Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi tengődések) c. könyvben (Chicago, 1983)
Tegnap este felberregett a hívócsengő a megfigyelő állomás szolgálati fülkéjében, majd engem kértek a rádiótelefonhoz, és amint megtudtam, hogy mi történt, fázós borzongás futott végig a testemen, tarkómtól a lábam irányába, a karom és a combom fájdalmasan lúdbőrzött, égetően száraz volt a szemem, kapkodva vettem lélegzetet, és verítéktől lett ragadós a tenyerem. Az ablaktábláról zúzmarát markoltam, és az arcomra tapasztottam. A hirtelen hideg fájdalmasan hűtötte le az arcom kezdeti sápadtságát követő forróságot, a szemhéjam erősen szorítottam össze, a tenyerem alól folyt az olvadt jég sóssá vált leve, és remegett a karom, mint amikor a csuklóm szorítottad a kezeddel, a fejed pedig a másik karodon nyugtattad, és hosszú barna hajad félkörivben szóródott a székre. A jegygyűrűdet mutattad akkor, és újságoltad, hogy karácsonykor lesz az esküvőd. Boldog voltál? Nem tudom, pedig sokat gondolkoztam ezen. Ha összefutunk akkor, akár az utcán is, csupán véletlenül, biztosan ez lett volna az első kérdésem, de a kezed a számra tapasztottad, „ne, ne kérdezd”, esdekelve szegezted rám a tekinteted, és én hallgattam, lesütöttem a szemem, és a földet bámultam, amíg nem tűntél el valahová a sarok mögé, majd egyszer felhívtál a lakásodba, megálltunk a szobaajtóban, átölelted a nyakam, és én ismét kérdezni akartam, de akkor az ajkad tapasztottad a számra, és megint belém fojtottad a kérdést, majd azt mondtad, most már menjek, mert nem akarod, hogy szerencsétlennek érezzük magunkat. Emlékszel? Február közepe táján, farsang végén, egyik szombat reggel egy nappal korábban jöttem le a hegyről. Néha most is megtörténik, hogy nem bírom ki a teljes heti szolgálatot a megfigyelőállomáson, ilyenkor lejövök házakat, városi embereket, üzleteket és kirakatokban női fehérneműt látni, kocsma, bor és péküzlet szagát érezni, hogy félcipőt húzhassak a lábamra, gőzfürdőben tisztára izzadhassam magam, délben parfüm illatú nőket érinthessek, pincér tálalja elém az ételt, és ne legyen mindennek saját levében főtt konzerv marhahús bűze. Persze megtörtént már az is, hogy visszafordultam félútról, a fenyőerdő övezetből, de akkor undorodtam mindentől, ami a télre emlékeztetett, a hótól, széltől, a megfigyelőállomás petróleumszagától, a hegyek közé beszoruló felhőktől. Rádiótelefonon kértem a szolgálatom lerövidítését. Hóviharban indultam fentről, de ezer méterrel alacsonyabban már csendesült a szél, és amint kijutottam a fenyvesből, egyszerre verőfényes kora tavasz lett. Igaz, még vastag rétegben borította a talajt a hó, de a völgyből tavaszi levegő áramlott fölfelé. A hosszú szolgálat fent a hegycsúcsok között a kristálytiszta fehérségben, vagy a nyomasztó hóesésben, hallgatásban és hallgatózásban telik el. A magánytól irtóztam akkor, és ezért mentem a farsangi mulatságba a vadászegyesületi házba. A terem zsúfolt volt, már a bejáratnál is tolongtak, a levegő pedig gőzzel volt teli, és sűrű a cigarettafüsttől. A párás ablakokon vízcseppek gördültek végig, és egyenes vonalat húztak a harmatos üvegtáblákon, lassan indultak, akadozva szakadtak el az ablakkeret felső peremétől, egyre gyorsulva gördültek lefelé, egyenes csíkot húzva, majd fokozatosan elhagytak egy leheletnyit magukból, kisebbedtek, így lassultak le, végül döcögő, kanyargós vonalban vesztek el, némelyik le sem ért az ablakkeret alsó széléig. Oldalról figyeltem a gördülő cseppeket, és ekkor pillantottalak meg, frissen mosott, omló barna hajad volt, a szempillád felfelé kunkorodott, gondoltam, hogy göndörítőt használsz, e szemed sarkának redőjében apró sötét csillag villogott, ezt a szerelemre érettség jelének hittem, arcod szőlőhéj bársonyossága a sárguló levélen átszűrődő őszi nap fényét sugározta, a hangod néha mélyen búgott, mint a novemberi dongó szárnyverdesése, de az üvegharang csendülésének üreges cseppkövek kondulását idézték, szád szeglete felett, apró, alig észrevehető sötét pelyhek fénylettek, láttam már, hogy milyen okos vagy mert érezted az izgató szépség apró cselezéseit, ajkad nyugvó lepke íve vörösbor színű volt, sima volt és olajfényű; ritkaság ez errefelé, mert itt lent a szélesedő folyóvölgyben erős szelek járnak, a hajad a szád ívéhez hasonlóan görbült homlokod határán, középen pedig kis csúcsban előrebukva a halántékod felé magasította homlokod. Éreztem, hogy nagyon tiszta és ápolt a tested. Hosszú ideje figyeltelek, de nem vetted észre, hogy nézlek, közben kezeddel megigazítottad a hajad, és ekkor fordítottad felém a fejed. Amikor rám néztél, egy pillanatra elkaptam a tekintetem, de rám mosolyogtál, és én táncra kértelek. Aztán egy hét múlva az U alakú, mély, gleccservájta völgyben gyalogoltunk felfelé, mellettem suhantál ködkönnyű léptekkel, combig ért a hó, fehér habruhád beleveszett a hófúvásba, hunyorogva erőltettem a szemem, de az előttem kapaszkodó hátizsákját mégiscsak akkor vettem észre, amikor a fémcsathoz ütődött a homlokom, a folytonos erőlködéstől szakadt rólam az izzadtság, de azonnal ráfagyott a halántékomra és a szempillámra, vártam, hogy odanyúlsz a kezeddel, és végigsimítod az arcom, letörlöd a szemöldökömről és a hajamról a lógó jégcsapokat, majd mikor kiderült az ég és elült a vihar, a levegőben örvénylő, gyöngyházként csillogó parányi jégpikkelyekből ismét felsejlett fehérruhás alakod, már messze előttem jártál, és intettél felém, hogy siessek, de nem bírtalak utolérni, mert húzott a hátizsák súlya. Amikor visszaérkeztem, hoztam neked egy ölrevaló hegyi fuvallatot és a napsütötte hó szagát, melyet kapkodva habzsoltál a tenyeremből, együtt a széltől a jégtől és a naptól barnára cserződött arcommal. Először óvatosan, mint a kezdődő tél első marék havát, aztán egyre többet, szinte már hózuhatagként, végül pedig összekapaszkodva és belehemperegve a hóba, hogy csak a kristályos fehérség vegyen körül, amelyben megnyugszik a test és a lélek is. Olyan fehér és olyan rövid volt ez az együttlét, akár egy hócsata Majd a meteorológiai állomás új műszereit szállítottuk, hevederekkel a hátunkra kötve, bukdácsolva és néha ágyékig süppedve a hóban Keservesen vánszorogtunk fel a nyeregbe, s onnan a gerinc védelme alatt egészen a felső tengerszemig. Visszafelé sítalpon ereszkedtünk le. Te mindig ott vártál a bázison, ahonnan a málhákkal elindultunk, már messziről integettél, de mire leértem, eltűntél, aztán másutt bukkantál fel, a völgyet szegélyező Sárga Fal kőfogairól kiáltoztál vagy sikongva futottál lefelé a völgyben, egyszer pedig a gleccservölgy meredek torkában álltál, és amint feléd siklottam a futólécen, kiszaladt alólam a havas hegyoldal, villámgyors futásnak eredtek a gyalogfenyők, mint a zergék az induló lavina elől, a törpefenyők pedig felfelé bukfenceztek a hegyoldalon, én pedig ellenkező irányba, nem tudom hová, csak annyit éreztem, hogy valamilyen éles tárgy hasít a gyomromba, az ütéstől és a fájdalomtól tompán a hideg hótól gémberedetten fekszem. A hegyi szolgálat mentőcsoportja kanadai szánkón hozott le a bázisra, onnan pedig helikopteron szállítottak a kórházba. Az eltört síléc megsebesítette a gyomrom. Az operáció után, mikor már múlóban volt a narkózis okozta bódultság, hallottam csengeni a folyosói telefont, nagyon messziről jött a hang, régi karácsonyi csengettyűszóként, majd pár pillanat múlva a nevem mondta a nővér, egészen a fülemhez hajolt, és úgy suttogta, hogy te hívtál, már másodszor, pedig alig telt el öt óra a balesetem óta, mint ezt később megtudtam. Hogyan szereztél tudomást ilyen hamar arról, hogy mi történt velem, és hogy melyik kórházban fekszem? Aztán minden nap kétszer telefonáltál. Reggel és délután. Kétnaponként pedig meglátogattál. Szöknöd kellett, mert náthajárvány volt, és megtiltották a beteglátogatást. Így jöttél először a takarítónő barátnőiéként, egyszer-kétszer mentőkocsi hozott be, egyszer azt hazudtad, hogy tűzcsapellenőrzésre jöttél, néha a kerítésen kellett átmásznod és a rózsabokrok között osontál a személyzeti bejárathoz, összebarátkoztál a kenyeres autó sofőrjével, aki a veknyik közé zárva csempészett be, végül pedig az egyik orvos hordott be a kocsiján. Egy teljes hónapon keresztül vártam a telefonhívásaidat, és figyeltem a balkonról, hogy mikor hallom lépteidet a dunai kaviccsal felszórt ösvényen, de az utolsó héten csak egyszer telefonáltál, és a te lépteid hangjához hasonlókat is csak egyszer hallottam az erkély alól, de nem a szokott időben, és amikor kisiettem, már csak a távolodó zaj szűrődött fel a juharok borsózöld lombjai között. A hét végén elbocsájtottak a kórházból. Nem értesíthettelek, mert te nem hívtál fel, és én nem tudtam hozzád telefonálni. Az utcán találkoztunk, véletlenül, messziről láttalak meg és futottam utánad. Amikor beértelek, hátulról eltakartam a szemed. „Tudtam, hogy ma kiengednek”, ez volt az első mondatod. De az ember csak azt érezheti meg, előre, amire nagyon erősen gondol, amit teljes erejéből óhajt. Vagy nem? Tényleg tudtad? Attól az orvostól tudtad meg? A tavasz sötétzöldbe fordult, a hónak már nyoma sem volt, nem dobtuk egymásnak hógolyókat és nem jöttél fel hozzám, pedig könyörögtem, de te azt mondtad, hogy már többet nem is jössz, most azért, mert még gyenge vagyok, és pihennem kell sokat, hogy megerősödjek, és nem erőltethetem meg magam, aztán pedig már nem lesz alkalmad, mert férjhez mész, de nem hozzám, hanem olyanhoz, aki nem a hegyen dolgozik és ha hazajön, nem petróleumszagú, de erre azt válaszoltam, hogy állást változtatok, te nemet intettél, és azt mondtad, hogy vége. A következő napokon sokszor felhívtalak telefonon, de csak csendben tartottam a kagylót, és a hangod hallgattam, meg a lélegzeted, de nem szóltam egy szót sem, majd mikor már éppen megbolondultam volna, könnyű kenyértáskát akasztottam az oldalamra, és felmentem a hegyek közé, de egyfolytában azon törtem a fejem, hogy boldog vagy-e, de nem tudtam eldönteni. Majd kora ősszel mégis találkoztunk, ez még azelőtt volt, hogy büszkén mutattad a jegygyűrűdet, a kis sarki kávézó előtt vártalak, a temető szomszédságában. A koporsóvivő darabontok szoktak járni ide egy féldecire temetés előtt, mert azt mondták, azért kell a pálinka, hogy ne hallatszon olyan szomorúnak a koporsóra szóródó föld dübörgése. Az egyikük vattacsomót is hordott a zsebében, melyet ilyenkor szokott a fülébe dugni. Zeneértő, mondta, és ez az irtózatos zörej még elrontaná a hallását. Az öreg temető felé indultunk. A délutáni napfényben a temetőfal közelében épült toronyházak árnyéka a sírokra vetült, amelyeket hatalmas kőépítmények nyomtak, mert az utódok talán az ősök visszatérésétől tartottak, vagy az élők önmaguk iránt érzett tiszteletből adóztak kegyelettel a halottaknak. Nagy ős utódjának kijár a nagy tisztelet. Sokáig mentünk egymás mellett szótlanul. Az ujjaid a számra tetted, hogy maradjak csendben, én pedig bele akartam harapni a kezedbe, meg akartalak marni, a mohos sírra akartalak dönteni, hogy bizonyíthassam, már nem vagyok gyenge, megerősödtem a balesetem óta, és büdös sem vagyok, nem árad belőlem a fűtőolaj szaga, hanem szappantól illatozik a bőröm, de csak ballagtam melletted, és hirtelen azt kívántam, hogy történjen valami, botolj meg, és törd el a lábad, de nem azért, hogy fájdalmad legyen, hanem azért, hogy szükséged legyen rám, vagy legalább egy kis csodát kívántam, azt, hogy a jobb karom változzon puskává, mind az öt ujjam puskacső legyen, és kilőhessem magamból a kínokat, a balkarommal pedig szablyaként döfködhessem a földet, hónaljig vagy még mélyebben, te pedig egyszer sem fordítottad felém az arcod, és akkor csaknem meggyűlöltelek. A gyereksíroknál friss omlás szakította meg a temető falát. Az egyik toronyház emeleti ablakából éppen porrongyot ráztak. Átbukdácsoltunk az omladékon és a fal mentén húzódó keskeny járdán, egymás nyomában visszasiettünk a kávézóhoz. Megcsókoltál, és azt mondtad, hogy többet nem találkozunk. A darabontok éppen akkor mentek el mellettünk, és a temető felé siettek, de a zenerajongó a saroknál visszafordult, és vicsorogva felénk mosolygott. Talajrögök hullottak a szájából, a szeméből pedig hófelhők húztak, és azóta szakadatlanul hull a hó, most is már két napja vihar tombol. Nagy kockázat ilyenkor útnak indulni, és a gleccservölgyön ót leereszkedni a bázisra. Lavinaveszély van, mint általában tavaszi hóviharok alkalmával. És ne haragudj, már nem akarlak látni. Akkor, utolsó alkalommal, azt hiszem mégis boldog voltál, ugye azért, mert velem találkoztál. Érted már? Nem látni akarlak, hanem ismét találkozni szeretnék veled. Még egyszer. De már sötétedik. Négy óra lehet. A darabontok ilyenkor lépnek ki a kávézóból és sietnek, hogy ne késsék le a lélekharang kondulását. A szél körbe-körbe dübörgeti a hegyet. Lehet, hogy a zenekedvelő darabont ilyenkor is vattát tenne a fülébe? Zárt szemhéjam mögül nem látom, hogy milyen gyorsan temeti a nyomokat a hófúvás. Mintha nem is lettek volna, mintha csak kitaláltam volna őket. Akárcsak téged? A ködbe rajzoltalak, és a képet egy erős széllökés széttépte? Az ablaktáblán legördülő harmatcseppben csillant meg az arcod. A vízcsepp felszívódott a levegőbe, felszállt a hegycsúcsok közé, és a fehér káprázatban a szempillámra ült. Aztán a szél ismét felkapta, és most hó lett belőle. Vízcsepp arcod végleg jéggé fagyott? Soha sem voltál, mert csak víz voltál, hó voltál és szél voltál? A hófúvás gyorsan temeti a nyomokat. Ha majd kiderül az ég, ember nem érintette tájként fog csillogni a gleccservölgy.