A megrepedt tojás

Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi kísérletek) c. könyvben (Chicago, 1983)
(Megjegyzés: Automata szövegfelismerés.)

Weil Ferenc nyugdíjas borbély volt. Mesterségén kívül nem volt más szórakozása. Sem öreg katonapajtásai, sem a nyugdíjasok klubjában zajló kártyapartik nem izgatták őt. Továbbra is bejárt dolgozni az üzletbe. Könnyebben teltek így a napjai, és alacsony nyugdíját is kipótolta ezzel. Lakása a folyóval párhuzamos Városkapu utcában volt, az ötödik emeleten, ahová az udvar felől a nyitott körfolyosóról lehet belépni. Az előszobából balkézre a konyha, a bejárati ajtóval szemben a fürdőszoba és a klozett, jobbra pedig az egyetlen szoba bejárata nyílt. A lakás gondozását pár éve Térike végezte, aki igen érzékeny lelkületű és túlfinomult idegzetű özvegyasszony volt. A szomszéd házból járt át reggelente, amikor Weil Ferenc már elment otthonról, és esténként, hogy rendbe szedje a magára egyre kevesebbet adó öregedő ember holmiját. Többnyire ebédet is főzött neki, amelyet Weil Ferenc patentzáras ételhordóban vitt magával a borbélyüzletbe. Este elkészítette következő napi reggelijét, megvetette ágyát, aztán beszélgettek. Azt nem tudni, hogy Térike ezért a munkáért mit kapott. Valószínű, egyedüli jutalma az volt, hogy az öregedő borbély általában türelmesen végighallgatta őt, amint beszámolt előző éjszakai álmáról.

Az egyik nap estéjén Terike, miután rendbe tette a konyhát és a fürdőszobát, és a tevésvevés közben összekócolódott haját is megigazította, megkérdezte Weil Ferencet:
„Mondja Weil úr, maga még nem sejt semmit?”
„Talán sejtenem kellene valamit, Terike?” kérdezte vissza meglepetten Weil Ferenc a fotelból, ahol szokásához híven újságot olvasott.
„Azt hiszem, hogy még nem. Egyelőre még nem. De én mégis úgy érzem, hogy itt történni fog valami.”
Weil úr eltűnődve mordult egyet, de aztán látszólag nyugodtan böngészte tovább a napilapot. Nem mutatott hajlandóságot arra, hogy Terikét végighallgassa, és azzal, hogy beletemetkezett az újságba, lezártnak tekintette a beszélgetést. Terike ezt szemmel láthatóan elégedetlenül vette tudomásul, de nem zaklatta tovább a borbélyt. Gondosan végigsimította az asztalterítőt, rendbe tette a tévé mellé dobott újságokat, megvetette az ágyat, és kifelé menet a szobából, még visszaszólt az ajtóból:

„Ne felejtse elfogyasztani a reggelijét, Weil úr! És vigyázzon magára! Ne maradjak itt éjszakára? Hátha szüksége lesz rám?”

„Köszönöm a szívességét, Terike, de remélem, hogy ma éjjel sem fogok félni egyedül. Jó éjszakát! Aztán ismét belemerült az újságolvasásba.

Weil Ferenc, minden este, üzletzárás után, az asztalról meg az egyik régen nem használt borbélyszékből, összeszedte a kiolvasott napilapokat, leporolta róluk a hajhulladékot, majd becsusztatta az aktatáskájába, és hazaosont. A nedves estékben szépen csillogott frissen pomódázott haja. Az üzlet busa fejű, kopasz vezetője mindig fukar tekintettel nézett rá, ha kenegette a haját. De nem csak öt figyelte, hanem a többieket is. Nyilván az dühítette őt, hogy saját holdvilág fejére nem rakhatott hajkenőcsöt. Időnként mérgesen csattogtatta az ollóját. Ma este is, amikor már az utolsó vendéget nyírta, felhangzott Weil Ferenc füle mellett az acélolló surrogása. így hát nem merte bekenni a haját, és az utcán fújó erős szél összeborzolta őt. Kócosán tért haza. Borzas sörénye most seprő módjára ágaskodott az újság mögül. Ez biztosan feltűnt Terikének is, mert amikor kisimította az asztalterítőt, a kezét úgy emelte át a fotel támlája felett. hogy megérintette Weil úr bozontját. És nyilván az is feltűnt neki, hogy szokatlanul szapora léptekkel jött végig a folyosón, és a kabátját sem akasztotta a vállfára, hanem csak a fogasra dobta.

Amikor Térike kiment a szobából, Weil úr hangulata kissé megváltozott. Érezte, hogy valóban nyugtalan egy kicsit. És Térike ezt is észrevette.

„Ugyan mit akarhatott?” morfondírozott. „Mi juthatott az eszébe ennek az idojos vén leveli békának? Hallatlan. Itt akart maradni éjszakára.” Bal kezével végigsimította a haját. „Talán nem tetszett neki az összeborzolt hajam?” Értetlenül csóválta a fejét, és megpróbált visszasüllyedni öreg bútorai közé, melyek szúrágta rovátkáiba egy időre felszívódott Térike furcsa kérdése. Bekapcsolta a televíziót, éppen a győzelem napjának emlékére rendezett katonai parádét közvetítették felvételről. Weil Ferenc révedező szemmel ült a fotelban, és tekintete a szekrények tetején sorakozó porlepte szobrokra tévedt, melyek első darabjait még inas korában készítette. A borbélyüzletből hazahordott napilapokat forró vízbe áztatta, majd lisztpéppel gyúrta össze a megpuhult újságpapírt, és a ragacsos tésztából szobrokat formázott. Mikor keményre száradtak a figurák, temperafestékkel kiszínezte őket, és nevet adott nekik. A szoborba zárt újságokból így lett évfolyamonként Dávid király, József, Mose, Jesajah, Ábrahám. Később apját, Weil Pétert, és édesanyját, Hahn Rózát gyúrta szoborba, s amikor már saját kuncsaftjai is voltak, főleg azok arcát próbálta megformázni, felváltva a Történelmi Arcképcsarnokban ábrázolt királyokkal. Leginkább Könyves Kálmánt szerette, de Szent Istvánt, Rákóczi Ferencet meg Kossuthot is. így épített maga köré szobrokba temetett világot Weil Ferenc. A kész szobrok aztán felkerültek a szekrények tetejére, és lassan belepte őket a por. Borbély, szabad idejében szobrász, írhatta volna a névtáblájára Weil Ferenc. És amint tekintete, a szobrokon vándorolt, volt kuncsaftja, Rapi bácsi, a városi kézbesítő szólt le vidáman a ruhásszekrény tetejéről.

„Adj Isten, Weil úri örülök, hogy ismét látom. Csúf dolog a háború és maga mégis a katonai díszszemlét nézi. Azok a tankok egyszer ölni fognak. Békés embereket. A repülőgépek pedig bombázni. Borbélyüzleteket. Hallotta? Borbélyüzleteket fognak bombázni.” Majd csendesebben folytatta. „Hallja, Weil úr, ez a béke sem sokkal jobb, mint a háború. Valósággal dühöng a béke. Mikor maga annak idején átment a hegyekbe, hogy ne vigyék el táborba, akkor már mindenki tudta, hogy nem tarthat sokáig a háború. A háborúkról mindig lehet tudni, hogy rövidesen véget érnek, de azt senki sem tudja, hogy a rossz békének mikor lesz vége.”

Weil Ferenc zavartan nézett a hang irányába. Foteljét közben fénysugár fonta körül, melyből a háború utáni romos borbélyüzlet bontakozott elő. Emlékező kezével a beszakadt mennyezetből hulló vakolatport törülgette a forgószék bőrkárpitjáról, őszbe csavarodó hajával, kissé púpos hátával úgy nézett ki, mintha ő lenne a borbélyok csontig soványodott védőszentje. Rapi bácsi most már a borbélyüzlet törött ablakán dugta be a fejét, és bizalmas hangon folytatta:

„Tudja-e Weil úr, hogy mindenféle hírek keringenek magukról? Azt beszélik, hogy maguk, akik visszajöttek a táborokból meg a bujkálásból és az új betelepülők, tudja, akik foglalni jönnek a kiebrudai, őslakosok vagyonát, a régi itthoniak elkobzott és elhagyott tulaj, donát kapják meg. Mert akik itthon maradtak, és nem esett semmi bántódásuk a háború alatt, azokat mind háborús bűnösnek fogják nyilvánítani. Tanácsolom Weil úr, járjon utána, és nyisson saját borbélyüzletet. Inkább maga, mint valami jöttment. Magáról mindenki tudja, hogy talpig becsületes, és ilyen időben össze kell tartanunk nekünk, hasonszőrűeknek. Csak ezt akartam mondani, Weil úr, Viszontlátásra. Igazán nagyon örülök, hogy ismét láthattam és, hogy egészséges.”
Weil Ferenc nem tudott válaszolni. Könny szökött a szemébe, j és görcs ugrott a torkába. Egy pillanatra gyors szívdobogás rázta meg a kezét, még a térde is megbicsaklott, és bíborvörösre színeződött sápadt arca. „Kassza”, zengett a fülében a gyakran hallott szó. És a szeme elé ereszkedő káprázatban azt képzelte, hogy neki fizetnek a távozó kuncsaftok, és viszontlátásra -alászolgálja-legyen- ismét-a-mi vendégünk hadart köszöntéssel csukja be mögöttük az ajtót. Még talán megszólalt az ajtó fölé erősített rézcsengettyű is. A felrémlő kép azonban nem hagyta őt nyugodni, mert alig hogy elhallgatott a városi kézbesítő, a komísszárius rázta fel benne az emlékeket. A komisszáriussal jól ismerték egymást. Még a háború előtt költözött a városba a hegyvidékről, és a vele együtt érkezett telepesek ügyvédje lett. Kolonizátoroknak nevezték őket. Azonban a városban a magyar keresztény borbélyok közül egyik sem volt hajlandó nyírni a szlovák telepesek ügyvédjének haját, ezért Weil kuncsaftja lett, és azért formázta őt szoborba Weil Ferenc, mert szerette vágni dús sörényét, melyet jól fogott éles solingeni ollója. A telepesek háború előtti ügyvédje most a város teljhatalmú komisz- száriusának tisztét töltötte be, ő vette át a front elvonulását követő katonai kormányzóságtól a város igazgatását. Azonban Weil Ferenc azt gondolta, hogy ez még nem ok arra, hogy elfelejtse valaki régi ismerőseit. Éppen ezért hökkent meg a kérdésektől, amikor tudakozódott a komisszáriusnál a borbélyüzlet sorsa felől.

„Hogy hívják?” — kérdezte a komísszárius.
„Weil Ferenc vagyok, kérem tisztelettel.” — És csodálkozott, hogy megkérdezték a nevét, mikor őt itt eddig mindenki ismerte.
„Foglalkozása?”
„Borbélymester vagyok, hiszen tudják, hogy a híd melletti üzletben dolgoztam” — Csodálkozott ismét a furcsa kérdés hallatán. — „Csak borbély lehetek, ha a borbélyműhely miatt érdeklődöm” – mondta magyarázkodva.
„Ez egyáltalán nem biztos. Az üzlet ügyében azért is kérdezősködhet, mert meg akarja kaparintani magának.”
„Hát kérem…” — motyogott az orra alatt Weil Ferenc, és igazat adott a hivatalnoknak, mert hát most valóban olyanra vetemedett, amit eddig sohasem tett volna.
„Mutassa az állampolgársági bizonyítványát.”
„Nekem nincs, kérem szépen.”
„Ez hogyan lehetséges, Weil úr?”
„Eddig nem volt rá szükségem” — válaszolta zavarodottan, mint a tettenért bűnös.
„És milyen igazolványa van?”
„Partizán. Egészségügyi kisegítő voltam.”
„Ez jó, nagyon jó, de hogyan lehetséges az, hogy nincs állampolgársági bizonylata? A háború alatt hol élt?”
„Itt, ebben a városban, amíg nem menekültem el a hegyekbe.”
„Ez egy kis szépséghiba, Weil úr, hogy a magyaroknak szolgált.. De ha a nemzetiségével nem lesz probléma, akkor ettől eltekintünk. Mondja csak, milyen a nemzetisége?”
„Hát, kérem tisztelettel, magyar lennék” — nyögte elbizonytalanodva, és egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy helyesen válaszolt.
„Ez nem lehet, Weil úr, hiszen folyékonyan beszéli a nyelvünket. Ne tréfáljon velünk. Ha esetleg eddig arra kényszerítették, hogy magyarnak vallja magát, akkor most reszlovakizálhat.”
„Ez miért szükséges?”
„Egyedüli lehetősége arra, hogy megkapja az állampolgárságot. Állampolgársági bizonyítvány nélkül viszont semmi reménye, hogy kiutaljuk magának ezt a gazdátlan borbélyüzletet.”
„És mit kell tennem?”
„Visszatér az ősi Perun táborába. Egyszerűen, szlovák lesz ismét” — emelte fel hangját a komisszárius.
„Az, kérem alázatosan, nem lehet.”
„Hogyhogy nem?” — ütött az asztalra a hivatalnok, így adva hangsúlyt rosszalló csodálkozásának és felháborodásának.
„Mert a szüleim és a nagyszülőim is magyarok voltak.”
„Szamárság, egy Weil nem lehetett magyar” — és dühösen ráncolta össze a homlokát.
„De igen, mi azok voltunk” — makacskodott ösztönösen Weil Ferenc.
„Akkor maguk is fasiszták voltakl” — süvöltötte a komisszárius.
„Én, zsidó létemre fasiszta?” — szisszent fel Weil Ferenc.
„Aki magyar, az fasiszta is. Érti? Vagy nem? A partizánigazolványát pedig ideiglenesen bevonom. Majd még térden fog előttünk kúszni, hogy megszabadulhasson attól a rühös magyarságától.”
Akkor…”
„No tűnjön már, mert azonnal kiröpítjük magát is ebből az országból,”

A nyár folyamán rendbe hozták a sérült borbélyműhelyt. A bejárat felett ismét ott csillogott a sárgaréz tányér. Két idegen borbély jött dolgozni az üzletbe. Az egyik egy vékony volt és visszahúzódó természetű, a másik pedig hízásra hajlamos, igen magabiztos és fekete boxbőr csizmát viselt. Testvérek lehettek, mert arcban hasonlítottak egymásra. Azt beszélték róluk, hogy a komisszárius unokatestvérei. A műhely régi alkalmazottai közül csak ő, Weil Ferenc maradt életben. Közben az is Weil Ferenc tudomására jutott, hogy miért lett gazdátlan az üzlet. A volt tulajdonost ugyanis a komisszárius parancsára kényszermunkára rendelték, és a munkatáborban halt meg hullamérgezésben. A másik két segéd helyett pedig csak a holttá nyilvánításuk érkezett vissza az orosz frontról. A két új borbély közül a magabiztosabb lett az üzlet új tulajdonosa. Weil Ferencet pedig csak azért tűrték meg, mert kihasználhatták őt. Tudatták vele, hogy német nevű magyar zsidóként nincs reménye tisztességes állást kapni a városban. Parókákat készíttettek vele, rengetek hajat hozattak, nyilván a szomszéd városból, ahol az ottani komisszárius kopaszra nyíratta az utcán magyarul beszélőket. De Weil Ferenc sejtette, hogy a hosszú szálú, göndörödő fekete női hajakat szép zsidólányok fejéről vágták le, akik már biztosan nem élnek, mert ott pusztultak valamelyik gyűjtőtáborban, ahonnan a fekete csizmás borbély szerezte be a hajat ismeretség útján még a háború alatt. És amikor erre gondolt Weil Ferenc, mindig egy könnycsepp csillant meg a szeme sarkában.

„Ugyan mit sejthet az a tollseprő nőszemély?’ És kezével türelmetlenül a fotel karfájára ütött, mert ismét Tériké kérdése jutott az eszébe. „Csak nem kezdődik megint? Talán hallott olyan híreket, amelyeket még nem mondtak el a borbélyüzletben?” Fázósan megborzongott, és még mélyebbre húzódott a fotelban. De szeme és gondolatai már messze kalandoztak, túl az időhatárokon és kíséretként melléjük szegődtek a szekrényeken sorakozó szobrok. Rapi bácsi, a városi kézbesítő már szótlanul állt Mátyás király mellett, de mögötte ott sorakoztak a régi kuncsaftok. Elhatározta, hogy letörli róluk a port, mert semmi más értelmes dolgot nem tudott cselekedni, és mivel megtiltotta Terikének, hogy hozzányúljon a szobrokhoz, a színes figurák megszürkülve álltak őrt Weil Ferenc emlékei felett. Felkelt a fotelből, és széket húzott a szekrény mellé, de amint felkapaszkodott rá, rémülten vette észre, hogy a bolond Igor torzó arcával vigyorog rá. Megijedt tőle, mert úgy emlékezett vissza, hogy hátra állította a fal felé fordítva, és ez most hiób hír lehet, hogy így a pofájába röhög, mert ahányszor Igorral találkozott mindig balszerencse érte. Az anyja halála előtti reggelen is Igor jött be az üzletbe elsőként hajat vágatni, és szónokolva mondta: „Weil Ferenc, gyászlobogók lengenek a szemedben” és még be sem fejezte Igor nyírását, amikor jöttek mondani, hogy édesanyja éppen most halt meg. A háború alatt is, menekülésének napján Igor leskelődött az ajtaja előtt, és az ablak üvegtáblájában látta visszatükröződni torz arcát. Ekkor Igor a kulcslyukon kiáltotta be a szobába: „Weil Ferenc, belőled vagy szappan lesz vagy próféta” és este már jöttek is a hírrel, hogy azonnal meneküljön, ha élni akar, mert szedik össze őket. A háború után vagy hat évvel, egyik reggel, midőn munkába sietett, és vasalt öltönyös, csokornyakkendős, lakkcipős békéről ábrándozott, és angol szövetből varrt felöltőt álmodott magának, egyszerre csak hasra vágódott, mert Igor hátulról gáncsot vetett neki, és röhögve mondta: „Te Ábrahám gyümölcse, az érett körték egyszer lepottyannak a fáról!” Weil Ferenc bosszúsan tápászkodott fel a földről és rettentően sajgott a könyöke. Szerencsére az üzletben éppen alig volt munkájuk, mert hét eleje volt és délelőtt, és ilyenkor kevés a kuncsaft, így hát leülhetett az üzlet végében a kis benyílóba, a vízmelegítő kályha mellé, melyben télen nyáron tüzelni kellett, hogy mindig legyen elegendő meleg víz borotváláshoz és hajmosáshoz. Ott üldögélt hátul, tapogatta a könyökét, és a hétfőn érkezett szeretetcso- magra gondolt, amelyet a háborúban üldözött zsidók segélyalapjától kapott. A csomagban svájci sajtok meg holland kakaó volt, és tudta, hogy ezt mindenki irigyli tőle, és a háta mögött suttogják, hogy a koszkaparó zsidónak milyen jól megy a dolga, de azt is tudta, hogy csak azért irigykednek, mert az üzletekben nem lehet kapni sem kakaót sem egyéb ínyencségeket, és a szomszédok elvárták tőle, hogy az izraeli küldeményt ossza szét a ház gyerekei között, de Weil Ferenc tudta azt is, hogy ezzel nem vásárolhatja meg megbecsülésüket, és így inkább maga fogyasztotta el a dán sűrített tejből és a holland kakaóból főzött reggelit.

A csomag feletti ábrándozásából nyilalló könyöke zökkentette ki. Fájdalomcsillapítóként egy tejcsokoládédarabot szopogatott, és ekkor valaki erélyesen belépett az üzletbe. A fénnyel szemben Weil Ferenc nem látta a jövevény arcát, így hát nem állt fel őt fogadni, mert nem ő volt a soros. Csak amikor oldalra fordult, akkor ismerte meg az üzemközpont új káderesét. Micisapka volt a fején és szétgombolt kék ingének gallércsücske kiállt a kabátja alól. Először az üzletvezetőhöz lépett, lekezelt vele, aztán körbejáratta a tekintetét, és erős hangon, szónokolva megszólalt:
„Mi az borbély elvtársak, ma nincs munkátok? Ejnye, ejnye, hogyan tudjátok ezt elviselni? Ti egyáltalán nem gondoltok a népgazdaságra. Holnaptól kezdve felváltva fogtok brigádra járni.”
Az üzlet vezetője, a testvérek közül a soványabbik, most az üzemi bizottság tagja volt, helyeslőén bólintott. Persze lehet, hogy neki 1 sem tetszett a rendelkezés, de azért csak bólintott.
„Szombaton viszont nem lesz brigád, mert röpgyűlést tartunk I reggel az üzemközpontban. Munkarendi ügyekről, és a hármas üzem- 1 egység egyik alkalmazottjának kispolgári machinációiról fogunk I titeket tájékoztatni. A részvétel kötelezői” Nyomatékkai mondta és jelentőségteljesen nézett körül. Az üzletvezető egyetértőén nézett vissza rá, mintha az idősebb jogán biztatni akarta volna őt „bizony rendet kell teremteni”. Oe aztán lesütötte a szemét, és szégyenlősen gombolta szét az inggallérját.

„Nem értem, hogyan tűrhetitek ezt a rendetlenséget, borbély elvtársak?” mondta fölényesen, méltatlankodva a káderes. „Ebben az üzletben minden csupa haj. Ha nincs kuncsaftotok, akkor ne henyéljetek, hanem takarítsatok.” Az üzletfőnök azonnali hatályú parancsnak vette a káderes szavait, mert a kis benyíló mellől előhozta a portvist, a söprűt és a szemetesvödröt.
„Te, borbély elvtárs, ott hátul — intett Weil Ferenc felé a káderes — ahelyett, hogy ott döglesz a kályha mellett, összesöpörhetnéd az üzletet. Ne várd, hogy a főnök elvtárs fogjon hozzá.
Weil Ferenc megszeppenve húzta ki magát, és mentegetőzve dünnyögött. Nem gondolkozott azon, hogy illik-e ilyenkor mondani valamit, vagy jobb-e, ha csendben meghúzza magét, mint a megrúgott kutya.

„Most söpörtünk az előbb.”

Bocsánatkérő hangon akarta mondani, de szinte felkiáltott, mert a könyökébe nyilait a fájdalom és borzasztó keserűség fogta el. Úgy érezte, hogy mindenki csak megalázza őt.

„És hogyan mondhatja nekem azt, hogy… hogy… lustálkodom? Én még sohasem lustálkodtam munkaidőben. Én. kérem, régi borbély vagyok, tudom, hogy mi a tisztesség és a rend. Az ón munkámat azelőtt is mindenki megdicsérte, és nekem saját kuncsaftjaim is voltak, akik csak velem nyíratták a hajukat. Sőt még házhoz is hívtak. Tudja, Uram?” — tört ki egy szuszra Weil Ferencből az önérzet és kivörösödött az arca, mint az érett paprika. Szavai nyomán halálos csend szakadt az üzletre, úgy néztek rá, mintha zavarodottnak tartanák. Csak a vízmelegítő sustorgott egyhangúan, és Weil Ferenc is rádöbbent arra, hogy példátlanul elvesztette az önuralmát.

„Nocsak, hogy hívják magát?” — lépett hozzá a káderes, és az elvtársi tegezést magázásra fordította, mert ezután nyilvánvaló volt, hogy nem lehetnek elvtársak.
„Weil Ferenc vagyok” — válaszolta elfúló hangon, mert a szájában összegyűlt tejcsokoládés nyál beleszaladt a légcsövébe Fojtogatni kezdte őt a nyakán feszesre kötött csokor nyakkendője és izzadni kezdett a tenyere.

„Hát Weil uram — mondta nyomatékkal a káderes, mit zagyvái itt maga össze-vissza a régi kuncsaftjairól? Szégyellje magát! Amíg a dolgozók a gyárakban verejtékeznek, és odaadóan építik a boldogabb jövőt, maga közben csokornyakkendőben luxusozik, és pont azt a múltat emlegeti, amely ellen mindannyiunknak harcolni kell!? Még hogy saját kuncsaftok meg háziborbély. Hát hol él maga? Majd utánanézünk, hogy jár-e most is házhoz hajat vágni, és kik azok, akikhez jár! Addig is, amíg minderre fényt derítünk, maga megy elsőként brigádra, mert nagyon elszakadt a dolgozó néptől. Át kell nevelnünk magát. Reggel hatkor jelentkezik az üzemközpontban. Kukoricát mennek törni az állami gazdaság teherautójával. Megértette. Weil úri?”
„Igenis!” — rebben fel a szó Weil Ferenc ajkáról. A szombati röpgyűlésen pedig az ő kispolgári magatartását és osztályellenségi állásfoglalását elemezte mélyrehatóan az üzemi bizottság titkára. Büntetésből kis híján bányába küldték őt dolgozni. Csupán az antifasiszta harcosok szövetségének közbelépésére maradhatott borbély. De mégsem úszta meg következmény nélkül az esetet, mert évekig keresztül ő lett a közbüntényesek börtönborbélya.

Weil úr idegesen tolta félre a szekrény mellé húzott széket. A tévében éppen most ért véget a vasárnap délelőtti katonai díszszemle közkívánatra történt ismétlése. Máskor mindig szunyókálva ült a televízió előtt, de most idegesen kezdett járkálni a szobában. Végigpengette ollógyűjteményét. „Istenem milyen szép ollók”, pislantotta solingeni védjegy egymásba kapaszkodó fiúfiguráira. „Mit is kellene sejtenem? Még soha nem sejtettem semmit. Soha semmi jót.” Türelmetlenül sarkonfordult és kiment a szobából. Úgy rémlett neki, hogy még itt van Tériké, de a konyhában már sötét volt. Meg akarta tőle kérdezni, hogy mit sejtett. Hátha mást is mondott, és lehet, hogy nem figyelt rá, mert gyakran megtörtént, hogy hagyja őt beszélni, anélkül, hogy odafigyelne. A konyhából bement a fürdőszobába, megengedte a vízcsapot, de idegesen visszacsavarta. A szomszédban valaki éppen a klozetet öblítette le, élesen hallatszott a víz szörcsögése, Weil Ferenc visszament a szobába. Ágyát már megvetette Tériké, de ő nem érzett magában elegendő erőt ahhoz, hogy levetkőzzön. Ruhástul dőlt a paplanra, és a magasra tűrt párna körbe- ölelte ősz fejét. Úgy érezte, mintha odapréselték volna őt az ágyhoz. Mintha egy deszkára szögezett denevér lett volna. Az ágy közepén feküdt, nedves váladék csillogott a szeme sarkában, és a szeméből kiáradó fény lassan megtöltötte a szobát, bevonta az öreg bútorokat, kitöltött minden zugot. És Weil Ferenc alig hallható hangon szólt a vitrin tetején álló Kovács József hivatalfőnökhöz: „Kovács úr, tudja-e, hogy magát szerettem a legjobban a kuncsaftjaim közül? Igaz. nem magának köszöntem alázatos szolgáját, de az ön hajával művészetet lehetett csinálni. Maga mindig csak annyit mondott: Ahogy tetszik Weil úr. És hogy megnyomta azt a szót. hogy úr. De igaza volt. amikor egyszer azt mondta: Ne hagyja magát Weil úr.” ..Ah. tessék parancsolni. bíró úr — fordult hirtelen Jedlicska törvényszéki bíróhoz, és kezével olyan mozdulatot tett. mintha a székről porolná le a hajhulladékot. Pedig a szekrény tetején nincs borbélyszék. Ezt mind a ketten nagyon jól tudták. Jedlicska bele is röhögött Weil fülébe, hogy beléremegett a vitrin üvege. ..De miért éppen engem nevet ki, bíró úr?” szólt félszegen Jedlicskához. Mindig vér futott Weil Ferenc arcába, ha meglátta őt. Ha bejött az üzletbe, csak ennyit mondott. „Éles- e az ollója a vizesnyolcas Weilnek?” Én vizesnyolcas?” Tisztességes borbélycsaládból származom. Apám is ebben az üzletben volt segéd. Nem voltam ón soha életemben vizesnyolcas. De Jedlicska törvény- széki bírót mégis neki kellett megnyírni és borotválni. Rossz emlékek fűzték Weil Ferencet Jedlicskához. Ezért állította őt a szekrény tetején a fal mellé, és ezért kellett ágaskodnia most, hogy kinézhessen a többiek mögül amikor Weilhez szólt. Mondani akart még valamit Weil Ferencnek, de megelőzte őt Szép Aladár, népi ellenőr, aki különben Jedlicska nagy ellensége volt. Gyakran járt be az üzletbe Lehet, hogy csak a borbélymesterség utáni nosztalgiából, ami ugyan kevéssé valószínű, mert ritkán fordul elő, hogy aki otthagyja tanult mesterségét a gyorsabb érvényesülést biztosító közéleti funkció miatt, szívesen térne vissza eredeti szakmájához. És Szép Aladár bizony nem tért vissza a borotvához, csakhogy pechére, neki szintén nőtt a haja, és önmagának nem tudta levágni. Természetesen, népi ellenőrhöz illően soha nem adott borravalót, pedig gyakran emlegették előtte a többiek, hogy abból a rongyos fizetésből nem lehet megélni. így hát Jedlicskához hasonlóan Szép Aladár is Weil Ferenc- re maradt. De szégyenszemre, Szép Aladár még saját fiainak sem tudta lenyírni a haját, annyira elfelejtette a mesterségét, így azok is Weilhez jártak. ,,No, Jedlicska úr, ennek a Szép Aladárnak mondhatná, hogy vizesnyolcas. Még akkor öntözte az üzlet olajos padlóját, amikor ón már főnök lehettem volna.” De maga is megszeppent merész hangjától, hogy így ki meri oktatni Jedlicskát. „Weil elvtárs, dolgozgatunk?” szólt egyszer Szép Aladár. „Ugye, már közel ötven éve? No, majd szólok az érdekében, hogy értékeljék a munkáját. Mégiscsak megérdemelné.” Weil Ferenc arca elsápadt. Szeretett volna rákiabálni Szépre: te borbélyok szégyene, közönséges koszkaparó. De ezt még soha nem tette. Ekkor döbbent rá, hogy őrá még tényleg nem figyelt fel senki. Hiába nyírta művészi áhítattal Kovács úr haját, hiába járt hozzá Jedlicska törvényszéki bíró, mégis Szép Aladár vette észre, hogy már ötven éve fodrászkodik Hát Szép Aladár, ilyen szégyent maga nem hoz a fejemre. Vegye tudomásul, hogy magamnak kell felhívnom magamra a figyelmet „ — akarta neki mondani, de amíg formálta a mondatot. Szép Aladár közben lemászott a szekrényről, és eltűnt Weil Ferenc szeme elől, ezért csak csendben mormolta: Igaza van. Kovács úr, nem hagyom magam.”
A szekrények tetejéről pedig lassan lekászálódott a többi szobor is, de Weil Ferenc ezt már aligha látta, mert a szeméből áramló fény, amely beborította a bútorokat és kitöltött minden zugot, lassan visszahúzódott szemhéja alá. Csak annyit érzett, hogy Szép Aladár népi ellenőrrel és Jedlicska törvényszéki bíróval az élen tömött sorban rávonul az összes szoborba örökített kuncsaftja. Érezte, hogy az ágyán táncolnak, megtapossák a fejét, aztán Szép Aladár népi ellenőr átnyújt neki egy elismerő oklevelet, mert megengedte, hogy rajta táncoljanak. Csak Kovács úr állt félre, és csendesen suttogta: „Ne hagyja magát Weil úr!”

Reggel, ébredés előtt, álmot látott Weil Ferenc. Egy tyúktojásról álmodott, amelyen a kotlós ötven évig ült. Már ősz, borzas tollú tyúkká öregedett a kotlós, de a tojásból nem akart kibújni a csibe. Majd egyszer mégis kopogtatást hallott. Erre egy ollót vett a csőrébe, amelyre rá volt írva: Weil Ferenc tulajdona, és ezzel nyisszantotta fel a tojáshéjat. De a héjtörmelékből ő, Weil Ferenc bújt elő, frissen pomádézott hajjal, és kikapta a kotlós csőréből az ollót. El akart futni, de csak üggyel-bajjal tudott odébbkecmeregni. A kotlós pedig rémüldözve kiáltozott: Weil úr, Weil úr, mi baja van?
„Weil úr, Weil úr” — szólt Terike a házvezető asszony Weil Ferenc ágya mellett. — „Mi baja van, csak nem beteg?”

Ekkor riadt fel álmából Weil Ferenc. Már világos reggel volt. Késő lehetett. Ilyentájban már nem szokott otthon lenni.

„Weil úr, csak nem beteg?” — ismételte Terike. — „Hát látja, mondtam tegnap, hogy nincs teljesen rendben.”
Weil Ferenc a szokatlan álomtól felizgatva, dúlt arccal tápászkodott fel az ágyról. Terikének nem is válaszolt. Lehet, hogy észre sem vette őt. A szobából kifelé menet végigsimította összegyűrődött ruháját, a konyhába be sem nézett, ezért érintetlen maradt a reggelije, az előszobaajtót pedig a huzat csapta be mögötte, amint kilépett a lakásból. A házvezető Terike földbe gyökerezett lábbal állt a szoba közepén, és tagolva sóhajtotta maga elé: „Még most sem sejti, Weil úr?” De Weil úr ezt nyilván már nem hallotta. Terike pedig egész nap nem mozdult el Weil Ferenc lakásából.
Estefelé ismeretlen lépések verték fel a folyosó csendjét, és kissé később Weil úr lakásának ajtaján kopogtattak.

„Itt lakott Weil Ferenc, borbély?” — kérdezte az ismeretlen férfi az ajtót nyitó asszonytól.
„Igen, itt lakik.” — Válaszolta Tériké riadtan.
„Weil úrnak elment az esz. Ma délelőtt girlandokat vágott az egyik vendég fülébe.”

Egy pillanatnyi csönd után, sóhajtva suttogta maga elé Terike, a házvezetőn: „Még most sem sejti. Weil úr?” És könnyezve csukta be az előszoba ajtaját.