Tűzvárás

Megjelent a Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk (szépirodalmi kísérletek) c. könyvben (Chicago, 1983)
(Megjegyzés: Automata szövegfelismerés.)

A szorongás és a boldogság egyszerre lett úrrá a tószegi fazekasokon, mert éppen most készülődött világra jönni idősebb Szakállas János első unokája. Az ifjabb János, várandós feleségével szerdán délben érkezett vissza a városból. A fiatalasszony hazajövetele után három nappal idősebb János kora hajnalban kiment az udvarra, és hasra vetette magát a pajtában felkupacolt agyagon. Kisvártatva csendesen kisettenkedett a pitvarajtón az öregasszony is, megállt a tornácon, és szemét a pajtában heverő ura felé emelte. Idősebb Szakállas János révültségéből felriadva fohászkodni kezdett.

„Keresztre feszített Krisztus, fájdalmaidban szenvedve, hallgasd meg könyörgésünket!”
„Hallgass meg minket, Uram!” suttogta az öregasszony a tornácról.
„Keresztre feszített Krisztus, oldaladon a sebbel, hallgasd meg könyörgésünket I’ *
„Kegyelmezz nekünk, Uraml”
„Krisztus a keresztfán, vedd el bűneinket!”
„Tied vagyunk, Uraml”
„mindenható Isten, fent a trónusodon, légy kedves hozzánkl”
„Legyél ilyen, Uraml”
„Adj számunkra nyugalmat és egészséget!”
„Legyen így. Uram!”

Az öregasszony szemében könny fénylett. Mielőtt azonban embere feltápászkodott volna az agyagrakásról, visszasurrant a konyhába. Majd idősebb Szakállas János térdre emelkedett, és felállt. Végigsimította vászonruháját, és lehajolt az agyagzúzó mellé támasztott keskeny fokú fejszéért. Vállára vette a szerszámot aztán elindult kifelé az udvarról az Ökör-hegy felé, mely egynapi járásra volt a falutól. Amikor végigment az apró házakkal szegélyezett tószegi utcán, egymás után nyikordultak meg a léckerítésekben nyíló kapuk, melyeken kiléptek Szakállas Jánost követni az ősi fazekascsaládok öregjei. Tizenketten indultak útnak, hat szekér mellet bandukolva, kettesével. Szakállas János ment elöl, bal kezét hátraszorítva, jobbjával a fejsze nyelét markolta. Utána haladt a szekérsor, rúdra akasztott, tompán zörgő láncokkal.

A falu végi házak kiürültek, csak az asszonyok maradtak otthon jószágot és tüzet őrizni.
Idősebb Szakállas János vertfalú kunyhójának udvarán ifjabb Szakállas János aprította a fát. Bentről felesége hívó szava hallatszott

„Gyere be, János. Tegyük fel a fazekat a tűzre!”

A férfi letette a baltát és fejét meghajtva bement a házba.
„Tisztaságnak kell lenni, ha megérkezik a gyerek. Erősen érzem az idő közeledtét.” ^

János szótlanul csinálta, amit az asszony mondott. Aztán vissza ment az udvarra, és tovább hasogatta a fát. ősz eleje volt. A terhes asszonynak és a majd megszülető pici gyermeknek kell a meleg szoba.

A falun túl, a földek között poros kocsiút kanyargón fel az erdőnek. Ott még magasabbra kúszon, s valahol az Ökör-hegynél ért véget. Oda tartón a szekeres menet is. Méltóságteljesen haladtak a poros mezei úton, elől ment Szakállas János, utána a többiek a szekerek mellen. A menetet a kelekótyának tartott Dara Pista zárta. A mezőn dolgozók kezében megállt a munka amikor megpillantották őket. Kalaplevéve néztek utánuk, míg nem tűntek el a domb mögött.

„A fiatalasszony szülni készül”, suttogták.
„Tegnap előtt hozták őt haza az orvostól. Állítólag nincs minden rendben vele.”
„Fenéket. Ha beteg lenne, nem engedték volna el az ispotályból.”
„Biztosan hazaküldték őt meghalni.”
„Csodálkozik, hogy beteg? Még manapság is olyan vacak viskókban laknak, hogy a szalonna megpenészedik a tányérjukon. Pedig annyi pénzük van, mint a pelyva.”
„Hagyják csak. Megtartja őket a hitük.”
„Ezek a jött-ment fazekasok elpusztítják őt. Nem hiába nem akarták engedni menyecskének a tószegi agyagosok közé.”
„Akadt volna ám városi kérője is, de az a mihaszna János gyerek elmarta tőle, mert hát gazdalányt akart feleségnek.”
„Csak beszélnek kendek, csepülik őket, de még be sem tették egyszer sem hozzájuk a lábukat.”
„Úgyis tudom én azt, hogyan élnek, anélkül is, hogy jártam volna náluk. Nem kell tőlük nekem semmi, hát minek menjek hozzájuk.”
„Aztán mire ment volna a fazekaik nélkül, amíg üzleti áru nem nagyon volt. Még csak tejet sem altathatott volna.”

Eképpen gyűrűzött a szóváltás még jóval azután is, hogy Szakállas Jánosék az erdei útra tértek.

A zarándokmenet a kelő nappal indult a faluból, s mire legkisebbre zsugorodott az árnyékuk, megpillantották a hegyet. Fehér ökörnyálak úsztak a levegőben, és Szakállas János fejszéjének fokára fátylat borítottak.

Délben megálltak fohászkodni.
„Mentsd meg a lelkét, Uraml”
„Hallgass meg minket!”
„Légy majd hozzá irgalmas!”
„Legyen úgy, Uram!”

Aztán ismét továbbindultak, hogy napnyugtával a hegyre érjenek. Még hétszer kell lenyugodni a napnak és ugyanannyiszor megvirradni, hogy visszaindulhassanak a faluba.
Másnap, a hajnali fohászkodás után, ismét a vállára vette a fejszéjét Szakállas János, és a sudárnövésű forrás-fő fa keresésére indult. Midőn a szomjas madarak útját követve rábukkant, kimetszette hét csapással, és hevedert akasztva a fa törzsére, legallya- zatlanul vonszolta maga után a szekértáborba. Az erejét meghaladó munka izzadságot fakasztott testéből, mely megszentelte a földet, amerre lépett.

A többi fazekas közben hozzálátott a saroglyákban hozott agyag gyúrásához, majd kupacot raktak belőle egy síma deszkalapon, és letakarták nedves vászonruhával. Szakállas János pedig megáldotta a sarat:

Embert porból, embert porrá,
vízbe örvényt, égbe törvényt,
föld mélyébe agyagot, agyagból cserepet
Te teszel!
Munkánknak értelmet, holnapra életet,
búzát cserépért, kenyeret köcsögért,
szekér elé lovakat
Te adsz!
Te adj nekünk selymes szellőt,
legyen cserepünk kelendő,
agyagunk lágy, kezünk erős, hitünk hites
és a kicsi pulya egészséges legyen!

Aztán hozzálátott legallyazni a teste izzadságával felavatott forrás-fő fát. A lenyesett ágakat szikkadni tette a napra, hogy a szárító melegből minél többet szívjon magába. Hogy forrása legyen az életnek.

A fazekasok a teremtés hatodik napjának lázát élték. Egy terebélyes bükkfa csőké köré telepedtek. Az agyagrakásból csomókat szakítottak, és az apró rögöket fecskemódra tapasztották egymáshoz. Istenek voltak ők, akik porból embert gyúrnak.

Napnyugtára elkészült a gyermekarcú Krisztus, hogy magába fogadja a szent tüzet, és a jónak oltalmazójává váljon. És a nap korongjából tizenkét ember kerekedett fel, szertartásos táncot lejtve a gyermek istenember előtt. A szent gallyakat pedig felemelték a zöld fűről, és levegőt hajtottak a sár krisztus arcába. Szakállas János tenyerére emelte a nyugvó napot, magasra tartotta a feje fölött az izzó gömböt, és a fényből örökvirág koszorút font a szobor köré. Aztán a festékes tüszőkbe mártották az ecseteiket, és okkerből sárgát, vasrozsdából vöröset, égett rézből zöldet pingáltak az agyag Krisztus arcára és köpenyére, melytől mintha életre kelt volna, mert táncra kerekedett az ájtatosan ünneplő fazekasokkal. Amikor Szakállas János tenyerén kihunyt a nap utolsó sugara is, már csak Dara Pista maradt a hegyi tisztás közepén. Várta, hogy a hold is leszálljon a földre, és kilépjen belőle a csillagmadár, mely elűzi a szegénységet. Az életet áldó zarándokokra pedig ráborult a léleknyugtató éjszaka. De a hajnali derengésbe torkoló éji nyugalom Dara Pistát a tisztás közepén marasztalta aki csak akkor adta meg magát az álomnak, amikor már a látóhatár szélébe kapaszkodott a kelő nap. A hajnali harmat a reggeli nap fényében igazgyöngyként csillant meg a homlokán.

A fazekasok a következő napokat kemény munkával töltötték. Agyagot bányásztak mély gödrökből, égetőkemencét építettek a szakadt hegyoldalban, napnyugtakor pedig a tűz körül énekeltek. Csendesen mondták a dalt, mely körbefonta a gyermek Krisztus szikkadó agyagtestét.

A zarándoklás ötödik hajnalán a kelő nap sugarai a fazekasokat már ébren találták. Várták, hogy tüzet vegyenek az ég pereméről, és keményre égessék a Krisztus-szobrot. Dara Pista madárként repkedte körül a hevenyészett kemencét, melyben fellobbant a tűz, és ingével levegőt sepert a sár-isten-gyermek arcába. Izzón minél hevesebben! Szakállas János egyenként vetette a lángok közé a szem gallyakat, melyeket a forrás-fő fáról metszett. Összeölelkeztek az agyaggal a lángnyelvek. Aztán csillapodott a tűz, és az izzó parázs magába fogadta az életet áldó gyermek Krisztus sárszobrát. Mire felkelt a hold. Szakállas János összeácsolta a vízről metszett forrásfő fából faragott keresztet. Fehéren nyúlt el a vezeklőfa a tisztás fűvén.
Amíg a tűztől hevült Krisztus-szobor barátkozott az ősz hűvös levegőjével, a fazekasok imát mondtak:
égből fakadó vizek,
felhőket kergető szelek,
patakokban görgő kövek,
fűveket növesztő szívós gyökerek,
erdőket szaporító csírázó magvak,
óvjátok életét.
kasza, éke; kalapács,
búza, rozs, zabkalász,
kocsiút, szánkónyom, patkószög,
csíkhal, kenyér, sütőtök,
lenvászon, tűzifa,
szolgáljátok életét.
szomszédok szátyár nyelvétől,
ellenségek fürkésző szemétől,
részeg emberektől,
zsémbes némberek szerelmétől,
kelekótya cselédektől,
kíméljétek életét.

A hetedik reggelen utoljára pillantották meg a fazekasok az Ökör- hegyről a kelő napot. Útra készülődtek. Elől Szakállas János, vállán a fehér feszülettel, készen új kálváriát járni a megszülető gyermekért, akár Krisztus példájára megváltani őt. Mögötte az első szekéren, nyeles cseréptálban hamvadt a szent tűz parazsa. A második szekéren, zöld ágakkal díszítve állt az égetett sár Krisztusa. A többi szekéren pedig nedves termésagyagot szállítottak. A szőrös arcú fazekasok némán lépdeltek a kocsik mellett. Dara Pista maradt utolsónak, hogy majd a falu határába érkezve, előresiessen csengőszóval hírül adni: megérkeztek az élet megváltói, örvendezzünk.

Ifjabb Jánost a hetedik nap reggele az ágy lábához szegezte. Megindult benne az ásványok kristályszemeinek bomlása. Asszonya falfehéren feküdt a vászonhuzatú ágyban. Csípős ostorként vágott az őszi reggel levegője. János csak akkor kelt fel őrhelyéről, mikor a tűzre dobott egy-két hasáb fát.

A szomszédokból idesereglett vénasszonyok kint a konyhában a fal mentén üldögélve világra segítő imát mormoltak.

Orvost kéne hivatni, gondolta János, de elmozdulni sem mert az ágytól. Nem merte egyedül hagyni a vajúdó asszonyt, mert félt az ajtó mögött ülő vénektől, hogy imájukkal a túlvilágra segítik feleségét.

Jeges izzadsággyöngyök ültek az asszony homlokára.
„Az ég szerelmére, küldjön már valakit orvosért, anya”, szólt ki az ajtón a ruháspad legszélén ülő öregasszonynak, de az csak mereven vetette rá a szemét, és megingathatatlan meggyőződéssel válaszolt:

„Amíg apádék az Ökör-hegyről nem térnek vissza, senki sem nyúlhat hozzá.”

Délutánra azonban megtelt a szoba levegője kínszülte izzadsággal. A fiatalasszony eltorzult arccal nézte a mennyezetet. Görcsösen markolta az ágy szélét, és időnként hangosan felnyögött. Hasa táján magasra domborodott a nehéz dunna. Majd végre a távolból csengettyűszót hozott az őszi szél. Az imát mormoló vénasszonyok egyszerre kapták fel a fejüket. Halkan mondták:

„Nemsokára megszületik.”

A csengőszó betért a nyitott kapun, és a szekerek sorban megálltak a ház előtt. A fazekasok leemelték a gyermek Krisztus égetett agyagszobrát, és zöld ágakat hintve eléje hozták a tornácra.

Dara Pista bejött a konyhába.
„Életet hoztunk, örvendezzetek!” Megrázta a csengőt. A vénasszonyok erre a jelre mind felkeltek, és sorban kivonultak fogadni a fazekasokat. Csendesen szűrődött be az ájtatosság.
„Keresztre feszített Krisztus, fájdalmaidban szenvedve, hallgasd meg könyörgésünket!”
„Hallgass meg minket, Uraml”
„Mindenható Föld, ember képére formálva, add át erődet az újszülöttnek.”
„Legyen úgy, Uram!”
„Tűz és víz, szél és fény, légy bőséges éltetője!”
„Legyen úgy, Uram!”
„Nap és Hold, világíts neki örökké. Csillagmadár, a Hold fia, tedd gazdaggá őt!”
„Legyen így, Uram!”

Aztán a forrás-fő fa szikkadt ágait dobták a cseréptálban hamvadó parázsra, de a szél a füstöt a szoba nyitott ajtaján keresztül az ágy felé sodorta. Idősebb Szakállas János égnek fordított arccal magasra emelte a fehér fakeresztet. Figyelte, hogy mikor jelenik meg a végén az új élet születését jelző fénypont. A várakozás öröme mosolyt rajzolt az agyag Krisztus arcára is. Ifjabb János pedig kint szorult a tornácon, mert a fazekasok visszaórkeztével az öregasszonyok vették át a vajúdó asszony őrzését. Közben valaki mégis orvosért küldött, mert mentőkocsi állt meg a kapu előtt, de a zarándok fazekasok szigorúan álltak őrt, és senki egy tapodtat sem léphetett beljebb az udvarba. A szekerek elé fogott lovak idegesen toporogtak.
Végül a csendes várakozást nyivákoló hang törte meg. Az őrt álló fazekasok figyelme megenyhült, és a kapuból a tornác felé indúltak. Az orvos igyekezett utat törni az erősen testszag ú emberek között. Ifjabb János a tornác küszöbén fetrengett fájdalmában. Majd kinyílt a pitvarajtó, és sebtében kiszólt az egyik kendős öregasszony.

„Fiú a lelkem!”

A kerítés előtt pedig éppen most állt meg nagy port kavarva az orvos segítségére érkező rendőrség autója. Az egyenruhások is a tornác felé futottak, és kiáltozva kérdezték:
„Hová tették a doktor urat?”

De a két rendőr hirtelen megtorpant a földön átlósan fekvő ifjabb János testénél. Az egyik fazekas odalépett hozzájuk, és csendesen magyarázott nekik valamit. A hatalom képviselői a biztonság kedvéért a pisztolyukon nyugtatták kezüket. Arcukról tanácstalanság tükröződött. De mivel az utasítás, mellyel ide jöttek, nem terjedt ki minden körülményre, ott maradtak strázsálni a pitvarajtó előtt A házba, melyben éppen gyermek született, nem mertek belépni parancs nélkül.

Idősebb Szakállas János pedig úgy látta ekkor, hogy megjelent a fénypont a keresztfa csúcsán, és a nyüzsgő emberek között észrevétlenül beleolvadt az udvar porába. A hosszú szárú feszület a diófa gyérülő lombja közé dőlt, a nyomában lehulló diók tompán koppantak a földön.

A pálinkásüveg szájról szájra járt az udvaron álldogáló férfiak között.