A demokrácia és a demokrata

Az utóbbi időben sokat emlegetjük némiképp átértelmezve Bibó Istvánnak egy híressé vált gondolatát: aki fél, az nem demokrata.

 

Való igaz, a félelem megöli a demokráciát, de az is igaz, hogy a félelem akkor hatalmasodik el rajtunk, ha érezzük vagy tapasztaljuk a demokrácia hiányát. Igaz ez a hitre vonatkoztatva is: akiben nincs hit, az könnyebben megfélemlíthető, mint egy hívő, de a hívő ember azért még félhet. Viszont a félelem hiánya nem elégséges feltétele a demokráciának. A félelemnélküliség vezethet vakmerőséghez vagy bátoríthat gaztettekre is.

Mi hát a demokrácia?

Van több meghatározása, illetve válfaja, kezdve a görög városállamok demokráciájával, abban a megválasztottak az čisszes szabad polgárnak tartoztak felelősséggel. Folytatva a késő középkori nemesi demokráciával – ebben a királyválasztó rendek gyűlései és az aranybulla záradékában foglalt ellenállási jog jelentették a hatalom korlátait -, eljutva a koraújkori rendi országgyűléseken át egészen a közvetlen, a képviseleti vagy az egyéni és közösségi jogokat biztosító, újkori alkotmányos demokráciáig – ide sorolható az alkotmányos királyság is.

Azonban mindegyik demokráciafajta a többség uralmának elve szerint működik, és ez önmagában nem túlságosan biztató körülmény a félelem eloszlatására. Főleg azért sem, mert a demokrácia fajtáinak kialakulásával párhuzamosan alakult ki a kapitalizmus is, az pedig a gazdaság és a pénz világát jeleníti meg. Ennek pedig semmi köze sincs a demokráciához, mert a lehető legnagyobb pénzhaszon elvén alapul, és bár lehet, hogy ennek az elvnek az érvényesülése sokak számára hosszú ideig kellemes, de végső soron kegyetlenebb, mint a biológiai létfenntartási ösztön. A „szocialista” vagy „népi demokráciának” sem volt köze a demokráciához, mivel egy sajátságos elvek szerint kiválasztódott csoport korlátlan hatalmának elvére épült, ez pedig lehetetlen lett volna zsarnokság és erőszak nélkül. De már az ehievezése, a „népi demokrácia” kifejezés is erre utal, hiszen a „demokrácia” szó szerint népuralmat jelent, a „népi demokrácia” hangzatú tautológia pedig a kommunizmust jelentette, a fasizmus osztálygyűlöleten alapuló testvérét.

Mi hát a demokrácia?

Ha a demokrácia népuralom és nem anarchia, és nem a pénz hatalmával, esetleg a gyűlölet eszközével sakkban tartott többség engedelmessége, akkor például alkalmas arra, hogy bármikor leváltsa a kormányt, vagy négyévenként új parlamentet válasszon.

Attól tartok azonban, hogy ez a lehetőség és a vele való élés önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki demokratává váljon, hiszen ez nem elegendő feltétele a félelemnélküliségnek.

Ezért a demokrácia legfontosabb feltételének – az imént említett külsőleges eszközök érvényesülésével – azt tartom, hogy véleményemért ne érjen semminemű megtorlás, szabadon toborozhassak híveket nézeteim támogatására, és a többség hatalma csak akkor fejeződjön ki, ha az állam működése ezt elkerülhetetlenné teszi. Szükséges teljesíteni azonban még egy feltételt: a vélemény soha ne irányuljon más, illetve mások ellen.

Ismeretes Churchillnek az a mondása, hogy a demokrácia rossz rendszer, de ettől jobbat eddig még nem talált ki az emberiség. Ez valóban igaz, de csak akkor, ha jók a szabályok. Ezért kockáztatom meg annak kimondását, hogy a demokrácia nem a gyakorlat rendszere, hanem az elveké. Aki csak gyakorlati rendszerként értelmezi a demokráciát, az nincs messze a hatalomelvűségtől, hiszen demokratikus úton létrehozható akár diktatúra is – az ilyen „demokráciánál” a „jó király” megléte esetén a modern abszolutizmus is jobb. A lényeg tehát az elvekben rejlik.

Jelenkori állapotunkkal kapcsolatban gyakran hangzik el az az érv, hogy a demokrácia rákfenéje a demokráciához még fel nem nőtt tömegek kiszámíthatatlansága. Talán korlátozni kellene a választójogot az iskolai műveltség szerint – mondják némelyek. Való igaz, a demokrácia választójogi szabálya szerint teljes jogegyenlőség és egyenrangúság létezik egy részeg és beszámíthatatlan honpolgár és egy egyetemi tanár között – az előbbi szavazata eldöntheti egy választás kimenetét, noha felelősségtudata az utóbbinak vitathatatlanul sokkal nagyobb. Mégsem lehet – a demokrácia szabályai szerint – a jogegyenlőséget törvénnyel korlátozni. Csakis a jogok gyakorlásáról való önkéntes lemondás jöhetne számításba, illetve a törvény adta demokratikus jogok gyakorlásának nyilatkozattal való vállalása jelenthetne elfogadható megoldást – azaz a tudatos választók kataszterének kialakítása. Ilyen kataszterek készítése elkerülhetetlen például az etnikai (nemzeti) kisebbségek önkormányzatainak megválasztására – e nélkül minden kisebbségi önkormányzati választás manipulálhatóvá válik. A magukat a demokrácia őreinek tekintő doktrinerek az általános és titkos választási elv alapján azonban elutasítják az efféle nyilvántartást,

mondván, hogy az a demokrácia csorbulásához vezetne, noha hiánya csak az üzleti szellemnek kedvez.

Egyre inkább terjed az a nézet, hogy tájainkon meg Európában nem demokrácia uralkodik, noha a demokrácia formai feltételei mindenütt megvannak. Ez a benyomás nem alaptalan, de nem a demokrácia hiányának nyomasztó érzéséből adódik, hiszen nem tudjuk, mi a demokrácia optimuma. Ez az érzésünk a rosszul működő, demokratikusnak mondott rendszerek láttán, megélésén alakult ki, és nem oktalanul.

Társadalmunk és közéletünk modernizálódása a formai és az alkotmányos demokráciák kibontakozásával egyidejű. Ennek európai kezdete a francia polgári törvénykönyv megalkotásának évére tehető, magyarországi rajtja pedig a reformországgyűlések idejére. De ahogy elbukott a maga idején a francia modernizmus, és majd száz évet kellett várni újjáéledésére, elbukott a magyar is, csak nagyobbat esett, noha a létra alacsonyabb fokán állt. De amikor a francia ismét kibontakozóban volt, a magyar ismét elbukott – ekkor 1918-at írtunk. De elbukott a német is, és a látszat ellenére elbukott a velünk szomszéd népek modernizálódása is. Hiszen a demokrácia megalapozása és kibontakozása a versailles-i békerendszer gyűlölettel átitatott talaján zajlott. Ezért a demokráciák torzói születtek meg és léteznek a mai napig. Ott is eltorzult, ahol nem következett be a bukás, mert azon népek politikusai tevékenyen hozzájárultak mások bukásához. Ok a lelepleződéstől tartva utasítják el az önmagukkal való szembenézést. Mi, magyarok ezt fokozottan így érezzük, mert az a meggyőződésünk, hogy a mi bukásunk volt a legnagyobb, és ha erre emlékeztetjük őket, és látjuk azok elzárkózását, akiket máig külső okozóinak tartunk, akkor ezt is a demokrácia hiányaként éljük meg.

Mi hát a demokrácia és ki a demokrata?

A demokrácia formai részét illetőleg ma már nincsenek kétségeink. Csupán a többségi elv, illetve a többség elvének korlátozhatósága vitatható, de nem az egyszemélyi uralom szempontjából, hanem az egyeztetésen alapuló demokrácia működtethetősége irányából, valamint a társadalom különféle, önállóan szervezett csoportjainak, a kisebbségeknek biztosítandó csoportjogok, autonómiák, azaz a hatalmi pluralizmus szempontjából. Ez a vita arról tanúskodik, hogy a demokrácia értelmezése nagyrészt ma is a haszonelvűségből és a hatalomgyakorlásból indul ki, nem pedig az elvek rendszerének működtetéséből, még kevésbé értékrendi szempontokból.

Ez a megállapítás válasz a kérdésünk másik részére: ki a demokrata? A Bibóra hivatkozó megállapítás – mely szerint demokrata az, aki nem fél – vitathatatlan, mert az egyén félelme, a hatalomnak a legitimitásának bizonytalansága, kérdésessége miatt érzett félelme, a társadalomban uralkodó félelmek korlátozzák a demokrácia érvényesülését, illetve ellehetetlenítik a demokráciát. Egy látszólag demokratikus úton megalakult kormányzat emiatt a többség diktatúrájává is válhat, a demokrácia külsőségeinek betartásával.

Az egyén esetében azonban nem csupán a félelem hiánya, hanem az elviség és az értékrend is döntő szerepet játszik.

Akiben nincs szeretet és együttérzési hajlam, és nincs szégyenérzet, hiába nem fél, nem válhat demokratává, sem a nemzet értékes tagjává. Akiben nincs őszinte szégyenérzet, soha sem lehet demokrata! Az a hatalom, amelyet ilyen emberek jelenítenek meg, visszaél lehetőségeivel. De szerencse, hogy demokráciában élünk, mert az ilyen hatalmat le lehet váltani – ha hamarább nem, négy éven belül. Ez a demokraták kötelessége egy demokráciában!

2005. december 26., Hídlap