A nemzetpolitika álcája I.

Amikor 2002 tavaszutóján Magyarország maradékán ismét az immár a proletár internacionalizmus hirdetőiből a multinacionális tőke híveivé átvedlett kommunisták vették át a kormányzást (két párt színében), a nemzetpolitika, ha vállalkozás lett volna, azonnal csődöt jelenthetett volna.

De mivel a nemzetpolitika nem gazdasági társaság, nem is magánosítható, sőt el sem adható, hanem a nemzet egész közösségét szolgáló eszme, ezért a kormány alatt egyszerűen csak megbukott. Megbukott, mert megbuktatták a kormányfők – először Medgyessy, majd a biztonság kedvéért még egyszer Gyurcsány. Úgy viszonyultak ehhez az ügyhöz, mintha nem kormányfők lennének, hanem egy cég igazgatótanácsának az elnöke, amely tisztségben kötelező haszonnal felszámolni a cég fölöslegesnek ítélt üzemét. A kommunisták, ha magyarul beszélnek, úgy viszonyulnak a nemzethez-ehhez a nyakukba varrt melléküzemághoz -, mint patkány a patkányfogóhoz: utálják, főleg ha magyar.

 

Első csörtéjükben a státustörvényt nyírták ki, leginkább a nemzeti összetartozásra utaló részét. Nem is említve korábbi, még az ellenzéki padsorokból vezetett habzó szájú, veszett támadásaikat, melyekkel a magyarok ellen bőszítették Európa jelentős részét és a nemzet felét.

Amikor sikerült két vállra fektetniük a státustörvényt, néhány buzgó magyar, ki tudja kitől vagy kiktől irányítva, előrukkolt az állampolgárság ügyével, felkínálva a témát a posztkomcsik kormányának. Ha még nem sikerült eléggé belegázolni a nemzet velejébe, akkor itt az alkalom és az idő, tobzódhatnak. Kedv szerint és kívánságra szállítjuk a hozzávalókat.

A templomi rendtartás nem működik oly hibátlanul, mint ahogy működni kezdett ez a kínálat-kereslet-kapcsolatrendszer Patrubány és Gyurcsány között. Vélhetőleg nem a családnevük utolsó három betűjének furcsa összecsengése miatt. Az előbbi feladta a labdát, az utóbbi befejelte: és a nemzet hálóját megrezegtette a labda. További pontveszteséget kellett elkönyvelnünk.

Vigyázat szurkolótársak, már mínuszban vagyunk! A veszteségsorozatot csak akkor állíthatjuk meg, ha az ellenfél piros lapot kap – ha a bíró nem fütyül, „répát a bírónak”.

Amikor az újdonsült kormányfő 2004 októberében a sportminiszteri lólengésből belehuppant a miniszterelnöki székbe, az így szerzett székből amúgy frissiben rugaszkodott neki az állampolgárság ügyének. Ha ő nem is, de tanácsadói közül valaki már hallhatott valamit a szónoklattanról, ezért írták meg neki a propaganda szamárvezetőjét oly módon, hogy az állampolgárságra ugyan kiáltson harsány nemet – és nem csupán magyargyűlöletből, hanem azért is, mert az elszakított magyarok zöme zsigerileg kommunistaellenes, és nemcsak a proletár internacionalizmusból, hanem a nemzetközi tőkéből is elege van -, de azonnal, szinte egyazon mondatban kínáljon fel nekik látszólag sokkal többet: a nemzeti elkötelezettség programját, amely a szülőföldprogramból, szülőföldalapból, a schengeni határokon átívelő ki-be utazásról, a Magyarországon való letelepedés megkönnyítéséről szól. Ezen majd elrágódnak, talán majd Össze is vesznek-ez lenne igazán „nagggyon” jó.

Ez az őrület folyik hónapok óta Magyarországon és az elszakított nemzetrészek körében is – de talán 2006 tavaszán az akkorra remélt kormányváltással véget ér. De addig is, amit egyszerűen lehetne megoldani – az állampolgárság ügyét – az megoldatlan marad, a pótmegoldások pedig egyre több teret és időt foglalnak.

Emlékezzünk vissza röviden, hogy miként ellenezték a magyarországi kormánypártok a magyar állampolgárság jogfolytonosságának helyreállítását. A legfőbb indok úgy szólt, hogy tömegesen indulnának el az elszakított magyarok Magyarországra, ott letelepednének, felvennék az összes szociális juttatást meg egyebeket, elfoglalnák a szabad munkahelyeket, ezért az el nem szakított, tehát maradék magyar munkanélküli még munkanélkülibbé válna, a nyugdíjasoknak kimerülne a nyugdíjalapja, a gyereknevelési segély és a temetkezési támogatás egy csapásra elfogyna. Noha kezdettől arról volt szó, hogy az elszakítottak úgy válhassanak magyarországi állampolgárrá, hogy ne kellessen ott letelepedniök, mégis kiszámíttatott, hogy ha letelepednének, az több mint ötszáz milliárd forintjába kerülne az adófizetőknek – a magyarországi kormány pedig 2002 nyarától számítva három év alatt ötezer milliárd forint adósággal terhelte meg a magyarországi adófizetőket.

Látszólag tehát az nyugtalanította őket, hogy aki magyarországi állampolgárrá akar válni, az ott akar majd letelepedni. Es ezek a félig szerbbé, románná, szlovákká vált magyarul beszélő valakik (senkik) majd zabálni fognak a tányérjukból, és az orruk alá fognak büdösíteni, majd pedig a nemzeti oldalra szavazni. Hát ezt nem! – mondta ki a szentenciát a havi nyugdíját két hét alatt elköltő kádárjánosi magyar. De a véleményalkotásért nem ő hibáztatható, hanem a hangvillát kezében tartó, milliárdos miniszterelnök, aki miatt a havi nyugdíj is csak kéthetit ér.

Ugyanez a miniszterelnök, aki felpankálta a választókat a beözönlésre elszánt nyolcszázezer elszakított magyar vaklármájával, meghirdette a magyarországi állampolgárság megszerezhetőségének a megkönnyítését, csakhogy ennek az állampolgárságnak az a sajátossága, hogy kötve van a letelepedési engedélyhez – vagyis a beözönléshez. Ha tehát egy otthonához és elődei sírjaihoz tíz körömmel kapaszkodó elszakított magyar meg akarja szerezni a maradék ország állampolgárságát, erre pedig a történelmiség alapján joga van, hagyja el szülőföldjét! Igaz, hogy még így is vagy két évet kell várnia ügye elintézésére, de már nem kell letennie az állampolgári vizsgát. Lehet, hogy ez utóbbit a maradék-országiaknak kellene előírni, főleg a nemzetismereti kérdésekre kihegyezve.

Ezzel egy időben indították be a nemzeti vízummal és a magyar útlevéllel kapcsolatos szemfényvesztést, még kormánymegbízottat is kinevezve erre a célra, noha minden épeszű és átlagosan értesült ember számára világos volt, hogy ez is csak látszatmegoldáshoz vezethet. Ugyan megkönnyítheti a Magyarországra, azaz az Európai Unió tagországába való beutazást, de ha életbe lép a schengeni rendszer, azaz megszűnik az Unió belső határain az útlevélvizsgálat, ez a megoldás is érvényét veszti. Az utazás könnyítése, illetve szabaddá tétele is csak a szülőföld elhagyásának kényszere nélkül megszerezhető magyarországi állampolgársággal oldható meg egyszerűen és eurokonform módon.

Az állampolgársági és az idegenrendészeti törvény módosítása – noha csak látszatmegoldást jelent – „csont nélkül” ment át a parlamenten. Elsősorban azért, mert valóban megszüntetett néhány, emberi méltóságot sértő rendelkezést. De azért is, mert a nemzetileg elkötelezett pártok képviselői nem szavazhatnak a parlamentben olyan javaslat ellen – még ha az szemfényvesztés is -, mely akár egy lépéssel is közelebb vihet a nemzet egységé

nek a megteremtéséhez.

De nézzük, mit műveltek még e nemzetpolitikai álcák mögött?

(Folytatása a következő heti jegyzetben.)

 

2005. augusztus 13., Hídlap

Megszakítás