Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Pozsonyban, a Pátria Rádióban 2005. január 12-én N. Gyurkovits Róza szerkesztő stúdióbeszélgetést folytatott Duray Miklóssal. Az alábbi szöveg ennek a beszélgetésnek felületesen szerkesztett változata).
– Nem kezdődött a legjobban az MKP számára az idei esztendő. Még Mikuláš Dzurinda kormányfő is olyan kijelentéseket tett, amelyek elgondolkoztatóak. Azt mondta ugyanis a nyilvánosság előtt, hogy az MKP vezetése attól ideges, mert érzi, hogy a legközelebbi választások után a párt nem lesz tagja a szlovákiai kormánykoalíciónak. Tényleg ideges az MKP?
– Emiatt nem ideges, legalábbis nem veszek észre ilyesmit a pártban és tulajdonképpen nem is a hangulat a lényeges. Inkább tartom figyelemre méltónak Mikuláš Dzurinda megjegyzését, amiért érdemes visszalapozni Szlovákia belpolitikai történelmének közelmúltjába, mondjuk az 1990-es évek utolsó harmadáig, amikor kialakulóban volt az akkori Mečiar-kormányzat elleni politikai összefogás. Sőt már 1995 és 1996 is érdekes ebből a szempontból, mert ekkor szerveződött a szlovák oldalon az ún. Kék Koalíció, amely később, a kommunisták beléptével Szlovák Demokratikus Koalícióra változott. Akkor még nem pártként, csak politikai tömbként, majd később választási pártként lépett fel. Ebben az időben alakult ki az a vélemény és nem elsősorban Szlovákiában, hanem a nemzetközi politika színterein, elsősorban Washingtonban, majd Brüsszelben is, hogy Szlovákiában más kormányt kell létrehozni, de a kormányváltásban részt kell venniük a magyaroknak is. Ennek az elhatározásnak a háttere több síkból rajzolódik ki.
Az egyik fontos eleme ennek az a bizalmatlanság volt, amellyel e politikai központok a Mečiar-kormány iránt viseltettek. Az akkori szlovák kormányt az orosz politika kiszolgálójának tartották, amely akadályozza a térség NATOcsatlakozását. Később, 1989 tavaszán a szűkebb politikai nyilvánosság számára is világossá vált, hogy ez nem puszta feltételezés volt. Kiderült, hogy az akkori magyarországi robbantásokban – p1. az Aranykéz utcaiban is – benne volt a kezük a szlovák titkosszolgálat ügynökeinek, és állítólag Csehország irányába is követtek el diverziót. A cél a térség destabilizálása volt. A kérdés, hogy a NATO-csatlakozás megakadályozása volt-e az egyetlen cél.
A háttérnek erre a síkjára azonban közvetlenül ráépült egy másik is, amelynek csak a töredékei ismeretesek. A második Mečiar-kormány idején a kassai zsidó hitközség rabbit kapott, egy magyar származású, ausztrál állampolgárságú, jól tájékozott férfiút, akivel – az ő kérésére – én is többször találkoztam. A rabbi szoros kapcsolatban állt az akkori szlovák kormányfővel, de a kassai vasmű gazdasági vezetőivel is. Körülbelül másfél évvel később rabbit kapott a pozsonyi hitközség is, az Egyesült Allamokból. A két rabbi között azonban nem sokkal ezután viszály alakult ki, a kassait elkezdték rágalmazni, majd egy idő múltán távozott, szinte nyomtalanul. A történetnek eddig nincs irányultsága, hacsak nem tekinthető annak az a híresztelés, hogy a kassai a Moszadnak dolgozott, a pozsonyi pedig a Wall street megbízásából érkezett ide. Egy későbbi – 2003-ban kibontakozott – történet azonban logikailag ide kapcsolható. Dzurinda kormányfő eltávolította tisztségéből a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetőjét – Mojžiš-t (Mózest) -, mert állítólag az állam érdekeivel ellentétes érdekeket képviselő csoportnak volt a tagja, amelyben részt vett pl. az Izraeli Kereskedelmi Kamara szlovákiai képviselője is, az általam is nagyra becsült Miloš Ziak. Az egyik pikantériája ennek az esetnek, hogy kizárólag politikai botrány kerekedett belőle – ugyanis, ha valóban államellenes tevékenységet fejtettek volna ki, nem úszhatták volna meg büntetőjogi eljárás nélkül. A másik, csemegézésre alkalmas falat, hogy a csoport elleni bizonyítékokat – állítólag – Szlovákia Washingtoni nagykövete szállította a kormányfőnek. 2004-ben a szlovákiai államfőválasztás előtt a volt nagykövet jelölésének támogatását akarták többen kikényszeríteni a Magyar Koalíció Pártjában a két volt elődpárthoz tartozó tisztségviselők közül, ennek érdekében a párt vidéki struktúráit is igyekeztek meggyőzni. Sőt ennek érdekében Magyarország volt washingtoni nagykövete is kampányt folytatott Felvidéken. A csoport, illetve „csoportocska” körüli híresztelés pedig megint arról szólt, hogy a csoport a Moszadnak dolgozott és ütközött a Wall streeti érdekekkel.
De ne feledjük! A rabbik vitájának idején – 1995-ben – az akkori három magyar felvidéki párt elnöke: Bugár Béla, A. Nagy László és én a Hámos László vezette Hungarian Human Rights Fundation szervezésében Washington
ban jártunk abból a célból, hogy az amerikai képviselőházban, a szenátusban és a Nemzetbiztonsági Hivatalban elmagyarázzuk a felvidéki magyarság helyzetét, és befeketítsük a Mečiar-kormányt. Én ezt a küldetést bizalmas ügyként kezeltem és igyekeztem erről mérsékelten nyilatkozni a sajtónak. Meglepetésemre két útitársam viszont azzal az üzenettel tért vissza, hogy az amerikai kongresmanok és a kormány azt üzenik a szlovákiaiaknak, hogy váltsák le a kormányt. A sajtóban cáfoltam kijelentésüket, mivel a közös találkozásainkon ilyesmi nem is hangzott el az amerikai politikusok szájából, de ha mondtak volna is ilyet, azt akkor sem illik világgá kürtölni. Emiatt nyilvánosan bocsánatot kértem az amerikai kormánytól, és bocsánatkérésemet írásban átadtam az akkori pozsonyi nagykövet rezidenciáján. Az viszont világossá vált számomra, hogy két partnerem valamiféle megbízatást teljesített. Nem sokkal ez után ugyanis Szlovákia köztársasági elnöke is járt az Egyesült Államokban, és ő is ugyanezzel az üzenettel tért haza. Az 1998-as kormányváltás után a kassai vasművet a US. Steel szerezte meg. De a történet nem itt végződik.
A háttértörténet további síkja a magyar kiszorítósdi, amely 1990 februárjában-márciusában kezdődik, azén pártalakításom, az Együttélés megalakítása után. A szárnyát akkor bontogató Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, (amelynek a főtanácsadója a kommunista államrendőrség ügynöke volt) és a Független Magyar Kezdeményezés, amelynek „ideológusai” a SZDSZ-hez, illetve az akkori FIDESZ-hez kapcsolódtak, közösen eldöntötték, hogy a felvidéki magyarságnak erre a két „mérsékelt” pártra van szüksége, amely kész a szlovákokkal való együttműködésre – tehát a hatalomban való részvételre is. Duray pártját pedig ki kell kiáltani szélsőségesnek, és vele szemben tartani kell a mérsékelt arculatot. Ennek a küzdelemnek – a számukra sikertelen – első szakasza 1994-ig tartott, utána azonban csatasorba állt a mečiari titkosszolgálat és az amerikai pénzből támogatott Focus közvélemény-kutató intézet is. Az ügy részletei a mostani téma szempontjából azonban elhanyagolhatók. De közben, 1993-ban Szlovákiában is tájékozódni kezdett a New Jersey-ben működő Project on Ethnic Relations szervezet, amely úgy tervezte, hogy kapcsolati partnerévé az előbbi két magyar pártot szerzi meg, a harmadikat pedig nem. Ez ugyan így nem sikerült, mert megakadályoztuk, de ez is azt igazolta, hogy a kezdettől fogva egyértelműen létezett egy mesterségesen létrehozott törésvonal, amelynek a mozgása éppen az 1998 előtti két évben vált legveszélyesebbé, ugyanis akkor kellet létrehozni azt a magyar politikai alakulatot, amelyik alkalmas lesz a kormányba való belépésre a Mečiar-kormány megbuktatása után. Az látható volt, hogy a Mečiar utáni szlovák politikának nincs szüksége a három magyar pártra, legfeljebb kettőre. De Mečiarnak sem volt szüksége háromra, legfeljebb egyre. Ezért adta ki a likvidálásomra az utasítást 1995-ben, és ezért folytatott 1993-tól titkos megbeszéléseket a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom egy-két politikusával. A. Nagy László pártját nem tartotta számottevő tényezőnek. De biztos, ami biztos, létrehozatta a saját magyar pártját egy volt KGB-ügynökkel, akit az Együttélésből zártunk ki. A feladata az volt, hogy az Együttélésből szerezzen meg néhány 1989 előtti pártkádert és titkosszolgálati embert, akikkel megalakíthatja az ellenpártot. Ez így nem sikerült, és az általa alakított párt a felvidéki magyarok józanságán szenvedett hajótörést. Csak adalékként érdemes elmondani, hogy ez az ember volt az Együttélésben a leghevesebb ellenzője 1994-ben a hármas magyar koalíció megkötésének.
Az 1998-as kormányalakítás előtti utolsó felvonás jelenti a háttérmozgás zárósíkját. A Kék Koalíció és a három magyar párt között az együttműködés akadozott. Én a magyar pártegyesítés híve voltam 1992 végétől, de 1996. március 15-én már szinte programszerűen erre összpontosítottam a dunaszerdahelyi beszédemet. A másik két párt ellenezte a pártegyesítést egészen 1998 kora tavaszáig. Egyetlen engedményt tettek, ez annyi volt, hogy a három párt hozzon létre egy választási pártot, és a választások után – ha bejutottunk a parlamentbe – továbbra is mindegyik működjön korábbi keretei között. Ennek az lett volna a következménye, hogy a szlovák pártok tömbje saját szájíze szerint válogathatott volna majd a magyarok között. Végül is nem ez történt, sikerült egyesíteni a három magyar pártot, így kormányalakító partnerként ezt kellett elfogadni.
Az 1998-as kormányalakítás hátterének zárósíkja a magyar koalíciós potenciál kialakítása lett. Ennek egy személyi feltétele volt: Duray ne legyen tagja semmilyen testületnek, ahol a koalíciós partnerek találkoznak (ennek pedig az volt a feltétele, hogy ne legyek az egyesült párt elnöke és ne legyen az elnököt helyettesítő tisztségem) – ezt a feltételt az egyesült párt elnökének kellett folyamatosan teljesíteni. A politikai feltétel pedig annak a négy kötelezvénynek az aláírása volt, amely nélkül nem jöhetett volna létre a Magyar Koalíció Pártjával a koalíciós szerződés. A négy feltétel két legfontosabb pontja az autonómia követelésének és a benesi dekrétumok felül
vizsgálatának az elutasítása volt – ez utóbbi feltétel 2002-ben is napirenden volt. A ‘Feltételek teljesítésének politikai következménye pedig a magyar
politikai mozgás folyamatos ellenőrizhetősége lett – ez volt az eredendő cél.
Ezzel a háttérrel működik, illetve működött az elmúl hét évben Szlovákia kormánya a magyarok részvételével.
Egy biztos, hogy 1998-ban a Magyar Koalíció Pártja akkor is tagjává vált volna Szlovákia kormányának, ha nem írja alá a diktált feltételeket, de nyilván azon körülmények között ennek az elutasítása naiv elvárás volt. Nem is számolt ezzel a ,,nagypolitika”, hiszen más megoldás nem is volt előkészítve. Az éveken keresztül nemzetközileg egyeztetett taktikát huszonnégy óra alatt nem lehetett volna megváltoztatni. De még 2002-ben is – még ha nem is ennyire, de – ez volt a helyzet, mert nem ért véget a négy évvel korábban elindult folyamat. Viszont 2006-ban ugyanez ugyanígy nem ismételhető meg, mert a magyarokra a szlovák politikának a korábbi okok miatt már nincs szüksége, hiszen Szlovákia éppen a magyarok főhajtásával mindkét fő stratégiai célját elérte a nemzetközi politikában: tagja lett a NATO-nak és csatlakozhatott az Európai Unióhoz. A felvidéki magyarok mindkét ügyben – saját érdekükben – akadályokat emelhettek volna az integráció során, amelyeket a szlovákokkal közösen el is háríthattak volna a közös cél érdekében. De nem így történt. Ezért a szlovák politikának a magyarokra 2006-ban a kormányalakításhoz vagy csupán azért lesz szüksége, hogy kezelhesse a saját belső ellentéteit, vagy, hogy még inkább megalázza őket.
Ha figyelemmel követjük a szlovákiai központi és regionális kormányzási politikát, egyértelművé válik, hogy már 2001-ben és 2002-ben voltak jelei annak, hogy a magyarokra kevésbé van szükségük, mint 1998-ban. Viszont 2004-től folyamatosan tapasztaljuk, hogy Mikuláš Dzurinda kormányfő olyan időszaki szövetségeseket próbál kötni a parlamentben a független képviselőkkel vagy a kormánypártokból kiváltakkal, esetenként Mečiar pártjának képviselőivel, akikkel pillanatnyilag még a Magyar Koalíció Pártjának képviselőit is nélkülözheti a parlamentben, illetve jelezheti azt is, hogy nem lesz rájuk szüksége a következő kormányban – feltéve, ha ő lesz a kormányfő. Dzurinda arroganciája azonban arról tanúskodik, mintha hosszú lejáratú – külföldön kötött – biztosítása lenne a kormányfői tisztség betčiltésére.
Kérdésében említette, hogy – Dzurinda szerint – mintha ideges lenne az MKP amiatt, hogy esetleg 2006-ban kimarad a kormányból. Lehetséges, noha nem tapasztaltam. De mi van akkor, ha éppen ő ideges amiatt, hogy két cikluson keresztül arra kényszeríttették őt, hogy együtt kormányozzon a magyarokkal?
– Gondolja alelnök úr, hogy Mikuláš Dzurinda és pártja szívesen átengedné a kormányalakítási szerepet akár Robert Ficonak, akár Mečiarnak, csak azért, hogy a magyarok kikerüljenek a kormánykoalícióból?
– Nem a kormányalakítási szerep esetleges átruházásáról van szó, hanem a kormányzásról. Mikuláš Dzurindának vagy egy másik kormányfőjelöltnek a magyarokra csak akkor lesz szüksége 2006-ban, ha a választások után a magyarok nélkül nem tud kormányt alakítani. Ebben a tekintetben két lehetőséggel kell számolni: vagy Fico és esetleges szövetségesei, vagy Dzurinda és esetleges szövetségesei alakítanak kormányt. Harmadik lehetőség nem mutatkozik, de ez mégis három lehetőséget rejt. Mind a három lehetőségből szeretnék kiszorítani a magyarokat. A magyarok csak akkor kerülhetnek simán kormányalakítási helyzetbe, ha a választási aritmetika erre lehetőséget teremt.
Más volt a helyzet 1998-ban. A szlovákiai kormánykoalíció a magyarok nélkül nem lett volna szalonképes. Most ez a követelmény már nem létezik. Ha tehát az arányaink miatt kimaradhatunk a kormányból, akkor majdnem biztos, hogy kimaradunk.
– Sokat változott a kormányzati szerepben a Magyar Koalíció Pártja is. A kívülállónak gyakorta tűnik ügy, hogy az MKP-n belül sem történnek meg a szükséges egyeztetések, hogy az eseményekre időnként kapkodva és különbözőképpen adnak választ a párt egyes tisztségviselői. Nincs elég idejük az egyeztetésre?
– Vannak helyzetek, amelyekre nincs felkészülve a párt, nem túl gyakran, de ez megesik. A gond másutt van, a gyarlóságban, de ez nem függ össze sem a kormányzati szereppel, sem a kormányzati hatalomból való kimaradással. A gyarlóságon azt a követő-jellegű politikát értem, amely jellemző volt már a pártegyesítés előtt is néhány, a pártban ma is vezető tisztséget betöltő kollégámra. Ez annyit jelent, hogy szívesebben figyelnek másra és reagálnak a megtörténtekre. Inkább az eseményeket véleményezik és nem alkotnak saját véleményt. Ha az önálló gondolatra nem telik nekik, jobb, ha
csak cammognak és „kommentálnak”. Az okosabbja így is néha a haját tépi a háttérben a hallottak miatt. Tény viszont, hogy helyzetet sem lehet mindig teremteni, és újat sem lehet mondani mindig. De az 1998-as kormányba lépéstől számítva volt három eset, amikor az MKP szuverén helyzetteremtő lehetett volna, de nem élt a lehetőséggel. Szomorúan, de be kell vallani, hogy a politikai szakma szempontjából alkalmatlannak bizonyult erre. Nem biztos, hogy ezt észrevették az MKP választói, mert erről a sajtó nem írt. A szlovákiai magyar sajtónak nincsenek művelt szakértői, a szlovák sajtó pedig nem a szlovákiai magyar politika öngóljait pellengérezi. De a kormányzás szempontjából nem ez az igazi probléma – ez csak a magyar szemétdombra vonatkozik. Az országos gond inkább abban találtatik, hogy az MKP megtűrtje a kormánykoalíciónak, és nem leltük meg a lehetőségét annak, hogy kitörjünk ebből a szerepből.
– Ez a megtűrt szerep mennyire volt hatással az MKP változására? Korábban azért dicsérték az MKP t-még a szlovák sajtóban is -, hogy következetes elvi politikát folytat, mostanra mintha a párton belül is felülkerekedtek volna a csoportérdekek, lobbik, egyéni érdekek. Ezeket hogyan kezeli a párt?
– Az MKP-nek van legalább egy olyan tisztségviselője, politikusa, aki a párton kívül is betölt állami tisztséget, és úgy nyilatkozott, hogy talán nem is lenne baj, ha az MKP az elkövetkezendő négy évben, azaz 2006-tól, már nem lenne a kormánykoalíció alakítója, mert így megszabadulnánk a pártra akaszkodott siserehadtól. Ezzel a véleménnyel nem értek egyet, mert ez nem más, mint a saját árnyékunk elől való sikertelen menekvés. Minden kormánypártnak vannak élősködői, velük nem paktálni kell, hanem meg kell tőlük szabadulni. De vannak a holdudvarban olyanok is, akik joggal várnak el intézkedéseket a saját javukra.
Ha abból indulunk ki, hogy az elmúlt évtizedekben – minden szempontból – mennyire rosszultáplált volt a magyarlakta vidék, vendégmunkásnak mentek el róla az emberek szlovák vidékre, nem történtek beruházások, ritkán építettek vízvezetéket, szennyvízcsatornát és egyéb olyan civilizációs beruházásokat, amelyek ma már természetesek, de még sincsenek, noha másutt a mindennapi élet részét alkotják, nem lehet csodálkozni, hogy ezért, meggondolatlanul akár olyasmit is odadobnak, mint az elsőszülöttségi jog. Tudatosítanunk kell, hogy ha voltak is a múltban fejlesztések a magyarlakta vidéken, nem az ottani őslakosokat szolgálták, hanem az idegenek betelepülését. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy például sok polgármester ki akarja használni az MKP kormánypozícióját. Ne értsük félre, nem a saját zsebük hasznára akarnak szerezni, hanem a település, a kisközösség számára. Ez természetesen az ő hivatali pozíciójukat is erősíti. Az MKP kormányzati szerepének köszönhető, hogy az elmúlt hét évben annyi kommunális beruházás valósult meg a magyarlakta vidéken, mint soha korábban. Ettől persze nem lesz több joga a szülőföldjén a felvidéki magyarságnak, de az élete – civilizációs szempontból – valamivel elviselhetőbbé válik. Ezt tényként kell tudatosítani, és az ezzel összefüggő gyarlóság a politikai éle
tünk részévé vált.
– Viszont ez is megszüli a maga fonákságait. Idén decemberben megyei önkormányzati választások lesznek. Nyitra megyében jelenleg többségben vannak az MKP képviselői, és állítólag ott a szlovák pártok – országos viszonylatban ellenzékiek és kormánypártok – egy MKP ellenes koalícióba tömörülnek, egy magyarellenes frontot hozva létre, azért, mert a magyar többségű megyei önkormánýzat és a megye magyar alelnöke állítólag mindent lehetőséget a magyar területeknek juttat. De arról is kell beszélni, hogy ebben a megyében az MKP a belül is komoly problémák jelentkeznek. Kortáromra gondolok és a komáromi járási szervezetre, ott elég régóta húzódik egy párton belüli vita, amely nincs lezárva. Egy szlovák nemzeti egységfronttal szemben és a régión belüli párton belüli viszállyal fel lehet-e hatékonyan készülni az önkormányzati választásokra?
– Valóban nem egyszerű helyzet ez. Az MKP megyei képviselői jelen vannak a kassai megyében, a besztercebányaiban, a nyitraiban, a nagyszombatiban és a pozsonyiban. Tudatosítanunk kell azt, hogy a 2001-ben megtartott választások sikere révén csaknem minden jelöltünk bejutott a választott testületekbe, és ez azt jelenti, hogy Pozsony megye kivételével megyénként az ott élő magyarok arányszámának kb. a kétszeresét értük el a megyei önkormányzatokban. Nyitra megyében ezért jutottunk számbeli fölénybe, viszont gazdasági hátterű ellentétek is csak itt alakultak ki. A szlovák és a magyar képviselet szembesülésének alapvetően két oka van. Az egyik a nagyarányú magyar képviselet, másik pedig a megye gazdasági forrásainak a megkaparintása. Az tény, hogy a Nyitra megyei bajok hátterében egyértelműen a gazdasági szereplők állnak, pl. ki fogja privatizálni egyik vagy másik kórházat. Akinek sikerül, nyugodtan félrevonulhat a közéletből, a hátramaradottak marakodjanak egymással, utána a vízözön. Ezt a helyzetet sajnos a párt nem tudja kezelni, az érdekeket nem tudja kordában tartani, mert ezek az érdekek átszövik tisztségviselői testületeinek egy részét. A mára is kiható megoldást az elején – 1998-ban – lehetett volna megtalálni: nem kellett volna beengedni a párt belső szerkezetébe ezeknek az érdekeknek a képviselőit, és ezt folyamatosan kellett volna érvényesíteni. A szlovák pártok összefogásában én tehát nem elsősorban a magyarellenességet látom, hanem a gazdasági erővonalakat. A besztercebányai megyében szerződéses együttműködés alakult ki a magyarok és a szlovákok között, mégis létrejövőben van egy nagy szlovák koalíció. Nyilván azért, hogy a jövőben ne kellessen szerződniük a magyarokkal. Lehet a gazdasági érdekek előterébe helyezni a magyarellenes nacionalista, sőt soviniszta propagandát, de egy hosszú távú együttmííködéshez ez szerintem nem elegendő. Ha a szlovák pártok összefogása az MKP ellenében megyénként nem egy reformkori kristálytiszta nemzeti eszme miatt történik, hanem sajátos gazdasági érdekkel, akkor rövid életű lesz. Mindennek ellenére az MKP-n múlik, hogy meg tudja-e ismételni
2005-ben a 2001-es megyei választások sikerét. Ez lesz a 2006-os parlamenti
választások főpróbája.
– És mit tesznek az MKP választási esélyeinek javításáért?
– Példamutató lenne, ha rendezni lehetne a Nyitra megyei gondokat. Ez a kérdés heteken keresztül szerepelt az MKP országos elnökségének ülésén. Oszinte leszek: nem tudunk vele zöld ágra vergődni. A felsőbb pártszervek csak akkor avatkozhatnak be az ilyen ügyekbe, ha valahol megsértették a párt alapszabályát. Minden választott testület szuverén testület, csak a kongresszus hozhat olyan döntéseket, amelynek következtében be lehet avatkozni. Viszont minden, felülről lefelé történő beavatkozás veszélyes, mert precedenst teremt. A centralizált pártok, lehet, hogy fegyelmezetten működnek, de a demokrácia szempontjából veszélyesek. Viszont az is a demokráciát veszélyezteti, ha eluralkodik az anarchia. Nos, úgy néz ki, hogy Komáromban egy kicsit anarchikus a helyzet, de ez nem most alakult ki, már több mint egy évtizede tart, erre a zátonyra futott rá a korábbi komáromi polgármester, Pásztor István karrierje is – nem sorakozott be sem az egyik, sem a másik gazdasági érdekcsoport uszályába.
– Nem gondolja, hogy a szlovák nemzeti egységfront, amennyiben létrejön, a megyei választásokon még kapóra jöhet az MKP nak is? Az egyébként kiábrándult magyar választókat ez fogja meggyőzni, hogy menjenek választani, és ha fogcsikorgatva is, az MKP ra szavazzanak?
– Elméletileg ez is megtörténhet. Éppen egy órával ezelőtt felhívott telefonon Királyhelmecről az MKP egyik roma választója, és elmondta, hogy a vidékükön nagy felháborodást vált ki a magyarok körében a szerveződő magyarellenes szlovák politikai arcvonal. A magyarellenesség tehát önmagában lehet mozgósító erő, de arra szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy a dac-politizálás csak rövid távon hozhat eredményt. Csak akkor, és ilyen esetben el is fogadható, ha valóban olyan ütést kap az ember, amelyet ilyen politikai eszközzel kell visszaadni. Folyamatos és következetes politizálásra a dac nem elegendő. A politikát érthető és jövőt teremtő programnak kell megalapoznia.
– Váltsunk témát. December 5-én Magyarországon volt egy sikertelen népszavazás, amely a határon túl élő magyarok kettős állampolgárságáról szólt. Idén január 6-án pedig volt Szabadkán egy találkozó, amelyen a Kárpát-medencei magyar kisebbségek képviselete vett részt, és ezen a találkozón olyasmit fogalmaztak meg igényként Magyarország kormányával és a jelenlegi magyar állammal szemben, hogy törvényileg biztosítsa a kettős állampolgárság lehetőségét a határon túli magyaroknak anélkül, hogy el kellessen hagyni szülőföldjüket. A napokban a szlovákiai magyar napi sajtó viszont föltette azt a kérdést, hogy az MKP kitől kapott felhatalmazást arra, hogy kettős állampolgárságot kérjen a szlovákiai magyarságnak. Ehhez mit szól?
– Igen olvastam ezt az Új Szóban, tegnap jelent meg ez a cikk. Szerintem a cikkben felvetett kérdés egy rosszul megfogalmazott kérdés, habár nem illik vitatkozni a kérdéssel. De engedtessék meg nekem, hogy erről a kérdésről mégis mondjak véleményt. Aki feltette ezt a kérdést (Molnár Norbert), sok mindennel nincs tisztában. Például nem vette figyelembe, hogy egy nem magyarországi pártnak a programjában nem állhatnak olyan célkitűzések, amelyek csak a magyarországi belső jog révén érhetők el. Ennek a számonkérése politikai műveletlenségre utal. Am ez nem jelenti azt, hogy az MKP ha odafigyel saját választóinak véleményére, akkor ne fejt
hessen ki tevékenységet e vélemény támogatására. A felvidéki magyarok túlnyomó többsége ugyanis örült volna annak, ha a népszavazás sikeres lett volna december 5-én. Aki úgy tesz, mintha erről nem tudna, vagy mintha ezt nem akarná tudomásul venni, az sok más esetben is idegenül viselkedhet. Tudatosítani kell, hogy Magyarország állampolgárságának a megszerezhetősége minden magyar számára, azaz a magyar állampolgárság jogfolytonossága, illetve annak helyreállítása nem politikai program kérdése, nem is pártpolitikai ügy, hanem eszme. Bennünket 1920-ban megfosztottak a történelmi hazánktól, és a jogilag hozzákötő állampolgárságunktól. Nem magunk mondtunk le róla, hanem lehetetlenné tették a folyamatosságot egy ránk erőszakolt nemzetközi politikai és jogi diktátummal. Ez a helyzet a mai napig tart. A XXI. század legelején, amikorra megszűntek a korábbi jogi és politikai akadályai annak, hogy helyreállhasson az állampolgársági jogfolytonosság, egyszerűen elképesztő, hogy ebből valaki politikai ügyet csinál. Ez ma már csak akarat kérdése, vagy helyre akarom állítani a jogfolytonosságot, vagy nem akarom helyreállítani. Ha nem akarom helyreállítani, akkor elfogadom a XX. század utolsó 80 évében elkövetett összes magyarellenes ármányt. Ha helyre akarom állítani, akkor a belső jog erejével mindazt helyreállítom, amit a nemzetközi jog megsértése nélkül helyre lehet állítani. Ez ilyen egyszerű dolog.
– A jelenlegi magyarországi parlamenti többség, tehát a kormánypártok, viszont nem támogatják a magyar állampolgárság folytonosságának a helyreállítását, helyette újabban azt mondják, hogy az adott nemzetállamokon belüli magyar autonómiatörekvéseket fogják támogatni. Erről hogyan vélekednek?
– Igen, hát ez olyan, mint a mese habbal. Azok a pártalakulatok, amelyek most Magyarországon kormányoznak, azok sohasem voltak az autonómia elkötelezettjei, de hozzá kell tennem azt is, hogy éppen ezeknek a pártoknak, ill. ezeknek az embereknek a szellemi elődjeik szüntették meg 1948-ban azt az 1879-ben hozott magyar állampolgársági törvényt, amely szerint mindazok, akik nem mondtak le önként a magyar állampolgárságukról vagy nem távoztak el az ország területéről, magyar állampolgárok. Nem csodálkozom tehát, hogy egy összebékíthetetlen ellentét alakult ki ebben az ügyben. De azért sem csodálkozom, mert most is hasonló a helyzet a magyar politikában, mint 1919-ben a kommün idején volt. Akkor is volt a nemzet és volt egy Szamuely-Kun Béla kettős, amely irtotta a magyarokat. Hát most ugyanez a helyzet: van egy Gyurcsány-Hiller kettős.
– Gondolja, hogy a nemzet elképzelései és tárgyalási szándékai végül eredményre fognak vezetni?
– Hogyha most nem, akkor majd a következő kormány idején.