Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(2002. április 14-étől 18-áig)
Mintha készülődne valami 2006 áprilisának elején a maradék Magyarországon. Olyasmi, mint 1918 őszén.
Ki gondolta volna akkor, hogy az akkori készülődésből egy miniszterelnök lemészárlása fog bekövetkezni, felszámolják az ország védelmi erejét egy hadügyminiszterré ütött alkoholista besúgó rendeletével, valamint a IV Károly által kinevezett, nyúlszájú gróf révén idegen kézre adják a nemzet és az ország ingatlan vagyonát. Végül – szabadrablással – idegenek és kommunisták bitorolják el az ország és a nemzet fölötti hatalmat.
Mindebben nem az a meglepő, hogy léteztek ilyen érdekek, hanem az, hogy akadtak hozzá együttműködők a nemzet soraiból.
E nemzetromboló érdekek megvalósításához a tettestársak a liberális (a Károlyi-féle) és a kommunista (a Kun-féle) körökből verbuválódtak. Lehet azonban, hogy eszmei hovatartozásuk kiemelése esetleges és megtévesztő. A liberalizmus és a kommunizmus (nem a bolsevik) addig inkább értékrendet és eszmét jelentett, éppen csak akkor vált a hatalmi harc legfőbb mozgató erejévé. Mégis, miért működtek ezek a csatornák már akkor ahhoz hasonlóan, ahogy most? – mintha már akkor is egyvalamely hatalmi érdek szolgálatában álltak volna! – Eszközként mindenképpen.
Lehet, hogy nagy időugrásnak látszik az a csaknem kilencven év, amely elválaszt bennünket attól a kortól, de ettől az ugrástól válik – az emlékképeim sorában – érthetővé a közelmúlt néhány eseménye.
Az egyik a 2004 novemberének végén zajlott népszavazási kampány, melynek tétje egyrészt a kórházak, tehát az ember legfontosabb létérdekéhez kötődő egészségügyi intézmények magánosítása volt, másrészt a nemzet újraegyesítése. A kórházak esetében a Gyurcsány-kormány nem baloldali, hanem globalista álláspontot képviselt – félre akarta tolni az akadályt a kórházak eladásának útjából. A nemzettel kapcsolatban pedig kommunista és neoliberális állásponton volt: a határokon belül maradottaknak semmi közünk a nemzetnek az államhatárokon kívül rekedt tagjaihoz, sőt még ezen is túlmenve, csak gyalázatosnak minősíthető módon viselkedett: a nemzet egyik részét ráuszította a másikra. Még véletlenül sem állt egyik kérdésben sem a szociáldemokrácia szolidaritást hirdető álláspontján, noha az MSZP-ről folyton-folyvást azt állítják vezetői, hogy szociáldemokrata párt.
Károlyiról, Kun Béláról meg Szamuely Tiborról miért éppen 2004. december ötödike jut eszembe? Talán azért, mert hozzájuk is, december ötödikéhez is idegen érdekek képviselete és a nemzetárulás kapcsolódik! Ebből a szemszögből megítélve még érthetetlenebb, hogy a FIDESZ-MPSZ-KDNP a 2006. évi magyarországi országgyűlési képviselő-választás első fordulójában alulmaradt. Többen hisznek a nemzetárulóknak? Vagy megszűnt a nemzet természetes önvédelmi cselekvőképessége?
De mi történt az MDF-fel? Eladta magát, vagy annyira átalakult, hogy a túloldalra került? Dávid Ibolya Antall Józsefet szemérmetlenül elődjének nevezi, de ő már nem tiltakozhat ez ellen, ám az életműve a bizonyítéka annak, hogy ez hamis állítás. Ennek a pártnak a mostani magatartása is azt igazolja, hogy az MDF vezetőinek semmi közük a Lezsák- és az Antall-féle MDF-hez. Nem ártana, ha ezt tudnák a rá szavazó polgárok is. Nem ártana, ha tudnák, hogy az MDF-re leadott szavazataikkal az MSZP-t és az SZDSZ-t erősítik, meg Dávid Ibolya sajátos érdekeit.
Ki ez a nő?
Mintegy tíz évvel ezelőtt (talán 1996-ban) a szavazatszámláló és mandátumvizsgáló bizottság elnöke volt az MDF Országos Gyűlésén. Akkor a küldöttek harsány éljenzésben törtek ki annak hallatán, hogy az MDF és a FIDESZ összefog. O már akkor is szorosra zárta ajkait. Két évvel később, amikor az MDF elnöke egyik alapítója, Lezsák Sándor volt, és sikerült elnyerni a FIDESZ-nek, a kisgazdáknak, a kereszténydemokratáknak és az MDF-nek annyi szavazatot, hogy megteremtsék a nemzeti erők kormányzáshoz szükséges többséget, ő kapta meg az igazságügyi tárcát. Feltételezhető, hogy már akkor is megbízatást teljesített.
Miért?
Mert nem a győzelemtől volt felajzva. Nem a közös kormányzási siker lehetőségét vizsgálta.
Az 1998-as választási siker után levelet írtam Orbán Viktornak, Lezsák Sándornak és Surján Lászlónak. Mindhármuknak felvetettem azt a kérdést, hogy miként látják a nemzeti és keresztény oldal egyesítésének a lehetőségét. Az írásbeli válaszok udvariasak voltak. De volt egy szóbeli is!
1998 nyarán vagy kora őszén Pozsonyban járt a magyarországi kormány igazságügyi minisztere, azaz Dávid Ibolya. Neki ugyan nem írtam levelet, de midőn a felvidéki magyar pártok egyesítése után többedmagammal találkoztam vele Magyarország pozsonyi külképviseletén, megkérdeztem tőle, hogyan viszonyul a magyarországi keresztény nemzeti politikai erők összefogásához. Válasza nem kitérő volt, hanem egyértelmű. Kereken visszautasította egy nagy keresztény nemzeti irányultságú párt kialakításának a gondolatát. Mintha már akkor készült volna későbbi, illetve mostani feladatára, hogy ő és pártja legyen egyik eszköze a történelem megismételhetőségének.
Mint tudjuk, az őszirózsás forradalom és a vörös terror volt az oka annak, hogy a trianoni tragédia elkerülhetőségének vagy enyhíthetőségének sajnos még a reménye is szertefoszlott. Félő, hogy éppen most van kialakulóban az a politikai helyzet, amelyben végleg szertefoszlik annak a reménye is, hogy az egész nemzetre kiterjeszthető terveket alkossunk és valósítsunk meg.
Az első világháború után a trianoni döntést diktátumként, kívülről
kényszerítették ránk. Most, nyolcvanhat évvel később saját magunk akar
juk ezt – végérvényesen – szentesíteni?
2006 áprilisában