Trianonban kezdődött Közép-Európa új történelmi időszámítása

(„A békeszerződének és nemzeti közösségek Európában” című konferencia nyitó előadása. Magyarok Világszövetsége, 1995. június 1.)

Tisztelt Konferencia, Hölgyeim és Uraim!

Az elmúlt évtizedekben – nyilvánvaló politikai megfontolásból – a szovjet történészek és kelet-közép-európai kollégáik egy új kormeghatározást vezettek be a történelemtudományban. Megteremtették a legújabb kor fogalmát. A korszak kezdetét az 1917-es esztendőtől, az ún. nagy októberi szocialista forradalom kitörésének évétől számítják.

Politikai és tudományos vita tárgya lehetne, hogy mennyiben volt megalapozott ez a kormeghatározás, mennyire volt tudományosan helytálló a történelmi újkor további szakaszolása, és mennyire elfogadható egy ilyen új szakkifejezés bevezetése. A történettudósok is bizonyára rövid időn belül egységes álláspontra jutnak ebben a kérdésben, hiszen a felvilágosult politológusok már régen megállapították, hogy az 1917-es bolsevik puccs ugyan átmenetileg megváltoztatta a történelem folyását, de inkább egy zsákutcába torkolló, gyötrelmekkel teli kitérő kezdetét jelentette, mintsem egy új kor nyitányát.

De talán mégsem alaptalan a történelmi újkor huszadik századi szakaszának elkülönítő megjelölése. Az új kor ugyanis a Krisztus utáni második évezredet záró században valóban a korábbi évszázadoktól eltérő módon köszöntött ránk. Ezzel összefüggésben azonban nemcsak az értékromboló bolsevik diktatúrára gondolok, hanem főleg az első világháborút lezáró békeszerződésekre, amelyeknek egyikét a háború győztes hatalmai Trianonban kötötték Magyarországgal.

 

Új korszak kezdete?

Ha a legújabb kort valóban a huszadik század elejétől számítjuk, akkor – meggyőződésünk szerint – ezt az új időszámítást ezzel a békekötéssel kell kezdenünk, hiszen következményeként alapvető változások álltak be Európa, de főleg Közép-Európa történetében.

Az első világháborút lezáró békeszerződésekkel, elsősorban a Versailles-ban és a Trianonban megkötött szerződéssel a győztes hatalmak olyan politikai folyamatot indítottak el Közép-Európában, amely alapvetően átrajzolta a térség 1686 utáni, valamint az 1815-ben megerősített képét. Ennek kapcsán nem csupán arra kell gondolnunk, hogy olyan új államhatárokkal szabdalták keresztül-kasul Közép-Európát, amelyek addig soha sem voltak, és oly módon, ahogyan addig „véglegesnek” tekintett határokat Európa történelmében még nem alakítottak ki. A békecsinálók cselekedeteit a térségen kívüli – sőt helyidegen – hatalmi érdekek érvényesülése határozta meg. A békesugallók vezéreszméje pedig a bosszú volt.

A trianoni békeszerződés éppen ezen okok és indítékok miatt különbözteti meg egyértelműen a korábbitól Közép-Európa újkori történelmének ezt az 1920-ban kezdődő szakaszát. Trianonban és Versailles-ban a bosszú fogalmaztatta meg a békeszerződés szövegét, és a bosszú vezette mindazokat, akik ezt a korszaknyitó okmányt kikényszerítették.

Azért is elhatárolható ez a történelmi időszak az újkor korábbi évszázadaitól, mert a közép-európai új államhatárok megrajzolásának hátterében olyan nemzeti vágyak és olyan nemzeti térfoglalási szándékok húzódtak meg, amelyeknek nem volt természet adta fedezetük. A létrejött új államok ugyanis nem olyan természetes úton alakultak meg, ahogy a történelem során addig alakultak országok. Nem a hagyományos módszerrel, amely szerint egy nép a saját erejével, népességi súlyával elfoglal egy területet, azt megtartja és belakja, majd – akár az állatok – körbejelzi életterét, amelyre létéhez szüksége van – vagyis fennhatósága alá veszi természetes lakóterületét.

Az első világháború után nem ilyen természetes rendező elvek szerint jöttek létre az új államok, hanem idegen hatalmak fedezetével, és idegen erők kölcsönvételével. Ennek következtében a békeszerződés nem békét teremtett, hanem két táborra osztotta Közép-Európát: a győztesek és a legyőzöttek egymással szembenálló táborára. A győztesek a legyőzöttekkel szemben olyan jogosítványokat kaptak, amelyekkel visszaélhettek, és ezt meg is tették. Ez az erőszak nyomta rá a bélyegét Közép-Európa első világháború utáni történelmére. Ez gerjesztett olyan viszonyokat Közép-Európában, amelyeknek következményeként az egyik nép egy harmadik hatalmat igyekezett vagy kényszerült felhasználni fenyegető eszközként a másikkal szemben, igaza vagy megszerzett előjogai védelmében. Ennek a torz helyzetnek lett egyik következménye a fasizmus, majd Közép-Európa, később pedig az egész európai kontinens s végül csaknem az egész világ kiszolgáltatottsága a nácizmusnak – az első világháborút lezáró békeszerződés revanstermékének. Ezt követően pedig a kommunizmusnak, amely hatalmi rendszer a második világháborút lezáró, a korábbihoz hasonló elvek szerint végrehajtott nemzetközi rendezés „jóvoltából” tudott teret nyerni.

Az első világháborút követő békeszerződések szelleme hozta ránk azt a szörnyűséget, amely a második világháború folyamán több mint 50 millió ember életét követelte, majd milliókat szolgáltatott ki a sztálinizmusnak és az egypárti diktatúráknak. Az első világháborút lezáró békeszerződések megfogalmazói és kikényszerítői az igazi háborús bűnösök Európában.

 

A felszabadulás eszméje a leigázás szolgálatában?

A trianoni békeszerződéssel és az új közép-európai országok kialakításával egy új eszme került a politika előterébe: a nemzetek önrendelkezési joga. Ez a valóban demokratikus eszme azonban a gyakorlatban nem teljesedett ki. A propaganda ugyan nem győzte eleget hangoztatni, ám az új államok létrejöttekor és az új államhatárok meghúzásakor már nem kapott kellő hangsúlyt.

Ez utóbbi két esetben főleg a politikai érdekek érvényesültek, ami a torzulási folyamat további szakaszát indította el. Leplezni kellett ugyanis, hogy az önrendelkezés eszméje a gyakorlatban csupán a politikai célok függvényeként és nem a szomszédos nemzetek közötti valóságos nemzeti és népi erőviszonyoknak megfelelően valósult meg. Emiatt a valóságot hozzá kellett igazítani az eltorzult igényekhez. A nemzetek önrendelkezési jogának semmibe vétele miatt olyan látszatot kellett kelteni, hogy minél később derüljön fény a jogsértésre. Ez esetben azonban már nem, vagy csak részben lehetett külső erőre támaszkodni. Az új államok viszonylag szabad kezet kaptak ahhoz, hogy politikusaik korlátlanul érvényesíthessék hódítással motivált fantáziájukat, hogy megtalálják és alkalmazzák azokat az eszközöket, amelyekkel szerzeményüket saját elképzeléseikhez idomíthatják.

Ez a törekvés további teret nyitott a bosszú különböző formáinak, és végképp elhintette a rosszhiszeműség, a revans és a kölcsönös bizalmatlanság szellemét.

A nemzetek önrendelkezési jogának torzan megvalósuló eszméje és a valóság közötti ellentmondást csak egy módon lehetett enyhíteni vagy megszüntetni: ott, ahol a győztes hatalmak által szavatolt új államhatárok szembetűnően nem estek egybe az etnikai határokkal, az államhatárok megváltoztathatatlanságának biztosítása mellett az etnikai határt különböző módszerek alkalmazásával az államhatárhoz kellett igazítani.

 

A valóság átalakítása

A sztálini természetátalakítás rémeszméjéhez hasonlítható etnikai határmódosítás módszereit a trianoni békeszerződés megkötése után Közép-Európában kezdetben három országban, Jugoszláviában, Romániában és Csehszlovákiában alkalmazták, majd a Szovjetunió hatalmi befolyásának erősödése és érdekterületének kiterjedése után még szélesebb körben.

A módszer egyszerű volt: fel kell számolni azokat a nemzetrészeket, amelyek léte bizonysága volt annak, hogy a trianoni békeszerződés megsértette az önrendelkezés elvét. Ha pedig a bizonyítéktól nem lehet rövid úton megszabadulni, akkor ugyanezt különböző bonyolult és időigényes módszerek alkalmazásával kell elérni.

A két világháború között még nem találtak rá arra a szörnyű mechanizmusra, amellyel el lehet tüntetni az új államokhoz csatolt népcsoportokat, nemzetrészeket. Ezért – úgymond – humánus módszerekkel kísérelték meg a fokozatos felmorzsolásukat. E módszerek közé tartozott e nem kívánatos nemzetrészek kultúrájának és nyelvhasználatának korlátozása, iskoláinak bezárása, létbizonytalanságának „megteremtése”. Sőt olyan eszközöket is alkalmaztak, amelyeket akár demokratikus beavatkozásnak is lehetett tekinteni. Ilyen volt a két világháború közötti Csehszlovákiában a magyar földbirtokok államosítása és egy részük felosztása a nép között. Népen ez esetben kizárólag cseheket (morvákat) és szlovákokat értettek. Magyarok nem kaphattak földet. A szétosztott földeken további állami támogatással létrehozták az új földtulajdonosok új településeit, beékelve őket az egységes magyar településrendszerbe. Az új települések létesítése szintén az etnikai határ módosítását szolgálta – amit napjainkban, a XX. század utolsó évtizedében akár az etnikai tisztogatás egyik módozatának is nevezhetnénk.

A trianoni békekötés egyik leglélekrombolóbb következménye az volt, hogy az elszakított magyarság többé nem érezte magát otthon a szülőföldjén, és megrendült a hagyományos hazatudata.

Trianonban azonban még nem fogalmazták meg a győztes hatalmak által létrehozott új államok területéhez csatolt magyarság fizikai felszámolásának mikéntjét.

A versailles-i bosszú által sújtott legerősebb nemzet – a német – revans-révületében azonban időközben megtalálta a másfajúak szisztematikus elpusztításának módját is, ami a második világháború különlegesen kegyetlen jellegét adta meg. Ezen a módszerességen felbuzdulva és a pusztítás szellemétől hajtva tervelte ki később – a háború végén – a második világháború győzteseinek egy része az etnikai tisztogatás nem háborús módozatait, a nürnbergi zsidóellenes törvényekhez hasonló magyarellenes jogfosztó törvényeket, a kollektív bűnösség vádját törvénnyé tevő „Beneš-dekrétumokat”, a jogfosztás végrehajtásának módját és a szülőföldről való kiűzetés ördögi ötletét.

Így lett Közép-Európa „legújabb korának” történelme „három nemzedék szenvedésének kora”.

 

Trianon lélektani következményei

Az embert – ha életben marad – létfenntartási ösztöne átsegíti a fizikai gyötrelmeken. Csak a lelki sérülések maradandók. Ez érvényes a magyar nemzetre is. Trianon óta mélyül bennünk a tudathasadásos állapot. Azóta vagyunk zavarban, ha Magyarországot említjük, mert hirtelen nem tudjuk, melyik országról beszélünk: az 1918 előttiről vagy a Trianon utániról. Trianon óta vannak kétségeink afelől, hol a hazánk. Hiszen 1918-ig magyar hazán a történelmi Magyarországot értettük, de azóta melyiket nevezhetjük így: a csonka országot, vagy az új államokat? Felcserélődött bennünk a haza, a szülőföld és az otthon fogalma. Ezek a történelmi, érzelmi és erkölcsi töltetű fogalmak 1918-ig egy politikai egység megjelölésére vonatkoztak, amely azóta felbomlott. Zavarban vagyunk, ha meg kell jelölnünk, hová tartozunk. Zavarunkat leplezendő kitaláltuk a kettős kötődést: az egyetemes magyarsághoz is tartozunk, meg azokhoz az országokhoz is, amelyeknek állampolgárai vagyunk. És kitaláltuk a szellemi hazát, mondván: haza a magasban.

Vajon lehetséges ez? Ha egy hazánk sincs, lehet-e akkor egyszerre több is? És hová tartozunk tulajdonképpen? Kérdezzük meg a Trianon után Magyarországon kívül rekedt, szülőföldjükön őshonosként élő magyarokat: ha labdarúgó-mérkőzést néznek, és az egyik csapat magyar, kinek szurkolnak? Válaszukból statisztikailag ki lehetne mutatni, hogy a Trianon után Magyarországon kívülre szorult magyarság zöme érzelmileg hova tartozik. Az őszinte válaszok esetén meglepő adatokhoz jutnánk, amelyek alapján sokkal könnyebb lenne megmagyarázni érzelmeinket, és megválaszolni a folyamatosan feltett kérdést: mit akarunk?

Mert állandóan ezt a kérdést szegezik a mellünknek. A napokban a budapesti Határon Túli Magyarok Hivatala közösen szervezett egy konferenciát az amerikai Project on Ethnic Relation szervezettel. A konferencia nyugati, de főleg amerikai résztvevői többször is nyomatékosan megkérdezték: hogyan tudjuk elmondani, hogy mit akarunk, mik az igényeink, és mi az elképzelésünk önmagunktól, jövőnkről? Valóban olyan nehéz megérteni, hogy a több millió magyar, akit a trianoni, majd a párizsi békeszerződés szülőföldjével együtt más ország határai közé kényszerűtett, miért vette békésen tudomásul ezt a helyzetet? Nehéz felfogni, hogy a trianoni tragédia által sújtott magyarság nem fogott fegyvert szomszédai ellen? És még ennél is érthetetlenebb, hogy ez a több millió magyar ennek ellenére magyar akar maradni?

Valószínűleg nehéz megérteni mindezt, mert az ilyen vagy hasonló helyzetbe jutott nemzetrészek többnyire fegyvert fogtak önmaguk védelmében, vagy legalább robbantásokat követtek el, hogy felhívják magukra a figyelmet. A magyarok ezt nem tették. És békességóhajtásunk láttán nehéz megérteni, hogy szellemi képességeink teljes birtokában mégis miért ragaszkodunk ennyire a nemzetünkhöz. Nehéz megérteni, mert a XX. század Nyugat-Európájában vagy Amerikájában alig van rá példa, hogy a nemzetek tétlenül nézték volna a rajtuk esett sérelmeket. Nyugat-Európában a polgári nemzetfejlődés befejeződése után a dél-tiroli német ajkú osztrák lakosság és a finnországi svédek kivételével egy nemzet sem jutott olyan helyzetbe, mint a Kárpát-medencében élő magyarság egyharmada.

Azért is nehéz egy nyugat-európainak felfognia a mi helyzetünket és magatartásunkat, mert a kontinens azon térségében más volta nemzetállamok fejlődése. A nyugat-európai államokban a nemzetállam nem jelent mást, mint a középkori állam fokozatos átalakulását a polgári nemzet államává. Közép-Európa keleti felében az egyetlen ilyen fejlődésívű állam a történelmi Magyarország volt, amely azonban éppen a nyugat-európai hatalmak hozzájárulásával szűnt meg. Közép-Európa Trianon utáni új országaiban a nemzetállam merőben mást jelent: a többségi nemzet politikai hatalmának nemzetelvű diktatúráját a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek fölött – azaz nemzeti kizárólagosságot. Így talán érthetővé válik: a magyarság trianoni traumáját nem az váltotta ki, hogy a nemzet egyes részei különböző államok területére kerültek. A magyar nemzet fejlettségének abban az állapotában jutott a szétdaraboltság sorsára, amilyen állapotban a francia vagy a német nemzet volt a trianoni döntés idején. Ez okozta a trianoni traumát, és ennek a helyzetnek a háromnegyed évszázados fennmaradása folyamatossá tette a traumatikul állapotot.

Nehéz elképzelni, hogy az előbb említett nemzetek békességgel eltűrnék, hogy egyharmad részük idegen uralom alá jusson – hiszen a németek is nehezen viselték a második világháború utáni kettéosztottságukat, és az első adódó alkalmat kihasználták az egyesülésre. Parlamenti képviselőként és pártpolitikusként gyakran vagyok szlovákiai magyar választóim körében. Amikor késő estébe nyúló beszélgetéseink során magunk közt maradunk, s nem hallgathat bennünket idegen fül, megkérdezik: meddig marad ez így, mikor változik meg a helyzetünk?

 

Van Trianonnak ellenszere?

Hetvenöt éve létezik a trianoni trauma, tehát a ma élő legfiatalabb nemzedék lelkületére is befolyással van. Olyan, mint egy örökletes betegség, amelyről sokszor csak válsághelyzetekben veszünk tudomást. Ellenszerét nekünk kell megtalálnunk, ezt senki nem teszi meg helyettünk. Azt biztosan tudjuk, hogy valamiféle anti-Trianont nem vagyunk képesek létrehozni – ezt tekintsük evidenciának. Akkor pedig új módon kell politizálnunk.

Az egyik mód: a követő módszer helyett a helyzetteremtő politika.

A másik: egy olyan új nemzeteszme megfogalmazása, amely a jelen valóságából indul ki. Olyan nemzeteszmét kell megfogalmaznunk, amely a kulturálisan egyetemes, de politikailag szétdarabolt magyar nemzet egészséges létéhez szükséges. Ha valóban létezik a magyarság kulturális egyetemessége, akkor erre lehet alapozni egy új nemzetkoncepciót.

Az egységes nemzeti keret megalkotásában az a kulturális egyetemesség a meghatározó, amelynek köszönhetően a Budapesten, Kolozsvárott, Kassán vagy akár Los Angelesben élő magyarok ugyanazt a magyar irodalmat és történelmet ismerik, ugyanazt a magyar nyelvet beszélik, és érzelmileg ugyanahhoz az eszmei hazához kötődnek.

Az új nemzetszerkezet kialakításában azonban a nemzet politikai szétdaraboltsága a meghatározó. Annak, hogy a magyar nemzetrészek különböző országok területén élnek, van egy következménye: az adott politikai feltételek között, különböző idegen politikai közegekben kényszerülnek bekapcsolódni a társadalmi folyamatokba. Vagyis ahány nemzetrész, annyi eltérő szocializációs folyamat.

A kulturálisan egyetemes, de politikailag szétdarabolt nemzet azonban egy olyan szubszidiáris nemzetszerkezet kialakulásának alapfeltételeit teremti meg, amelyben a vertikális irányt a kulturális egyetemesség jelenti, a horizontális kiterjedést pedig a különböző politikai közegekben félő nemzetrészek föderalisztikus egymáshoz kapcsolódása.

Ennek az új – nemzetileg egyetemes, politikailag föderalisztikus – nemzetszerkezetnek viszont feltétele, hogy a magyarság legerősebb Gömbje, Magyarország védőhatalmi státust szerezzen a szomszédos államokban élő magyar közösségek fölött. Ugyanakkor át kell alakulnia a szomszéd országok belső szerkezetének is: a nemzetállami elképzeléseket nemzetileg föderalisztikus szerkezetnek kell felváltania.

Ha Trianon után háromnegyed évszázaddal a magyarság szükségét látja a nemzeti szerkezetváltásnak, akkor erre csak az imént felsorolt tényezők figyelembevételével kerülhet sor. A Magyarországon kívüli magyar közösségekben – Erdélyben és a Felvidéken – már történt néhány elméleti kísérlet egy ilyen új szerkezet felvázolására a társnemzeti elképzelés körvonalazásával. Nem biztos, hogy ez lesz az a megoldás, amely túljuttathat bennünket a trianoni traumán. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy amíg tart a traumatikus állapot, és a helyzetünk a sérelmeink felemlegetésére kényszerít bennünket, semmivé válhat a jövőt kereső ember számára legfontosabb cél: a társadalom és a nemzet építése. Ha erről megfeledkezünk, akkor fölöslegesen foglalkozunk a múltunkkal és az orvoslásra váró sérelmeinkkel is, mert nem lesz, aki élvezze törekvéseink eredményét.

Vagy mégsem így lesz? Lehet, hogy nem volt igazam, amikor bevezető mondataimban így fogalmaztam: ha a legújabb kor valóban a XX. század elején kezdődött, akkor azt a trianoni békekötéstől kell számítani? Lehet, hogy ezzel a megállapítással én is ugyanúgy tévedtem, mint a legújabb kort meghatározó szovjet és kommunista történészek? A kommunista rendszer csupán tengernyi szenvedést hozó történelmi kitérő volt. Bukásával a társadalom és a politikai élet fokozatosan visszatér a megszokott kerékvágásba. Trianon következményeinek egy része is megsemmisült már, éppen a kommunizmus bukásával párhuzamosan. Valamikori végeredményként úgyis csak az maradhat meg belőle, ami Trianon nélkül is létrejött volna.