlment a magyar törvényhozás 1849. július 28-án, amikor elismerte a Magyar Szent Korona területén lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, s azt, hogy szabadon használhatják nyelvüket nemcsak a művelődés területén, hanem a településeik és térségük közigazgatásában, bíróságain és a törvényhatóságban is. Ugyanekkor született törvény a magyarországi zsidók egyenrangúsításáról is. E két utóbbi törvény hatályba lépése és végrehajthatósága azonban nem a magyar államalkotói akaraton múlt, hanem azon a jogalkotói hagyományon, hogy az Országgyűlés által elfogadott törvény csak a királytól (császártól) szentesítve válik kihirdethetővé – erre azonban nem kerülhetett sor, mivel ekkor a Habsburg-házat Magyarországon trónfosztottá nyilvánították, valamint az országban hadi állapot uralkodott, végül a világosi fegyverletétellel helyreállt az uralkodó joga Magyarország fölött.
A forradalmi törvényekben megtestesülő szándék a magyar közjog szerint így csak az 1868. évi XXX. tc.-ben (a magyar–horvát kiegyezésről) és a XLIV. tc.-ben (a nemzetiségi egyenjogúsítás tárgyában) válhatott valóra.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után 1867-ig Magyarországon szünetelt, illetve csonkán működött a jogállam. Ezután azonban visszaállt a magyar államalkotási hagyományoknak megfelelő közjogi rend. A dualista rendszerben – bármily viharos állapot uralkodott is a magyar törvényhozásban – nem alkottak a magyar államszervezés eredeti eszméjét megtipró törvényi intézkedéseket.
A magyar törvényhozásnak a korszellemhez való igazodását és szellemének a hagyományokhoz való hűségét csak 1920. június 4., a trianoni döntés törte meg.
Politikai, azaz az állampolgárok egyes közösségeit érintő kérdésekben egyértelmű korlátozások csak ez után születtek. Ilyen volt az 1920. évi XXV. törvénycikk, amely a népfajok és a nemzetiségek arányszámát határozta meg az egyetemekre és a jogakadémiákra felvehető hallgatókra vonatkoztatva (numerus clausus), főleg a zsidó hallgatók számának korlátozása érdekében, de a többi magyarországi nemzetiség szempontjából ezt akár „pozitív diszkriminációnak” is nevezhettük volna, ugyanis az ő arányszámuk a felsőoktatásban addig elmaradt népességi arányuktól. Ezt követték nem egész két évtized múlva az ún. zsidótörvények, de ezek már nem a magyar joghagyományokból következtek, hanem a nácizmus termékei voltak.
A megkülönböztetés elvének politikai célú alkalmazásában tehát az 1939-től elfogadott törvények tűntek ki leginkább. Például az 1939. évi IV. tc., amely megtiltotta a zsidók honosítását, vagy a XIII. tc., amely nemcsak az állampolgárság elvesztésének okait, hanem – ekkor először – megfogalmazta az állampolgárságtól való megfosztás feltételeit is. Ennek alapján a bécsi döntésekben kialkudott területek visszacsatolása után megfoszthatták volna magyar állampolgárságától akár mindazon elszakított magyart, aki a trianoni utódállamokban politikai szerepet vállalt – ilyen lépésre azonban nem került sor.
Trianon után érezhetően megváltozott a magyar törvényhozás szelleme – a türelmesség hagyománya helyett a politika kiváltotta türelmetlenség hatotta át.
A kommunista jogalkotás kezdete
Az állampolgárság korábbi jogi értelmezéséhez képest az 1947. évi X. tc. jelentette az első nagy változást, mivel nemcsak újra törvényesítette a nyolc évvel korábban náci hatásra született, az állampolgárságtól való megfosztás intézményének bevezetésére szolgáló törvényt, hanem alkalmazta is.
Az 1948. évi LX. törvénycikk pedig teljes terjedelmében hatálytalanította az 1879-ben elfogadott állampolgársági törvényt, melyet sokszor módosítottak, de alapelvei változatlanul maradtak. Ebben már nem jelenik meg a visszahonosítással kapcsolatos és mindazok iránt való korábbi engedékenység, akiknek felmenői magyarhoniak voltak és – esetleg – kényszer miatt váltak más állam polgárává. Visszahonosítani csak azt lehetett, aki elvesztette magyar állampolgárságát, és a belügyminiszter megítélése szerint visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények tették indokolttá. A honosítással kapcsolatban államérdekre hivatkozik, de a joggyakorlat egyértelműen politikai érdeket ért rajta. Politikailag értelmezhető engedményeket és korlátozásokat fogalmaz meg a törvény az országot elhagyta személyek számára.
Az állampolgársággal kapcsolatos magyar jogalkotásban 1948-ban válik egyértelművé, hogy ettől kezdve a magyar állampolgárság nem eredeztethető abból az állampolgársági jogból, melyet valakinek az elődei a történelmi állam területén való honosságuk révén birtokoltak, hanem az 1947-től érvényes államhatároktól körbezárt területen való illetőségből származik.
Az első kommunista állampolgársági törvény hatálybalépése után kezdte letartóztatni a rendőrség vagy a határőrség a Magyarországra a határon túlról tanulni érkezett magyar fiatalokat és adta át őket a megfelelő szomszédos állam belbiztonsági szerveinek. Ezután sokukat gyorsított eljárásban elítélték és bebörtönözték.
Ekkor következett be a legjelentősebb törés a magyar jogalkotásban és állameszmében, mely ekkorra már csaknem ezeréves volt.
1957-ben ismét új állampolgársági törvényt fogadtak el Magyarországon (az 1957. évi V. tc.). Ez a törvény továbbra is ismerte a visszahonosítás fogalmát mindazokra vonatkozólag, akiknek felmenőjük magyar állampolgár volt és Magyarországon laktak, vagy ott kívántak letelepedni. A kérelem elbírálásában kedvezményt jelentett, ha a kérelmező külföldi állampolgársága megszűnt vagy lemondott róla, vagy az addigi állampolgári kötelékből való elbocsátását kérte. Igen fontos azonban az a körülmény, hogy a felmenők magyar állampolgárságát ekkor már az 1948. évi LX. tc. szerint értelmezték, azaz a trianoni határokon kívüliekre nem vonatkozott. Ez a törvény mondta ki azt is, hogy akit megfosztottak állampolgárságától, elkobozhatják a vagyonát is.
A kettős állampolgárság felszámolása a kommunista országok között
A kettős állampolgársággal szembeni fellépés – bármilyen ideológiájú állam teszi is – a totalitarizmusról tanúskodik. Aki tehát elutasítja a kettős állampolgárságot, annak totalitárius hajlamai vannak. Még ha az állam mint „hatalmi és erőszakszervezet” szempontjából a kettős állampolgárok kettős kötelezettségei miatt némileg érthető is a kettős állampolgárságtól való óvakodás, de a polgári jogállam szempontjából nem fogadható el.
A kommunista államok – noha egymással szövetségi viszonyban álltak – a kettős állampolgársággal és egymással szembeni iszonyukat kétoldalú szerződések keretében jelenítették meg. A Magyar Népköztársaság és a vele szomszédos kommunista államok kormányszerződéseket kötöttek a kettős állampolgárság kiküszöbölésére.
Magyarország a Szovjetunióval 1958-ban és 1963-ban, Csehszlovákiával 1960-ban, Romániával 1980-ban kötött ilyen szerződést. Ez voltaképpen az 1920-as trianoni békeszerződés állampolgárságra vonatkozó rendelkezésének kétoldalú és önkéntességen alapuló végrehajtása volt. Ennek alapján kölcsönösen megszüntették a kettős állampolgárságot és kiküszöbölték az újabb kettős állampolgárság létrejöttét. Vállalták, hogy a honosítási kérelmeket csak az eredeti állampolgárság szerinti állam kötelékéből való elbocsátás után bírálják el. A szerződés szellemének értelmében azok a személyek, akik nem tettek eleget állampolgárság-választási kötelezettségüknek, kizárathattak az egyik állam kötelékéből. Ezt tiltotta be „A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya”. Mégis tiltottak ki a kommunista országokból – bár nem ezeknek a kétoldalú szerződéseknek következtében – politikai okok miatt olyan személyeket, akik alanyi jogon szerezték állampolgárságukat.
Magyarország – ezeket a kétoldalú szerződéseket – 1993. január 1-i hatállyal, kormányhatározatban egyoldalúan felmondta, ám ez csupán azt jelenti, hogy önmagára nézve nem tartja kötelezőnek a pontjait. Ettől kezdve a Szlovákiából, Ukrajnából és Romániából érkezett honosítandóktól a magyarországi közigazgatási hivatalok nem kértek igazolást arról, hogy elbocsátották őket az állampolgári kötelékükből. Magyarország szerződő partnerei azonban ugyanezt a lépést nem tették meg, de fokozatosan feloldották a kettős állampolgárság tilalmát: vagy a joggyakorlatban követett „csendes eljárással”, pl. Ukrajnában, vagy az alkotmány erejével: 2004 óta Romániában. Ez idő tájt már csak Szlovákiában alkalmazzák Magyarországgal szemben a kettős állampolgárság tilalmát.
Állampolgárság a politikai rendszer megváltozása után
A magyarországi jogalkotás a rendszerváltozással az állampolgárságról alkotott felfogást illetőleg is kezd némileg visszatérni a magyar joghagyományhoz. Első lépésként – íratlanul is hivatkozva az 1939 előtti nyugati magyar emigráció tekintélyére és az 1956 utáni nyugati magyar emigráció rendszerváltoztató érdemeire – megszűnt az állampolgárságtól megfosztó összes korábbi intézkedés hatálya és érvényessége (az 1990. évi XXVII. tc. és a XXXII. tc.), majd 1993-ban a Magyar Országgyűlés új állampolgársági törvényt fogadott el (az 1993. évi LV. tc.).
Az új törvény 2. §-ának 2. bekezdése korlátozás nélkül elismeri a kettős állampolgárságot. Ebben szinte előrevetül az állampolgárságról szóló, 1997. májusában megszületett új európai egyezmény, amely a kettős vagy a többes állampolgárság ex lege, azaz törvény szerinti keletkezésének engedélyezését kötelezővé teszi, a más címen keletkező állampolgárság elismerését pedig a belső jog függvényévé teszi. A törvény 4. §-ának 3. bek. rendelkezik a nem magyar állampolgárságú, magukat magyarnak valló azon személyek kedvezményes honosításáról, akiknek felmenőjük magyar állampolgár volt. Ez utóbbiak kedvezményes honosítása legalább egy éves magyarországi lakóhelyhez és biztosított megélhetéshez van kötve – ez lehetett eltartási kötelezvény is. A nem kedvezményesen honosítandók esetében ez az időhatár legalább nyolc évre terjedt ki, nem magyar nemzetiségű személyek családegyesítése esetében három évre. A törvény visszahonosításról szóló rendelkezése szűkszavú. Az a meghatározása, hogy visszahonosíthatók azok az alapfeltételt teljesítő személyek, akiknek magyar állampolgárságuk megszűnt, széleskörűen értelmezhető. Mind az előbbi, mind ezen utóbbi meghatározás időbeli korlátját csupán aszerint lehet megvonni, hogy a hatályos jog vagy az alkalmazandó jog szerint értelmezzük-e a törvényt. Magyarán: hogy az érvényben lévő törvény alapján létrejött, tehát csak a trianoni, illetve a párizsi békeszerződés után megmaradt állampolgárságot tekintjük-e jogalapnak, esetleg még a visszacsatolások révén létrejött állampolgárságot is, vagy a bármikori magyar állampolgárságot értjük ezen.
A rendszerváltozás után hozott három említett törvény tette lehetővé a Magyarországról emigrált személyek állampolgárságának egyszerű nyilatkozat alapján való visszaadását.
Ez az új állampolgársági törvény ugyan megszüntette az 1957-ben a kommunisták által elfogadott második állampolgársági törvényt, de semmi jel nem mutat arra, hogy a magyar állampolgárság eszméjét is visszaszármaztatta volna az egységes magyar nemzet eszméjéből fakadó jogalapra, vagyis visszatért volna az 1948 előtti jogfelfogáshoz, megteremtve ezzel a kommunizmus előtti idők állampolgárjogi elveivel való jogfolytonosságot.
Említettük, hogy az állampolgársággal kapcsolatosan megváltozott felfogás összefügg a nyugati magyar emigráció szerepével is, és ez nem jogi, hanem politikai kérdés – ebből is látható, hogy az alapjogok közül leginkább az állampolgárság kérdése van kiszolgáltatva a politikának. Éppen ezért azt gondolhatnánk, hogy Magyarországon az állampolgárság megítélésének ügye egységessé vált a kommunista rendszert megváltoztató időszakban. De mégsem. Ugyanis hasonló jogi helyzet következett be 1990 után Magyarországon, mint 1879-ben: ekkor harminc év múltán megfosztották magyar állampolgárságától Kossuth Lajost, pedig már akkor szobrot emeltek neki az Amerikai Egyesült Államokban és számtalan társadalmi kezdeményezésre otthon is.
Azokat a magyar emigránsokat, akik együtt élték politikai emigránsként életüket Nyugaton, az előbb említett jogenyhítő rendelkezések következtében kétféleképpen ítélték meg. Akik a trianoni illetve a párizsi békeszerződés által meghatározott Magyarországról emigráltak, más elbírálásban részesültek a rendszerváltoztatás korában érvényes magyarországi jog szerint, mint azok a magyar emigránsok, akiknek lakóhelyük – emigrálásuk idején – e két békeszerződéssel megállapított magyar államalakulaton kívül volt, még ha emigrálásukra több okuk volt is – például magyar mivoltuk miatt – mint amazoknak a magyaroknak. Csak azoknak a nem magyarországi magyar emigránsoknak volt esélyük megszerezni a magyarországi állampolgárságot, akik az emigrációban Magyarországról emigrált személyt vettek házastársul, illetve az ő gyermekeik részesülhettek ebben a lehetőségben
A 2001. évi XXXII. tc. – az 1993-ban elfogadott törvény módosítása – tovább pontosította a kedvezményes honosítás feltételeit, főleg a gyermekekre, a Magyarország területén születettekre és azokra vonatkozólag, akiknek kiskorúságuk idején is volt már lakóhelyük Magyarországon. Ezeket a kedvezményeket elsősorban a Magyarországra került határon túli magyarok tudják használni. A törvény végrehajtása során a nem magyar állampolgárságú magyarok gyakran mégis leküzdhetetlen akadályokba ütköznek az ügyintézésben, még családegyesítés esetén is, és sokszor megaláztatnak az állami hivataloktól állampolgársági kérvényük intézésekor.
A rendszerváltozás utáni állampolgársági törvény ismét megteremtette az államfő külön jogát, hogy a honosítását kérelmező személyt kivételben részesítse.
A megoldásról szóló viták
Nem sokkal az 1990-es rendszerváltozás után elindult a nyílt vita és a műhelymunkák sora arról, hogyan lehetne megszüntetni azt az akkor már több mint negyven éve tartó, a kommunista hatalom számlájára írható, felháborító és szégyenteljes helyzetet (lásd az 1948-ban hatályba lépett állampolgársági törvényt), hogy az államhatárokkal elszakított magyarok idegennek tekinthetők Magyarországon. A nézetek 1996 tájékán tisztázódtak annyira, hogy azóta két, egymást kiegészítő, tehát egymást nem kizáró megoldási lehetőség is szóba került.
Az egyik elképzelés a státustörvényben öltött testet. A másik elképzelés az ún. kettős állampolgárság intézményében, azaz a „minden magyarnak magyar állampolgárságot” elvében körvonalazódott. Kialakult azonban egy meddő és felesleges vetélkedés a két elképzelés hívei között azt illetőleg, hogy melyik a jobb megoldás. E nézetkülönbségnek mégis volt néhány sarkalatos pontja, amelyet nem ártott tisztázni. A legfontosabb kérdés arról szólt: elérhető-e minden határon túli magyarnak a magyar állampolgárság? Erre egyértelmű NEM volt a válasz. Ukrajna ugyanis törvényileg még most sem ismeri el a kettős állampolgárságot. Románia alkotmánya folyamatosan korlátozta a kettős állampolgárok alkotmányos jogait (például: nem tölthettek be közhivatalt és köztisztséget). Ez a helyzet csupán 2004-ben változott meg, az új alkotmány hatálybalépésével. Szlovákia pedig még az Európai Unió tagjaként is érvényesnek tekinti azt az 1960-ban kelt egyezményt, amelyet a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kötött a kettős állampolgárság megakadályozásáról.
A vitát tehát az döntötte el, hogy olyan megoldást kell találni, hogy azzal minden határon túli magyar – tehát az utódállamokból emigrált magyar is, és a korábbi államkonstrukciók szétesése következtében más állam joghatósága alá került magyar is – a korábbitól eltérő, de egyformán kedvezőbb helyzetbe kerülhessen Magyarországon a többi külföldihez képest. Így született meg a státustörvény, azaz a 2001. évi LXII. tc., amely azáltal, hogy hatásában kiterjed mind az átmenetileg Magyarországon tartózkodó, mind a határon túli szülőföldön élő magyarra, a határon átívelő nemzetegyesítés első fontos törvénybe iktatott elemének tekintendő.
Csakhogy a státustörvény sem teremtette meg az eredeti elképzelés törvényes feltételeit. Még ha az új magyar jogrendben megtett nagy előrelépésnek tekinthető is az, hogy a 2001-ben elfogadott törvény eredeti megfogalmazása kimondta a magyar nemzet egységének – legitim – igényét. A törvény ugyanis nem terjed ki azokra a magyarokra, akiknek lakóhelyük szerinti államuk a rendszerváltoztató folyamat – azaz a Trianonban létrehozott művi konstrukció szétesése – következtében már nem Magyarország szomszédos állama. A törvényalkotás során éppen ez a kérdés (mi legyen a boszniai, csehországi, észtországi, kazahsztáni, oroszországi, grúziai, macedóniai stb., de az ausztriai magyarokkal is) váltott ki nagy vitát. És azokra a magyarokra sem terjedt ki, akik az utódállamokból emigráltak egy másik országba. A vitát a moszkovita szellemű államapparátus és a köldökzsinórján felnőtt, rövidre nyírt fejű karrierpolitikusok és -hivatalnokok csoportja döntötte el – ők mondták ki a NEM-et. Ne felejtsük: a kommunista hatalmi rendszer 1989 végén megbukott, de a zsigerekben még tizenöt év múltán is tovább él és éltetik. Az állam központi hivatalnokainak ez a megújuló serege döntött úgy, hogy a magyar jogalkotásban továbbra is érvényes az a kommunista hatalomátvétel utáni alapelv, mely szerint nemet kell mondani minden olyan igényre, amely a pillanatnyi állam igényein túllép – tehát nemet kell mondani a nemzet igényeire.
A státustörvény megszületése és a Magyar Igazolvány mint a magyar összetartozás új jelképe emiatt is nyitva hagyta – sőt növelte – annak a lehetőségét, hogy az állampolgársági törvény révén folytatódhasson a nemzet határon átívelő egyesítésének folyamata.
A kettős állampolgárságot egyedüli megoldásként hirdető csoport a státustörvény kimunkálásának időszakában tett még egy kísérletet az ún. külhoni állampolgárság kialakítására. Ennek azonban a magyar jogalkotásban nincs hagyománya, mert a magyar állampolgárok között az állampolgárság keletkezésének, illetve megszerzésének jogcíme alapján nem lehet különbséget tenni. Vagy, ahogy az 1879-ben elfogadott törvény fogalmaz: a magyar korona összes országában az állampolgárság egy és ugyanaz. Sőt, a „külhon” is a XIX. századból örökölt kifejezés, amely napjainkban a szépirodalomban stílusgazdagító elemként ugyan megjelenhet, de a jogban és a Trianon utáni magyar politológiában értelmezhetetlen. Mert a hon a hazához fűződő kifejezés, az állampolgárság pedig az államhoz kapcsolódik. A kettő a szabadelvű, de a mai konzervatív államelmélet szerint sem ugyanaz, noha a hazaárulás büntetőjogi kategóriaként ismeretes, nem csak a magyar jogban. A magyarok számára a haza és az állam 1920 óta, a történelmi állam és ország megszűnésével nem is jelentheti ugyanazt, mint korábban, amikor a hazáért átszellemülten áldozták életüket a honfik, de ezt az államért, a bürokraták gyülevész hadáért értelmetlen lenne megtenni.
Mindez természetesen azt sem jelenti, hogy a magyar nemzetnek, mely 1920 óta szétdaraboltságban él, ne lehetne vagy ne kellene kimunkálni egy eddigitől eltérő, többrétű állampolgársági szerkezetet, hiszen a volt gyarmattartó európai országok állampolgársági szerkezetét is így alakították ki, de erre a magyar jogrendben alig mutatkozik esély. Ha a munka meddő maradna vagy folyamata a végtelenségig húzódna, az tovább gyorsíthatná a nemzet – amúgy is veszélyes – szétfejlődését.
Az állampolgársági törvény módosítása, de hogyan?
Hogy minden elszakított magyar kedvezményesen szerezhesse meg a magyar állampolgárságot, az nemzetpolitikai szempontból jogos igény. Hiszen mi sem természetesebb, hogy minden magyar – ha igényli – minden időben állampolgára („honfija”, „magyarja” vagy „lakója”) lehessen Magyarországnak, még ha nem tartózkodik is az állam felségterületén. Ettől ősibb igényük a szent korona mindenkori alattvalóinak aligha létezik, hacsak nem utasítják el ezt a történelmi örökséget.
A magyarok szempontjából nézve a minden magyarok országa a honfoglalók műve, az állam Szent István alkotása, a haza pedig a kettő együttes megjelenése mind középkori, mind újkori valóságában. Ez tehát sokkal régebbi igény, mint az állampolgárság 1879-ben elfogadott első magyar változatához való ragaszkodás, noha az újkori jogi összetartozásnak ez az alapja. Ezért talán elegendő lenne az állampolgárság, a honosítás és a visszahonosítás ügyében visszatérni ehhez a törvényhez.
De mi történik most, a XXI. század kezdetén?
Megtorpant a státustörvényt elvi és gyakorlati síkon megvalósító folyamat. A törvény elfogadása és végrehajtási mechanizmusainak háziasítása után követnie kellet volna az elszakított magyarságot a szülőföldjén megtartó és a szülőföldön való boldogulását segítő lépéseknek – például a határon túli Széchenyi Terv kidolgozásának és megvalósításának. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a 2002. évi kormányváltás után az események iránya megfordult, és nem csupán a nemzetpolitikában: a visszalépések kora köszöntött ránk, mint 1918-ban, 1919-ben, 1920-ban, 1947-ben, 1957-ben, 1970-ben és 1994-ben.
A 2002-es magyarországi kormányváltás után az ellentétek és a viták nem csupán a magyarországi nemzeti politikai erők és a kormánypártok között túroztak, hanem a trianoni államhatárokkal elszakított és elválasztott magyarok érdekképviseletei között is. Lehet, hogy némelyek azt gondolják: ez a demokrácia velejárója, de tévednek: ez csupán káosz. A demokrácia ugyanis nem a határtalan cselekvés lehetősége, hanem a szabad eszmecsere és az egyezményes cselekvés elvi tere, amelyben ugyan bármikor le lehet váltani a kormányfőt vagy az államfőt, de el kell jutni a társadalmi megállapodásnak abba az állapotába, amelyben elérhető a többség egyetértése. Ilyen állapot nem következett be, ezért nem lehet csodálkozni, hogy a „kettős állampolgárság” kizárólagos elkötelezettjei úgy gondolták: itt az idő!
Ez önmagában nem baj, sőt természetes..
A tragédia jelei akkor ismerhetők fel, ha pl. a „farok kezdi csóválni a kutyát”. Ha egy nemzetstratégiai ügyben nem megegyezés alapján születik döntés, hanem a jó szándékú mú’kedvelők szándéka szerint, akkor baj van. Bajok fedezhetők fel a társadalmi párbeszédben és a politikai közéletben. A bajok forrása azonban mindig a hivatalban lévő hatalom tájékán keresendő, mert a közigazgatást kézben tartó erő tudja a leghatékonyabban befolyásolni a folyamatokat. E nyilvánvaló okok, illetve hiányosságok miatt állhatott a kezdeményezés élére a Magyarok Világszövetsége, és az alábbi kérdést tette fel a magyarországi társadalomnak:
„Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII.. tv. 19. §-a szerinti „Magyar Igazolvánnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?”
A magyar Alkotmánybíróság 2003. szeptember 18-án hitelesítette a kérdést, és megkezdődhetett a népszavazási kezdeményezés. Az Alkotmánybíróság döntése azonban nem csupán a népszavazás ügyében perdöntő. Véleménye – a kérdés hitelesítése következtében – arra is vonatkozik, hogy a magyar jogalkotási folytonosság szempontjából a státustörvény és ennek részeként a Magyar Igazolvány, valamint a mindenkori magyar állampolgárság jogilag összhangban állnak.
A Magyar Köztársaság Országgyűlése ezúttal is későn ébredt. Legéberebb a legkisebb ellenzéki párt volt, a Magyar Demokrata Fórum, és ugyan javasolta az állampolgársági törvény módosítását, de 2003. november 3-án a magyarországi parlament elutasította a javaslat napirendre tűzését.
Közben összegyűlt több mint negyedmillió aláírás a népszavazás kiírásáért, és 2004. szeptember 13-án a Magyar Országgyűlés egyhangú szavazással ügydöntő népszavazást rendelt el. Ebben a mostani magyar állampolgárok arról dönthetnek, hogy alkosson-e az országgyűlésük egy törvényt, mely szerint a határon túli magyarok kedvezményes eljárásban juthatnának magyar állampolgársághoz.
Időközben, 2004. július 9-én az MDF ismét benyújtotta törvénymódosító javaslatát, amely arról szólt, hogy az érvényben lévő állampolgársági törvény 4. §-ának 3. bekezdése – mely a kedvezményes honosítással kapcsolatos – úgy módosuljon, hogy
azok a nem magyar állampolgárok, akik a magyar jog szerint büntetlen előéletűek, és nincs folyamatban ellenük a Magyar Köztársaságban büntetőjogi eljárás, honosításuk nem sérti a Magyar Köztársaság érdekeit, és a törvény alapján nem kötelesek tenni magyar nyelvű vizsgát az alkotmányos alapismeretekből, kérelmükre legyenek kedvezményesen honosíthatók, ha magukat magyar nemzetiségűnek vallják, és felmenőjük magyar állampolgár volt.
A Magyar Országgyűlés két bizottságának (az emberi jogi, valamint a rendészeti bizottságnak) utalta ki megtárgyalásra a Ház elnöke ezt a javaslatot. Az egyik nem vette tárgysorába, a másik nem tartotta általános vitára alkalmasnak. Ez 2004 őszén történt, amikor várható volt, hogy az alkotmánybíróság ismét egyetért majd a népszavazási indítványba foglalt kérdéssel.
Ez után ebben az ügyben az a megfontolandó kérdés: ha az alkotmányos testületek nem akarják felügyelni a törvényalkotás nemzetstratégiai szempontból fontos részét, illetve az ezzel összefüggő törvények előkészítését, akkor ki a felelős a nemzetstratégiáért?
Kétségek
Az MDF képviselői indítványa egyszerű, de felvet egy alapvetően fontos jogértelmezési kérdést. Ha a magyar állampolgárságot a hatályos törvény szerint értelmezzük, akkor a jelenlegi határon túli magyarok közül szinte senki sem élhetne a kedvezményes honosítás lehetőségével. Hiszen az 1948. évi. LX. tc. szelleme szerint – mivel az megszüntette az 1879-től érvényben volt állampolgársági törvényt, de az azóta érvényben lévő joggyakorlat szerint is – a magyar állampolgárság az államnak ahhoz a területéhez kapcsolódik, amelyet a Párizsban 1947 februárjában aláírt békeszerződés ismert el Magyarországként. Ezt a felfogást nem cáfolja a hatályos magyarországi állampolgársági törvény, de nem vonja kétségbe az állampolgárság folyamatosságát sem. Csakhogy a több évtizedes joggyakorlat szintén nem igazolja az állampolgárság folyamatosságát – sem 1920-tól, sem 1938-tól, 1939-től, sem 1940-től. Az MDF javaslata akkor oszlatná el ezeket a kétségeket, ha tisztázná, hogy a felmenőnek hány nemzedékre visszamenőleg vagy melyik állampolgársági törvény értelmében kellett volna még magyar állampolgárnak lenni – az „alkalmazandó” jog elvének alkalmazása ebben az esetben sok vitát eredményezhet.
Ha az MDF kedvezményes honosítási javaslata alapján a határon kívüli magyarok felmenőinek magyar állampolgári mivoltát a múltra nézve végtelennek, azaz a kezdetektől létezőnek tekintjük, akkor az MDF indítványa vonatkoztatható lenne a több száz évvel ezelőtt eltelepült csángókra is.
Az is kérdés, hogy honosításról vagy visszahonosításról kell-e beszélni. Ha a felmenő valóban magyar állampolgár volt, akkor a visszahonosítás fogalmát kellene alkalmazni, és végleg fel kellene számolni azt az egy célt követő, politikai eredetű jogfelfogást, hogy elveszthető az állampolgárság. Honosítani az idegeneket kell, viszont „a magát magyar nemzetiségűnek valló nem magyar állampolgár” nem tekinthető idegennek, csak más állam polgárának – ebben az esetben csak a jogi idegenség állapítható meg. Ez utóbbit a státustörvény már mérsékelte. Akiknek ugyanis van Magyar Igazolványuk, Magyarországon kevésbé tekinthetők jogilag idegennek, mint a többi külföldi. 2004. május elsejétől az Európai Unió tagállamainak állampolgárai is kevésbé idegenek Magyarországon jogilag, mint a nem tagállamok állampolgárai.
Kérdéses az is, hogy az állampolgárság megszerzésének kedvezményezettjei csak azok legyenek-e, akik magyar nemzetiségűek – noha ezt sem elvileg, sem a nemzetpolitika szempontjából nem lehet kifogásolni. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az a személy, aki magyarnak vallja magát, magyar. De ha a politikai bevallást támasztjuk honosítási alapfeltételként, ez származási és politikai feszültségeket eredményezhet. Sokkal elfogadhatóbb, célszerűbb és a magyar szabadelvű (ma már inkább konzervatív) hagyományoknak is jobban megfelelne, ha a magyar nyelv tudásához kötnék a honosítást. A magyar nyelvtudás a magyar kultúra körét erősbíti. A nemzetiséghez tartozás viszont az elmúlt nyolcvan évben a politikai közösséghez való tartozást jelentette, tehát politikai színvallásra kényszerítette az embereket, az pedig kockázattal járt. A népességi nyilvántartások azonban arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medencében több a magyar anyanyelvű, a magyar kultúrához kötődő egyén, mint a magát politikailag magyarnak valló személy. Ez az elmúlt nyolcvanöt év, vagy az elmúlt fél évezred következménye. A magyar állampolgárság megadása szempontjából tehát annak kellene kivételt adni, aki nem tud magyarul, de magát származása vagy érzelmi kötődése alapján magyarnak vallja. Különlegesen előnyös elbírálásban pedig annak kellene részesülnie, aki bizonyítani tudja, hogy magyar iskolába járt, vagy magyarul is tanult, vagy hétvégi, esetleg vasárnapi magyar iskolát látogatott.
A nemzetpolitikai kérdéseken túl felvetődnek más fenntartások is, amelyek a magyarországi belső joggal és azoknak az embereknek a rövid távú jövőjével kapcsolatosak, akik a bérelszámoló vagy a postás kezéből kapják megélhetésük alapját. Erről azonban könnyű véleményt mondani. Aki állampolgári jogot kap Magyarországon, útlevélen és letelepedésen (ingatlanvásárláson) kívül semmi egyébre sem jogosult. Az alanyi jogok zöme a lakóhelyhez, azaz az illetőséghez kötődik – úgy, mint régen.
* * *
A népszavazásra előterjesztett kérdés azonban más kétségeket is ébreszthet bennünk. Elsősorban azt, hogy sikeres lesz-e a népszavazás? Ha a népszavazásnak esetleg kudarc lesz a vége, az politikailag hosszú időre megoldhatatlanná tenné ezt a megoldásra váró ügyet.
A további kételyek és felvetések az ügy megoldhatóságával kapcsolatosak. Mikor lesz alkalmas a Magyar Országgyűlés az állampolgársági törvény olyanképp való módosítására, hogy utána alkalmas legyen az elszakított magyarok magyar állampolgárságának rendezésére? Bármilyen ezzel kapcsolatos indítvány elfogadásához az érvényben lévő magyarországi alkotmány szerint az összes parlamenti képviselő kétharmadának IGEN szavazata szükséges. Nem szabad elfelejteni, hogy már egy évtizede mulasztásos alkotmánysértésben vétkes a Magyar Országgyűlés, mert képtelen megoldani a nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletének törvényi szabályozását. Elképzelhető, hogy a magyarok állampolgárságát rendezendő ügy is ilyen sorsra juthat, ha a nemzeti politikát képviselő politikai erők vagy személyek nem jutnak alkotmányos túlsúlyba Magyarország parlamentjében.
Látható és vélt veszélyek
Noha a határon kívüli magyarok állampolgárságának ügye, az ún. kettős állampolgárság kérdése lassan egy évtizede hever a közélet asztalán, a mai napig nem készült szakavatott és szavahihető felmérés arról, hogy megoldása milyen hatásokat váltana ki. Az utolsó átfogó felmérést a határon túli magyarokról 2001-ben a Balázs Ferenc Intézet végezte. Ennél időszerűbb felmérés az állampolgársági ügyekre vonatkoztatva nem létezik, ez pedig az éppen hivatalban lévő magyarországi kormányzat mulasztása.
Nem tudjuk, hogy ha e több mint nyolcvan éve megoldatlan állampolgársági ügyet „hirtelen” kielégítő módon rendeznék, az nem váltana-e ki „lélektani keszonbetegséget”? Hogyan tudnánk lélektanilag feldolgozni a ránk nehezedő társadalmi és politikai nyomás hirtelen megszűnését?
Nem tudjuk, hogy mennyire szívná el a trianoni határon túl élő magyarokat a magyar állampolgárság megszerzésének egyszerűbbé és könnyebbé válása. Nem tudjuk, hogyan befolyásolná a különböző társadalmi, műveltségi, korosztályi csoportok viselkedését. Nem tudjuk, hogy következményei milyen hatással lennének a szülőföld népességmegtartó erejére, mennyire befolyásolnák fejlődési feltételeit, népességének szaporodását. Nem tudjuk, hogy egyáltalán kiváltana-e valamilyen magatartási változásokat. Mert az is lehet, hogy csak áldásos következménye lenne, a magyarság megerősödéséhez vezetne. Lehet, hogy ez utóbbinak a valószínűsége miatt nem mérette fel a jelenlegi magyarországi kormány azt, hogy milyen hatásai lehetnek a magyar állampolgárság visszaadásának?
Nem tudjuk, hogy a jelenlegi magyarországiak hogyan viszonyulnak az ügy rendezéséhez. Ha vannak félelmeik, azok milyen eredetűek. Hogyan fogják befolyásolni a közfelfogást a népszavazási kampány során a leendő állampolgársági törvényt támogatók és ellenzők csoportjai?
Azt azonban tudjuk, hogy ez is gerjeszteni fogja a politikai polarizálódást, és alkalom lesz a magyarországi ellenzéki és kormánypártok újabb és még újabb összecsapásaira, mivelhogy a posztkommunista szocialisták és a bolsevista szabad demokraták bejelentették, hogy a választóikat arra fogják buzdítani: mondjanak „nemet” az állampolgárság kedvezményes odaítélésére. A nemzeti oldal pedig az „igenre” buzdítja választóit. A határon túli magyarok zöme ugyancsak „igen”-párti.
Nincs elképzelésünk arról, miképpen oldjuk meg azoknak a határon túli magyaroknak a helyzetét, akik nem lehetnek kettős állampolgárok. A „kárpátaljai” magyarok a jelenlegi ukrajnai törvények szerint ugyanis nem lehetnek kettős állampolgárok, hacsak e tekintetben az ukrán kormány nem fogja be mindkét szemét.
A kettős állampolgárság kiküszöbölésére kötött magyar–csehszlovák kormányközi szerződés megszüntetéséről még mindig nem született megegyezés, noha Magyarország ezt egyoldalúan felmondta. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy Szlovákia belügyminisztériumában még 2004 elején is egy olyan új állampolgársági törvény javaslatán dolgoztak, amely tiltotta volna a szlovákiai állampolgároknak a magyar állampolgárság felvételét, azaz a kettős állampolgárság létrejöttét.
Túl sok tehát az olyan kérdőjel, amelyeket önszorgalomból már eltávolíthattunk volna, vagy csökkenthettük volna számukat, de nem tettük.
Mit kell tennünk?
Emlékeztetnünk kell arra, hogy 1996-ban néhány nemzetpolitikai kérdésben létrejött az egyetértés a magyarországi és a határon túli magyar politikai erők között. Ez az egyetértés azon az első magyar–magyar csúcsértekezleten született, amely a Magyarországgal szomszédos államok kormányai részéről – elsősorban a Horn-kormány felkészületlensége miatt – felháborodást váltott ki. Ennek kapcsán leginkább két fontos kérdést kell felidéznünk:
– a határon túli magyarok szülőföldjükön való boldogulásának támogatását és
– a szülőföldjükön való megmaradás feltételeinek a megteremtését, illetve javítását.
E két cél eléréséért – az Antall-kormány, majd az Orbán-kormány érdemeként – ma is több támogatási program működik. Ilyen programok elsősorban a legkorábbi, az Illyés Közalapítvány nyújtotta támogatások gyanánt léteznek, ezek a Medgyessy-kormány idején elapadtak. De a legkésőbbi, a státustörvényből eredő oktatatási-nevelési támogatás hatalmas, de nem elégséges rendszere is ezt szolgálja. Ebbe illeszkedik az erdélyi, a partiumi, a beregszászi és a komáromi önálló magyar felsőoktatási intézmény, valamint a Magyarországról oda kihelyezett oktatás támogatása. A teljesség igénye nélkül megemlítendő néhány további hasonló célú alapítvány, mint például az Apáczai Csere János Alapítvány, mely a határon túli magyar oktatást van hivatva támogatni, és a Medgyessy-kormány idején szintúgy válságos helyzetbe került. A határon túli magyarok egészségügyi ellátásának támogatására immár másfél évtizede alakult, közpénzekből és magánadományokból működik a Segítő Jobb Alapítvány. A gazdasági életet van hivatva támogatni – a Horn-kormány idején átalakult – vállalkozási kamattámogatási alap, az (Új) Kézfogás és a Corvinus befektetési alap. A Felvidék szlovákiai részében – a Rákóczi Szövetség által segített – „Város és vidéke” társulások és a „Szülőföldön magyarul” nevű program ugyancsak ezeket a célokat követik. És sorolhatnánk még néhány magánalapítványt, illetve eredetileg közpénzekből vagy állami vállalatok adományaiból létrehozott kisebb alapítványt vagy az Oktatásügyi, az Informatikai és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által működtetett alapot. Ennek a (2004-ben) több mint tízmilliárd forintnyi összegnek és a könyvek, folyóiratok, napilapok, kutatási és informatikai programok támogatására szánt további milliós töredékeknek azonban kilencven százaléka a szellemi felépítményt vagy a rajta élősködőket hivatott támogatni. A szülőföld gazdasági megtartó erejének a növelésében mindez csak egy-két évtized múlva jelenik majd meg, ha egyáltalán megjelenik.
Az említett programok hatását azonban egy-két évtized múlva is csak akkor lehet majd lemérni, ha addig is tervszerűen foglalkozunk a szülőföld népességmegtartó erejének növelésével. Ahol ez az erő gyenge, ott el lehet érni akár látványos eredményt is. De létezik-e megvalósítható elképzelés?
Az első magyar–magyar csúcsértekezleten, 1996-ban arra a közös megállapításra jutottunk, hogy a szülőföld egyik megtartó ereje az autonómia. Létrehozása azonban olyan politikai kérdés, amely nem az összmagyar egyetértéstől függ – támogatását és az odavezető helyzet megteremtését viszont áldásosan befolyásolhatja a nemzeti összefogás. Más szóval az autonómia kikényszeríthető, ha megfelelő erő és összefogás áll mögötte. Ám a szülőföld gazdasági megtartó erejének a növelésében – egyoldalú hatással is – már rövid távon el lehet érni eredményeket. Ezért kellett volna létrejönnie 2003-ban a határon túli Széchenyi-tervnek. Csakhogy Magyarországon a szavazók oly módon váltottak kormányt, hogy veszélybe került a magyar nemzetstratégia.
A határon átívelő gazdasági integráció azonban két oknál fogva ismét napirendre került. Ezek egyike, hogy Magyarország és két szomszédos állama (Szlovákia és Szlovénia) 2004. május elsejével az Európai Unió tagja lett, és két további szomszédos államnak (Romániának és Horvátországnak) is van erre esélye a közeljövőben. A másik, talán sürgetőbb ok az, hogy rövidesen népszavazás lesz arról, hogy az idegen állampolgárságú magyarok a magyarországi állampolgárságot könnyítve szerezhessék-e meg, és a szavazás kimenetelétől függetlenül a parlament elé kerülhet a törvényesítése is. Ez a körülmény az eddigiektől eltérő nemzetstratégiai kérdéseket vethet fel.
Miért?
Említettük, hogy hiányosak az arról szóló ismereteink, milyen hatása lehet a határon túli magyarok kedvezményes magyarországi honosításának. Annyit azonban felmérések nélkül, tapasztalatból is tudunk, hogy ott, ahol a trianoni Magyarország határain túli magyarlakta területen gyenge a gazdasági erő, nagy a munkanélküliség, onnan sokkal nagyobb a népesség eláramlása, mint a gazdaságilag jobb helyzetben lévő területekről. Egyszersmind tapasztalható, hogy ezekre a magyarlakta területekre a helyi versenyképes kereslet csökkenése miatt fokozódik az – ingatlanokat felvásárló – tőkebeáramlás, ez pedig nemcsak az eredeti etnikai viszonyokat változtathatja meg, hanem a piaci viszonyokat is – az eredeti lakosság kárára. Erre nézvést teljesen mindegy, hogy ez a moldvai csángók vagy a bácskai magyarok, a felvidékiek vagy az erdélyiek körében tapasztalható-e. A jobb megélhetés vonzása vagy a kedvezőbb piaci körülmények megjelenése nagy erő. A magyarokra gyakorolt passzív vonzása azonban akkor igazán mozgósító erejű, ha ennek a központja Magyarországon található, függetlenül attól, hogy ez a vonzás munkaerő- vagy népességelszívó hatású, vagy tán a tőkekiáramlással függ össze és következményszerűen a szülőföldön való boldogulást befolyásolja kedvezően.
Az állampolgári honosítás megkönnyítésével ez a vonzerő csak erősödhet – főleg a családalapítás előtt álló fiatalokra gyakorolhat nagy hatást. Aztugyanis évtizedek óta tudjuk, hogy az elszakított területek magyarságának beolvadását is a civilizációs nyomás (elszívás) – az érvényesülés, a gazdasági felemelkedés, a társadalmi státus javulásának reménye – gyorsítja. Főleg ott, ahol nincs vagy kevés az önerő ezeknek a fontos hétköznapi emberi céloknak az elérésére. Az önerő hiánya azonban minden elszakított területen az ottani, a Trianon utáni új államok politikájának következménye, tehát tudatosan tervezett hiány.
Az itt felvetett kérdések azonban nem csupán az előttünk álló, kedvezményes honosításról szóló népszavazás miatt időszerűek, noha ez is elegendő okot adna emlegetésükre.
A Magyar Állandó Értekezlet tagszervezeteinek különböző találkozóin az elmúlt egy-másfél évben többször felvetődött, hogy komolyan gondoljuk-e az 1996-ban elfogadott célkitűzéseket. A felszólalások ugyan nem vonták kétségbe ezeket, de egyértelművé tették, hogy csak akkor tarthatók fenn az alapelvek, ha felsorakozik mögéjük a hivatalban lévő magyarországi kormány is. Mivel ez a kormányzati szándék 2002-től csak verbális, érthető, hogy napirendre került ez a kérdés.
Viszont az ún. magyar kettős állampolgárság intézményesülésének lehetősége miatt sajátos értelművé válik az 1996-ban elfogadott két alapvető szempont. De mert a trianoni (és a párizsi) békediktátumban megvont határokon túli területek – számbelileg kisebbségi helyzetbe került – magyarjainak csak korlátozott gazdasági és társadalmi lehetőségeik vannak, életpályájuk felívelésének esélyei is csekélyebbek, mint a velük egy állam területén élő többségi polgártársaiké, ennek okán a kedvezményes honosításnak nagymérvű népességelszívó hatása lehet a történelmi magyar területek magyar lakosságára. Ezért okszerű a felvetés: tartjuk-e még magunkat az 1996-ban megteremtett egyetértés tételeihez, vagy sem? Ezt a kérdést azonban nem a „határon túli” magyar politikusoknak kell címezni, hanem a Magyar Országgyűlésben helyet foglaló pártok képviselőinek, illetve pártjainak.
Ha egy új paradigma lehetősége merülne fel, amely a szülőföld kiürítését vetítené előre, akkor erre is fel kell készülni. Azért, hogy megakadályozzuk a megvalósulását, vagy azért, hogy nemzetünk minél kevésbé sérüljön. De ha – reményünk szerint – megtartjuk a korábbi egyetértés alapelveit, akkor a magyarok kedvezményes magyarországi honosításának törvénybe iktatása előtt működésbe kell hozni az összes lehetséges tervet, mely a határon túli magyarságnak a szülőföldjén való tartását célozza.
Ez nem könnyű feladat! Ezt egy erre a célra felállított kárpát-medencei tervezőiroda és befektetési központ is nehezen tudná ellátni, de elláthatja a helyi erőforrások, a központi költségvetési és az európai erőforrások célszerű összefogásával. Nem az a feladatunk tehát, hogy megakadályozzuk a magyarországi állampolgárság elérhetőségét, hanem annak kidolgozása, hogy miképp tudjuk ezt az egész nemzet számára felhajtó erővé változtatni.
A magyar állampolgárság eddigitől sokkal szélesebb körű hozzáférhetőségének nagy jelentősége van a jogfolytonosság helyreállításában és a magyar nemzet egységének megőrzésében, a nemzeti szétfejlődés veszélyének csökkentésében és a nemzetet megosztó törekvések ellensúlyozásában. A magyar nemzetet tudatosan és tervezetten szétforgácsoló legújabb törekvések veszélyességére kell különösen felhívni a figyelmet. Az európai (feltehetőleg marxista hagyományú) baloldal ugyanis megkísérelt már érvényesíteni ilyen jellegű törekvéseket az Európa Tanácsban is, és ez a Trianonban kodifikált állampolgári megosztottságunkból származó veszélyeket tovább súlyosbította. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2003-ban ugyanis egy olyan jelentést fogadott el Eric Jürgens holland baloldali képviselő javaslatára, amely először különbözteti meg terminológiailag is a magyarországi magyarokat az elszakított magyaroktól. Az egyik csoport eszerint (angolul) „Hungarians”, a másik csoport pedig „Magyars” lenne. E megosztási kíséreltek miatt is fontos lenne, hogy a státustörvény eredeti, azaz még a módosítása előtti szellemisége után – amely a Magyar Igazolvány révén a nemzetpolgárság eszméjét fogalmazta meg – szakavatottan és felelősen kerüljön napirendre az egységes, de a szülőföldön megtartó magyar állampolgárság visszaállítása, amelyet akár a nemzetpolgárság gyakorlati megvalósulásának is nevezhetnénk.
* * *
Mire kell odafigyelnünk?
Néhány eddig elmondott véleményt és nézőpontot kell összegeznünk.
A napnál is világosabb, hogy a státustörvény a – nemzetközi bizalmat élvező – magyarországi posztkommunista bürokrácia és a globalista szellemű eurobürokrácia akadékoskodása, valamint a kommunista-neoliberális magyarországi politikai erők tevékenysége miatt nem kaphatott olyan tartalmat, amilyent a nemzet állapota megkövetelt volna. Ezért a magyarországi állampolgárság megszerezhetősége (könnyített hozzáférhetősége) minden magyar számára nagyobb jelentőséggel bír, mint korábban, a státustörvény elfogadása előtt. A kérdés súlyát növeli az, hogy a státustörvényt 2003-ban kommunista szellem szerint módosították.
Tudatosítanunk kell, hogy Magyarországnak mint az Európai Unió tagjának a nemzetközi szerepe súlyosabb, mint 1920-ban vagy 1947-ben a békeszerződések idején.
Ugyanez a megítélés vonatkozik az egész magyar nemzetre is, még ha másoknak ettől eltér is a véleményük. Mégis minden nemzetnek és államnak annyival kisebb az önsúlya, amennyivel kevesebbnek érzi önmagát a másiknál. Ennek következtében a történelmi Magyarország és a magyar nemzet szétdarabolásának káros következményeit ma nem egy vesztes nemzet és vesztes ország szempontjából kell megítélni, hanem az európai egyenrangú nemzetek (nem államok) nézőpontjából. A magyar nemzet 1920 óta nem Magyarország. A jelenlegi Magyarország azonban a mindenkori Magyarországot jelenti, amelynek kötelessége, hogy felelősen viselkedjen az egész nemzet iránt, éljenek bár nemzettársai Fokföldtől Kamcsatkáig, Grönlandtól Új-Zélandig.
Magyarország nem a területén kívül élő magyarság anyaországa, hanem a nemzetéért felelős ország. Ez nem alkotmányos felelőssége, hanem történelmi küldetése, mint a királyi Magyarországé volt a hódoltság idején. Magyarország tehát nem „kinstate” (magyarul: rokon állam), hanem a mindenkori magyar állam. Anyaország akkor lehetne, ha egy nőben kialakulhatna az anyasági érzés lábának levágásával. Magyarországnak tehát nem anyáskodnia vagy atyáskodnia kell az elszakított részek fölött (ez ugyanis semmivel sem lenne jobb, mint a kommunista paternalizmus), hanem összhangban kell tartania az egész nemzet életét. Ennek következtében azt is el kell tűrnie a mindenkori Magyarország kormányának, hogy a nemzet közvéleményével szemben kisebbségben marad. Ez ugyan nem kérdőjelezi meg az állam belső joga szerinti legitimitását – hatalmának jogforrása nemzetközileg is e legitimitásból ered –, de lehet, hogy ugyanezt a szerepet nem töltheti be össznemzeti viszonylatban. Eszerint egy magyarországi kormánynak és kormánypolitikának nincs spirituális sem valóságos joga arra, hogy pártpolitikává változtassa a nemzetpolitikát. Ezért a nemzet együttműködésére új kereteket kell teremteni és törvényesíteni. Ennek egyik alapfeltétele, hogy a nemzet megjelenhessen a mindenkori Magyarország állampolgári kötelékében.
Ezzel kapcsolatban tudatosítani kell, hogy a nemzetközi jog csupán államközi jog, azaz hatalmi jog. A nemzet ugyanis nem állam és az állam nem nemzet. Ez ma Európa egyik legsebezhetőbb pontja, de a magyarságot marcangoló kérdések egyik legsúlyosabbika is – csak más és más okok miatt. Európa nyugati felében a hasonló nyelvű, de eltérő (regionális) tudatú népcsoportokat igyekezett némely államok politikája egy nemzetté kovácsolni, de ez az igyekezet nem járt teljes sikerrel. Ugyanezeknek az államoknak a hatalmi ambíciói pedig – a „nemzetközi jog” eszközével – a magyarság egységét, egységének tudatát szabdalták szét és egy azonos nyelven beszélő nemzetet.
A politológusok és politikusok egy része már rájött, hogy Európa fejlődése a politikai nemzetállamok utáni korszakban lendülhet fel – azaz akkor, ha az állam létét nem a feudális alattvalóból lett nemzetekhez kötik, hanem az etnikailag összetartozó és sajátos regionális tudattal bíró polgárokhoz. Európa további fejlődését rá kellene bízni a természetes gócpontokra, azaz a nemzetre (etnikumra), illetve a természetes társadalmi vonzáskörökre, amelyek keresztezhetnek akár etnikumokat is. Lehet, hogy a régiók egysége erősebb lenne, mint az agresszív hatalmi politika hagyományait hordozó államoké. Talán rá lehetne jönni arra is, hogy – egy nagy vargabetűvel – miképp térhet vissza a modern kor a fejlődés természetes kerékvágásába, a kapitalizmus előtti társadalmakat összetartó vonzásokhoz, mert ez a visszatérés természetes védelmet nyújthatna a globalizációval szemben is.
Tudatosítanunk kell, hogy a magyar állam évezredes fejlődése eltért az európai államfejlődéstől – ezt minősítő jelzők nélkül és a jelenkor érzelmeitől mentesen kell értelmezni. Az ország lakosságának az államhoz való érzelmi kötődése sok évszázadon át – éppen a középkori, de a kora újkori magyar irodalom tanúsága alapján is – mélyen lelki indíttatású volt. Ez ma, a XXI. évszázad kezdetén is igaz a történelmi magyar államoz való viszonyulásra. Az ország, az állam és a haza egy érzelmi kört, egy valóságot jelentettek, mindazonáltal, hogy voltak parasztlázadások, vallási viszályok és rendi felkelések. Mindez érzelmileg azt jelenti, hogy ma is ugyanígy viszonyul a magyarság a történelmi országához, államához, hazájához – noha a történelmi alakulat jogi egysége 1920-ban felbomlott.
Mindennek vetületében kell tekintenünk az állampolgárságról megtartandó népszavazásra is. Bármennyire felelőtlen volt is ez a kezdeményezés, az érvényes jog szerint megtörténik a népszavazás. Kimenetele háromesélyes, ám eshetőségei közül csak az egyiknek szabadna valóra válni: nyisson utat minden magyar számára a magyar állampolgárság megszerezhetőségére, azaz Magyarország állampolgárságának a birtoklására. Ez ugyanis nem pragmatikus kérdés, hanem a ránk nehezedő több mint nyolcvanéves magyarellenes diktatúrának az elutasítása. Olyan jogfolytonosság újrateremtésének az esélye, amely nem kérdőjelezi meg az európai stabilitást és békét, csupán a hivatalnokoknak adna több munkát.
Pozsony, 2004. november 4.