Járt-e elegendő tanulsággal december ötödike?

A teljes szöveg első közlése. Részletei megjelentek a Szabad Újságban és a Magyar Nemzetben

Megkövetelhető-e Magyarország állampolgáraitól, hogy a magyar nemzet Trianon óta tartó szétesésének folyamatában, és az ezt megtestesítő kom­munizmus csaknem fél évszázados uralma után, egyszerre száznyolcvan fokot fordulva a nemzet egységét kezdjék felmagasztalni?

Megkövetelhető-e Magyarország állampolgáraitól a nemzet egysége iránti odaadás, ha a 2002. évi parlamenti választásokon azokat a pártokat juttatták kormányra, amelyek a magyar nemzet egységére utaló egyetlen törvényt, az ún. státustörvényt úgy módosították, hogy a nemzet egységére való utalás kimaradjon belőle?

Megkövetelhető-e Magyarország állampolgáraitól, hogy a magyar állam­polgárságot a nemzet szívében gyökerező ezeréves magyar államiság eszmé­jéből eredeztessék, ha a kérdés felvetése idején hivatalban lévő kormány politikusaitól azt hallják, hogy a döntéshez nem kell szív, csak fej, mert ez a bátor hazafiság?

Megkövetelhető-e Magyarország állampolgáraitól, hogy jövőjüket az egész nemzet közös jövőjeként képzeljék el, amikor a politikai közélet önmagát baloldalinak meg liberálisnak mondó részét a nemzetről szólva főleg a „nemzeti jövedelemről” hallja beszélni?

Megkövetelhető-e a félrevezetett néptől, hogy a nemzet jogi egységé­nek helyreállításáról, a magyar állampolgárság folytonosságának, e folyto­nosság újrateremtésének lehetőségéről úgy döntsön, mintha nem lenne fél­revezetve?

Aligha!

Amikor 1991-ben Csehszlovákia éppen a széteséséért keltett vihar hul­lámainak utolsó előtti támadásával dacolt, az egységét megtartani óhajtó pártok egy népszavazásban vélték megtalálni a védelmet. Az állam egységét megóvni akarván a „csehszlovákisták” azt remélték, hogy a hallgatag több­ség legyőzi a hangoskodó szeparatista kisebbséget. Szlovákia önállóságának a hívei viszont a népszavazás ellen ágáltak, nem feledkezve el annak biztosí­tékáról, hogy ha mégis kiírják, a szavazás eredménye külön-külön legyen érvényesíthető a cseh–morva–sziléz területeken, valamint Szlovákiában. Azaz, ha az állami önállósulás hívei csak Szlovákiában kerülnek többségbe, akkor is szűnjön meg Csehszlovákia. A népszavazási kérdést a parlament­nek kellett megfogalmaznia, de egyetlen javaslat sem szerzett többségi támogatást. Ettől mindkét oldal fellélegzett. Csehszlovákia megmaradásá­nak hívei azért, mert attól tartottak, hogy a népszavazáson az állam megszű­nését óhajtók kerülnének többségbe, Szlovákia önállósulásának hívei pedig azért, mert nem voltak biztosak abban, hogy a szlovákok többsége Szlovákia önállóságára szavazna. Csehszlovákia tizenhárom és fél hónappal ez után mégis békésen megszűnt. De lehet, hogy egy népszavazás, amely valószínű­leg a csehszlovák állam egyben tartására adott volna megbízatást a politiku­soknak, kiélezett viszonyokat teremtett volna. Valószínű, hogy már a nép­szavazási kampány során összecsaptak volna a két tábor hívei, és a békés elválás helyett polgárháborús állapot uralta volna el az országot.

Ha 1990-ben a két Németország újraegyesítéséről írtak volna ki népsza­vazást, nagy a valószínűsége, hogy sikeres lett volna. Noha a bajorok nem szeretik a poroszokat, és a brandenburgiakhoz és a szászokhoz sem fűzi őket erős történelmi kötelék. Ám a németek zöme ahhoz az eszméhez, melyet Bismarck a XIX. század utolsó harmadában megvalósított – a német nem­zetállami egység eszméjéhez – híven adta volna le a voksát: az egyesülésért. Mégsem írtak ki népszavazást „Kelet-” és „Nyugat-Németország” egyesíté­sére, mert a két német államot nem a német nemzeti akarat, hanem nem­zetközileg elfogadott politikai erőszak darabolta ketté a második világhá­ború után. Nem a keletiek döntöttek a kiválásukról, és a nyugatiak sem zár­ták ki magukból a keletieket. Az ügyet – bölcsen és megfelelő időben – a német parlament rendezte.

Horvátországban sem tartottak népszavazást arról, hogy a világon élő összes horvát elnyerhesse-e a horvát állampolgárságot, noha a horvátok jelentős része önként távozott Horvátországból. De egy részük, a bánáti, a bácskai, a mai Magyarországon és a mai Szlovákiában élő horvátok 1920-ig ugyanúgy egy állam – mégpedig ugyanazon állam – polgárai voltak, mint a mai romániai, ukrajnai, szlovákiai, horvátországi, szlovéniai, szerbiai, várvi­déki és magyarországi magyarok, illetve az innen politikai vagy gazdasági okokból emigrált nemzettársaik.

Csak a Trianon után Magyarországként megmaradt ország(csonk) vete­medett el addig, hogy népszavazást rendezzen arról, vissza lehet-e adni magyar állampolgárságukat azoknak, akiket – hasonlóan, mint a kelet-né­meteket (a többi némettől) –, nemzetközileg szentesített erőszak fosztotta meg az egységes (a magyar) állampolgárságtól.

Ezek a – ma idegen állampolgárságú – magyarok nem önként távoztak Magyarországról, nem önként mondtak le magyar állampolgárságukról, nem jószántukból váltak más-más állam polgáraivá. Csupán az első világhá­borút lezáró békeszerződés büntető és magyarellenes bosszújának jellegét érvényesítő – néha részeg katonai térképészekből és földmérőkből álló – államhatár-megállapító bizottságok által megrajzolt új határvonal lépett át a fejük fölött. És ők ott maradtak elszakítva a nemzet testétől, mint egy levá­gott végtag. Azért maradtak ott, mert szerették szülőföldjüket, mert oda kötötte őket életük és múltjuk. Számtalan okuk lett volna az elmenekü­lésre, elköltözésre. Elüldözhette volna őket a létbizonytalanság, a kétség­beesés, a megváltozott helyzet iránti gyűlöletük vagy a kalandvágy. De mégis ott maradtak, mert hittek a szülőföld erejében, és ez megerősítette őket abban a reményükben, hogy a bekövetkezett igazságtalanságot a visszatérő rend megszünteti.

Csak Magyarországon tartottak népszavazást arról, hogy hajlandó-e visszaadni a nemzet egyik része a másiknak azt, amit tőle valaki erőszakkal elvett. Ezért volt ez a népszavazás a magyar történelem legésszerűtlenebb és legbotorabb népszavazása, melynek eredménye olyan lett, mintha fizetett ügynökök sugallták volna megszégyenítésünkre vagy megtépázásunkra. Az eredmény, hogy csúfos lesz, sejteni lehetett előre. Többek között abból, hogy azok a pártok, amelyek éppen 2004-ben kormányozták Magyarorszá­got, 2001-ben és 2002-ben hisztérikus hazugságokon alapuló támadásokat intéztek a státustörvény ellen, amely Trianon óta először foglalta törvényes keretbe Magyarországnak az elszakított magyarok iránti felelőssége gyakor­lati megvalósulását, és teremtette meg az államhatárokon átívelő nemzet­egyesítés alapjait.

Tudvalevő, hogy ezek a pártok azért ellenezték a státustörvényt, mert ideológiájuk, nemzetközi kapcsolatrendszerük, kommunista gyökereik és sokuk személyes meggyőződése miatt nem érdekük a magyar nemzet meg­újulása. A magyar állampolgárság egyszerűsített visszaszerezhetősége pedig azt a rémképet vetítette eléjük, hogy az ismét magyar állampolgárrá váló elszakított magyarok, ha egyszer szavazati jogot szereznek Magyarországon, akkor nekik végleg befellegzett, mert a határon túli magyarok nemzeti érzé­sét és politikai értékítéletét nem tompította el a kádári agymosás és a gulyás­kommunizmus. A népszavazás tehát egy nemes céllal, de alkalmatlan idő­ben használt, rossz módszer volt.

* * *

A magyar nemzet újkori történelmébe 2004. december 5-e a népszavazás kimenetele és az akkor hivatalban lévő kormány, illetve a kormánypártok magatartása miatt olyan napként fog bevonulni, mint az Amerikai Egyesült Államok történelmébe 2001. szeptember 11., az eltérített repülőgépekkel végrehajtott terrortámadás miatt. Ez a nap ugyanis a magyar nemzet törté­nelmének egyik „rossz napja”.

Ám minden rosszban van valami jó, azaz a bajból is lehet hasznot húzni, ha bölcsek vagyunk – már Herbert Spencer is ezt állította. Nézzük tehát az ebből származó, a későbbiekben talán hasznosítható tanulságokat.

Az első, hogy ugyanebben a tárgyban, de semmilyen más nemzetpoliti­kai kérdésben sem szabad kezdeményezni népszavazást. Mert ha – Magyar­országon, de lehet, hogy másutt is –, a népszavazás tárgyában egymással szembeszegülnek a kormánypártok és az ellenzék, biztos a sikertelenség. Egyébként is, stratégiai kérdésekben sehol a világon még nem döntöttek népszavazással.

A másik tanulság az, hogy a csaknem fél évszázadig tartó kommunista hatalmi rendszer nemzetrombolásának eredményeként – a rendszerválto­zástól eltelt tizenöt év ellenére is – Magyarországon a szavazásra jogosultak­nak mintegy húsz százaléka mozgósítható össznemzeti célokért. Nézőpont kérdése, hogy ezt jó vagy rossz eredménynek tartjuk-e.

A harmadik – kiábrándító – tanulság az, hogy pénzelvű érveléssel legyőzhető az erkölcselvű érv.

A negyedik tanulság jelenti az újdonságot. Eddig is tapasztaltuk, hogy az emberek sajnos fogékonyak az idegengyűlöletre, a másság elutasítására.

Könnyen lehet zsidó-ellenes, cigány-ellenes, arab-ellenes, mohamedán-el­lenes, kínai-ellenes, „ferde szemű”-ellenes, lengyel-ellenes érzelmeket kel­teni széles tömegekben – a középkori és újkori európai történelemben a pél­dák garmadája található erre. Még ha az előbbi okokból keltett ellenszen­vekkel nem érthetünk is egyet, az mégis elgondolkodtató, hogy eddig még nem akadt példa arra, hogy egy olyan országban, mint Magyarország, amely­nek kb. 95%-a azonos (magyar) nemzetiségű, az éppen hivatalban levő kor­mány és a kormánypártok – az „idegenek” ellen használatos – magyarellenes propagandával éljenek, félelmet keltve és gyűlöletet szítva a nemzetnek azon tagjai iránt, akik nem saját hibájukból, sem a Magyarországon marad­tak hibájából váltak külföldivé. Ez a típusú magatartás, mely egzisztenciális félelmet akar kiváltani az ország lakosaiból az idegenek ellen az országba tör­ténő beáramlásuk, élősködésük, élettér-foglalásuk veszélyének a falra festé­sével, az európai szélsőjobboldali pártok sajátja volt a XX. században, sőt ma is az övék, de ez a magyar változata merőben új és körmönfontabb, mint a fasizmus. Mert az a saját és a nyilvánvalóan idegen (más fajú, más nyelvű, más nemzetiségű) között teszi meg a különbséget a sajátja érdekének az elfogadható mértéken túli védelméért, ám ez a magyart állította szembe a magyarral oly módon, hogy a sajátjának a nemzet azon részét tekintette, amelyre hatni akart politikailag. A többit, de elsősorban a nemzet államha­tárral elszakított részét állította azon idegenek szerepébe, akiknek beáram­lásától, élősködésétől, élettér-nyerésétől tartani kell. A nemzet saját sorai­ban keltett hasonló gyűlöletre a nácizmuson kívül eddig csak egy példa volt: a kommunista gyűlöletkeltés, amely az osztályharcban és az ideológiai harc­ban öltött testet.

Talán van egy okító következménye is a népszavazásnak: tapasztalható, hogy néhányan rájöttek, hibát követtek el azzal, hogy nem mentek el sza­vazni vagy nem szavaztak „igen”-nel.

És vannak, akik azt állítják: legalább rádöbbentünk nemzetünk állapotára. Van, aki azt mondja: ez katarzis volt, mely után csak javulás következhet.

Kérdés, hogy lehet-e ilyen, a magunkra találást serkentő hatása annak a végtelen sok szennydobálásnak, amelyet a „nem”-mel való szavazás kitalálói és támogatói elvégeztek? Lehet-e csökkenteni a sebek mennyiségét, lehet-e gyógyítani őket? Erre majd a jövő ad választ.

A jelenben azonban törvényszerűen más kérdések kerülnek a figyelem középpontjába. Az például, hogy az állampolgárság ügyében a nemzettel szembenállók oldalán látszólag magabiztosan feszítő kormányfő a javaslatok sorozatait zúdította ránk, így kívánván azt bizonyítani, hogy ő az igazi, nem­zetének elkötelezett politikus, sőt államférfi, tizenötmillió magyar gondvise­lője, aki a Nemzeti Felelősség Programjának megfogalmazója, az új nemzetpo­litika szülőatyja. Noha úgy tűnik, nem érti, nem érzi mit jelent a nemzettel való azonosulás. Egyébként nem mondott volna olyan felháborító sületlensé­get, hogy „a magyar állam legfontosabb célja az, hogy hozzásegítse, támo­gassa a határon túli magyarokat abban, hogy többes identitásukat a szülő­földjükön őrizhessék meg, együttműködésben azzal a politikai nemzettel, amelyben kisebbségben élnek.” Nyilván nem tudja, hiszen honnan is tudná, hogy az embernek ugyan lehet többes kötődése, de identitása csak egy, némelyeknek pedig még ennyi sem szokott lenni. Arról sem lehet fogalma, mi a nemzetpolitika. Egyébként az adópolitikát, a bérpolitikát és a lakástá­mogatást – ezeket a jellegzetes kormánypolitikai kérdéseket – nem említette volna a nemzetpolitika részeként. De azt sem mondhatta volna sematikus egyszerűséggel, hogy más az állampolgárok iránti kötelezettség és más a nemzet iránti kötelezettség – mintha az állampolgár nem lenne, nem le­hetne a nemzet része. Mert nyilvánvaló, hogy az állampolitika, illetve az országpolitika más, mint a nemzetpolitika, de nem azért, mert e kettő össze­egyeztethetetlen lenne, hanem mert a magyarok esetében a nemzetpolitika többet jelent, mint az állampolitika. Vannak nemzetek, amelyekre ennek a fordítottja igaz.

Botcsinálta nemzetpolitikusként a miniszterelnök, nemcsak ötletszin­ten, hanem a szóhasználatában is azt kívánta bizonyítani, már a gyászos emlékű népszavazás előtt is, hogy van nemzeti felelősségtudata. Azt mondta, nem kettős állampolgárságot kell adni az elszakított magyarságnak, hanem „magyar útlevelet”, „nemzeti vízumot”. Közben kiderült, hogy tisztázatlan fogalmakat használt. Mert „magyar útlevele” nem magyar állampolgárnak olyan sajátos okmányként, amellyel államhatárokat lehet átlépni, nem lehet. Ha viszont a Magyar Igazolvány okmányszerűségét megerősítenék, Magyarország területén akár korlátozott állampolgári jogokkal járó jogosít­vánnyá válhatna. A „nemzeti vízum” pedig fogalmi zavar. Mert magyarul a „nemzeti” a nemzethez tartozót, a nemzetből eredőt, a nemzetet szolgálót jelenti. Amiről pedig a miniszterelnök beszélt, annak semmi köze sincs a nemzethet, csupán az államhoz, ugyanis azt a vízumot jelenti, amelyet Magyarországra való belépésre adnak ki, és nem jogosít fel onnan való továbbutazásra egy másik államba. A miniszterelnök – lenézően – azt gon­dolta, hogy most mond valami nagyot ezeknek a „nemzetieknek”, amit nem utasíthatnak el és majd elrágódnak rajta. Közben a szavak csapdájába esett, mert szó szerint lefordította, vagy lefordították neki magyarra a „natio­nality” angol kifejezést, amely a szövegkörnyezete szerint jelenthet nemzetit és államit, de az őáltala használt szókapcsolatban – az angol nyelvben is – mindig állami vonatkozása van. Volt dolguk hivatalnokainak, hogy ezt a bakit megmagyarázzák.

A miniszterelnök és az MSZP elnöke az elmúlt hónapokban felkaptak néhány olyan kifejezést, amelyeket azóta már el is felejtettek. Az egyik ilyen a „nemzetpolgár”, a másik a „határon túli magyar közjogi meghatározása” volt. Ha éppen ők, illetve pártjuk nem támadta volna még elfogadása előtt, majd nem tették volna tönkre kormányra jutásuk után a státustörvényt, hanem támogatták volna az eredeti elképzelés szerint való megalkotását, akkor mindkét fogalomnak lenne már gyakorlati jelentősége. Reméljük, hogy az új nemzetpolitika megfogalmazására irányuló, tőlük bejelentett szándék hamarosan feledésbe merül, mint ők maguk, nehogy további romo­kat kelljen majd eltávolítanunk.

A miniszterelnök ezekben a hónapokban az elszakított magyarok auto­nómiájának bajnokává válhatott volna, ha nem viszonyult volna a témához horgászként, gondolván, hogy a „nemzeti halak” mostanában erre kapnak igazán. De ez is félresikerült, mint a kezdő halgazda beetető kísérlete, vagy mint a 2004 őszén – otromba viccként – elhangzott javaslata az „öregecskedő feleségek” lecserélésére, vagy a magyar és a szaúd-arábiai labdarúgó váloga­tott mérkőzéséről 2005. február 5-én, az MSZP ünnepségén megejtett élce­lődése, mely diplomáciai botránnyá nőtt. Aszerint a „magyar focisták halált megvető elszántsággal harcoltak az arab terroristák ellen”.

A miniszterelnök ugyanis a határon túli magyar szervezetek kérése nél­kül vetette fel az autonómia kérdését, azt a látszatott keltve, hogy addig nem nyugszik, amíg ezt nem harcolja ki, „még ha bele is hal”. Ezzel egyrészt kiváltotta a szlovák politika tiltakozását, másrészt meghátrálásra és kényel­metlen, esetenként rögtönzött nyilatkozatokra kényszerítette a szlovákiai magyar politikusokat. A román kormányfő pedig erre – nem volt kevésbé meghökkentő ez sem – azt nyilatkozta, hogy ott már működik az autonómia, hiszen senki sem tiltotta be a csárdást. Az önmaga állította csapdából ugyanolyan módon igyekezett kihátrálni Magyarország miniszterelnöke, ahogy belerohant. Bizonygatni kezdte, hogy ő a kulturális autonómiára gon­dolt, „de hisz az már létezik, mert ahol van színház állandó testülettel, az már a megvalósult kulturális autonómia.” Így aztán lejáratta ezt a kérdést, de olyannyira, mint még soha senki.

A miniszterelnök felvetette sok, derékból kapott ötletből kettőnek van gyakorlati értelme. Az egyik a jelenlegi állampolgársági törvény szerinti ked­vezményes honosítás hivatali eljárásának az egyszerűsítése. A másik a szülő­föld-program. Ez utóbbi összecseng az Orbán-kormány idején elképzelt „határon túli Széchenyi Programmal”, amely a 2002. évi kormányváltás miatt nem valósulhatott meg. A szülőföld-programról azonban egy-kettőre kiderült, hogy nem az, aminek nevezik, hanem elsősorban magyarországi és elvétve határon túli vállalkozók által igénybe vehető hitelek és az Európai Unió alapjaiból igényelhető támogatások összegereblyézett összessége. Szü­lőföld-programmá akkor válna, ha a magyarországi vállalkozók számára a határon túli magyarlakta területeket jelölné meg beruházási célterületként, és működtetője egy regionális gazdasági stratégiát megalkotó koordinációs testület lenne. Nagy zajt csapott még a kormánypropaganda a Szülőföld Alap körül. Erről egy rosszul sikerült törvény rendelkezik, amelyet nem tár­gyaltak meg az érintett határon túli magyar szervezetekkel. Azonban mind­két ötletből születhet még valóban jó program. Ne feledjük, amikor az állampolgárságról szóló népszavazás napirendre került, sőt korábban is, az volt a nemzetpolitikában szakavatott körök véleménye, hogy az állampol­gárság ügyét együtt kell kezelni a szülőföldön megtartó gazdasági, művelő­dési és politikai programokkal.

A „határon túli” magyarok szervezeteinek legitim képviselői azonban 2005. január 6-án Szabadkán és február 1-jén a miniszterelnöki hivataltól összehívott szakértői tárgyaláson is egyértelműen és határozottan leszögez­ték, hogy a miniszterelnök bejelentette javaslatok, még ha támogatandók is részükről, vagy megvalósíthatók is, nem helyettesíthetik annak törvényes lehetőségét, hogy a magyar állampolgárságot a szülőföld elhagyása nélkül is vissza lehessen szerezni.

A Magyar Országgyűlésben három e témakörbe vágó – ellenzéki – törvény­javaslat fekszik. Az első az MDF 2003. szeptemberében benyújtott javaslata volt, az a bizottságokban már az első olvasásakor elbukott. Ez a sors vár a többi javaslatra is, legalábbis 2006. tavaszutóig, amikor letelik a mostani parlament megbízatási ideje. Hogy mi következik utána, az nyitott kérdés. Mert a talány abban rejlik, visszatérünk-e a nemzeti egység újrateremtésé­nek szellemi gyökeréhez, vagy azon a nyomvonalon maradunk, amelyre ráe­rőszakoltak bennünket az első világháború végén. Azóta ahhoz szokott hozzá a nemzetközi közvélemény: csak a magyarok nem tehetik azt, amit a többi nemzetnek szabad.

***

A magyar állampolgársággal kapcsolatos bármilyen vita és a december 5-i népszavazás előtti kormánynyilatkozatok is a trianoni békeszerződés állam­polgárságra vonatkozó meghatározásának bizonytalan értelmezéséből, és még abból a felfogásból erednek, hogy az állampolgárságot sokan az állam­hatalom birtoklásával kapcsolják össze.

Érdemes tudatosítani, hogy a trianoni békeszerződés csak a győztes hatal­mak által megalkotott új államoknak írt elő kötelezettséget, pl. – néhány kivétellel – a területükre került személyek állampolgárságának megadására vonatkozólag. Magyarországra és Ausztriára nem rótt közvetlen kötelezettsé­get az elcsatoltakkal kapcsolatban. A nemzetközi jogászok akkor még tudták, hogy nem alkothatnak egy-egy országnak belső törvényt, még ha szentenci­ákat vetnek is papírra velük kapcsolatban. Magyarországon az 1920 utáni jogalkotás ezért nem mondta ki egyértelműen, hogy az elcsatoltak elvesztik magyar állampolgárságukat. Csak 1948-ban változott a helyzet, az új állam­polgársági törvény elfogadásával, amely a létező államhatárok között élőket tekintette állampolgároknak.

Az 1947-es párizsi békeszerződés viszont nem tartalmaz semmilyen megállapítást az állampolgársággal kapcsolatban. Ennek az a politikai hát­tere, hogy a szövetséges hatalmak semmisnek nyilvánították a második világháború alatti státusváltozásokat, és elismerték az előtte való állapotok folytonosságát. Ezt csak a Szovjetunió sértette meg több helyen.

Az állampolgárság vonatkozásában tehát a trianoni békeszerződésben megfogalmazott szempontok maradtak érvényben úgy is, hogy ezt Párizsban nem foglalták írásba. A trianoni békeszerződés ugyan kimondta, hogy auto­ matikusan elvesztik az állampolgárságukat az elcsatoltak, és ez megjelent a magyar törvénytárban is, de nem vonta magával az 1879-ben elfogadott állampolgársági törvény megváltoztatását.

*

A magyar állampolgárság körüli mai bonyodalmat az a szemlélet súlyosbítja, amely azon államok okán vált uralkodóvá, amelyek nem éltek át a trianoni­hoz hasonló katasztrófát. Az állampolgárság kérdését etatista látásmód ter­heli, csakúgy, mint a nemzetközi jogot, azt pedig az erősebb államok hatalmi joga alapozott meg.

Az etatista felfogás szerint az állampolgár az állam hatalma alatt álló személy, olyannyira, mintha az állam birtokosi függőségében élne. Jogait tekintve ez jelenti számára a mozgásteret. A XX. század utolsó harmadától számítva annyival jobb a helyzet, hogy az állam ezt a felségjogát nem gyako­rolhatja önkényesen, pl. nem zárhat ki senkit az állampolgári kötelékből, mert a nemzetközi jog az állampolgári jogot alanyi jognak tekinti.

Ez a felfogás ugyan közelebb vitt bennünket a népszuverenitás eszméjé­hez, de nem kérdőjelezte meg az államnak a személyek fölötti korlátlan fennhatóságát, ez pedig azt is jelenti, hogy az államokon belül kétséges a csoportjogok érvényesíthetősége, mert az uralkodó felfogás szerint csak az állam tekinthető kollektív jogalanynak.

Az állammal és az állampolgársággal kapcsolatos felfogásban a népszu­verenitás és a nemzeti szuverenitás közötti fogalmi különbség tudatosítása jelenthet megoldást. Ennek is van jogtörténeti és politika-történeti háttere, mint minden közjogi vonatkozású kérdésnek.

A XIX. század vége felé a nép és a nemzet közötti különbség a jogfelfo­gásban annyiban nyilvánult meg, hogy a néphez mint szervezetlen tömeghez nem kötöttek államhatalmi jogokat, a nemzetet pedig az állam és a hatalmi szervezettség hordozójának tekintették. Ebből a felfogásból származik még a XXI. század elején is a „nemzetállamok” szuverenitása, mely fogalmat gyak­ran, főleg a San Stefano-i békekötés óta keletkezett államok esetében, szí­vesen cserélik fel az etnikai államok szuverén jogának fogalmával. Ezért uta­sítják el pl. az első világháború után létrejött államok a történelmi Magyar­ország nemzetállami minőségét, mert az államszervezésben egyenlőségjelet tesznek a nemzet mint politikum és a nemzet mint etnikum közé. De emiatt nem alakulhattak ki azóta sem új politikai nemzetek ebben a térségben, noha Jugoszláviában, Romániában, Szovjetunióban és Csehszlovákiában évtizedeken keresztül mindent megtettek ennek érdekében – csakhogy egy valami nem sikerült. Nem tudták kialakítani a közös államalkotás élményét azokban, akiket erőszakkal bekebeleztek.

Ezek az élmények és szemléleti különbségek jelentik az igazi nagy törés­vonalat az évszázados történelmi államok közjogi felfogása, a XIX. század utolsó harmadától újjáalakult vagy újonnan alakult államok önmagukat értelmező szemlélete és a magyar nézőpont között – a magyar államiság Tria­nonig a klasszikus utat, a nyugat-európai nemzetállamok fejlődési útját járta, azóta pedig a nemzet és az állam kettős értelmezési köve között őrlődik.

***

Feloldható-e a népszuverenitás és a nemzeti szuverenitás közötti látszólagos és létező ellentmondás? Ha visszaemlékszünk arra, hogy a XX. században két olyan időszak volt, amikor gomba módjára szaporodtak az államok – a trianoni békeszerződés időszakára és a gyarmatbirodalmak szétbomlására gondolok –, akkor mindkét esetben a nemzetek önrendelkezési jogára hivatkoztak (a magyar szövegekben hol a népek, hol a nemzetek önrendel­kezését emlegették). Ez azt is jelentette, hogy az adott, állammá alakuló területen létezett egy szám szerinti többségben lévő csoport vagy etnikum, amely politikailag megszervezte önmagát és érvényesítette akaratát. Ennek a gyakorlatnak a nyomvonalán keletkezett az a politikai szemlélet, hogy ha egy nemzet – ezen most kulturális közösség értendő – valahol államot alapí­tott, illetve államot alakító többséget alkotott, felhasználta az államalakítás ráeső jogrészét. Ezért az ugyanehhez a nemzethez tartozóknak már sehol a világon nincs joguk az önrendelkezésre, mert ezzel a jogával ez a nemzet egyszer már élt. Ez azt is jelentette és jelenti a mai napig, hogy nincs joguk sem az autonóm létre, sem egyesülésre, sem jogi vagy politikai kötelékek kiépítésére a nemzet többi, más államban élő tagjával. Meg kell azonban jegyezni, hogy mindeddig és ezután is az autochton, azaz területileg őshonos népekről van szó és nem az elvándoroltakról.

Az a mechanikus szemlélet, amely a csillagászatban már Galileivel meg­dőlt és a klasszikus fizikában a XIX. század vége felé szintén leáldozott, a köz­jogban még a XXI. század elején is fennáll a nép, a nemzet és a jog mechanikus szemléleteként. Ám ez azt is jelenti, hogy a filozófia és a természettudományi fejlődés évszázadokkal megelőzi a jogi szemlélet fejlődését. Pedig ez utóbbi keseríti leginkább az emberek életét. De mivel a jogfelfogás alakulása a hatalmi érdekek és a politikai akarat függvénye, ezért azt is le lehet szögezni, hogy a politika és a hatalom a legkevésbé fejlődőképes emberi jelenség.

* * *

Itt kell visszakanyarodnunk az alapkérdéshez: újrateremthető-e a magyar állampolgárság folytonossága úgy, hogy ezzel ne vonjuk kétségbe a nemzet­közileg áhított jogállapot létét?

Az állampolgárság meghatározása az államok kizárólagos belügye. Az Európai Unióban sem tartozik a közösségi jog fennhatósága alá. Ezért az állampolgári jog megadása csakis az abban az országban kialakuló politikai akarattól függ, amely megfogalmazza önmagára nézvést ezt a jogot.

Ennek következtében szabad a pálya.

Ha megvizsgáljuk a magyar állampolgársági jogot 1879-ig visszamenő­leg vagy előzményét, a honfiúi vagy országlakói jogot néhány évszázad mély­ségében, nem találunk arra való utalást, hogy mi történt azoknak az ország­lakói, honfiúi vagy állampolgári jogaival, akik nem hagyták el lakóhelyüket, sem az állam felségterületét, nem mondtak le önként állampolgárságukról, de mégis más alattvalókká vagy állampolgárokká váltak – és nem tettek semmi olyat, ami miatt kitagadhatók lehettek volna. A legújabb magyaror­szági állampolgársági törvényekben – 1939-től 1990-ig – találhatók olyan rendelkezések, amelyek szerint (politikai indíttatásból) meg lehetett fosz­tani magyar állampolgárt állampolgári jogától. Ezeket a jogfosztó törvényeket időközben megsemmisítették. Legutoljára 1990-ben. Ezután azok, akiket megfosztottak magyar állampolgárságuktól, ha nyilatkoztak, hogy kívánják ennek a helyreállítását, ismét magyar állampolgárrá váltak.

A 2004. december 5-i népszavazás előtt és utána is Magyarország kormá­nya és a kormánypártok zsigerből elutasították, hogy helyreállítható legyen azoknak a személyeknek az állampolgári jogfolytonosságuk, akik, illetve akik­nek a felmenői a trianoni békekötés következtében más államok polgáraivá váltak. Az egész kérdéshalmaz szempontjából részletkérdés az a kívánalom, hogy közülük azokra vonatkozzon ez a lehetőség, akik magukat magyarnak vallják, illetve legyenek kedvezményesen honosíthatók azok a nem magyar állampolgárok, akik Magyar Igazolvánnyal vagy a törvényben meghatározott más módon bizonyítják a magyar nemzethez való tartozásukat.

* * *

Mind a népszavazás keretében feltett kérdésnek, mind az állampolgár­sággal összefüggő kérdéskörnek egy sarkalatos pontja van: milyen összefüg­gés van az állampolgárság és a nemzet között?

Magyar szempontból megítélve két összefüggés egészen nyilvánvaló.

Az egyik a magyar politikai nemzet egykori létéből ered, tehát a XIX. században kialakult, a korszellemmel összhangban álló magyar nemzetál­lami létből, amelynek keretében etnikai származásától függetlenül, egy sok évszázados, több mint ezeréves államnak alkotó részeként élhette meg az ember a napi, történelmet formáló életét. Ennek nyomai csaknem egy évszázados távlatból is élesen követhetők. A trianoni döntéssel elszakított és szétszórt magyarok számára, illetve a magyarságnak össznemzeti keretek között gondolkodó részében ennek az állami létnek és politikai egységnek a megszűnése máig fájdalmas élmény. Az új államok esetében a magyar állami múlt államalkotási gyökereik hiányában érhető nyomon. Az ezekhez az új államokhoz kötődő személyeknél esetenként a monarchiához kapcsolódó nosztalgiában vagy a múlt tudatos, esetleg dacos elutasításában, sőt megha­misításában és letagadásában jelenik meg.

A másik összefüggés a magyar kulturális összetartozásból és a nemzeti tör­ténelem közösségalakító élményéből ered. A kárpát-medencei magyarság leg­meghatározóbb történelmi és politikai múlt-élménye a több mint ezeréves magyar államisághoz kapcsolódik, beleértve az állampolgári köteléket is, amelynek magvát a Szent István országához és a magyar államiság legősibb jelképéhez, a Szent Koronához való tartozás tudata jelenti. Jelen-élményének egyik legfontosobb meghatározója pedig a múlt-élmény folytatásának, foly­tathatóságának a hiánya és az ebből fakadó hiányérzet. Ez teszi kiszolgálta­tottá a nemzet egy részét, de egyúttal fokozza benne az – akár jelképes eszkö­zökkel való – folytatásra váró türelmetlenséget. A jelenkori nemzeten belüli konfliktus pedig abból következik, hogy a nemzet másik részéből a kommu­nizmus kiirtotta ezeket az értékeket és érzelmeket.

A történelmi magyar állam keretében az etnikailag meghatározható magyar nemzet, azaz a XXI. században is meglévő és működő entitás társadalmi keretek között ma is azokat a nyelvhasználati, közéleti, kulturális, azaz közmű­velődési és oktatási eszméket, valamint közigazgatási eszközöket keresi, ame­lyek a nemzeti léte szempontjából oly fontos és meghatározó állam megszűnése előtt léteztek. Ezek az eszmék azonban semmiben sem ütköznek a XXI. század korszellemével, eszmeileg azonosak vele, mert összhangban vannak az éppen időszerű és megteremthető lehetőségekkel. „Csupán” annyi az eltérés, hogy igé­nyei kielégítésére a nemzet elszakított és szétszóródott, mintegy négy-ötmilliós része nem rendelkezik a nemzetállam egyetlen hatalmi eszközével sem.

A magyar állampolgárság folytonosságának helyreállítása ezért nem csupán elméleti kérdés, hanem társadalmi és társadalomlélektani kérdés is, amelynek gyakorlati jelentősége is van. Ez két – közigazgatásilag is megjele­níthető – ágból tevődik össze. Az egyik a jogfolytonosság helyreállítása, és ez nem helyettesíthető sem a honosítási, sem a visszahonosítási eljárással. Leg­inkább az állampolgári státus nyilatkozat útján való helyreállításával való­sítható meg. A másik ága pedig azzal a kérdéskörrel kapcsolatos, hogy a magyar állampolgárság visszaszerzésével hogyan lehet visszakapcsolódni a nemzet természetes vérkeringésébe. Ez főleg azt a lelki görcsöt lenne hivatva feloldani, amely abból a szükségletből következik, hogy ott, ahol a trianoni döntés miatt idegenként élnek ősi szülőföldjükön a magyarok, egy olyan kötelékbe tartozhassanak, amely bennük az otthonosság érzetét kelti.

E kérdésgubanc kibogozhatóságának esélye azonban továbbra sem lát­szik, mert nincs meg a cselekvéshez szükséges (politikai) erő, és „az oly szent akarat” is csak gyéren. Csak akkor lehet előbbre jutni ebben az ügyben, ha a megoldás ellenzői ebbe már nem tudnak döntően beleszólni. Vagy ha felfogá­suk gyökeresen megváltozik. Ha ugyanis az autonómiára való jogot az emberi jogok legnagyobb szaktekintélyének, néhai Felix Ermacora professzornak az álláspontja szerint alapvető jognak tartjuk, akkor nem lehet másként tekin­teni arra sem, hogy egy nemzet tagjai – ha igénylik – egy állam polgárai lehes­senek, még ha lakóhelyük szerint különböző államokban élnek is.

A szemléletváltozás lehetőségére ad némi reményt az Európai Uniónak éppen most elfogadandó alkotmánya, amely a „nemzetállamok” joga mellé rendeli a polgárok legitimációs jogát. De mi legyen azokkal, akik magyarul beszélnek, de „nem értenek nemzetül”, mert nekik mindenki idegen, aki nem adófizetői (vagy adócsaló) sorstársuk, hiába tudja jobban az Anyám tyúkját és hiába fakad könnyre himnuszunk hallatán.

Ha van igazi és stratégiailag hasznosítható tanulsága december ötödiké­nek, ez dióhéjban úgy foglalható össze, hogy a magyarság biológiai összessé­gének mintegy a fele elbitangolt. De ezért ne csak őket kárhoztassuk, hanem a félrecsaholó kutyákat is, mert eltévelyítették őket. A megtévesz­tetteket vissza kell térítenünk.

Pozsony, 2005. február 15.