Szülőföldünk gazdasági megtartó erejét kell erősítenünk

A beszélgetést Oriskó Norbert készítette, megjelent a Szabad Újságban, 2006. május 10-én

Duray Miklós évtizedek óta gyakori szereplője, sokszor inkább célpontja a felvidéki magyar közösséggel kapcsolatos híreknek. A rendszerváltozás előtt a kommunista hatalom közellenségként tartotta őt számon. Szókimondása, igazságkeresése, megvesztegethetetlensége és nemzete iránti elkötelezettsége miatt sokaknak ma is útjában van. 1989 után valamennyi parlamenti választáson – öt alkalommal – képviselői mandátumhoz juttatták őt választópolgárok. A Magyar Koalíció Pártja (MKP) ügyvezető alelnökével, a párt választási listájának 4-es sorszámú képviselőjelöltjével az után beszélgettünk, hogy ismét nevétől volt hangos a szlovákiai sajtó.

– Közlekedési kihágás és párthatározat állítólagos megsértése miatt került az elmúlt hetekben a médiák kereszttüzébe. Az előbbivel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy nem zárja ki a szervezett rosszakarat lehetőségét sem, viszont nem tartja megalapozottnak az utóbbi vádat, mely szerint – az MKP képviselőjelöltjeire és tisztségviselőire vonatkozó tilalmat megszegve – beavatkozott volna a magyarországi választási kampányba…

– A pozsonyi autós, rendőrség általi, „üldözésemmel” kapcsolatban a kitervelt szándékosságot természetesen csak lehetőségként, illetve feltételezésként említhetem, de nem alaptalanul. Tény, hogy az incidensnek furcsa, sajátos velejárói voltak. A gépjármű, amely követett, egy komáromi, rendszámú civil autó volt, és – legalábbis kívülről nézve – nem rendőrségi. Abból, hogy a tetejére szerelt bójával leadott fényjelzésekkel villogott rám, nem következett, hogy meg akar állítani vagy meg kellene állnom, hiszen kb. két és fél kilométernyi úton követtek, tehát ennek közlésére a gépkocsiban ülőknek több lehetőségük is adódott volna, sőt egyszer álltunk is egy­máshoz elég közel. Egyébként sem szoktam megállni civil autóknak, mert nem tudhatom, hogy a benne ülőknek nincs-e sanda szándékuk. Az is tény, hogy az utóbbi hónapok eseményei egyeseknek okot szolgáltathattak arra, hogy engemet nehezen védhető helyzetbe próbáljanak sodorni. Ami pedig a párthatározatot, azaz a „megszegését illeti, a magyarországi nemzeti erők összefogására kérő nyílt levelet írtam alá több becsületes magyar emberrel a Felvidéktől Ausztráliáig, ez azonban nem azonos a magyarországi kampány­ban való részvétellel, és ezt a párt elnöksége sem minősítette annak. Azt viszont sajnálatos ténynek tekintem, hogy néhányan a párt élvonalbeli poli­tikusai és szakemberei közül ennek pont az ellenkezőjét cselekedték, vagyis nyilvánosan támogatták a magyarországi kormány kampányát, de ezt senki sem hányta a szemükre.

– Voltak más „autós” kellemetlenségei is?

– Volt néhány. A parkolóhelyen az autómat többször úgy rongálták meg, hogy céljuk csak a kocsi utazásképtelenné való tevése lehetett. Így volt ez az egyik, Brüsszelben tartott sajtótájékoztatóm alkalmával is. Volt, hogy kivésték a kocsim szélvédőjét, ám az autóból – noha játszi könnyedséggel megtehették volna – semmit sem vittek el. Egyszer az út menti árokba kény­szeríttették a gépkocsimat. Egy évvel ezelőtt Pozsony és Budapest között az M 1-es autópályán óriási sebességgel mellém szegődött egy fekete Mercedes, majd oldalazva elém vágott és szándékosan nekiment a kocsim elejének. Csak a lélekjelenlétemen és sok éves gépjárművezetői tapasztalatomon múlott, hogy nem futottam fel a pályát szegélyező acél szalagkorlátra. Le kell kopognom: harminchat éves gépkocsivezetői pályafutásom alatt, csaknem két millió kilométerrel a hátam mögött saját hibámból egyszer sem kevered­tem balesetbe, és soha még karcolásom sem esett.

– Az elmúlt két évtizedben önt mintegy húsz, nemzetközi szinten is tekinté­lyes intézmények által adományozott díjban, elismerésben részesítették. Ezekről összesen nem írt annyit a szlovákiai sajtó, mint erről a közlekedési incidensről. Egyszer például az Uj Szó egy napon három önt bíráló cikket is megjelentetett. Minek véli ezt a sajátos figyelmet?

– Ez nem új keletű dolog, az elmúlt években hozzászoktam, hogy ez a szlovákiai magyar napilap az én nevemet főleg negatív összefüggésekben említi. (A lap egyik jegyzetírója – egy dunaszerdahelyi, volt kommunista talpnyaló -, akinek különböző patkányirtói kapcsolatai vannak, whiskytől mámorosan csak káromkodások közepette ejti ki a nevem.) Most támad­ható felületet mutattam nekik, és hiéna módjára lecsaptak rám. De így volt ez az előző magyarországi parlamenti választások előtt is, mikor felszólaltam a Fidesz Kossuth téri rendezvényén. A körülötte csapott hisztéria néhány agyficamban szenvedő, MKP-közeli fullajtár által összeszervezett 90 szlová­kiai magyar értelmiségi nyílt levelével csücsosodott, akik közül többen nem is tudták, hogy pontosan mihez adták a nevüket. A véresszájúak akkor úgy gondolták, hogy leszámolhatnak velem, nyilván most is ezt remélték. Tudom, most is vannak olyan, a közéletben és a sajtóban szereplő felvidéki magyarok, akik még a kommunista rendszer óta gyűlölnek engem, mert tőlem döbbentek rá saját gyávaságukra vagy gerinctelenségükre. Persze kér­dés az, mi a jobb: ha ír a sajtó az emberről, még ha elfogultan is, vagy ha min­dent elhallgat? Mint ahogy annak idején történt, mikor még prágai képvi­selő voltam, és az Uj Szót tudósító újságírót utasították, hogy az én parla­menti tevékenységemről és az Együttélés képviselőinek a munkájáról ne számoljon be. Ha az utókor történészei az Uj Szó alapján fogják megírni a felvidéki magyarság történelmét, igencsak deformált képet fognak rólunk rajzolni.

– Orbán Viktor a magyarországi választások után azt mondta, tudomásul kell vennie, hogy sokaknak az útjában áll. Majd fel is sorolta, hogy kiknek. Kiknek állhat az útjában Duray Miklós?

– Orbán Viktor azért áll útjában sokaknak, mert a nemzet iránt elköte­lezett politikus. Ha elkövet egy hibát, azt felnagyítják, ha nem követ el hibát, akkor kitalálnak ellene valamit. Esetemben sem én vagyok a fontos, hanem a célkitűzéseim, illetve a magatartásom, hogy mennyire vagyok képes a céljaimért kiállni. Tehát nem is annyira neveket, hanem irányzato­kat, szemléleteket látok az ellenem intézett támadások mögött. Nemcsak azoknak lehetek útjukban, akik egyéni ambíciójuk, karrierjük, anyagi érde­keik kerékkötőjét látják bennem, hanem azoknak is, akik bizonyos nemzet­közi hálózatokhoz tartoznak. Tudjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság már sok évtizede kiszemelt célpontja azoknak, akik ezt a térséget birto­kukba akarják venni. Hogy céljukat elérjék, a magyarság szervezettségét, összefogását kell gyengíteniük. Ez most nem tatárjárás, török dúlás. A had­viselés most más – politikai, pénzügyi, tömegtájékoztatási, államigazgatási – módszerrel zajlik. Tulajdonképpen ezért került sor már a trianoni döntésre is. Csak végig kell néznünk a felvidéki magyarság történetén, azon rombolá­sok sorozatán, melyeken évtizedeken keresztül végigment – gazdasági, tár­sadalmi, nyelvi, politikai és ideológiai síkon egyaránt. Tévedés azt hinnünk, hogy ezek csakis a kommunizmushoz kötődtek. Jelen volt ez már annak hatalomra jutása előtt, és jelen van a bukása után is, csak a megnyilvánulá­sai változnak. Annak, hogy 1995 és 2001 között 8%-kal csökkent a szlová­kiai magyarság létszáma, nem csak demográfiai okai vannak, ez a társadalmi elgyengülésünkből is adódott, hiszen vele gyengült a szülőföldünk megtartó ereje is. Nem véletlen az sem, hogy egész Szlovákiában sehol sincs olyan nagy munkanélküliség, illetve gazdasági kiszolgáltatottság, mint a magyar­lakta területeken. Komoly gond ez, hiszen a széthullás állapotához vezetheti a felvidéki magyar közösséget. De persze vannak, akik számára ez nem gond, hanem cél.

– Mit lehetne a tenni a kedvezőtlen folyamat megállítása érdekében?

– Most az előrehozott parlamenti választások sikerére kell összpontosí­tanunk. Sokat jártam az egyes faluközösségeket, általában azt kellett megál­lapítanom, hogy az emberek nagyon el vannak keseredve. A megyei válasz­tásokkal kapcsolatban szerzett tapasztalatok is egyértelműen arra utalnak, hogy a felvidéki magyarok körében a csalódottság érzése kezd elhatalma­sodni, ez pedig fokozatosan legyűri az eddigi összetartozás-érzést.

– Milyen figyelmeztető jeleket tapasztalt az elmúlt években?

– Az első gondot az jelenti, hogy a tömbben lakó magyarság területén már 2002-ben kezdett fogyni a magyar pártot választók száma. A másik gond, hogy az európai parlamenti képviselőválasztás alkalmával az összesen kb. 430 ezer magyar választóból csak 92 ezret tudott az urnákhoz szólítani a párt. A harmadik gond a 2005. évi megyei képviselőválasztás alkalmával jelent meg. Kiderült, hogy a korábbiakhoz képest sokkal kisebb arányban

mozgósíthatók a magyar választók. A Csallóközben és a vele határos, mátyusföldi területen mintegy 40%-kal kevesebben vettek részt a megyei képviselőválasztáson, mint az országos átlag, a Garam vidékén pedig legke­vesebb egyharmaddal maradt el az MKP eredménye a lehetségestől. Van tehát tennivalónk bőven.

– Mivel lehet az elkeseredett embereket a választási kampányban megszólí­tani?

Megszólítani sok mindennel lehet, a kérdés inkább az, mire figyelnek oda? Egy választási kampányban a lehető legképtelenebb dolgokkal is meg szokták szólítani a választópolgárokat. Nagy baj lenne, ha abban keresnénk az egyetlen mozgósító erőt, hogy „azért szavazzatok ránk, mert magyarok vagyunk!”. Nyolcévnyi kormányzati munka után ez kevés, nem lehet ele­gendő az érzelmi alapon történő mozgósítás. De az sem elegendő, ha az elmúlt nyolc év néhány eredményével állunk ki a választók elé. Szerintem most az őszinteség lenne a legjobb kampánystratégia.

– Az MKP elnöksége úgy döntött, az ön fényképét nem használják a kam­pány során, sem a plakátokon, sem az újsághirdetésekben. Mi a véleménye erről? Részt vesz ennek ellenére az MKP kampányában?

– Nem vitatom, hogy amikor konfliktusba kerültem a rendőrséggel, valóban gyorsan hajtottam. Ez annak is a következménye, hogy munkám során havonta átlagosan 5000 kilométert teszek meg sofőrként, ez időben kifejezve – ha betartanám mindenütt a sebességkorlátozást – egy napi nyolc órát dolgozó ember félhavi munkaidejének felelne meg. Azt az álláspontot is elfogadom, hogy ha valaki kihágást követ el, még ha mentelmi joga van is, legyen valami következménye. Ezért ezt a döntést nem veszem zokon. Egyébként négy éve sem voltam ott a nagy plakátokon. De a kampány nem csak ebből áll, vannak még szervezett nagygyűlések és lakossági fórumok is. Ahová hívnak, oda elmegyek. Ahogy eddig is tettem, nemcsak a választási kampányokban, hanem folyamatosan.

– Milyen eredménnyel lehetne elégedett az MKP? A célt a százalékos arány­ban, vagy a szavazatok számában kell kitűzni?

– Mindkettő egyaránt fontos. A választások tétje egyrészt az, hogy hány parlamenti mandátumhoz jut a párt. Ezt a százalékos arány dönti el. Ezen múlik, hogy kormányerő lesz-e az MKP vagy sem. De a képviselők szá­mától függ az is, hogy ha esetleg kormányzati szereplő lesz megint, a koalíció játékszerévé válik-e a párt vagy sem. Ha nem tudjuk a súlyunkat megőrizni, szűkülni fog érdekérvényesítési lehetőségünk, és az eddig kiharcolt eredmé­nyeink is veszélybe kerülhetnek. Másrészt, ha az MKP szavazatainak a száma lényegesen csökkenne, az – még kedvező százalékos eredmény elérése esetén is – komoly gondot jelenthet a társadalmi legitimitásunk szempont­jából. Ha egy pártnak lassan, de biztosan csökken a társadalmi támogatott­sága, azaz elfogy körüljötte az éltető levegő, előbb-utóbb kérdésessé válik lét­jogosultsága is. Ezért sem tekinthető véletlennek vagy ellenséges megnyil­vánulásnak az az egyre többet hallható vélemény, hogy változásra van szükség az MKP-ban a felvidéki magyarság bizalmának kiérdemlése végett. Négy éve elmondhattuk, hogy a felvidéki magyar választópolgárok döntő többsége az MKP-t választotta. Nagyon fontos, hogy ezt a jövőben is meg­tartsuk, noha több közvélemény-kutatás szerint Szlovákiában a rendszer­változás óta most lesz a legkisebb részvétel.

– Egyik korábbi interjúnkban a komáromi magyar egyetemet nevezte az MKP legnagyobb stratégiai sikerének. Ha az MKP ismét kormányerővé válik, mit lehetne még hasonló szintű célként kitűzni, azaz a kormányprogramba ültetni?

– Szlovákia jelenlegi jogrendjéből eredeztethető, hasonló szintű straté­giai tettre nincs mód. Tehát a jogrend bővítésére, módosítására kell töre­kednünk, hogy abba a felvidéki magyarság szempontjából fontos új törvé­nyek kerüljenek be. Többek között olyan törvények, melyek révén elérhet­nénk a közművelődésünkkel, oktatásügyünkkel, nyelvhasználati jogainkkal kapcsolatos, a most véget érő kormányzati ciklusban is kitűzött, de sikerre nem vitt céljainkat is.

– Az MKP politizálása terén mit tart a legszükségesebb újításnak, függetlenül attól, hogy kormányerő lesz-e a magyar párt az elkövetkező négy évben vagy sem?

– Módosítanunk kell a párt felépítésén, működésén, hogy közelebb kerüljünk a választópolgárainkhoz. Egy középtávú pártprogramot kellene kidolgoznunk, mely többek között arra irányulna, hogy annyira erősödjenek meg társadalmilag és gazdaságilag a régióink, hogy legyenek képesek önálló életet is élni. Ezt fő célunkként kellene megfogalmaznunk, mert a felvidéki magyarság számára csak így biztosítható szülőföldünk megtartó ereje, azaz az itthon, magyarként való megmaradásunk.