Kodály Zoltán és a szlovák államnyelvtörvény

Az egyik szlovák kereskedelmi televíziós társaság 2005 őszén képernyőre vitte a Való Világ szlovák változatát. Ez az alacsony szellemi színvonalú szórakoztató, esetenként gusztustalan és a közerkölcsöt is sértő, cinéma véritémódszerrel készült – nagy nézettségnek örvendő – műsor azonban, mely egyébként A. Attilának, 1968-ban Felvidékről Nyugat-Németországba emigrált magyar szülők gyermekének ötlete, elénk tárt néhány tanulságos helyzetet is, okuljunk hát belőlük.

Valószínűleg a titkosszolgálatok és a hadsereg pszichológusai is nagy figyelmet szentelnek az ilyen műsoroknak.

 

Nekem a figyelemre méltó ebben a pozsonyi változatban az volt, hogy már az adás legelején fellángolt az idegengyűlölet. A kiválasztottak között – akik közül szavazással hetente egy-egy kiesik a játékból – volt egy cigány és egy Szlovákiában élő spanyol. Mindketten fiatal férfiak. A tizennégy kiválasztott szereplő (kísérleti nyúl) közül elsőként a Deszperádó névre hallgató cigány fiút jelölték kiesésre. Ó, remélve, hogy vele szemben lehet némi esélye a bennmaradásra, ellenfélként lévai játékostársát választotta, egy középkorú férfit, aki – kiejtéséből és néhány nyelvtani hibájából ítélve – talán magyar származású. Annak rendje s módja szerint azonban a cigányt szavazták ki. Majdnem a szerint a képlet szerint történt, melyet e viccnek nehezen nevezhető, de akként terjesztett kérdés így fogalmaz meg : „Hallottad, hogy szombaton a borbélyokat és a zsidókat gázkamrába viszik?” – „A borbélyokat miért?”

A következő héten a spanyol került sorra. A játékban továbbra is részt vevő tizenhárom személyből legtöbben az „idegen” fiút javasolták kiesőnek. A tv-társaság közvélemény-kutatást is végzett. De a házban élő tizenkét kiválasztott többsége és a megszólaltatott kintiek is a spanyol fölött törtek pálcát, idegen volta miatt sértő szavakkal illették és becsmérelték őt. Az idegengyűlölet annyira fellángolt, hogy a tv-társaság nyilvánosan intette mérsékletre a résztvevőket a faj- és nemzetgyalázás büntető törvénykönyvi meghatározása értelmében. Ennek lett is hatása, mint az ugató kutyát bottal verő gazda esetében: a spanyol fiú győzött és folytathatta a „játékot”.

Ekkor jutott eszembe egy harmincnyolc évvel ezelőtti esemény, mely az akkori szlovák ifjúsági pártlap, a Smena egyik rajzolt viccével kapcsolatos.

Mellesleg a néhai pártlap rendszerváltozás utáni utódja a Sme nevű „liberális” lap, tulajdonosa és ideológiai szamárvezetőjének meghatározója azonos a rendszerváltozás előtti magyar nyelvű kommunista pártlapnak, az új Szónak mostani tulajdonosával. Az említett rajzolt vicc, mely az egykori ifjúsági kommunista napilap viccrovatában megjelent, arra utalt, hogy az 1960-as évek közepe táján az üzletek ajtaján fel kellett tüntetni, milyen nyelven tudnak beszélni a boltoskisasszonyok a vásárlókkal. Például „tökmagyar” helyen is ki kellett írni: „Beszéliink magyarul”. A viccelődés azonban sértőre sikeredett – lehet, hogy szándékosan. Kutya nyakába akasztott táblán ez a felirat volt: „Ugatok németül és magyarul”.

A felvidéki magyarok élő lelkiismerete, Fábry Zoltán, a német és a magyar nyelv és kultúra védelmében ezen élc miatt „Emberi hang” c. írásában emelte fel a szavát – nem kutyák nyelve az anyanyelvünk, nem kutyanyelven írt Goethe és Petőfi!

Fábry e karikatúra miatt leírt szavait mi, akkori fiatalok túlzónak tekintettük. Arra az esetre vonatkoztatva valószínűleg igazunk volt. De a lényeget tekintve Fábrynak volt igaza, hiszen egy évvel később, 1968-ban, a „prágai tavasz” idején Csehszlovákiának szlovákiai részében úgy lobbant fel a magyarellenesség, mint a benesi dekrétumok idején. A szlovák neofasiszták Csallóközön és Mátyusföldön át járkáló menetei olyan félelmet keltettek a magyarokban, hogy még több száz kilométerre onnan, Gűmtirben is bereteszelték emiatt az ajtókat.

Az ember emlékezete szűk. Egyre kevesebben emlékeznek a múltra, akár a negyven, akár a nyolcvan évvel ezelőttire. Kevesen tudják, hogy 1919-ben Pozsonyban gyári munkásokat lőttek halomra magyarokat, mert tüntettek az előkészületben lévő „imperialista” békediktátum, a trianoni ellen. A sortűz áldozatainak sírjait az 1960-as évek derekán – a „szociban” – egy megszüntetésre ítélt temetőben, a virágvölgyiben a szemem láttára ásták ki markológéppel. Persze, nem tudtam, hogy minek vagyok a szemtanúja, mert akkor már csak az idősebb korosztály emlékezett az áldozatokra és ismerte nyughelyüket. A temető helyén a szovjet partizánok emlékművét akarták felállítani – noha ezeket a vértanú munkásokat kellett volna az akkori ideológia szerint is, és kellene most is nekünk magyaroknak a nemzet hőseiként tisztelni. De végül is parkosították a volt temető területét, majd az 1970-es évek elején a „kofe-morozsnoje” nevű szovjet cég kocsmát épített a helyén, és a közelében azoknak a szlovák partizánoknak emeltek

emléket, akik közül néhányan a hegyekben bujkáló zsidókat vagy az őket mentő szlovák parasztokat adták fel az SS-egységeknek, és sokan a második világháború legvégén védtelen magyarokat, leventéket, sőt partizánnak jelentkezett magyar katonákat lőttek halomra.

A háborús állapotokra borítsunk fátylat, és gyászoljuk közösen az áldozatokat. De hogyan feledjük az ún. békeidőt, a múltat másoló jelent? Hogyan feledjük az időnként ismétlődő civil erőszakot és az állam terrorját, mely a második világháború óta 1995-ben másodszor torkollott olyan nyelvi imperializmusba, amelyet ezúttal méltán nevezhetünk kulturális fasizmusnak?

Amikor 1992-ben a szlovákiai parlamentben előterjesztették a hamarosan megalakítandó állam, Szlovákia alkotmányának tervezetét, a padsorokban ülő magyar képviselőknek sok okuk volt arra, hogy a zárószavazáskor ellene szavazzanak. Az egyik okot az adta, hogy az alkotmány egyedüli államnyelvként határozta meg a szlovák nyelvet, és ez azt jelentette és jelenti, hogy akinek nem anyanyelve a szlovák, másodrendű állampolgár. Az ebből származó feszültség azonban 1995-ben csúcsosodott ki, mert ekkor került napirendre az államnyelvről szóló töménytervezet.

Az igaz, hogy azóta sem érvényesítették minden területen ezt a törvényt, a hivatalos nyelvhasználatban azonban mégis az európai nyelvi chartával ellentétes helyzeteket teremtett, ám ez végképp nem izgatja az Európa Tanácsot – sem a Magyar Koalíció Pártját. Es valljuk be őszintén: hozzászoktunk nyelvhasználati jogaink korlátozásához

Legújabban egy szűk körű, de miniszteri és nagyköveti részvétellel megtisztelt, bensőséges esemény után döbbenhettünk rá, hogy a nyelvtörvény létező valôság. Kodály-emléktáblát avattak 2005. augusztus 28-án a zoboralji Csitáron. A táblára azonban csak magyarul írták rá a szöveget, de ez nem tűnt fel Szlovákia művelődésügyi miniszterének sem. Arról lehet vitatkozni, hogy ez a helybéli szlovákokra nézvést udvariatlanság volt-e vagy sem, de a márványtábla Kodály Zoltánnak állított emléket, és ezt így értelmezhette a miniszter is – hozzá tartozik egyebek közčitt a szlovák államnyelvről szóló törvény betartásának a felügyelete is -, egyébként a helyszínen tiltakoznia kellett volna a törvénysértés miatt. Helyette ezt egy Viliam Jablonický nevű ember tette meg, aki a tábla felirata miatt panaszlevelet küldött a táblaavatáson is jelen volt miniszternek. A hivatal szokatlanul gyorsan intézkedett. Megállapították, hogy Csitáron – két miniszter és egy nagykövet jelenlétében – törvényt sértettek, ezt pedig csak oly módon lehet jóvátenni, ha a magyar nyelvűvel azonos szlovák nyelvű emléktáblát is elhelyeznek az épület falán. A minisztérium utasítása parancs, ha nem tesznek neki eleget, akkor el kell távolítani a magyar feliratú táblát.

A minap Csallóközben, Nyárasdon jártam. A falu határában a mai napig áll egy emlékmű, felirata német nyelvű, és egy 1849. január 13-án ezen a helyen elesett császárhű alezredes emlékére állította annak idején a családja. Nem érdekes? Tisztán magyar vidéken, a magyar szabadságharcnak és Kossuthnak elkötelezett környezetben immár százötven éve senkit sem zavar ez, a halott ellenség emlékére készített, öntöttvas obeliszk.

De amikor írtam ezeket a sorokat, érkezett a hír, hogy 2005. november 5-én egy neonáci banda Pozsonyban fiatalok egy csoportját támadta meg, és az egyiküket halálra késelte, ketten pedig súlyos sérüléseket szenvedtek. A támadás oka – mint kiderült – a megtámadottak mássága volt.

Mindezek után egyetlen kérdésem van: ki lesz a győztes? A türelmetlenség vagy a türelem?

Kard vagy rózsa?

Én azért vagyok türelmetlen, mert még most sincs türelem!

 

2005. november 12., Hídlap