Tiszteletbeli polgár

A tisztelt polgár valószínűleg nem tudja, mit jelent a tiszteletbeli polgár. Ennek előtte sem tudta senki, ezért most sem szégyen ezt nem tudni. De nem árt tudni, hogy mi ez és miért van. Egy biztos, aki kapja ezt a megbecsülést, annak nem szégyene, és annak sem szégyene, aki adja.

Szégyellnivalója másnak van.

Be kell vallanom, hogy nekem hiába szól az a régi sláger, mely szerint „csak a szépre emlékezem”- leginkább arra szoktam emlékezni, ami sért, bánt, ami durva. A jót tartom természetesnek, ezért a szenvedést, a bajt, a tragédiát, az egyéni és közösségi sérelmeket, sérüléseket okozó eseményeket jegyzem meg. Ezeket kell bevésnünk az emlékezetünkbe, hogy elkerülhessük a megismétlődésüket. Ezekre kell hát emlékeznünk, hogy tudjuk: mit lehet vagy mit kell megbocsátanunk, de felednünk nem szabad.

Sok mindenre kell hát emlékeznünk, hiszen nemzeti történelmünk eseményeinek láncolatában kevés szem ragyogott fel az örömtől, dicsőségtől, békétől és békességtől vagy a sikerektől, annál több szem borult könnybe az áldozatokra emlékezve, a kegyetlenségek, a veszteségek és a vereségek miatt, révedezett el a hősi halottak és mártírok emlékén, vagy szigorodott meg a nemzetféltéstől és a nemzethaláltól való félelem miatt. Ez a belharc sem új jelenség történelmünkben, de korábban annyi áldozata ennek az ádázságnak nem volt, mint amennyi a huszadik században.

Lehet, hogy a huszonegyedik századot is emiatt kezdtük ezzel.

 

Mert mi másnak lehet minősíteni azt az indulatot, amellyel a nemzetközi munkásmozgalomból, azaz a kommunista nemzetköziségből kinőtt párt, a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége nem politikai vetélytársnak tekinti a nemzeti gyökerekből táplálkozó, keresztény értékrendet valló pártokat, hanem olyan ellenfeleinek, akikkel szemben neki állandó félelmet és gyűlöletet kell kelteni, és még a nemzeti alapértékekben sem szabad velük megegyeznie?

Mert mi másnak lehet tekinteni azt a szemléletet, amely csúfolódás tárgyává, szégyellnivalóvá, maradivá, lenézendővé minősíti azokat, akik kellően szeretik nemzetüket, noha a megvetést gerjesztő és a megvetett is eredendően egyazon nemzet (nép) tagja?

Mert mi más lehet, mint belviszályt szító ember, aki politikai tőkét akar kovácsolni a nemzet legnagyobb tragédiájából, a szétszakítottságból?

Mert a viszályt keltők azok, akik az európai egységesülés ellenére elutasítják a nemzet egységét.

Ők-megtévesztve és magukkal rántva sok-sok magyar állampolgárt-a 2004. december ötödikén megtartott népszavazáson elutasították az elszakított magyarok magyar állampolgárságának helyreállítását, és azzal riogatták a magyarországiakat, hogy a „határon túli magyarok” tömegesen elárasztják a maradék országot és felzabálnak mindent. Erre emlékezni kell, mert nem felejthetjük el, amit mondtak, de azt sem, hogy kik mondták.

A december ötödikei népszavazás és a magyarországi kormány és kormánypártok azt megelőző, hazug kampánya pontosan fel nem mérhető, elhúzódó válságot idézett elő az egész nemzetben. Az elszakított nemzetrészekben keserűséget váltott ki, és Magyarországra nézvést olyan érzést ébresztett bennük, amilyet az árulókkal szemben érzünk. A magyarországiak egy részében még inkább sikerült elmélyíteni azt a szemléletet, hogy az elszakított részeknek semmi közük Magyarországhoz. De a nemzet jelentős részén a szégyenérzet és a kétségbeesés lett úrrá. Ok most a nemmel szavazó vagy nem szavazó polgártársaik nevében kérnek bocsánatot az elszakítottaktól, és segítségül hívják őket, hogy kikerülhessenek ebből a válságból.

De néhány település, város és kisközség egy új, eddig ismeretlen döntést hozott. Létrehozták az elszakítottak tiszteletbeli polgárságának intézményét. Akiket Magyarország e kormány által képviselt része elutasított, azokat a nemzet települési közösségei visszafogadják. Elsőként Hódmezővásárhely önkormányzata hozott erről döntést, majd az Esztergomiak, 2005. május elsején pedig egy Nógrád megyei kisközségben, Terényben osztották ki a tiszteletbeli polgár státuszát bizonyító adományleveleket. Az egyik újdonsült tiszteletbeli polgár így köszönte meg a magáét: eddig csak szülőföldem volt, most már hazám is van.

Lehet, hogy ez a népszavazási megrázkódtatás ébresztette fel a nemzetet? Az alapjaiban ismét életre kelő és cselekvő nemzet mozgásba hozhatja az egész nemzettestet. Ha egyszer alulról elkezdődött a feleszmélés, akkor az végigsöpörhet az egész nemzeten, a legfelsőbb posztig.

Ezt – még ha „belepusztulok is” – kivárom.

2005. május 28., Hídlap

Megszakítás