A számadás üzenete

(„Számadás 2000” című konferencia, Ráday Kollégium, 2000. április, Budapest)

Minden számadás üzenet. Több az egyszerű mérlegkészítésnél. A konferencia meghívója is üzenet: számadásra buzdít, de árad belőle a szomorúság és a borúlátás. Ennek ellenére azzal az eltökéltséggel jöttem ide, hogy számot adjak a derűlátásra okot adó eseményekről. Hiszen a meghívó sugallta hangulat ellenére a konferencia rendezőit is a bizakodás szelleme tölti el. Hogyan másként lehetne érteni a rendezők szándékát, ha egyiküktől, a csaknem kilencven éves Püski Sándortól éppen az imént nem hallottuk volna az elkövetkező évek terveit. Aki tervez, annak van jövőbe vetett hite! Aki ezt nem fogadja bizakodással, az önfeledt nevetést is sírásnak veszi. Ha csak annyi hit és bizakodás járna át mindannyiunkat, mint Püski Sándort és mellette ülő hitvesét, Ilonka nénit, akkor a fölöttünk lévő eget mindig kéknek látnánk.

A számadásra a rendszerváltozást követő tízedik évben kerül sor. Ideje már bizony, mert tíz év nagy idő, főleg a kommunizmus bukásától számítva. De szokásunkhoz híven a kommunista hatalom bukásáról is egyszerre mondunk jót és rosszat, ugyanígy az ezt követő évekről – hangulatunktól vagy pillanatnyi benyomásunktól függően. Megvallom őszintén: ezzel néha én is így vagyok. Nem véletlenül. A rendszerváltozás nem volt forradalom, hanem az értelmiségiek kerek asztalánál lezajlott hatalomváltás. Mert hogyan lehetne nevezni azt az eseményt, amikor a korábbi hatalmon lévőktől zömmel azok veszik át a hatalmat, akik addig – ugyan merev tartásban, de – beszélő viszonyban voltak velük? Ugyanakkor megmarad annak a lehetősége, hogy a hatalmat átadók továbbra is hatalom közelben maradjanak, az oda visszatérés reményében. Akik pedig elvi és erkölcsi alapon álltak szemben a kommunista hatalommal, azoknak továbbra is minimális az esélyük arra, hogy a saját képükre formálhassák az új hatalmat. Arra ugyan méltán lehetünk büszkék, hogy a rendszerváltoztatás vértelenül zajlott, de arra egy cseppet sem, hogy így zajlott le.

De vegyük szemügyre a körülményeket. A politikai rendszerváltozás eseményei nem a politikai rendszerek vagy a társadalmi csoportok közötti összecsapás közepette történtek, hanem a nemzetközi viszonylatban zajló technológiai és információs forradalom nyomására. A kommunista hatalmi rendszer ugyanis nem a szabadság hiányának az elviselhetetlensége miatt bukott meg- noha ez is elegendő ok lett volna- hanem azért, mert nem állra meg a helyét a rohamos piaci és technológiai fejlődés versenyében. A központilag irányított politikai és gazdasági rendszer természetszerűen maradt alul a szabad verseny körülményei között szerveződő rendszerrel szemben. De ne veszítsük szem elől azt a tényt sem, hogy a szovjet birodalom és szatellitjeinek különböző fokú elmaradottságára, az ebben rejlő összeomlási veszélyre a Szovjetunió államszervezői hierarchiájának legképzettebb és legjobban informált rétege, a KGB szakemberei jöttek rá, és kezdték szervezni a visszavonulást a védhetőnek vélt maradék érdekében. Ennek a tudtával azonban nem lenne csoda, ha az egész rendszerváltozásban csupán játékszernek éreznénk magunkat – valahol valakik valamit eldöntöttek annak érdekében, hogy valakik és érdekeik ne sérüljenek.

Az előbb említett tények azonban még nem elégségesek a politikai rendszerváltozáshoz.

A visszavonuló vagy a megbukó rendszert törvényszerűen más rendszernek kellett követni – a kommunizmus, illetve a szocializmus modernizálásának kísérletei már korábban csődöt mondtak. Ez nyilvánvaló volt a kommunista országok meghatározó társadalmi szellemi csoportjai és a nyugati szakemberek számára is – egy újabb reformkommunista kísérlettel nem lehetett színre lépni. A társadalmi feltételek érettek voltak arra, hogy a kommunista országok lakossága a Nyugaton töretlenül fejlődő többpárti politikai rendszert és a piacgazdaságot fogadja el. Ez volt a történelmileg kialakult egyetlen lehetőség, és egyedül ez teremthette meg a robbanásszerű gazdasági fejlődés által igényelt nemzetközi piaci tér nagyméretű megnagyobbodását. Ezért a demokrácia elveinek érvényesíthetőségére kedvező társadalmi és politikai szisztéma váltotta fel a kommunista hatalmi rendszert. A váltás azért történhetett nagyobb megrázkódtatás nélkül, mert az „új” rendszer leginkább a kommunisták által néhány évtizeddel korábban erőszakkal felszámolt rendszerre hasonlított.

Akik ebben a folyamatban túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a tömeg mozgásának, akarata megnyilvánulásának, vagy akik saját szerepüket túlbecsülik, a rendszerváltozást forradalomnak nevezik. Ez ugyanis olyan jól hangzik: forradalom, forradalmi erő, forradalmár, forradalmi vívmányok, a forradalom jogán, bársonyos forradalom. Tudatosítanunk kell a különbséget a sima rendszerváltozás és a forradalom között. Mindkettő rendszerváltozást és hatalomváltást jelent. De míg a forradalom kizárja a korábbi hatalomnak és képviselőinek visszatérését az állam hatalmi ágazataiba, a sima rendszerváltozás a korábbi hatalom képviselőinek ajtót nyit a visszatérésre. Aki tehát az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltozást forradalomnak nevezi, a lombikbébi fogantatását is szeretkezésnek tekintheti.

A kommunista hatalmi rendszer végelgyengülésben múlt ki a kegyes halál módszerének alkalmazásával. Haláltusája jelentéktelen volt. A prágai november tizenhetedike vagy a romániai lövöldözések amatőr operett betétként értelmezhetők csak. A rendszerváltozással kapcsolatos minden gyanakvásunk ebből következik. Látható és érezhető volt, hogy a forradalom helyett a megegyezések sorozata irányítja az eseményeket. Az egyezkedések mindenütt arra összpontosultak, hogy a letűnő rendszer szereplői jelen maradhassanak a közéletben, bűnösei pedig büntetlenséget élvezhessenek. Az egyezkedések miatt a formális rendszerváltozás vértelenül zajlott le, aminek az lett az ára, hogy az új rendszernek el kellett fogadnia a korábbi totalista vagy hegemonista rendszer sok mocskát – ezért az új is nagyon gyorsan megtelt mocsokkal. Emiatt joggal lehet elmarasztaló véleményünk a rendszerváltozásról, de ez nem elegendő ok a derűlátás hiányára.

A rendszerváltozást mozgató mechanizmus felismerése is lehet ok a múlttól derűsebb jövőlátásra, noha az értékrendünk szerinti „jó” és „rossz” a múltban határozottan elkülönült egymástól, most pedig gyakran összemosódik.

A felismerés azonban az első lépés a javulás irányába. Ha tudjuk, mivel szembesülünk, akkor kereshetjük a cselekvéshez kellő eszközöket. Ne felejtsük: a kommunista hatalmi rendszert nem lehetett megújítani, sem javítani, csak elviselhetővé tenni. A rendszerváltozással keletkezett viszonyok azonban javíthatók, a demokrácia fejlődőképes rendszer. Ez is egy ok a derűlátásra.

A rendszerváltozással kapcsolatosan elmondott, bizakodásra okot adó szempontokon túl más okunk is lehet a honfiúi és honleányi derűre. A kommunista hatalmi rendszer bukásával adódott lehetőség arra, hogy ismét előtérbe jusson az egyéni és a közösségi akarat érvényesíthetősége. És megszűnt a diktátumok korszaka – ez társadalmi, államalkotói és politikai szempontból jelentős változás. Annyit jelent, hogy léteznek ugyan nemzetközi elvárások, különböző multinacionális és egyéb érdekek, de ehhez a nemzetek illetve az államok saját belátásuk, lehetőségeik, belpolitikai állapotuk vagy éppen alkalmatlanságuk szerint viszonyulhatnak. Ha ezt önmaguk kárára teszik, saját belügyük – de lehet szembeszegülni az idegen érdeknek, és lehet küzdeni a saját érdek érvényesítéséért.

Látszólag ellentmond ennek az a tény, hogy a rendszerváltozás hozta a nyakunkba a globalizációt, ezt a sokunk által rettegett ördögfiókát. Ne feledjük: a falu felvégén lakó elődeink is a globalizációtól féltek, amikor leányukat nem adták feleségül az alvégi kérőnek – csak más néven nevezték a kikosarazás okát. Nem árt tudatosítanunk, hogy a kommunista hatalmi rendszerben kezdődött a globalizáció legrettegettebb változata: a homogenizáció és a nemzet gyökereinek fűrészelgetése. Az emberarcú globalizálást a kapitalisták találták ki, noha a durva homogenizáció sem idegen tőlük. Az emberarcúsága abban rejlik, hogy kitalálták az illeszthetőséget, egyeduralkodóvá próbálták tenni a tízes számrendszert, kitalálták a világpiacot, a Hellner és Fellner típusú tizenkilencedik századvégi színházakban mindenütt ugyanazon a helyen található az illemhely, a ruhatár, a szalon és a bal tízes meg a jobb tízes páholy. A tőkeerős multik és áruházláncok jelentik a kapitalista globalizációban az igazi veszélyt, mert képesek felzabálni minden helyi sajátosságot – de hát Marx is megmondta, hogy a nagy hal megeszi a kis halat. Viszont szabadon kitalálhatunk önvédelmünkre bármit a kapitalista globalizációval szemben. A kommunista homogenizációval szemben főleg a passzív ellenállást gyakorolhattuk, aki túl aktív volt, a börtönben végezte.

A rendszerváltozás visszahozta számunkra azt, amit évtizedekig – a kommunista hatalom idején – a leginkább hiányoltunk: az egyéni és közösségi szerveződés, tervezés és alkotás lehetőségét. Ha tehát elmondjuk kifogásainkat a rendszerváltozás módjával, körülményeivel és következményeivel kapcsolatban, keressük azt is, hogy ugyanebben a csomagban mi szolgálja a javunkat.

A demokrácia elvei érvényesülésének, az ember szabad akarata szerint szabad utat nyitó rendszer előnyeiről nem érdemes tovább értekezni. Ugyanakkor emlékeztetni szeretnék arra, hogy a rendszerváltozással helyreálló demokratikus viszonyokban rejlő esélyek egyforma lehetőséget teremtenek mind a negatív, mind a pozitív jelenségek kibontakozásához. A párharc tehát egyenlő esélyekkel zajlik, egy törvényszerűség szerint: ha piszkos kézzel érintem a tiszta kezet, nem a piszkos tisztul meg. Ezt is tudatosítanunk kell a kezdet kezdetén, mert ha csak az események sodrában döbbenünk rá, akkor egyértelmű, hogy ki győzött a párharcban. Minden társadalmi folyamathoz, amelynek részesei vagyunk, a megismerés igényével kell közelítenünk – csak így nyílik esélyünk arra, hogy azt esetleg a magunk javára fordítsuk. Ha csupán a saját elvárásaink szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, ellenünk fordulhatnak.

Ez vonatkozik a nemzet esélyeire és lehetőségeire is. A történelem folyama, amely tőlünk függetlenül is átzúg fölöttünk, csak akkor hasznosítható, ha eligazodunk az örvényei között. A folyamot a meder és a sodrás szempontjából kell kiismerni, nem a törékeny ladikból kell szidni sebes áramlását.

A nemzet különböző korokban, különböző minőségekben jelenik meg a történelem színpadán. Vannak nemzetek, amelyek egy-egy időben világhódítók voltak, vannak gyilkos korszakú nemzetek és vannak nemzetek, amelyeknek a világkultúrát építő korszaka a legismertebb. De vannak nemzetek, amelyeknek egész történelme során csak a kultúrája jelentette a megtartó erőt, mert se nem hódított, háborút sem szervezett és nem határozta meg a világkultúra alakulását, de mindvégig saját kultúrájának gyökerén élt. Több európai kis nemzet mellett ilyen a magyar is. Azoknak a nemzeteknek van erejük a hosszú történelmi létre, amelyek a kultúrájuk révén alulról építkeznek. .Mert ha a történelem vihara rövidebb-hosszabb időre elsöpri politikai elitjét, vagy szétzúzza szervezett állami kereteit, van hová visszavonulnia. Nem árt tudatosítani, hogy a magyarságnak kárpát-medencei történelme során mindvégig a kultúrájához és nyelvéhez való kötődése határozta meg létét az ország alapításától számítva az állam megszervezésén át a több évszázados szétveretett állapotán keresztül, amikor hatalmi tényezőként nem létezett, egészen a mai nyolc részre és szórványokra szakítottságig. A kultúra misztikus erő, ami akkor is működik, ha nem tudatosítjuk – mert vannak nemzetek, amelyek államalapításkor az idegeneket legyilkolják, és vannak nemzetek, amelyek ugyanezen alkalommal külön jogokat adnak az idegeneknek. Azok a nemzetek, amelyeknek a hatalmi pozíciója szilárdan beágyazódott a nemzetközi politikába és a hatalmi munkamegosztásba, inkább hatalomfüggők, és azt a hamis meggyőződést váltják ki egyes nem ilyen helyzetben lévő nemzetekből, hogy a hatalmi állapot megteremtése a nemzet végcélja. Persze nem árt, ha a kultúra és a szilárd államhatalom összefonódva teremti meg a zavartalan nemzeti lét kereteit. De mit tegyünk mi, magyarok, akiknek egyharmada csak a kultúra megtartó erejére támaszkodhat, kétharmada pedig a nem nemzetbarát kommunista hagyományokkal viaskodik, néha sikertelenül, de most a 2000. évben éppen sikeresen.

A magyarság számára a huszadik században évtizedekig nem adatott meg, hogy nemzetépítő kormánya legyen. A változás esélyét ugyancsak a rendszerváltozás teremtette meg. Ha a szabad választások idején a nemzet mégsem választ nemzetépítő kormányt, akkor a nemzet kulturális ereje rendült meg. Ilyenkor, profán példával élve, a kocsis, a ló és a szekér nem egy irányban mozognak, ezért nem érnek célba.

Természetes és egyben szükségszerű is a rendszerváltozás bírálata, főleg, ha felfedeztük a hiányosságait. Ezeknek egy részét – az okozatit – nehéz lesz helyrehozni, de az okit nem is tudjuk megváltoztatni. Mindennek ellenére nyilvánvaló, hogy a rendszerváltozás elmaradása mindnyájunknak nagy kárár jelentette volna. Az tehát nem kérdés, hogy jó volt-e számunkra a rendszerváltozás, hanem az a nagy kérdés: mit jelentett a nemzetnek és a mindenkori Magyarországnak?

A Moszkvától való elszakadás az ország és az államszervezet számára a valóságos szuverenitás erősödését és súlyának növekedését jelentette nemzetközi viszonylatban. A szétdarabolt nemzet számára megteremtette a nemzeti politika kialakításának az esélyét. Ennek az igénye ugyanis oly erőteljesen jelentkezett, hogy ma már az ellentábor sem mer erőteljesen fellépni ellene.

A nemzeti politikának a mi esetünkben nyilvánvalóan két alapvető eleme van: az országpolitika és az egységes nemzetstratégia. A nemzetpolitika e kettős egysége Antall József miniszterelnökké választása óta ölt egyre határozottabb formát, és tartalmilag egyre gazdagszik. A nemzetpolitikát azonban sokkal lassabban lehet felépíteni, mint az országpolitikát, aminek egyik oka, hogy a nemzet több évtizedes elnyomása után meg kell tanulnunk a nemzetben gondolkodást – ilyen feladattal még sohasem szembesültünk. A két világháború között is inkább a revans, mintsem a nemzet állt a politika középpontjában – noha ez a nemzetnek a 19. századot megelőző értelmezése szerint elfogadható volt. Ugyanakkor meg kell tanulnunk a nemzeti mértéket. Nem árt tudatosítanunk, hogy a körülöttünk létező világ elszokott a magyar igényektől – a magyarul beszélő kommunisták és a kommunista rendszerben felnevelkedett magyarok leszoktatták környezetünket a magyar érdekekről. Ha most egyszerre az egész magyar érdekcsomagot vágjuk az asztalra, meglepetésükben habzó szájjal szétszednek bennünket.

A huszadik században az európai politika sajnos úgy alakult, hogy abban hosszú távú magyar nemzetpolitikát megfogalmazni és megvalósítani csaknem lehetetlen volt. De mintha ebben is változott volna a világ a rendszerváltozás tíz éve folyamán. A nemzet szuverenitása mintha már kevésbé függne össze az állam szuverenitásával. Ez nyilvánvalóan az európai integráció következménye. Az európai integráció törvényszerűen vonja magával az állami szuverenitás gyengülését és az államhatárok jelentőségének csökkenését.

 

De mi is sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben. Megtapasztaltuk, hogy az előttünk bezárt kapukat nem szabad feszítővassal nyitogatni. Hátszéllel kell nekidőlni a kapu szárnyának, hogy ha reccsenéssel is, de megnyíljon, és ne csapódjon vissza. Az elmúlt rendszerváltó évtized legfontosabb eredménye, hogy a korábban zárt kapun nyílt egy rés. Ezért mondhattuk ki, hogy kezdődhet a munka a szétdarabolt nemzetünk újraegyesítésén.

Amikor 1996-ban először ült össze a magyar-magyar csúcsértekezlet, dörgedelmeket váltott ki Európa szerte. Ebben ludas volt az akkori magyar kormány is, mert az eseményt nem készítette elő diplomáciailag, és utána sem tett semmit az elfogadtatása érdekében. De végül megszokták, hogy közösen tanácskozunk nyolc ország magyar politikusai. Közben mi is megtaláltuk egységkeresésünk alkalmas építőelemeit a Magyar Állandó Értekezlet majd a státustörvény keretei között. És rájöttünk, hogy az újraegyesülő nemzet legfontosabb kötőeleme a legtágabb értelemben vett kultúra.

A magyar nemzetpolitika szempontjából rendkívüli fontosságot kell tulajdonítani a rendszerváltozás óta szinte varázsigeként emlegetett európai integrációnak. Az integráció szelleme – ami nem globalizációt jelent – nem csak formálisan, hanem tartalmilag is áthatja majd Európát, megkönnyíti a magyar nemzet integrációjának sikerre vitelét is. Az integrációnak egyelőre a legprimitívebb állapotában található Európa, illetve egy része: most folyik az államok uniójának kialakítása. De az integráció előrehaladásával az államelvűségnek háttérbe kell szorulnia, egyébként szétesik az unió. A magyar nemzet reintegrációját az európai integráció elmélyülése fogja elősegíteni.

A szétdarabolt magyar nemzet újraegyesítésében azonban ne a „régi dicsőség” reinkarnációját sejtsük, hanem annak a nemzeti egységnek a megteremtését célozzuk meg, amelyben ismét együtt tervezhetjük a jövőnket. Sajnos, a huszadik század volt számunkra a legtragikusabb a magyar nemzettervezés szempontjából. Nem is annyira amiatt, hogy szétdaraboltak bennünket, hanem azért, mert ezt a nemzetközi jog eszközeivel tették és szentesítették. Ez olyan tény, amely ellen ugyan lehet lázadozni, de a nemzet újraegyesítésére irányuló tervekben nem lehet figyelmen kívül hagyni – az egész világ ellen nem vehetjük fel a harcot. Szétdaraboltságunknak ezt az állapotát a nemzet kulturális egységességével ellensúlyozzuk. Csak ezzel fordíthatjuk visszájára mindazt, ami a huszadik században sújtott bennünket. A kultúrájában egységes nemzet a közös múlt talaján állva, közös intézmények működtetésével alkalmas a közös politikatervezésre is.

A nemzet újraegyesítéséről gondolkodni, beszélni és terveket megfogalmazni ugyancsak a rendszerváltozás jóvoltából lehet – a kommunizmus nem viselte el a nemzet egységének még a gondolatát sem. Ugyanakkor az államhatárokon belüli többségi nacionalizmust – főleg a szocialista nemzetépítés korszakában – megtűrte, amennyiben ez hozzájárult a kommunista hatalom stabilizálásához. Nemcsak a Szovjetunióban történt ez így, hanem a szatellit-országokban is, p1. Romániában, Csehszlovákiában, de még Magyarországon is. Hiszen a magyarországi nem magyar nemzetiségű közösségek végső szétesésére 1957 után, a Kádár-korszakban került sor, pont akkor, amikor teljes mértékben lemondtak a határon túl élő csaknem hárommillió magyarról. Ha tehát a rendszerváltozásnak más eredménye nem lett volna, mint a kommunista hatalmi rend bukása és a nemzeti gondolat újraéledése, az eredmény akkor is történelmi lenne.

A rendszerváltozás következményeinek viszonylatában újra kell gondolni a nemzetstratégiát. Nem arra a felszín alatti stratégiára gondolok, ami megőrizte nemzetünket az ezerszáz éves hányattatásban – ez nem elegendő egy javítandó jövőképhez. Hanem egy offenzív nemzetstratégia kidolgozására van szükség, ami tartalmazza a rendszerváltozás és az európai integráció által teremtett új lehetőségeket. Az eddigi nemzetstratégiáink – Szent István és IV. Béla kivételével – inkább a nyomolvasó indiánok eszközeit tartalmazták. Ez ugyan nem rossz, sőt jobb, mint a nemzet nyomainak eltüntetésén ügyködő kommunista politika. De ma már nyomot is pontosabban lehet olvasni egy kém műholdról, mint az erdőben osonva. Tehát nemzetépítő és nemzetet egységesítő gazdasági, kulturális, oktatási, kommunikációs, informatikai, népesedési, migrációs és politikai stratégiának kell megszületni. De nem az állam területére szűkítve, hanem az egész nemzetre kiterjesztve, ugyanis ez által válik a stratégia nemzetstratégiává.

Ez a korábbiakhoz képest olyan minőségi változást jelent, mint az informatikai forradalom a szocialista „forradalomhoz” képest. Az utóbbi törvényszerűen megbukott, még mielőtt értéket teremtett volna.

Minőségi változással szembesít bennünket korunk. Ehhez viszonyítva kell megfogalmaznunk nemzetstratégiánkat, egyébként elzúg fölöttünk a történelem, és a 21. század végén lézengő utódaink gyér soraikban amiatt fognak veszekedni, hogy megnevezzék, ki a bűnös vagy legbűnösebb az elődeik között a visszafordíthatatlan megszűnésükért. Ma azonban talán még „azsúr”-ban vagyunk, tehát van lehetőségünk a jövő kérdéseire adandó válaszok megfogalmazására. Hangsúlyozom: a kialakítandó nemzetstratégia az egész nemzetről szól, nem a jelenlegi Magyarországról. Mert ez a trianoni Magyarország is csak úgy nézhet szembe a kihívásokkal, ha a nemzetnek a határain túl élő egyharmadával együtt tervezi jövőjét. Egészen pontosan: a ma éjszaka foganó magyar gyermekek jövője függ ettől.