A rossz múltnak ne legyen folytatása

(Nyugati Magyarság, 1997. június 11.)

Minden aranyszabálynak van határa. Ha nem így lenne, akkor a „minden rosszban van valami jó” profán bölcsesség is korlátlanul lenne igaz, és mindig tudatosan a rosszat választanánk a biztosan bekövetkező parányi jó miatt. Márpedig akárhonnan is vizsgáljuk az 1920. június 4-én Trianonban a békecsináló hatalmak és a maradék Magyarország két ismeretlen „politikusa” által aláírt béke-szerződést/diktátumot és következményeit, mindeddig nem lehetett bennük fellelni semmi jót. Történelmi távlatban szemlélve még a kedvezményezettjei is legalább annyi kárt szenvedtek, mint hasznot. Hiszen a hitlerizmus, a II. világháború, a sokmilliónyi ártatlan ember elpusztítása, a sztálinizmus és a kommunista hatalmi rendszer közép-európai kiterjedése, majd a bukása utáni zűrzavar részben közvetlenül, részben áttételesen Trianonhoz (Versailleshez), Trianon szelleméhez vezethető vissza. Közvetlenül ebből eredeztethető az első világháború utáni több mint félmilliónyi magyar exódusa Erdélyből, Felvidékről és Délvidékről, majd a második világháború után a „csehszlovákiai” magyarok kálváriája: a szülőföldről való elűzetése, széttelepítése, kitelepítése, a település szerkezetének szétverése és a lassú fojtogatása a mai napig.

Nem lehet Trianontól elvonatkoztatni a felvidéki magyarságnak az 1947-1949 közötti meghurcolását, amelyet a hivatalosan lakosságcserének nevezett kitelepítés alatt szenvedett el, ami az akkori Csehszlovákia főbenjáró bűnei közé sorolható etnikai tisztogatásnak volt a része. Az úgynevezett lakosságcsere megkezdésének 50. évfordulóján érdemes felidézni két parasztember történetét, akik természetes ésszel gondolkodva, nem értvén a politikusok elferdült észjárását megpróbálták saját természetes eszük szerint elrendezni ügyeiket és a világ folyását.

Az egyik, az akkori Csehszlovákiában élő kitelepítésre ítélt magyar volt, a másik Magyarországon élő, szintén kitelepítésre ítélt német-sváb ember volt. A csehszlovákiai magyar családot a sváb helyére kellett volna elhurcolni szülőföldjéről, a svábot pedig valahová Németországba – íme hogyan működött a hitleri és sztálini rendcsinálás démona a „békecsinálók” zsigereiben.

Egy kora hajnalon a Garam-menti magyar paraszt, elkerülve a határőrök figyelmét, átladikozott a Dunán és elindult megkeresni a budai hegyek között meghúzódó sváb faluban azt a német gazdát, akinek a helyére kellett volna telepíteni az ő családját. Még le sem áldozott a nap, amikor megegyeztek abban, hogy hülye a világ, de ha nem, a politikusok biztosan hülyék, mert ha sem a magyar paraszt, sem a német gazda nem akarja elhagyni szülőföldjét, akkor miért kellene áttelepülniük. Ezért egyezséget kötöttek, hogy mindketten maradnak.

A német abban reménykedett, hogy ha a magyar azt mondja, nem akar elmenni hazulról és nem akarja elfoglalni az ő házát, akkor neki sem kell elmenni. A magyar pedig azt hitte, hogy ha a német megmakacsolja magát és nem hagyja el a portáját, akkor őt sem kényszerítik az eltelepülésre. Ma már sokszorosan tudjuk, hogy tévedtek. Sok millióan estek áldozatul a kiűzetésnek és sokszázezren a lakosságcserének. A természetes ész logikája nem tudta legyőzni a bélsárral szennyezett agyak észjárását.

Most, ötven év távlatából emlékezünk ezekre az eseményekre, a lakosságcserére kiszemeltek bevagonírozására, a szülőföldjüket elhagyni kényszerülő emberek zokogására, a bizonytalanságba taszítottak téblábolására. Ötven év távlatából emlékezünk erre, akkor, midőn Szlovákiában – a több undorító, mint kellemes emléket maga után hagyó Csehszlovákia utódállamában, Szlovákiában – ismét erősödik a totalitarizmus, a diktatórikus szellem és a fasiszta akarat.