Nagykarácsony

Volt egyszer egy karácsony, akkor még nem tudták róla, hogy az, de mi már csaknem két évezrede ünnepeljük. Megszületett Jézus, a megváltó, akinek a földi megjelenését akkor még nagyon kevesen tudatosították, de voltak, akik mégis izgalomba jöttek emiatt, és félelmükben ölettek.

Sejtjük, hogy miért gyilkoltatták le a csecsemőket. A világrajövetele utáni harmincharmadik évben pedig – e kort most krisztusinak nevezünk – őt, a megváltót feszítették keresztre. Ezzel a politikai gyilkossággal teljesedett be a messiási küldetés. Elgondolkoztató, hogy a názáreti jézus fölött, akit görögül Khrüsztosznak, azaz felkentnek neveznek, és akiről hisszük, hogy ő az Isten egyszülött fia, a zsidók az Atya nevében mondatták ki a világi hatalommal a halálos ítéletet. Ez ugyan nem karácsonykor történt, de törvényszerű, hogy megszületése emléknapján eszünkbe jut a halála is, hiszen a földi pályafutás ívének ez a két legbiztosabb pontja.

 

Karácsonykor ugyan nem a halálra, leginkább a jóra, szépre, kellemesre, boldogítóra illik emlékezni, de a szegénység, elesettség, hajléktalanság, elhagyatottság látványa, mellyel a nagyobb városokban nap mint nap, tehát karácsonykor is találkozunk, nem hagyja felhőtlenül ünnepeinket sem. Mert szegénységet okozni bűn, és a bűnnel együtt élni felháborító.

Vannak bizony rossz karácsonyi emlékeink.

Heródes parancsa az első ilyen. De életünk során hány szomorú karácsonyt kellett végigszűkölnünk? Ha katonasírokat vagy az elesettekre emlékeztető szobrokat, obeliszkeket, kopjafákat, táblákat látok, melyeken nevek sorjáznak, elsőként mindig az jut eszembe: ugyan milyen lehetett az utolsó karácsonyuk ezeknek a politika által tőrbecsalt áldozatoknak?

Nekem is van egy tudat alatti háborús karácsonyi emlékem, 1944-ből, amikor még az édesanyám szíve alatt éltem gondtalan életemet, amikor családunk a feldíszített fenyőfa helyett az akasztottak gépfegyver-ugatástól hangos erdejében menetelt, mentve a vissza nem adhatót. Azóta mind a mai napig elviselhetetlen nekem a puskaropogás, nem tudok fegyvert fogni.

Még az érintésétől is a hideg szél jár át.

A börtönkarácsonyaim viszont nem a halálra emlékeztetnek, hanem a rosszakaratra és az emberi gonoszságra, ám egyszersmind arra is, hogyan lehet legalább egy rövid időre szebbé varázsolni a börtöncella zord falai között az életet. Mert lehet! Akár egy kedves emberi szóval, mely az ott szokásos durvaság hátterén sokkal elevenebben hangzik. Szokatlanul.

Az egyik börtönkarácsonyomat másodmagammal töltöttem cellatársammal, akit azért vágtak sittre, mert fel akarta robbantani a szovjet hadsereget dicsőítő emlékművet. Ha sikerül neki, ott pusztul, mert olyan rövid gyújtózsinórt használt. Szerencséjére az erős szél miatt még a gyufája sem gyulladt meg. A rendőr, aki letartóztatta őt, magyarázta el neki, hogy mi történhetett volna, ha sikerül a robbantási kísérlet.

A cellatársam káromkodva mesélte ezt a történetet, mert az őt letartóztató rendőrt ugyanolyan hülyének tartotta, mint a nagyanyját, aki mindig imádkozott és templomba járt. „Te is olyan vagy?” – kérdezte tőlem, mert estefelé, amikor otthon a karácsonyfát állja körül a család, Jézusról beszéltem neki, születése történetét, a három király hódolatát, a szent család menekülését meséltem. Egyre feszültebben hallgatta. Aztán Istenről beszélgettünk, arról, hogy bentre foglaltatik minden, amihez hasonlatosak szeretnénk lenni. E törekvés jegyében telik egész életünk. A fiú elnémulva hallgatott, és fokozatosan áhítatszerűség jelent meg addig kifejezéstelen arcán. Villanyoltáskor csak annyit mondott: „nekem erről még soha senki nem beszélt”. „Szüleid sem?” – kérdeztem. „Nem ismertem őket. Elhagytak.”

Nem elhagyni! Ez volt édesapám utolsó karácsonyának üzenete. A fát díszítettük, ő pedig kénytelen volt leülni, mert összeszorult a szíve. Ez akkor egyre gyakrabban történt meg vele, már egy éve, azóta, hogy az államrendőrség megszállta szüleim házát. Mikor szívének szorítása alábbhagyott, körbeálltuk a karácsonyfát, megfogtuk egymást és ennyit mondott: „ha meghalok, ne hagyjátok magára édesanyátokat, és ne hagyjátok el egymást”.

Ez karácsony igaz üzenete.

2005. december 14., Hídlap