Cérna Gézáról a Magyar Rádióban

Megjelent Duray Miklós mesekönyve
Forrás: Magyar Rádió
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy geológus, aki szülőföldje ásványvizeiről akart könyvet írni. Az a könyv szomorú véget ért. A geológusnak is rosszra fordult sorsa, de végül mégis született egy könyv. Mesekönyv gyerekeknek, vagy inkább felnőtteknek? A könyvnek, amelynek címe: „Csillagszilánk és tövistövek”, most második, gyönyörűen illusztrált kiadása jelent meg Somorján.

– Duray Miklós: – Hát az a geológus már nem létezik, aki ásványvizekről meg gyógyvizekről akart írni, és az az időszak elmúlt, végleg elmúlt. Ám a mesék megmaradtak, amelyek az ismeretterjesztő szakkönyv helyett jelentek meg, és úgy látszik, hogy a mese az örök, csak az élet változik körülöttünk. Én örülök annak, hogy mesét írtam, és végül is nem az ásványvizekről és a gyógyvizekről írtam meg a könyvemet. De ez egy kényszerhelyzet volt, mert az ismeretterjesztő szakkönyvnek a jegyzetanyagát annak idején az állami rendőrség, a csehszlovák titkosrendőrség elkobozta tőlem, lefoglalta egy házkutatás alkalmával. Viszont a mesék érvényét, nos, legalább azt nem tudták kivenni a fejemből. Arról ugyanis nem szólt jegyzet. És ebben a nehéz időszakban, amikor szinte nap mint nap kihallgatásra kellett járnom a rendőrségre – meg amikor állandóan attól kellett rettegni, hogy jön egy újabb házkutatás, és követtek az utcán, megfigyeltek és lehallgattak -, hát ekkor születtek meg ezek a mesék. Kicsit talán tükrözik is annak a kornak a hangulatát, de annyira átalakítva, hogy sajnos a mai korban is minden bizonnyal újraidézhetők ezek a hangulatok.

Valamikor az iskolában úgy tanultuk, hogy a mesébe vetíti a nép azt a vágyát, hogy győzzön a valóságon, ahol nem tudott győzni, és felnőttként is azért szeretjük a meséket, mert annak a hőse megvalósítja mindazt, amit mi saját magunk nem tudunk. Ez olyan mese?

– Minden mesében van valami emberfölötti. Attól válik igazán mesévé egy mese, hogy olyasmit is meg tudunk benne tenni, amit talán földi emberként nem, de hát ez a vágyaknak a területére tartozik és mi ilyen vágyakkal állandóan tele vagyunk. Gondoljunk csak vissza arra, hogy hányszor szoktunk olyat álmodni, hogy repülni akarunk. Velem egyszer megtörtént, hogy álmomban átéltem a repülés csodálatos élményét. Csak aztán felébredtem.

Czérna Géza álombeli figura? Nem, ő a valóságban mozog.

– Ezeknek a meséknek szinte minden egyes szereplője – nemcsak a főszereplője -, megtalálható a valóságban is, csak a mű összességében van az a kicsi többlet, mint a valóság.

A meséktől elvárjuk, hogy jó vége legyen, hogy győzzön a főszereplő, akibe saját vágyainkat vetítettük. Itt jó a vége?

– Kérdés az, hogy mit tekintünk jónak. Nem úgy végződik, mint az amerikai filmtörténetek, ahol mindig a jó győz. Itt tulajdonképpen fordítva, a jó bukik el, de megmarad a remény csírája. Ha az emberből a reménység vesz el, akkor vége van.

Hallgassunk meg egy részletet a meséből, Korbuly Péter előadásában.

– Korbuly Péter.: – Végül megérkeztek az öregek is. Ekkor már az asztalra került a szilvapálinka is. Ezzel hitelesítettük hazatérésemet. Majd felállt a legöregebb palóc és megkérdezte:
– Tudod-e Czérna Géza miért hívtunk haza?
– Tudom. Bajban van a nép, elfogyott az ereje.
– Bizony így van, de kevesebb ez a valóságnál.
– Vissza kell hoznom a mosolyt az emberek arcára?
– Vissza bizony, de kevesebb ez a valóságnál.
– Újra kell tanítanom az embereket a szeretetre?
– Bizony újra, de kevesebb ez a valóságnál.
– Meg kell lelnünk ismét az éjszakai álmok nyugalmát?
– Meg bizony, de kevesebb ez a valóságnál.
– Akkor vissza kell állítani a szavak hitelét.
– Bizony vissza, de kevesebb ez a valóságnál.
– Az akarat szabadságát kell újra teremteni – szólt egy magányos hang.
– Azt bizony, de ez is kevesebb a valóságnál.
– Akkor mit kell még tennem mindezeken kívül? – kérdeztem.
– Népünk emlékezetét és méltóságát kell megmentened Czérna Géza – mondta az öreg palóc. Ezt fenyegeti a legnagyobb veszély. Ki akarják vágni népünk égig érő fáját, a pocsonyi óriás bükköt. Ha elpusztul a fa, mi is meghalunk, mert abban van népünk múltja és jövője. Ki merészelné ezt megtenni? Azok, akik lehervasztották a mosolyt arcunkról, akik kiszívták erőnket, akik elüldözték embereinket, akik elvették javainkat, akik korlátozták szabad akaratunkat, akik kiverték fogainkat, akik kivágták erdeink legszebb fáit, akik kihúzták talpunk alól a földjeinket, akik betiltották anyanyelvünket, akik nap mint nap megaláznak bennünket – nézett szigorúan a szemembe, mondván, mintha mindezt nem tudnám. Gyengék lettünk, nem tudjuk megmenteni a fát – fogta szinte a könyörgőre az öreg csapatának másik szóvivője. Én elég erős vagyok ehhez, azt hiszik?
– Te erős vagy, mert a mi lelkünk ereje és a mi akaratunk is benned van – mondta egy hátrább álló öreg palóc.
– Te olyan erős vagy, mint a dal, melyet, ha egy helyütt elfojtanak, másutt újra kél – kiáltott fel valaki a kendős asszonyok közül.
– Ha te fogod őrizni a fát, a mi erőnk is visszatér – jelentette ki erélyesen az öregek szóvivője.
– Akkor vállalom, ha belepusztulok is – mondtam csökönyösen, de kétségbe is esve amiatt, hogy ide jutottunk.
– Nem pusztulnod kell Czérna Géza, hanem őrködnöd és emlékeztetned, ez a Te feladatod.
– Vállalom, amit reám szabtak – válaszoltam nekiveselkedve, de ekkor már inkább az alázat kerített uralmában.
– Tudod-e Czérna Géza, hogy ezt senki sem fogja Neked megköszönni – kérdezte az öreg.
– Nem várok köszönetet.

(„Csillagszilánk és tövistövek”, Duray Miklós mesekönyvének egy részlete.)