Kik állnak a NEM oldalán?

Megjelent Pozsonyban, a Szabad Újság, 2004. november 30-i számában

Az ezerkilencszázötvenhatosok magukkal ragadó jelszava volt: „Aki magyar, velünk tart”!

Tizenkét éves voltam ekkor, és területileg kívülálló magyarként éltem át a forradalmi eseményeket, de úgy éreztem, mindenki magyar, aki velünk tart, még Albert Camus is, meg a sok lengyel véradó, és az a szlovák egyetemista is, aki a prágai Károly Egyetemen matematikát tanult, de azért „fűrészelték el”, mert nem rejtette véka alá, hogy egyetért a magyar forradalommal.

Magyarok voltak-e vagy csehek, avagy lengyelek azok a magyarországiak, akik 1978-ban tiltakoztak a Charta ’77 szóvivőinek – prágai – bebörtönzése ellen, szolidaritást vállaltak a lengyel munkás-érdekvédő mozgalommal, a Solidarnošc-csal, vagy 1989-ben Budapestről mentek Prágába tüntetni, és ott letartóztatták őket?

Felül kell vizsgálnunk érzelmeinket és berögződéseinket. El kell fogadnunk, hogy létezik nemzetek fölötti együttérzés, melyet a hit és az elvek működtetnek, és egy közös jövőkép élteti, nem az etnikai összetartozás.

De létezik-e együttérzés és összefogás a nemzet soraiban, legalább a nemzet közös jövőjét illetőleg? Volt arra példa, hogy élt bennünk ilyen érzés. Szunnyadó állapotából, ha néha felkeltik, működésbe lép – bizonyítható, hogy 1956-ban létezett.

De a nemzet túloldala akkor is megvolt: a kommunisták, az ávósok, a védtelen tüntetőkre tüzet nyitó fegyveresek, szovjet propagandát okádó értelmiségiek, a karhatalmisták, a szürkébe öltözött hóhérok, börtönőrök, párttagok, tisztségviselők és hivatalnokaik, kádárjánosok és az ő „apró-dögei”, aczélgyörgyök, kovácslászlók, hilleristvánok, gyurcsányferencek, korábbi és mostani titkosszolgálatok magyarul beszélő, ki tudja kinek szolgáló, kormányba, pártokba és kiemelten közhasznú szervezetekbe beépült ügynökei, akiknek feladatuk, hogy összeugrasszák a nemzet tagjait, akik kettéosztják a nemzetet, akik riogatják hamis adatokkal a megtéveszthetőket. Korábban pedig azok, akik megakadályozták a dualista monarchia átfogó föderalizálását, mert ezzel növelni lehetett a birodalmat szétfeszítő ellentéteket. Akik lemészárolták lakásában Tisza Istvánt, azt az egyetlen politikust, aki talán képes lett volna a magyar hazát megmenteni, aki talán a magyarok Kemal Atatürkje lehetett volna, és azok, akik a főnemesi rangra és a köztisztségre legalkalmatlanabb magyar grófot, Károlyi Mihályt fölemelték hazaromboló tisztségébe, aki a hazát továbbromboló kommunisták kezébe játszotta át a hatalmat 1919 tavaszán. Akik elborult aggyal csak a mindent visszá-t kiáltozták. És azok, akik bosszúvággyal jöttek vissza 1945-ben Moszkvából „rendet teremteni a kilencmillió magyar fasiszta” országába, és lemondani azokról, kiket egy prágai szabadkőműves, Edvard Beneš kikiáltott háborús bűnösnek: hárommillió elszakított magyarról. Rólam is, aki háborús bűnösnek születtem, mert mi másnak születhettem volna, hiszen a szüleimet is annak minősítették az utódaikkal együtt. Máig minden felvidéki magyar „háborús bűnös”, mert a benesi dekrétumok értelmében még a 2004 decemberében, európai uniós polgárnak született szlovákiai magyar csecsemő is ezt a bélyeget viseli magán, még ha nem jut is ez az eszébe.

Hacsak majd nem juttatják eszébe!

Most, 2004 késő őszén azonban mindnyájunkkal tudatták, hogy más magyarnak lenni, mint orosznak, románnak, németnek, angolnak, spanyolnak, olasznak. A magyar kevésbé lehet önmaga, mint a többi európai nemzet. Ezt a kényszerképzetet nem a hagyományos magyar önmarcangolás alakította ki, hanem a nemzet ellenségei és a tőlük megtévesztettek. Akik amiatt nevezik magukat magyarnak, mert szerintük az identitás szabadsága létező valóság, és nekik ez elegendő; elegendő a nyelv ismerete (nem a tudása) a nemzethez tartozás bizonyítékaként. Eszerint én is szlovák lennék, mert a pozsonyi parlamentben szlovák képviselőtársaimat saját magam alkotta szlovák szóviccekkel szórakoztatom?
Ráébresztenek folyamatosan, hogy más vagyok, mint a többi európai, mert „bűn terhel”. Egyetlen bűnöm a magyarságom, ám ők nem tudják, hogy ez több mint az állampolgárság, több mint a szülőföldhöz ragaszkodás, több mint az anyanyelvem, több mint az anyagi lét gondjai. Mert ez lelkiállapot, a magasságokban lebegő sajátos szellemi lét földi megélése, a múlt, jelen és jövendő egyidejűsége és mindenkorisága.

Erre többnyire akkor döbben rá az ember, ha valami vagy valaki rádöbbenti. Sajnos ez egyre többször megtörténik. Jusson eszünkbe, milyen botrány kavarta a világot Tel Avivtól Washingtonig, amikor 1990-ben Antall József bejelentette, hogy lélekben minden magyar miniszterelnöke kíván lenni, pedig minden magyar ezt a huszadik századot lezáró kijelentést várta tőle. És milyen világraszóló kavarodást okozott a felvidéki magyarok 1994 januárjában, Komáromban megrendezett önkormányzati nagygyűlése! Ellenfeleink rettegtek tőle, mert azt hitték, hogy majd felborítja az 1920-ban ránk erőszakolt rendet – ám ekkor már erőteljesen és eredményesen dolgoztak közöttünk a minket megosztó ügynökök saját sorainkban is, így hát nem kellett közbeavatkozni az állig felfegyverzett rohamosztagoknak. De hasonló zavart okozott az 1996-ban kikényszerített első magyar–magyar csúcsértekezlet is – a magyarországi kommunista vezérlésű diplomácia nem is tett semmit a zűr elhárítására. A státustörvény 2001-ben ugyancsak felbolygatta a nemzetközi közvéleményt, még a velencei bizottság is összeült miatta. De a törvény legvéresebb ellenzői Magyarországon szálltak hadba. És mikor 2002-ben kormányra jutottak, legsürgősebb dolguknak a törvény megváltoztatását tartották. Kitörülték belőle az egységes magyar nemzetre vonatkozó nyilatkozatot, elsilányították a törvényt és lefokozták nemzeti összetartozásunk új jelképét, a Magyar Igazolványt. Így hát azon sem lehet csodálkozni, hogy az Európa Tanácsban hivatalos felkérésre egy holland marxista belénk törülhette a lábát, és ezt szavazással jóváhagyta a testület.

De mindent fölülmúl az úgynevezett kettős állampolgárság ügyében most elszabadult pokol. Csupán egyetlen egy ponton értenek egyet a különböző oldalakra szakadtak – kényszerpályára sodortak bennünket a népszavazás kezdeményezői. De hogy ide sodródtunk, azért nem csupán azok felelősek, akik kitalálták, megfogalmazták a kérdést és gyűjtötték az aláírásokat, illetve aláírták az íveket. Legalább ennyire felelősek a magyarországi törvényhozók, az országos választási bizottság és az alkotmánybíróság, mert nem mentek elébe ennek. De kialakult a kényszerpálya, nem lehet rajta sem visszafelé lépni, sem leszállni róla, csak előre menekülni.

Aki ismeri a magyar állapotokat, sejthette, hogy a státustörvény megnyirbálása és az után, hogy Magyarországot – az össznemzeti érdekek szempontjából előkészítetlenül – beléptették az Európai Unióba, a nyolcvanöt éve rendezetlen állampolgársági ügy kerül napirendre. Azt azonban nem gondolta volna még a verőfényben felhőket látó sem, hogy Károlyi Mihály és Kun Béla politikai örökösei – a mai magyarországi kormánypártok – ugyanúgy fognak viselkedni, ahogy 1918 őszén és 1919 tavaszán viselkedtek elődeik. Talán most zárul be a kör?

Az IGEN és a NEM szerint Magyarország és a magyar nemzet két, de nem egyenlő részre szakadt. De kik állnak itt szemben? A pártok esetében ez nyilvánvaló, hiszen színt vallottak. De hol áll a nemzet és kik állnak az egyik és a másik oldalon?

Az IGEN oldalán áll a látható többség. Ide tartozik az elszakított magyarság zöme is. Ott állnak mindazok, akiknek elődei tudatosan vállalták a nemzettel való közösséget akár nagyságos fejedelmünk zászlaja alatt, akár Kossuth Lajossal az élen. Akiknek nagyapái vagy dédapái 1914-ben úgy érezték, hogy veszélyben a magyar haza, és önként álltak be katonának. Akik 1919-ben – akár vöröskatonaként – a szülőföld védelmében fogtak fegyvert, vagy készen álltak erre, csak szélnek eresztették őket. Akik 1956-ban rövid időre legyőzték a kommunistákat, és akik azt gondolták 1990-ben, hogy a sarkából kidőlt föld végre visszazökkenhet eredeti tengelyállásába, mert akik kifordították, azok letűntek.

De kik állnak a NEM oldalán? Elsősorban azok, akiknek – bár azt óhajtottuk – mégsem fellegzett be 1990-ben. Akik június negyedikén juniálist rendeznek, és nem gyásznapot ülnek, akiknek nincs nemzeti azonosságtudatuk, és ami a helyén van, az elsősorban számokban fejezhető ki: akik azt gondolják, hogy a nemzetet csupán a jogok és a kötelességek halmaza határozza meg, akik a nemzeti tőke helyett a nemzetközi tőke erejében bíznak, akik korábban is, most is ki tudja, kinek dolgoztak és dolgoznak. És a tőlük megtévesztett, manipulált, álságosan gerjesztett félelmekkel megriasztott emberek, akik kiszolgáltatottságuk miatt könnyen félrevezethetők.

Talán talán nem a pártszínek szerint osztódik meg a magyar társadalom annak ügyében, hogy bármely korban minden magyar magyar állampolgár lehessen, ezért lehet, hogy a politika minden résztvevőjének meglepetést tartogat a népszavazás eredménye. Az viszont világosan látszik, hogy a nézetek összecsapásának fő vonala ama különbség szerint húzható meg, mely a nemzet iránti elkötelezettség mértékében mutatkozik.

Aki együtt látja a múlt, a jelen és a jövő egységét – ez teremti meg a nemzet egészségét vagy legalább gyógyulásának feltételeit –, az IGEN-nel fog szavazni. Aki a három alapelem közül bármelyiket bármilyen ok miatt kifelejti, vagy tudatosan elhagyja, az nem fog szavazni, vagy harsogva fog nemmel szavazni, vagy olyan zavarosan fog viselkedni, mint Magyarország hivatalban lévő miniszterelnöke.
Akármilyen eredményt hoz is a népszavazás, utána már semmi sem lesz olyan, mint előtte volt. Erre mérget vehetünk!

Pozsony, 2004. november 24.