Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Göncz József és Bognár Béla Szép Felvidékünk III – Kastélyépítők emléke című albumának (Kiadta a Szép Sopronunk K.f.t, 2007) előszavát Duray Miklós írta.
A múló idő nyomában
Várak, kastélyok, paloták, kúriák, úri lakok, udvarházak… a letűnt idő valós emlékei, mint ősszel a serrenő avarban a nyár utolsó emlékeként visszaköszönő zöld levél.
Az épített múlt nemzeti örökségünk féltett kincse.
Évezreddel ezelőtt alkotott templomaink – ha csak romjaikban is – úgy maradtak ránk, mintha a teljes pusztítástól elriasztotta volna a rombolókat a hittel megidézett Isten. De vezéreink és más elöljáróink tekintélyes építményei kevésbé álltak ellent az elmúlásnak, mint a templomok. Pedig Isten teremtménye érintette azoknak is minden kövét – nem csak az építőmesterek keze, hanem évszázadokon át a gondokkal és fájdalmakkal küzdő, a hátukat, homlokukat, tenyerüket a falaknak támasztó bennlakók is. Sorsok, nevezetes és nemzetes családok történetei, születések és halálok, sikerek és kudarcok, boldogság és vér, költészet és káromkodás, gazdagság és elszegényedés, szenvedélyek és ridegség, dicsőség és szomorúság, szentséges életek és gazemberség, kegy és hatalmi önkény tapad és fűződik e kövekhez.
A Felvidéken talán nem akad település, ahol ne lett volna legalább egy nevezetes épület, amelyhez ne kötődött volna egy-egy jellegzetes Kárpát-medencei vagy magyar sors. Sokuknak már csak a költött emlékét őrizzük, hiszen a történelem viharában nemcsak a róluk szóló írások mállottak szét, de köveiket is elsodorták a sorsfordulók, talán beépültek az új házakba, várakba, kastélyokba, szétporladtak az idő pörölye alatt vagy elenyésztek a rablási ösztön vámján. Néha egész falvak tűntek el emberestől és templomostól – csak a temető maradt helyben, mert a halottak nem menekülnek, és nem költözködnek. Ha az elűzötteknek szerencséjük volt, és megmenekültek, nem biztos, hogy visszatértek újjáépíteni korábbi otthonukat. Ezért becsüljük, ami megmaradt vagy újjá- és újra épült a romokból.
Épített múltunk tulajdonosainak cserélődése a hősiesség, a hűség, a megmaradás, a feltörekvés, a bitorlás, az ésszerűség, az árulás és a sokarcúság bizonylata. A honfoglaló őseink és leszármazottaik lakhelyéből szinte semmi sem maradt ránk, csak néhány várrom vagy a földből előásott falmaradvány. De tudjuk, mit birtokoltak. Azt is tudjuk, ha sokszor nem is láthatjuk, hogy az utánuk következő nagy családok mit szereztek meg: hűséggel, hősiességgel, árulással, erőszakkal vagy kereskedői fortéllyal. Csák Máté – az egyenes ágú Árpád-háziak kihalása után meggazdagodott trencséni várúr – a királyéval vetekedő hatalmas uradalmát, a kereskedői erények kivételével mindezen eszközzel gyarapította.
A XVII. századtól viszont jelentős változás észlelhető. A családok örökös nélküli kihalása, a törökök pusztítása következtében gazdátlanná vált birtokok, vagy a felségárulás miatt elkobzott vagyonok egyre-másra nem a Szent Koronára és a hozzá hű alattvalókra ruháztattak át, hanem azokra, akik a német-római császárhoz, azaz a Habsburg-ház uralkodóihoz voltak hűek. A jogok és jogosultságok átszármaztatásának korabeli rendje szerint ez ugyan szabályosan történt, de az erkölcs és az elkötelezettség irányának megváltozásához vezetett. Az Árpád-házi örökséggel szemben a ránk erőszakolt királyhoz való hűség került előtérbe.
Ebben a megforduló világban született meg a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcot 1711-ben lezáró szatmári béke is. Két magyar főúr egyezkedett egymással: Károlyi a szabadságharcosok, Pálffy a császáriak nevében. Az egyezkedés lényege a hűség és a vagyon volt: aki hűségesküt tett a császárnak, megtarthatta vagyonát – csak a várakat nem. Volt azonban kivétel is: Rákóczi, Esterházy, Forgách, Bercsényi, Vay – rájuk nem vonatkoztak a békefeltételek. Nem véletlen, hogy ezután Felvidék és a Partium leggazdagabb és legtöbb kastéllyal bíró családjai a Pálffyak és a Károlyiak lettek. Ma már felesleges vitatni, helyesen cselekedtek-e vagy sem – hirtelen jött gazdagságuk a semmibe veszett. Ekkor jelentek meg a betelepített mágnások, az egykori magyar birtokokat császári adományként kapott új tulajdonosok, akik később többnyire magyarrá váltak. Amelyiküknek ez nem sikerült, eladta.