Rossz szomszédság, török átok

Június ötödikén röppent fel a hír Prágában, hogy a visegrádi négyek (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország) jobbközép pártjai vezetőinek másnap ott tartandó találkozóján Szlovákia kormányfője, Mikuláš Dzurinda – pártjának, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Uniónak a képviseletében – nem jelenik meg, mégpedig azért nem, mert a FideszMagyar Polgári Szövetség elnöke, Orbán Viktor mellett kellene ülnie. Orbán egyszerű halandóként – nem Magyarország volt és jövendőbéli miniszterelnökeként – örülhetett volna annak, hogy nem kell helyet foglalnia Dzurinda mellett, hiszen az a fickó mind vele, mind Magyarországgal szemben többször átlépte a politikában még elviselhető mértékű jellemtelenség határát. Csakhogy a közéleti tisztségeknek más vetületük van a politikai életben, mint a polgáriban. Ezért olvasható ki Dzurinda távolmaradásából az egyszerű bunkóságon túl más üzenet is. A szlovákiai kormányfő ezzel elutasította a normális szlovák-magyar szomszédsági kapcsolatot.

Emlékezetünkben nem kell túl mélyre nyúlnunk, hogy áttekintsük az elmúlt tizenöt év ama néhány mozzanatát, mely jellemzi Magyarország és a szomszédai közti kapcsolat történetét.

A rendszerváltozás után az Antall-kormányról legerőteljesebben megfogalmazott ellenzéki bírálatok egyike a szomszédságpolitika elhanyagolása volt. Pedig akkor írták alá az ukrán-magyar alapszerződést, Magyarország elsőként ismerte el Szlovákia önállóságát, és nyitotta meg 1993. január első munkanapján pozsonyi nagykövetségét, sorozatosan tárgyalták a Magyarország és a szomszédos országok közötti tárcaközi csereszerződéseket, Magyarország vonakodott alávetni magát az akkori Jugoszláviára kimondott gazdasági vesztegzárnak, és a horvátok Budapesttől kapták a legtöbb segítséget az önálló állammá alakuláshoz. Mindez nem volt elég. De lehet, hogy túl sok volt?

Hogy a magyarországi belpolitikában ezt a szomszédsági politikát negatívan ítélték meg, az nem a tartalmával függött össze.

Antall Józsefnek legnagyobb bűnéül ellenzéke kimondatlanul is azt rótta fel, hogy a magyar nemzet egységességének eszméje szerint gondolkozott. A magyarság számára ugyanis a rendszerváltozás csak részben jelentette a többpárti demokrácia újrateremtését. Az igazi változást az hozta meg, hogy ismét lehetett terveket szőni az egyetemes magyarságért. Ez a szándék azonban óhatatlanul befolyásolta a szomszédságpolitikát, és – szokatlansága miatt – törvényszerűen frontokat nyitott benne.

A magyarok szomszédjai önmagukra nézvést a rendszerváltozás beköszöntét elsősorban a politikai szerkezet megváltozásaként fogták fel – annak, aminek következtében természetszerűen bontakozhatnak ki különféle – nemzetközileg addig sem kérdéses – nemzetpolitikai érdekeik. Arra azonban nem gondoltak, hogy ugyanez a változás a magyaroknál nem egy pluralista, illetve demokratikus Rákosi vagy Kádár színrelépését jelenti, hanem az évtizedeken át elnyomott nemzeti érdekek újraéledését.

Ezért a szomszédok a rendszerváltozás után az összmagyar érdekek kormányszintű magyarországi megfogalmazását vagy puszta megjelenését az addigi – Moszkvából irányított – „jószomszédi” viszonyokat megzavaró tényezőként fogták fel.

Magyarország és a szomszédos országok kapcsolatában ekkor ugyanis már évtizedek óta nem vagy alig játszott szerepet a magyar nemzetnek az államhatáron kívülre szorult része. Ha valahogy mégis megjelent, az részben a kommunista pártoknak a két világháború közötti proletár internacionalista szemléletét, illetve azt a második világháború után keletkezett doktrínát tükrözte, mely a nemzeti kisebbségek sorsát azon ország belügyeként kezelte, melynek területén ők élnek. Ebben a szemléletben a jószomszédi kapcsolatok egyértelműen a magyar nemzeti érdekek kárára fetisizálódtak, és önként átvette a Nyugat is. Az 1960-as években Magyarországon ugyan újra megfogalmazták az elcsatolt magyar nemzetrészek hídszerepének gondolatát – mely a két világháború közötti magyar kommunisták szellemi terméke volt, enyhítendő az internacionalizmus nemzetellenes hatását -, ám ez éppen csak felcsillantotta annak reményét, hogy az elszakított nemzetrészek nem szorulnak ki teljesen a szomszédsági kapcsolatokból. De a „szocialista testvérnépek” érdekeinek és a szomszéd nemzetek érzékenységének a tiszteletben tartása kizárta a magyar érdekek érvényesülését a szomszédságpolitikából. Tény, hogy Magyarország szomszédságpolitikáját 1945-től 1990-ig nem a demokratikus és nem a nemzeti politikai erők fogalmazták meg, hanem azok, amelyek egy csapásra elfogadták a nemzet feldarabolásának tényét és annak megváltoztathatatlanságát. Ezek mögé az eszmék mögé sorakoztak fel a rendszerváltozás után a magyarországi baloldali és liberális politikai erők is.

Az vitathatatlan, hogy ezek a Magyarország szomszédságpolitikáját meghatározó szempontok első hallásra sugároznak pozitív üzenetet is, ezért

megtévesztők, és csak nehezen szabadulhatunk attól a gondolattól, hogy

talán éppen a félrevezetésünkre találták ki azok, kik a megcsonkításunkban

is szerepet vállaltak. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek az eszmék emiatt

egészükben csapnivalók lennének, hanem azt, hogy természetszerűen csak oly mértékig kell követnünk őket, amennyire a szomszédok is követik. Ehhez a természetszerűséghez – mely sajátja volt Antall Józsefnek, de méltó utódának, Orbán Viktornak is -, párosult az első demokratikus magyar kormány nemzetpolitikai elvű szomszédságpolitikája, mely a szomszédsági kapcsolatok részévé tette az ott élő magyarok közösségi érdekeit. Ez így együttesen felháborította némely szomszédunkat, mert a kommunista évtizedekben ahhoz szoktak, hogy megalázkodjunk nekik.

A rendszerváltozás után tehát emiatt változott meg, vált rideggé a szomszédsági kapcsolat Magyarország és főleg két szomszédja, Csehszlovákia, majd Szlovákia és Románia között, ez részükről kapcsolatromlásként és hivatalos Magyarország-ellenességként jelent meg.

Ezt a környezetváltozást azonnal kihasználta az Antall-kormány „szocialista” és „liberális” ellenzéke, mondván, hogy a kormány politikája nemzetközi feszültséget kelt és elszigeteltségbe kergeti az országot. A kérdés tehát a nemzeti politikai erők ellen folytatott belpolitikai kampány témájává vált.

Ugyanez történt az Orbán-kormány idején, de még fokozottabban, mert bevonták az ellenkampányba a szomszédos országok politikusait is. A magyarországi „szocialista” és „liberális” politikai erők leginkább Szlovákiában voltak sikeresek, a román politika körültekintőbben viselkedett, kevesebb muníciót adott a magyar nemzeti-polgári politika ellenzőinek a kezébe. Az Orbán-kormány ellen beszervezték a szlovákiai posztkommunista baloldalt és a magukat liberálisnak vallókat, de sikerült megnyerniük a Fidesz egyik szlovák testvérpártját, a Dzurinda miniszterelnök vezette s egyben aakkori legerősebb szlovákiai kormánypártot, és részben a szlovák kereszténydemokratákat is. Ennek következtében Orbán Viktor addigi legszorosabb partnere, Mikuláš Dzurinda a magyarországi parlamenti választások idején, 2002-ben abbéli reményét fejezte ki, hogy megbukik az Orbán-kormány, noha a szlovák kormányfő Orbánnak köszönhette, hogy befogadták a nemzetközi élet szalonjaiba. Amikor pedig megalakult a Medgyessy-kormány, nem tudta leplezni örömét.

Most, 2005-ben, hogy már csak egy év van hátra a magyarországi parlamenti választásokig, és egyre valószínűbbnek látszik Orbán Viktor visszaté rése a miniszterelnöki székbe, újrakezdték a korábbi játékot, csak fordított sorrendben. A szlovákiai bérencek álltak az Orbán-ellenesség élére, hogy majd legyen mire rákapcsolódnia a magyar Pinocchiónak, aki 2005. június 11-én átvette az MSZP fölötti ellenőrzést is. Az első lépés megtörtént, Dzurinda nem ment el Prágába. A második lépés durvább volt: nem ment el a Fidesz június 11-ei kongresszusára, sőt letagadta, hogy megkapta a meghívást. Hasonlót tettek a szlovák kereszténydemokraták is. Ezen a napon Budapesten volt egész pártvezetésük, mégsem dugták be az orrukat a Fidesz kongresszusára, melyet az Európai Néppárt alelnöke vezetett. Ok ugyan később észbe kaptak, és legalább levelet írtak a Fidesznek. Azt nem tudni, hogy mi lesz a további lépésük vagy más szomszédok lépése, de a lapokat már felkínálták a magyarországi balliberálisoknak. Lehet kezdeni az üvöltčizést: ha visszajön Orbán, romba dönti a jószomszédi kapcsolatokat, elszigeteli az országot, megzavarja az ország európai uniós integrációját stb.

Ugye érthető, hogy „mire megy ki itt a játék”? Ne merjünk öntudatosak lenni, mert még a végén összeszedjük magunkat, és akkor kárba vész ellenségeinknek az elmúlt nyolcvanöt évben a földbedöngölésünkre tett minden kísérlete.

2005. július 2., Hídlap

Megszakítás