Választási naplóm – negyedik rész

(2006. április 19-étől 23-áig)

Vasárnap este kilenckor a szavazólapok 98%-ának összeszámlálásával beigazolódott, amit előre lehetett sejteni: Magyarországon megőrizte hatalmát a posztkommunista, globalista-neoliberális kormány. Ilyenkor minden demokrata azt teheti, hogy tudomásul veszi a többség akaratát, és sok sikert kíván a győztesnek – vagy kivonul az utcára, mint például két évvel ezelőtt Kijevben a narancsos forradalomkor, és addig tüntet, niíg meg nem hátrál a Moszkva-barát ellenfél. (Mikor, melyik magatartás tekinthető példásnak, azt Washingtonban és Brüsszelben döntik el, vagy másutt, és a szerint határoznak mindkét előbbi helyen is. De jaj azoknak, akiket elmarasztalnak, vagy akik hagyják magukat elmarasztalni. Róluk – nem is olyan régen – még Moszkvában hozták az ilyen véleményalkotó döntéseket.) Mily véletlen, hogy nemcsak akkor, Kijevben, de most, Magyarországon is egy moszkovitával (fináncmoszkovitával) – akit éppen Gyurcsánynak hívnak -, vele szemben kellene védelmezni a demokráciát és a nemzetet.

Tudjuk, hogy térségünkben minden parlamenti választáskor, tehát amikor a központi hatalom megszerzéséért folyik a küzdelem, csupán találomra vagy a szavazatvásárlók áldozataként szavaz a szavazópolgárok egy része, meggyőződés nélkül. Egyetlen indokuk a „csak”. Ok a nép hangja, mert ők dönthetik el a végeredményt. A választók egy része azonban pártra szavaz – részint tudatosan, részint tehetetlenségből -, más része pedig a programira. A felnőttek jelentős hányada nem szavaz senkire és semmire, mert nem hisz senkinek és semmiben. Ezen magatartások szerint az állampolgárok közösségét kocsmatöltelékekre, „lakosokra”, népre és

nemzetpolgárokra lehet osztani. Elég nehéz azonban meghatározni, hogy

az állampolgárok – mint jogalanyok – közösségében hol a határ a tömeg

ember és a polgár között. És még nehezebb megállapítani, hogy a választó

polgár mikor kezd a nemzet tagjaként viselkedni, vagy mikor marad alatta

ennek a minőségi szintnek.

Az országgyűlési képviselőválasztás – voltaképpen pártválasztás – nem eléggé jó alkalom ezeknek a határoknak a megrajzolására, noha megvannak a határvonalak. Ezek azonban olyanok, mint a melegedő kocsonya és a leves közötti átmenet. A párt ugyanis nem érték és nem cél, csupán eszköz vagy keret – olyan, mint az állam. A levesben az íz és a táplálék, a pártban a program és a tevékenység, az államban pedig a mindenkit – egyént és közösséget – pártatlanul szolgáló jogrend fenntartása és fejlesztése az érték.

Ha nem lett volna Magyarországon 2004. december 5-én az elszakított nemzetrészek tagjainak adandó állampolgárságról szóló törvény megalkotásáról népszavazás, még nehezebb lenne a dolgunk – legalábbis ami a tisztánlátást illeti. E népszavazás alkalmával ugyanis a magyarországi választópolgárok nem pártokra szavazhattak, hanem egy nemzeti cél elérhetőségéről, illetve elérendőségéről. Akkor eléggé világossá vált, hogy a választásra jogosultaknak mekkora hányada mozgósítható a nemzetért és a nemzet ellen. De az is egyértelmű lett, hogy a társadalmat szervező politikai és civil erők közül melyik hol áll.

A nemzet – gondolhattuk addig – nem pártkérdés. A „komcsiban” félig hatalmi, félig ideológiai ügy volt, de mindkét szempontból a nemzet tönkretétele volt a cél. A nemzethez való kötődés pedig a politikai rendszerrel ellenkező meggyőződés volt. A kommunizmus bukása után azt reméltük, hogy helyreáll a rend. De kiderült, hogy rosszul gondoltuk, mert megmaradt a nemzettel kapcsolatos előítélet és a nemzetellenes érdek. Pontosabban: az derült ki, hogy a rendszerváltozással született pártok közül melyikhez áll közelebb a nemzet, a nemzet egysége és melyik követi az előtte ránk kényszerített nemzetellenességet.

Az elmúlt években, de főleg december 5-ével nyilvánvaló lett, hogy a posztkommunista és a neoliberális párt, az MSZP és az SZDSZ elutasítja a nemzet egységének eszméjét, mert gondolatilag csak az eszme alagsori és földszinti magasságáig: az országlakó és az állampolgár fogalmáig jut el – valószínűleg ilyen a választóinak a többsége is. Ennek szemléltetésére idézem az egyik ilyen magyarországi választó, fedőnevén „Dózsa György” zavaros mondatait az április 19-én nekem írt leveléből: „De azért megkérdezem öntől, milyen jogon próbál beleavatkozni a mi Magyarországi életünkbe. Az a tény, hogy egy nyelvet beszélünk – etimológiailag – Az égvilágon semmire sem jogosítja fel, önt, és méltó padtársát Bugár urat…” (…) „Itt az anyaországban családok bomlanak fel, testvérek nem beszélnek egymással, mert két ország van egy ilyen kicsiny népközösségen belül. Mindezek tetejében önök, író úr, megpróbálnak beleszólni, beleavatkozni a mi belső ügyeinkbe, sorsunk fordulatában. Mi jogon, és hogyan van merszük ehhez. Mert egy nyelvet beszélünk? Ez semmire sem jogosít!…”

Ettől az embertől és egy olasz nevű budapesti grafomántól kaptam korábban is ilyen tartalmú leveleket. Nem válaszoltam nekik, de komolyan vettem őket. Nem miattuk, hanem a leveleikben leírt társadalmi kórkép miatt. Ők is szociológiai bizonyítékai annak, hogy az egész Kárpát-medence társadalma beteg, halálosan beteg, és rajta élősködik a nemzetellenes politika. Hiszen a Magyar Televízió műsorvezetője sem tud különbséget tenni a nemzethez tartozás és az állampolgárság között, illetve nem tudja, hogy a nemzet mennyivel több, mint az állampolgárság. A Kossuth Rádió riportere sem érzékeli ezt a különbséget, egyébként Duka Zólyomi Árpádot, az örmények genocídiumát vizsgáló európai parlamenti bizottságnak a vezetőjét – aki etnikailag is és politikailag is magyar – nem nevezte volna szlovák képviselőnek. De miért csodálkozunk ezen? Nem tudja ezt Gyurcsány Ferenc sem, akire Magyarországon a többség szavazott. De a szlovákiai parlament néhány szlovák kormánypárti képviselője sem tudja – akikkel a Magyar Koalíció Pártja egyazon koalícióban kormányoz-, hogy a magyar az magyar, és nem magyarul beszélő szlovák.

A 2006. évi magyarországi parlamenti választások végeredményét én tehát nem pártpolitikai szempontból, hanem a választók társadalmi tudata, nemzeti tudata és a kereskedelmi televíziók műsorai, valamint a bevásárlóközpontok által kialakított tömeglélektani beidegződések tükrében értelmezném. December ötödike óta láthatjuk, hogy a magyarországi társadalom még nem épült fel a kommunizmus által ejtett sebesülésből, és a rendszerváltozás óta rázúduló szellemi és árupiaci zagyvaságokkal szemben még nem alakult ki a védekezési rendszere. Ebben a helyzetben nagyobb az esélye a nyerésre egy posztkommunista globalista pártnak, mint bárki másnak, hiszen – ezt illene tudnunk – a kommunizmus a globalizmusnak csak egy válfaja, Gyurcsány pedig ebben a két iskolában felnevelkedett szendvicsember. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne ennek fölébe kerekedni. De ha egymás mellett egy vásári kikiáltó és egy hegedűszólista szerepel, nem kétséges, hogy a vásári hangulat harsánysága elnyomja a hegedű hangját – hacsak a hegedűs nem kap egy jó hangerősítőt, és meg nem tanítják az iskolában mindenkinek, hogy az Örömódának nem pusztán a hangzása más, mint a rikkancs hangjának. Nem kétséges, hogy Magyarországon már vagy négy éve megtorpant a rendszerváltozás folyamata, és posztkommunista hatalmi restauráció nyomult a helyére. Annak reménye, hogy újra folytatódhat a nemzet modernizálódása, egy időre szertefoszlott.

2006. április 23., Hídlap