Pontok a térben I.–VIII.

Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi kísérletek) c. könyvben (Chicago, 1983)
(Megjegyzés: Automata szövegfelismerés.)

I. Történet

Tavasszal végre megvették az autót. Sárga volt, négyhengeres, ezerötszáz köbcentis, hatvanhárom lóerős, hétezerkétszáz per mi- nútum maximális fordulatszámmal, öt évig güriztek összeszorított szájjal. Közben beszélni is csaknem elfelejtettek.

„Szervusz.”
„Hogy vagy?”
„Kösz, jól.”
„Viszlát.”

Végre ott állt a ház előtt a kocsi és a tetején fényesen csillogott a sárga zománc, mint a féldrágakő.

A következő héten elutaztak első autós víkendjükre. Gyorsan távolodtak a várostól. Bzzzss, bzzzss, előzték a zöld, piros, szürke, kék, sárga kocsikat. A férfi vezetett. Felesége a hátsó ülésen ült.
Már megtettek talán száz kilométert is, amikor először váltottak szót:

„Nem vagy még fáradt?” kérdezte az asszony, elsőként törve meg a csendet.
„Nemsokára megállunk”, válaszolta a férfi, és teljes sebességgel haladtak tovább.

Az út szélén, vagy kétszáz méterrel előttük, egy kézitáskás lány integetett. A férfi elhatározta, ha tízszer int a kezével, amíg elmondja magában az egyedem-begyedem-cim-címer… kezdetű mondókát, akkor megáll. „Hét, nyolc”, egyre lassabban mondta a szöveget, „kilenc, tíz”, számolta a karmozdulatokat a kormánykereket szorító ujjain.

„Merre mennek?” hajolt jobboldalról a lány a kocsi ablakához.
„Arra, a hegyek felé”, bökött előre a férfi.
„Magukkal megyek egy darabon. Jó?” Aztán beszállt az első ülésre..

Ismét hallgattak egy ideig.
„Milyen bátor maga, hogy egyedül indult útnak’*, szólt a férfi, elismerő pillantást vetve a lányra.
„Tetszenek nekem a merész nők”, mondta kissé később és egyre többször pislogott oldalra.

Aztán három hónap múlva elvált a feleségétől.

A következő évben a víztározó közelében épült üzemi nyaralóban töltötte szabadságát új feleségével. Kétszázötven kilométert kellett kocsizniuk. Szombaton indultak, korán reggel. A kormánynál a férfi ült, felesége pedig a hátsó ülésen.

Már vagy száz kilométert haladtak, amikor megszólalt az asszony.

„Emlékszel? Itt találkoztunk tavaly.”
„Igen”, válaszolta röviden a férfi.
„Nem vagy még fáradt?” kérdezte később a felesége. „Jó lenne megállni.”

A kanyar után egy fiatal nő stoppolta őket. „Egyedem-begyedem cím-címer-áber-fáber-dominer…” Csikorogva állt meg a kocsi.

A lány az ablakhoz hajolt, de az asszony megelőzte a kérdést.

„A víztározóhoz mégyünk”, mondta. A stoppos lány beszállt az első ülésre.
„Nem fél egyedül utazni?” kérdezte a férfi.
„Nem.”

Később megálltak. A férfi átült a hátsó ülésre, és az asszony vette át a vezetést.

Az ötszemélyes kocsiban ismét csak ketten ültek.

II. Bakaszerencse

A Miksiből származó Domok Pál, mikor letette a katonaesküt, megkapta első, éjfélig tartó kimenőjét. Szaporán szedte a lábát a kaszárnyából kifelé, mintha bélpoklosok közül menekülne. Közben azon törte a fejét, hogy mit lehet csinálni egy ilyen kisvárosban, reggeltől éjfélig. Jobb híján hát barangolt az utcákon, megnézte a kirakatokat, sört ivott, majd még egyet. Izzadni kezdett és szúrta testét a kincstári öltözék. Kényelmetlenül feszengett egyenruhájában az ünneplőbe öltözött civilek között.

Aztán vett egy fagylaltot a sarki cukrászdában a templommal szemben. Majd ácsorgott a járdaszélen, és bámészkodva nyalta az ostyatölcsérbe töltött jeges krémet. Közben észrevette, hogy egy vászonnadrágos szőke csaj meresztgeti rá a szemét. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen oda azonnal. Úgy tett, mintha észre sem venné őt. Sarkonfordult, de ahelyett, hogy odébbállt volna, visszament a cukrászdába, és ismét vett egy fagylaltot. A lány még mindig ott álldogált. Domok Pál most már odalépett a szöszihez, és a kezébe nyomta a fagyit.
„Nesze, nyald.”

Ezután kettesben még egyszer végigjárták az utcákat, és a talponállóban megebédeltek. Domok Pál füstölt halat evett, és sört ivott rá, mert apja is mindig ezt ette, ha bement a városba. Aztán böfögött.

Ebéd után vettek még egy fagylaltot, majd felültek a körhintára, amelyet a fútballpálya mellett állítottak fel. Lőtt a lánynak egy zöld papírrózsát, meg gumimajmot a körhinta melletti lövöldében. Később karon fogták egymást.

„Hogy hívnak?” kérdezte Domok Pál.

„Ilonka vagyok”, és még egyszer felültek a körhintára.

„Otthon Cicának hívnak”, szólt Ilonka délután ötkor, és megettek még egy fagylaltot.

Közben Domok Pálra rájött a hasfájás, és befutott a liget bokrai közé.

„Mindjárt jövök”, szólt oda Cicának.

Mikor pókhálós egyenruhájában ismét előbukkant a bokrok közül, a szöszi éppen indulóban volt egy másik katonával.

„Hahó, Cica, hová mégy?” kiáltott utána.

A lány hátranézett, majd valamit mondott a fiúnak, és visszajött Oomokhoz.

„Bocsáss meg, összetévesztettelek vele. Katonaruhában mind olyan egyformák vagytok”, mondta könnyedén, de pár perc elteltével engesztelőleg szólalt meg: „De te nagyon kedves vagy”.
„Te meg aranyos-kedves” válaszolta Domok gerjedezve. „Szeretlek”, szólalt meg a fiú vacsora után.
„Én is”, válaszolta Cica és ismét egymásba karoltak.
„Nagyon jó veled”, lihegte Domok a liget egyik terebélyes bükkfájának dőlve.
„Nekem is veled”, suttogta Ilonka.

Tíz perccel éjfél előtt elbúcsúztak a templommal szembeni sarkon.
„Egy hét múlva ismét találkozunk”, ígérték egymásnak.

Aztán Domok Pál futásnak eredt, hogy éjfélre visszaérjen a kaszárnyába. Hajnali kettőkor riadóztatták a tüzérszázadot és reggelre gyalogosok érkeztek a helyükbe.

III. Nahát

„Figyelem, figyeleml Vonat érkezik a harmadik vágányra! A vágány mellett tessék vigyáznil”
A szerelvény sípolva gördült be az állomásra. Késő őszi vasárnap délután volt. A hosszantartó szárazságtól a talajvíz szintjéig szikkadt a föld. A legenyhébb szellő is felhőket kavart a lösztalaj finom porából, mely rátelepedett a házakra, az emberekre, és most ez ör- vénylett az állomásra befutó vonat kerekei körül is. Az utasok és kísérőik a peronon álltak. A vasúti kocsik által felvert por az ő fejük felett ereszkedett lefelé.

Sok utas szállt le, de talán még többen akartak feljutni a vonatra. A vágány mentén zűrzavar uralkodott. Mindenki nyilvánvalóan egy meghatározott cél felé igyekezett, de szemlátomást nagy összevisszaságban, mert a legrövidebb utat választva, legkevesebb két ember azonnal összeütközött.
A forgalmista a mozdonyvezetővel beszélgetett. A kalauzok reménytvesztve szemlélték a tolakodó utasokat, és lemondtak róla, hogy megkíséreljék a fel- és leszállás rendjének szabályozását. A hordárok sietve furakodtak keresztül az embertömegen, a postakocsikból erőltetett iramban rakták át a csomagokat a targoncákra. Mindenki saját magával, csomagjaival vagy a lökdösődéssel volt elfoglalva.

Az érkezőket üdvözölték, a felszállókat pedig búcsúztatták „Ne hajolj ki az ablakon!”

„Vigyázz magadra!”
„Ne állj a huzatba!”
„Vigyázz a lépcsőn, mikor leszállsz!”
„Vedd fel a szemüveged, ha kinézel az ablakon!”
„Figyelem, figyelem! Vonat indul a harmadik vágányról! A vágány mellett tessék vigyázni!”

A már kissé összerázódott tömeg ismét megbolydult, mert néhányan lent búcsúzkodtak a vonat mellett, és most igyekeztek felszállni.
A késve érkezők erőteljes lökésekkel vágtak utat maguknak a vonat mellett ácsorgók között.

Valószínűleg emiatt, senki sem figyelt fel a szökdelő, bukdácsoló kék kabátra, mely a sínek között csapkodott törött szárnyú madárként. Hol felröppent, hol leereszkedett, csaknem egészen a föld szintjéig. A síneket súrolva hajladozott, imbolygott és kúszott a vonat felé a horizont alatt. Szinte cél nélkül. Mintha csak a véletlen fuvallatra támaszkodva, amely a vonat mellett álló, sebtében búcsúcsókokat váltó emberek közé lökte őt. A topogó, ágaskodó és elrugaszkodásra készülő lábak között kúszott előre, itt-ott odébbtaszítva egy-egy testet. Úgy lendült á vonathoz, mint a szél által kergetett papírdarab a fal mellé. Lapos siklással, majd felcsapódva, akár a tengervíz a hullámtörőn. Így lendült a kék kabát a vonat mellé, mely magához rántotta, aztán a kerekek mellé vágta őt.
A búcsúzkodók búcsút intettek. Kezek nyúlkáltak, lengtek a levegőben, a szerelvény pedig kifelé futott az állomásról. De a gyorsuló vonat hirtelen fékezni kezdett. Szikrák röpködtek a fékpofák és a kerekek alól, és ismét felkavarodott a lösztalaj finom pora. Egyszerre megszakadt a búcsúzás beidegződött folyamata.

„Mi az?”
„Mi történt?”
„Nahát, csak nem baleset?”

Izgalomba jöttek az állomáson maradt hozzátartozók. Körbe- körbe tekingettek. És ekkor vették észre azt a kék micsodát heverni a sínek mellett.
A forgalmista, a vasúti rendőr, a vöröskeresztes szolgálat, az állomásfőnök, a postás, a vonatkísérő, a kalauz, a mozdonyvezető, a váltóőr, a pályamester, a főpályamester, a távírász rohant a baleset irányába.

A hivatalból odasereglett egyenruhás alkalmazottak szétbogozták a kék göngyöleget, és a szakadt rongyok közül egy ember véres cingár teste bukkant elő. Az utasok, akik korom vagy a kellemetlen szem- viszketegséget okozó por ellen védőszemüveget biggyesztettek az orrukra, most levették azt, és úgy meresztgették a szemüket. A szerencsétlent hordágyon vitték be az állomásépületbe.

„Jé. ez a bolond Gerő!” állapították meg a közelebb állók csaknem ujjongva a felismerés örömétől. Sokan pedig sajnálkoztak, hogy nem látták az esetet, mert éppen az integetéssel voltak elfoglalva.
„Ritkán adódik ilyesmi.” mondogatták, és csalódottan ingatták fejüket.

IV. Titok

Lehajtotta kopasz fejét, és megállás nélkül öltögette varrótűjét a lyukasra kopott holmikba. Talán azt remélte, hogy élete végéig megjavítja a földkerekség összes feslett ruháját. Még a szakadt foltra is foltott tett.
Gyakran gúnyolták őt. „Te varród a madárijesztőket? Mondd, mitől vagy olyan kopasz, mint a tudósok?” kérdezgették tőle.
Téli délutánokon néha nagy gyereksereg lepte el műhelyét. Rátelepedtek a ruharakásokra meg a foltnak való rongyokra, és kérlelték őt, hogy meséljen kalandjairól. Ezek a korai alkonyatok felvidították műhelye komor hangulatát. Ilyenkor mindig kiegyenesedett, hogy nagyobb lélegzetet vegyen, majd beszélni kezdett.
„Arról mondj mesét, hogyan varrtál foltot a napra.”
„Ma arról mesélj, hogy miért foltos a szalamandra.”
Aztán mese végeztével szétröppent a gyerekhad, ő pedig folytatta a félbehagyott munkát. A sokasodó foltokkal lassan ő is folttá változott, és elkerülték őt az emberek, mint az úton a piszokfoltot, vagy félrelökték, akár a foltozott ruhát.

V. Pontok a térben

Gyakran láttam őt a Védcölöp úton. Járása kimért volt, egyenletes és lazán fegyelmezett. Katonás lépésekhez szokott lába rendületlenül vitte őt, mintha az üdvössége felé igyekezne. Csodálkoztam, hogy léptei nem voltak bizonytalanok, pedig fehér botjával hol a házak falát tapogatta, hol a járda szélét. Arcvonásait megkeményítették a múltba vesző vezényszavak. Lehet, hogy kegyetlen parancsnok volt? Bal arcát hosszú sebhely torzította. Részeg verekedés emléke? Vagy a tiszti latrina mellett akna robbant, amikor éppen a gatyáját tolta le sietve? Legyünk kegyesek, és higgyük el neki, hogy hős volt. Szeme- fénye már úgysem bizonyíthatja hitelét bevallott és titkolt múltjának. A szemére szakadó éjszaka bársonyfüggönyén ismételten újraját- szódtak múltjának emlékei: meztelen seggű nők, ropogós malac- pecsenyék, pompás díszszemlék, hatalmas bunyók, lenge könnyedséggel táncot lejtő szappanosszagú csitri-csibék, vasárnap délelőtti térzenék, tepertős pogácsák és nagysörök, az aranyoroszlán rend ünnepélyes átadása és szűzlányok meg asszonyok csodálatosan
gömbölyödő és hullámzó keblei csipkeblúzok alatt és meztelenül.

De egyszer hirtelen autó fékezett előtte, csikorogva. Az éles hang mozaiktörmelékké szaggatta a márványfehér testű lányokat, a söröskorsókat, a rendjelet átadó tábornok kéznyújtásra lendített jobbját, aztán a foszlányos fényemlékek is kibújtak, csak a sötétség maradt a szeme előtt. Majd egy késélesre fent mondat futott a fülének:

,,Vigyázzon vén vakond, mert eltaposom!”
Egy ideig még mereven állt a járda szélén, botjával megvizsgálta a szegélyköveket és a legközelebbi ház falát, aztán kissé remegő sebhellyel, katonásan betapogatózott egy mellékutcába.

VI. Ezüstcsillag

A történelmi múltat idéző középkori városkapu az óváros meredek utcájának felső végében tornyosult, de a kapu alatt leginkább a történelmet elfelejteni igyekvő emberek lótottak-futottak. A város ezen a tájon volt a legforgalmasabb. Itt voltak legszűkebbek az utcák, legöregebbek a házak és legfényűzőbbek a kirakatok. A múlt itt riasztotta a jelent, és itt tiportak legtöbbször egymás lábára az emberek. Akapu alatt összeszűkülő utca szurdokában még sűrűbb volt a forgalom. Az emberek nem tudták kikerülni egymást, szinte önmagukkal ütköztek össze, és ha nagyon óhajtották, próbára tehették jószívűségüket is.

A kapualjban reggeltől estig árnyék volt. és a nedves falakba ivódott a reggeltől estig erre áramló virágillat, sajt- és a frissen sült lángos szaga. A kapu sarkánál pedig, a kerékvető kő szegletén, málladozó gótikus szoborként kuporgott reggeltől estig a pisaszagú koldus. Általában csendben gubbasztott, csak néha szólalt meg rekedt hangján. Időnként fényes aprópénz hullott a sapkájába. Úgy dobták neki, mint a galambnak a morzsát vagy mint a kutyáknak a csontot, de nem olyan bőkezűen. Mikor meghallotta a pénzcsörrenést, csupán annyit mondott:

„Bocsássanak meg, hogy vak vagyok.”

VII. Makkálom

Kint ácsorgott az üzlet előtt. A feslett télikabát cuffosan lógott róla, és rongyokba volt burkolva a lába. Odaadó igyekezettel lehelte a kirakat jégvirággal beszőtt üvegét. Orra peremén takonycsepp hintázott, mely időnként a csíkos sáljára pettyent. A jég lassan felengedett a kirakatüvegen. A látvány remegő ujjai óvatosan bontogatták szeme hártyaburkát. És amikor tekintetével áttörte az üveg mögött gomolygó gőzöket és végigmatatta a kirakat üvegpolcait, már inkább vissza rejtette volna pillantását teste legmélyebb zugába.

Gyomrában még éhségére emlékeztetőén lötyögött a kétkorona- ötvenfilléres pacalleves a beleaprított két karaj kenyérrel. A kirakatban azonban idétlenül vigyorgott korgó gyomrú rémlátomásainak kísértő képe: a citrommal szétfeszített pof áj ú, petrezselyem levéllel meghintett, füstölt disznófej, mely puhára abálva remegett egy nagy ezüsttálon, finomra reszelt tormával és vékonyra vágott sárgarépával körítve. Ez a csodálatos ínyencség ott díszelgett egy hófehér abrosszal leterített asztalon, mely még sok-sok finom falattól roskadozott. Érezte, hogy nem tud ellenállni a csábító csemegének, és máris egy harapással bekapta a disznó krémpuhára főtt turcsi orrát, fogával tépte a húst a pofacsontokról. Tömte a szájába az omlósra főtt májat, a katlanoshús foszlányait, nagy darab lacipecsenyéket. Majd nagyokat harapott a tányér nagyságú kirántotthús szeletekből. Szája megállás nélkül őrölt, szinte már fulladozott az ételtengerben. Hol lemerült, majd ismét felbukkant, mint egy játékos delfin. Pofájával maga köré mart, akár egy falánk cápa, és bálnaként úszott, tátott szájjal a remegős-puhára abált sertéspofához hasonlóan. Csak evett, evett, és fokozatosan terebélyesedni kezdett. Egyre hatalmasabb lett, már óriás volt, az étvágya pedig egyre nőtt, szinte az egész világot elemésztette volna. Elsősorban a sokat zabáló embereket, aztán sorjában mindenkit, mint az imádkozó sáska. Végül talán még önmagát is.

Az apokalipszis csúcspontján Maggi ételízesítő szaga csapott az orrába. Ekkor már ott állt a büfé pultjánál, szeme rámeredt a marhapaprikás sűrű barna ruskójában fulladozó silány húscafatokra, és egy tányér főtt krumplit tartott a kezében. A falatozó félreeső sarkában telepedett le. Tekintete fáradtan pihent a forró krumpli felszálló gőzében. Szája szélén véres nyál csörgött a kínjában összerágott nyelvéből. Ki tudja, hol kalandoztak gondolatai. Lehet, hogy főszakácsnak képzelte magát, ünnepi ebédek előkóstolója volt vagy éléskamrák duhaj egere. Szeme az éhségtől vagy talán a vágytól lázasan csillogott, de lehet, hogy elfelejtett vágyai után kutatott.

VIII. Pillanatfelvétel

Szűk, gázlámpás utcában jött velem szembe. Ruhája szürke és rongyos volt, akárcsak a késő őszi délutánokon leereszkedő köd. Jött megtörtén és roskatagon mint a megroggyant házak. Kicsi volt és töpörödött, mint a házak apró ablakai és ráncos, az ablakok mögötti életet takaró függönyökhöz hasonló. Lassan lépegetett, időnként megállt, és nekitámaszkodott egy lámpaoszlopnak. Én a járdaszélen álltam, zsebre dugott kézzel és elszomorodva szemléltem az egyre inkább zsugorodó óváros foghíjasra bontott házsorait. Az utca alsó végéből a városi lámpagyújtogató közeledett.
A tétovázva lépegető asszonyka nyilván meglátott engem a kígyóié lámpafényben, mert felém csoszogott. Néha hangtalanul mozdult a szája, mintha fohászt mormolna. Mikor mellém ért, úgy tett, mintha nem vett volna észre, és csak véletlenül dünnyögne értelmetlen szavakat, mert alig hallhatóan suttogta:
„Beszél magyarul, fiatalember?”

A kérdést biztosan nekem szánta mert kettőnkön kívül senki nem volt a közelben.

„Hát hogyne, néni”, válaszoltam meglepetten.
„Jaj istenem, jaj istenem, az isten megáldja érte. Látja fiatalember, hogyan nézek ki? Szegény vagyok és koszos. Csúz és köszvény kínoz, alig bírok járni. Láthatja, hogy mennyire rokkant vagyok”.,. Piszkos zsebkendőjével megtörülgette nedves orrát, és meghúzta az álla alatt a sárgás-fehér haját fedő fejkendője görcsét. „…Itt lakom a Kecske utcában egy szenes pincében… Azóta, hogy sikerült visszaszöknünk Ligetből. Mert tudja, minket pozsonyi magyarokat negyvenötben kiraktak a lakásainkból, és mindenünket elvették.”

„Húsz éve lakik pincében?” kérdeztem megrökönyödve.

„Jaj kedves, maga azt nem élte át. Azokat a borzalmas rettegéseket, mikor a félelemtől a derék férfiak is maguk alá vizeltek… Meg hát nem értettem a nyelvüket sem. De most már mindegy. Nekem már teljesen mindegy. Egyik reggel úgyis arra ébredek, hogy bontják felettem a házat. Aztán majd a fejemre szakítják a pincét és akkor nem lesz tovább… Először elvették a lakásunkat, azután az akaratunkat, most pedig már az életünk is kell nekik. Ezekkel a hatalmas kaparógépekkel eltüntetnek minden nyomot ami még ránk emlékeztet… Hát nézzen rám: én már úgyis félig földből vagyok… Nem marad más hátra, csak az imádság. De maga még fiatal, ne hagyja magát… És milyen szép ember… Adjon ötven fillért perselypénznek.”
Belekotortam a zsebembe, összesen egy korona volt nálam.

„Isten áldja meg a jóságát.”

Mintha meg sem állt volna mellettem, úgy ment tovább. Távolodott tőlem akár a múló idő. Elhaladt az utca sarkán álló világos, új épület mellett, és árnyéka, mint a rossz emlékű múlt lesiklott a frissen festett falról.

Felvánszorgott a templom kőlépcsőin, és eltűnt a nehézre vasalt, sötét ajtó mögött. Már nem láttam őt, de úgy rémlett, hogy a kapualjakból hozzá hasonló emberek bújnak elő, félig a földre rogyva vonszolják magukat, és a hátuk mögött összeomlanak a házak.

Az egyik törmelékkel borított házhelyen két földgyalu vesztegelt.