Az első zárszámadás

(Elnöki beszámoló az Együttélés Politikai Mozgalom III. Kongreszusán, Kassán, 1991. február 23-án)

 

Kedves Barátaim, Tisztelt Vendégek!
Örömmel mondhatjuk, hogy félévszázados kényszerszünet után ismét van szervezett politikai életük a csehszlovákiai nemzeti kisebbségeknek. Ez nem kis mértékben éppen nekünk — mindannyiunknak — köszönhető, akik elhatároztuk, hogy szervezni és támogatni fogjuk az Együttélés Politikai Mozgalmat.

Sajtónk híján a legodaadóbb támogatóink is eddig jóformán csak azt tudhatták meg mozgalmunkról, amit mások akartak vagy hajlandók voltak közzétenni rólunk, nem pedig azt, amit mi tartottunk fontosnak. Ezért úgy érzem, bevezetőként röviden meg kell említeni mozgalmunk megalakulásának és kibontakozásának néhány mozzanatát.

KULTURÁLIS SZERVEZET VAGY POLITIKAI MOZGALOM?

Ne vegyék szerénytelenségnek, ha beszámolómat személyes élményekkel kezdem. Csehszlovákia szövetségi kormányának épületében várakoztam 1989. december 9-én estefelé (ezen a napon érkeztem vissza tizenöt és fél hónapos amerikai utamról) annak a csoportnak a tagjaként, amely a lebukóban lévő kommunista hatalom képviselőivel — a bukás méltóságának és az események vértelenségének megőrzése érdekében — tárgyalt az új szövetségi kormány személyi összetételéről. A várakozók csoportjában — egy fő kivételével — azok voltak, akik a sikeres tárgyalás után azonnal vagy rövidesen a „nemzeti közmegegyezés kormányának” tagjaivá váltak (a kivétel én voltam). Várakozás közben arról beszélgettem a jövendőbeli miniszterekkel, hogyan alakulhat, illetve várhatóan hogyan fog alakulni az ország politikai élete és politikai szerkezete az elkövetkező hónapokban. Szavaikból és elképzeléseikből az vált nyilvánvalóvá számomra, hogy egy pártokra épített, szigorúan államközpontú politikának a hívei. Ebből akkor — máig érvényesen — azt a következtetést tudtam levonni, hogy a nemzeti kisebbségeknek saját, önálló pártot kell alapítaniuk, ha saját, önálló politikát akarnak folytatni. Továbbá az tudatosodott bennem, hogy az államközpontú politika Csehszlovákiában — akárcsak a nemzetközpontú politika — hagyományosan kisebbségellenes, vagy jobb esetben a kisebbségeket mellőző politika. Emiatt kristályosodott ki bennem az a meggyőződés, hogy a politikailag pluralista körülmények között a nemzeti kisebbségek politizálásában le kell számolni minden korábbi elképzeléssel. Tehát a jövőben, ha valóban politizálni akarunk és nem csak egyéni karriereket szándékozunk építeni, nem lesz érvényes a hatalom körül ügyeskedők ugrándozása, sem az állandóan fölfelé tekintők kompromisszumkészsége, sem a kormánypártiság, sem a politika és a műkedvelő politikai kultúra határán megjelenő populista magatartás. Keményen és egyértelműen kell majd politizálnunk. Az egypártrendszerben engedélyezett kulturális szervezetek helyett politikai pártot, pártokat, illetve pártszerűen működő politikai szervezeteket kell alakítanunk, hogy képviselhessük a nemzeti kisebbségek érdekeit.

Az újságolvasóknak és a visszaemlékezőknek nem árulok el titkot, ha ismét megemlítem: az igények szerint differenciált politikai életet tartom elfogadhatónak. A nemzeti kisebbségek körülményei között azonban a különbségeken fölülemelkedő, összehangolt, szövetségi jellegű politizálás lehet csak ütőképes. Ez a megállapítás nem csupán a legnépesebb kisebbségre — a magyarra — vonatkozik, hanem az összes többire is. És nem csupán az egy kisebbségen belüli összefogásra gondolok, hanem a különböző kisebbségek közötti politikai szövetséget is értem ezen.

A szövetségi kormány épületében szerzett benyomásaimat csak erősítette a tanácsterem előszobájában tett rövid bejelentés, hogy sem a személyem (elsősorban magyar voltom miatt), sem a nemzetiségi minisztérium megalakítása nem kívánatos, még az új hatalmi konstellációban sem.

Ezután nem maradt más hátra, mint hogy közöljem mindezt másokkal is.

Elsőként a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) vezetőivel. Azért informáltam őket elsőként, mert közöttük volt azok egy része, akiket az illegális ellenzéki időből bizalmasan ismertem. De azért is, mert abban az időben az FMK volt az egyetlen kisebbségi politikai szerveződés, amely az önálló politikai szervezetté való átalakulást azonnal vállalhatta volna, meggyorsítva ezzel a kisebbségek autonóm politikai fejlődését.

Majd elmondtam ugyanezt az 1968 után félreállított néhány csehszlovákiai magyar politikusnak is. Végül a legitimitás szempontjából — sztálinista struktúrája ellenére — leghitelesebb testületnek, a CSEMADOK Központi Bizottsága Elnökségének adtam elő mindezt. Ez utóbbi 1990 januárjának első napjaiban történt, négy héttel a kormányalakítás után.

Ekkor még azt hittem, hogy csupán a magyar kisebbség politikai életét kell gyorsan megszerveznünk. A gyorsaságot tartottam a legfontosabbnak. Emiatt azt gondoltam, ha az FMK nem akar önállóan politizálni, akkor a CSEMADOK-ot, vagy egyik részét kellene átalakítani politikai szervezetté, hiszen korábban abba vetette érdekvédelmével kapcsolatos minden reményét a magyar kisebbség.

Politizálásunk általam vélt lehetőségeiről elmondott szavaim csak gyenge visszhangot keltettek. Csaknem mindenki visszarettent az önálló politikai szervezet megalakításának gondolatától. Az első négy hét leforgása alatt összesen ketten akadtak, akik hajlandók lettek volna — együtt velem — belevágni egy kisebbségi párt szervezésébe. Három ember számára azonban ez túl merész kaland lett volna. Magam is elutasítottam.

Akiknek elmondtam a lehetséges politizálásunkról kialakult nézeteimet 1989 decemberének közepén — tehát a rendszerváltozás legelején –, vagy még, vagy már védtek és féltettek valamit.

Az FMK-sok azt a helyüket, amelyet a többségi nemzet „forradalmat csináló” tagjainak kegyelméből kaptak: szabad belépést a forradalom székházának személyzeti bejáróján. Emiatt az egyenrangúság hamis érzése alakult ki bennük. Ezt az érzésüket dédelgették és azt a vágyukat, hogy elméleti elképzeléseiket — mint annak idején a bolsevikok — ráhúzhassák a magyar kisebbség társadalmára. A volt hatvannyolcasok (1968) az akkori helyzetük reneszánszát vagy megvalósulatlan elképzeléseik valóra váltását várták, és ennek a lehetőségét védték. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége (a CSEMADOK) saját magát védte. De senkitől sem hallottam arról, hogy képzeli el a felvidéki magyarság jövőjét. Arról sem, hogy van-e s mi a közóhaj. Ennek megismerésére született 1990 januárjának legelején az a rövid felhívás, amelyben munkacsoport alakítását kezdeményeztem a nemzeti kisebbségek politikai elképzeléseinek és lehetőségeinek a pluralista politikai viszonyok közötti felmérésére.

Soha ilyen gyorsan és tömegméretben nem tapasztaltam pozitív visszajelzést, mint e rövid közlemény megjelenése után. Nem volt olyan nagygyűlés, ahol a résztvevők zöme ne az önálló politikai szerveződés mellett voksolt volna. Sugalmazás nélkül is ráéreztek arra, hogy szervezkedni kell, és nem szabad szétforgácsolni erőnket. Ez a vélemény azonban sok helyen egy kérdéssel párosult: mi van az FMK-val? Ha már létrejött egy politikai szerveződés, az alakuljon önálló magyar párttá — mondták sok helyen. Akkor magam is úgy gondoltam, hogy ennek így kellene lennie. Sem számomra, sem a kérdezők számára nem volt nyilvánvaló, hogy erre az FMK nem hajlandó és nem képes.

A megosztottságtól való félelem csökkentésére 1990 januárjában három lépésre szántuk el magunkat.

Több sikertelen kísérletet tettünk arra, hogy meggyőzzük az FMK vezetőit az önálló politizálás szükségességéről. Többször megkíséreltük rábeszélni a CSEMADOK vezetőségét a szervezet oly módon való átalakítására, hogy a tagok politizálni óhajtó része alakítson politikai mozgalmat, a kultúrához közelebb álló része pedig egy modern közművelődési szervezetet. Ez sem sikerült. A CSEMADOK tisztségviselőinek érdeméül kell azonban betudni azt, hogy szabad utat engedtek a kultúra és a politika közötti polarizálódásnak. Felismerték (hasonlóképpen, mint a csehországi lengyelek kulturális és közművelődési szervezete, a PZKO), hogy a társadalmi és kulturális szervezetek természetes szövetségese az a politikai szervezet, amely felvállalja a társadalom zöme politikai érdekeinek képviseletét, és kielégíti a vonzáskörébe tartozók politikai igényeit.

A harmadik lépés arra irányult, hogy megismerjük a többi nemzeti kisebbség elképzeléseit, és kapcsolatot teremtsünk politizálni szándékozó csoportjaikkal. A németeknél semmilyen hasznosítható eredményre nem jutottunk, hacsak nem tekintjük eredménynek azt a negatív előjelű tapasztalatot, hogy egyelőre megszervezhetetlenek. Az ukránok és a rutének körében oly nagy volt akkor is és azóta is a megosztottság, hogy nem alakulhatott ki szervezett kapcsolat, noha az önálló politikai szervezkedés gondolata létezett és él is köreikben. A lengyelek reakciója egyértelmű volt: körükben a magyarokéval hasonló elképzelések születtek.

A többi kisebbséggel közösen folytatandó politizálás eszméje a magyar kisebbség számára sajátos helyzetet teremtett. A magyar kisebbség és egyáltalán a magyar politikai hagyományok ugyanis az önálló és önérdekű politizálásban gyökereznek. Mégis egyre többen óhajtották, hogy a többi kisebbséggel együtt szervezzük politikai életünket, mert érdekeink azonosak. Ez nyilvánvalóan annak a politikai eszmének a győzelme, melyet a második világháború előtti és a háború alatti politizálásával Esterházy János képviselt. A magyar kisebbség körében korszakalkotónak tekinthető az egymásrautaltság felismerése.

A közös kisebbségi politikai szervezet megalakításának ötlete kezdettől fogva életképesnek bizonyult. Az előkészítő bizottság 1990. február elején megjelent szándéknyilatkozatára (mely mozgalmunk alapító levelévé vált) a legpozitívabban a sziléziai lengyelek reagáltak, de érdeklődést váltott ki a rutének és ukránok egy részénél is. Ezzel kezdődött mozgalmunk tudatos szervezése az együttélés jegyében.

AZ EGYÜTTÉLÉS HELYE AZ ÚJ POLITIKAI SZERKEZETBEN

A mozgalom alapjait egy hónap alatt raktuk le — 1990 januárjában — főleg a magyar kisebbség társadalma sürgető figyelmének kíséretében. A türelmetlenségnek két oka volt. Az egyik a tavasz végére várt parlamenti választások idejének közelsége, valamint az, hogy még mindig nem létezett egyetlen párt sem a nemzeti kisebbségek politikai érdekeinek védelmére. Az FMK-t a magyarok túlnyomó többsége ekkor már nem tekintette a kisebbségi érdekek képviselőjének. Az emiatt fokozódó türelmetlenség figyelmeztető volt. Ismertté vált néhány pártkezdeményezés programja is. Emiatt várható volt, hogy hamarosan apró magyar nacionalista pártok alakulnak. Tehát sietnünk kellett, hogy a valós szándékok és a jogos kezdeményezések ne vezessenek politikai szétforgácsolódáshoz.

Mozgalmunk kezdeti heteinek kevéssé ismert eseményei közé tartozik az a kísérlet, amely során kapcsolatot akartunk felvenni a szlovákiai Nyilvánosság az Erőszak Ellen (NYEE) nevű mozgalommal. Ezt a mozgalmat tartottuk akkor is annak a politikai erőnek, amely liberális eszméket is képvisel.

Az első személyes találkozás az előkészítő bizottságunk és a NYEE vezetői között röviddel azután jött létre, hogy az FMK-soknak bejelentettük mozgalomalakítási szándékunkat, és megjelent nyilatkozatunk a magyar sajtóban. A NYEE-ben barátságtalanul fogadtak bennünket. A hatalom egyedüli birtokosaira jellemző fölénnyel számon kérték tőlünk, hogy miért nem szándéknyilatkozatunk közzététele előtt tárgyaltunk velük. Közölték volna észrevételeiket — mondták — és azt is, hogy milyen feltételei vannak együttműködésünknek. Ahelyett, hogy barátsággal elfogadták volna feléjük nyújtott kezünket, vádaskodni kezdtek. Azt jósolták, hogy polgárháborúba sodorjuk Szlovákiát, mert a magyar kisebbség önálló politikai szervezkedése feléleszti a szlovák nacionalizmust. A bolsevikok eszköztárában található érveléshez hasonlóval is éltek: itt először a demokráciát kell megteremteni, csak azután lehet szó a kisebbségek jogainak biztosításáról — az ugyanis akkor már magától értetődő lesz. (Emlékezzünk Leninnek a húsz évvel a cári rendszer bukása előtt mondott szavaira: először a proletárforradalmat kell győzelemre vinni, csak aztán kerülhet sor a lengyel kérdés megoldására.) Válaszunkban elmondtuk véleményünket és érveinket. Elsősorban azt, hogy a nemzeti kisebbségek helyzetének megoldása, jogainak megadása része a demokratikus rendszer kiépülésének. Továbbá azt is kifejtettük, hogy egyben magyar nacionalista pártok megalakulásának a veszélye fenyegetett. Erre azt a gyors választ kaptuk Ján Budajtól: ha így történt volna, legalább lenne ki ellen felvenni a harcot. Majd kézbe fogta a neki átnyújtott programunkat, és elolvasása nélkül kinyilatkoztatta: „ez egy nacionalista párt programja”. Mintha ez lett volna az előre eldöntött válasz, vagy mintha ezt sugallták volna neki FMK-s tanácsadói. A NYEE-es ellenvetések ugyanis szóról szóra megegyeztek az FMK-sok egy-két nappal korábban elmondott véleményével.

A NYEE ezzel egyértelműen tudtunkra adta, hogy megtalálta azt az ellenséget, amelyet keresett.

Ezen kívül még kétszer találkoztunk — mindkét alkalommal a mi javaslatunkra –, de a tárgyalás hangulata és hangneme nem változott. Az utolsó találkozásnak kimondottan ellenséges légköre volt — mint egy kihallgatásnak a kommunista rendszer politikai rendőrségén. Hárman képviseltük az előkészítő bizottságot, a túloldalon pedig a NYEE és az FMK képviselői sorakoztak fel, talán tízen. Az ellenünk felhozott vádak (hogy szétverjük a demokratikus erők egységét; hogy nacionalizmust szítunk; hogy polgárháborús helyzetet teremtünk; hogy a parlamentben nem vetjük alá magunkat a NYEE elképzeléseinek stb.) már nem a NYEE-esek szájából hangzottak el, hanem az árulkodó gyerekekként ott ólálkodó FMK-sokéból. Szavaikat ellenséges, személyeskedő megjegyzésekkel fűszerezték. A NYEE-esek tulajdonképpen csak egyet akartak: változtassuk meg programunkat az ő elképzeléseik szerint.

Ezen a találkozón fogalmazták meg, illetve mondták ki az összes vádat, amely ellenünk azóta a sajtóban is napvilágot látott. Ezen a márciusi találkozón dobták elénk a kesztyűt, amelyet mi nem vettünk föl. A NYEE és az FMK akkori közös föllépése ellenünk egyértelművé tette számunkra, hogy a magát forradalminak és liberálisnak kinyilvánító társaság csak ellenségképben tud gondolkodni, és vajmi kevés köze van a liberalizmushoz. A gyakorlati politikában a liberalizmus ugyanis a toleranciával azonosítható. Az a kampány, amit az FMK a NYEE, következésképpen a Polgári Fórum (PF) is folytatott mozgalmunk ellen — főleg a választási előkészületek során –, szöges ellentétben állt a liberalizmus alapelveivel.

IDEOLÓGIAI ÉS NEMZETI ERŐVONALAK

A Szlovákia politikai életét 1990 elején és derekán meghatározó politikai erő — a NYEE — egyértelműen ellenzéki helyzetbe kényszerített bennünket, anélkül, hogy mi erre törekedtünk volna.

A NYEE magatartása érthető. Nem vállalhattak fel partnerséget egy olyan politikai mozgalommal, amely nem hagy beleszólni saját belügyeibe. Tehát nem ellenőrizhetik tevékenységét úgy, mint az FMK-ét. Ezenkívül azért sem kerülhettünk szövetségi viszonyba, mert a nemzetiségi politika új, a korábbitól eltérő jellegének a bizonyítására elegendő alibit jelentett egyetlen kisebbségi politikai szervezettel tartani a kapcsolatot. Főleg ha az hajlandó volt fölvállalni a bábu szerepét. A nacionalista szlovák közeg sem tűrte volna el ezt az új szövetségest. Sőt, inkább ellenséget kellett keresni számára — ahogy azt Ján Budaj szavai is elárulták –, mert ezzel megteremthették a jó magyarok és a rossz magyarok csoportját, ahogy azt a lengyelek vonatkozásában a Polgári Fórum is megtette. De a még meg sem szerveződött németeket is jó és rossz németekre osztották fel (akárcsak régen a kommunisták). A jók természetesen azok voltak, akik a NYEE-vel és az PF-mal tartottak.

A NYEE ezzel összefüggő magatartása még a beavatatlan számára is érezhetővé tette és teszi, hogy Csehszlovákiában, de főleg Szlovákiában a politikai csoportok zöme nem a polgári (civil) társadalom megteremtésén munkálkodik, hanem a múltban gyökerező görcs miatt a nemzetállam eszméjéhez igazodik. Ezen belül azonban sokan kényszerpályán mozognak.

Akármennyire igyekszik is tehermentesíteni magát a mozgalom a csehszlovák politikai élet „eredendő bűneitől”, a múlt emlékei visszaköszönnek. Bonyolítják a helyzetet, mely egyre kevésbé megoldható.

Csehország, valamint Morvaország és Szilézia területén akár a múlt terheként, akár mai valóságként elsősorban a németkérdéssel kell szembenézni, de gondot okoz Morvaország és Szilézia rendezetlen státusa is. A szlovák politika számára pedig a magyarok jelenléte megemészthetetlen. De megoldatlan a rutének és az ukránok helyzete is. A többi kisebbségről nem is akarnak tudomást venni. A romákról csak beszélnek. A politikai pártok elsősorban választói alanyokat látnak bennük, nem pedig valós problémákat hordozó népcsoportot.

Tény, hogy a mai Cseh Köztársaság megszabadult legnagyobb nemzeti terhétől: a cseh lakosság 1945 után kiűzte vagy kiirtotta a németek millióit, sokat meggyilkoltak, a maradékot pedig degradálta — megakadályozta, hogy megszerveződjön egy fiatal német nemzedék. A lengyeleket pedig az állami politika az urbanizálással és az ipartelepítéssel megosztotta. Ennek ellenére a nemzetiségi kérdéshez való viszonyulás egyre inkább szignifikánssá válik. Csak a szociáldemokrata beállítottságúak, a liberális és a radikális demokraták egy része tudta ezt a kérdést úgy-ahogy megemészteni.

Szlovákiában merőben más a helyzet. Itt nincs jobboldal, nincsenek demokraták és liberálisok, csak álcák. A demokrata és a liberális gondolkodás csak egyénekhez és nem szervezett politikai csoportokhoz kapcsolódik. A politikai ellentétek sem tanúskodnak valódi ideológiai szembenállásról, hanem a kollektivizmus különböző mértéke szerint jelentkeznek. A magát liberálisnak tekintő NYEE termelte ki magából a legocsmányabb, nemzetiszocialista populizmust (Vladimír Mečiar szlovák kormányfő által képviselve), a magát kereszténynek nevező mozgalom (a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom — Ján Čarnogurskýval az élen) pedig a nemzeti kollektivizmust.

Míg Csehországban a politikában ideológiailag szembenálló vagy legalábbis nyilvánvalóan elkülönülő csoportok találkoznak egymással, addig Szlovákiában elsősorban a szlovák nemzet szuverenitásával, önállóságával, államalkotói kizárólagosságával vagy más, államjogilag meghatározható helyzetével kapcsolatos síkokon csapnak össze a nézetek. E szembenálló felek azonban, függetlenül attól, hogy kereszténynek, liberálisnak vagy demokratának, esetleg szocialistának nevezik magukat, egy kérdésben meg tudnak egyezni: a nemzeti kisebbségek, de elsősorban a magyarok nem élvezhetnek azonos jogokat a többséggel, azaz a szlovák nemzettel. Ezzel összefüggésben politikai taktikájuk is azonos: megvallott ideológiai magatartásuktól függetlenül a nemzeti propagandában mindig hajlandók és rá is tudnak egymásra licitálni.

POLITIKÁNK ALAPVONALAI

Az Alapítólevelünkben lefektetett politikai célkitűzések mind a távolabbi múlt, mind a közelmúlt, mind a várható jövő szempontjából megítélve helyesnek bizonyultak.

Alapító kongresszusunkon mondtuk ki először, hogy fő célunk a nemzeti kisebbségek szétzilált társadalmának a gyógyítása és helyreállítása. Erre a programra építettük választási kampányunkat is. Ennek érdekében tűztük ki célul az önálló politikai képviselet megteremtését mind országos, mind helyi szinten. Ezért határoztuk el, hogy önálló, a hatalmi struktúrától független politikát kell kialakítanunk.

Ennek két területe van: a belpolitika és a külpolitika.

Két fő vezéreszméje pedig: a helsinki folyamatban megfogalmazott és nemzetközileg elfogadott, de Csehszlovákiában hiányzó emberi és kisebbségi jogok védelme, valamint a különböző nemzetiségű, kultúrájú csoportok közötti, törvényekkel is szabályozott békés együttélés.

Belpolitikánk eddig három területen jelent meg: a parlamenti és a helyhatósági választások megszervezésében, a mozgalomépítésben és a parlamenti munkában.

Külpolitikai tevékenységünk eddig legfőképp arra irányult, hogy megszervezzük mozgalmunk külkapcsolatait. Elsősorban azért, hogy ne közvetítők útján, hanem közvetlenül léphessünk fel a nemzetközi fórumokon.

A legtöbb energiát és pénzt fölemésztő tevékenységünk azonban a parlamenti és a helyhatósági választások megszervezésével kapcsolatos.

A PARLAMENTI VÁLASZTÁSOK

A parlamenti választásokra való fölkészülést a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal karöltve szerveztük meg. A választásokra kötött koalíciós szerződést alapító kongresszusunkon hoztuk nyilvánosságra. Megkötését azonban több mint egy hónapos feszültség előzte meg.

A szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom és a NYEE (az FMK-sok segédletével) mindent elkövettek azért, hogy ne jöhessen létre ütőképes kisebbségi választási blokk. Sőt a NYEE kísérletet tett arra is, hogy — a Polgári Fórumnak segítve — szétrombolja mozgalmunk csehországi szárnyát. Erre a magát lengyelnek álcázó szlovák nacionalistát, Roman Zelenayt bérelte fel, aki 1990 februárjától a NYEE prágai parlamenti képviselője volt. Ő azt híresztelte a csehországi lengyelek körében, hogy az Együttélés szélsőséges és terrorista politikai szervezet.

A kora tavasz folyamán szervezkedő magyar kereszténydemokratákat két oldalról igyekeztek elriasztani attól, hogy szövetséget kössenek velünk.

A szlovák kereszténydemokraták, magyar ügynökeik által, kezdetben a keresztény egységre való hivatkozással igyekeztek magukhoz édesgetni a magyarokat. Azért buktak meg, mert magyar keresztény testvéreiket nem tekintették egyenrangúnak magukkal.

A NYEE az FMK-sok bevetésével igyekezett behálózni az MKDM-et. Leginkább azzal a paradox érveléssel, hogy az Együttélés elárulta a magyar ügyet, mert összeállt holmi más nemzetiségűekkel. Ezért az MKDM-nek egyetlen partnere lehet csak: az FMK. Mikor kiderült, hogy az MKDM az FMK-t mégsem tartja megfelelő partnernek, arra igyekeztek rávenni őket, hogy társuljanak természetes szövetségesükkel: a szlovák kereszténydemokratákkal, hiszen az Együttélés tele van kommunistákkal. A szlovák kereszténydemokraták ezzel az utóbbi érvvel szintén próbálkoztak, segítségül híva ehhez a római katolikus papságot. A magyar katolikus papokat azonban csak részben sikerült megnyerni erre a célra.

A magyar társadalom nyomásának hatására végül összeállt az Együttélés–MKDM koalíció, amelyet mi elsősorban azért kötöttünk meg, mert tudatosítottuk, hogy a választópolgáraink zöme egyetlen listára akar szavazni, és nem akar választani két lehetőség között. A szétforgácsolódástól való félelem csökkentése érdekében hajlandók lettünk volna megkötni a hármas koalíciót is — harmadik társként az FMK-val, ha az is hajlandó lett volna erre.

A múlt év áprilisában azt mondtam erről a helyzetről: gazembereknek nevezhetnénk magunkat, ha nem kötöttük volna meg ezt a koalíciót.

De mit lehet elmondani azokról, akik ezután is szét akarták verni választási szövetségünket — ezúttal már belülről?

Még alá sem írtuk a koalíciós szerződést, amikor az MKDM vezetői máris megaláztak bennünket. Tudták, hogy számunkra politikailag mennyire fontos ez a szerződés, ezért kikötötték, hogy az Együttélés részesedése a választási eredményekből csak 40%-os legyen. Kijelentették, hogy másként nem hajlandók aláírni a szerződést. Ez azt jelentette, hogy a jelölőlisták első helyeire tízből hat jelöltnek az MKDM soraiból kellett kikerülnie. A sikeres választások esetén a szavazatokért járó állami térítést is ilyen arányban kell szétosztani. Ugyanez vonatkozott a közös költségekre is, de csak abban az esetben, ha a másik fél is közös költségnek tekinti az így feltüntetett kiadásokat.

Alapító kongresszusunkon nagy taps fogadta a koalícióról szóló bejelentést. Érthetően, hiszen mindenki ezt óhajtotta és ezt várta. De a jelenlévők joggal kifütyülhették volna azokat, akik ezt a szerződést aláírták (tehát engem is), mert nemcsak hátrányos volt számunkra, de — amint később kiderült — nem felelt meg a valóságos erőviszonyoknak sem. Abban az időben még egyik mozgalom vezetői sem ismerték saját mozgalmuk szervezettségének a mértékét és társadalmi súlyát. Ezért a fele-fele arányú megállapodást tartottuk volna az egyetlen tisztességes lehetőségnek. Mi ezt javasoltuk. Ebbe azonban az MKDM azóta hagyományossá vált zsaroló módján nem egyezett bele. Felelősségünk teljes tudatában fogadtuk el így ezt a szerződést. Mindenkit köszönet illet akkori politikai józanságáért, aki láthatóan hátrányos volta ellenére nem utasította el ezt a koalíciót. A koalíciós tárgyalások sikertelensége beláthatatlan következményekkel járt volna: politikai életünk teljes szétesését vonta volna magával. A választásokra kötött koalíciós szerződéssel bebizonyítottuk, hogy bennünket valóban az ügyszeretet vezérel és nem a pártsovinizmus, vagy más korlátolt szempont.

Sajnos, koalíciós partnerünkről nem mondható el ugyanez. Az MKDM részéről a választások előkészítésének két hónapjában elsősorban a főtitkárral, Rajczy Lászlóval és a mozgalom független főtanácsadójával, Püspöki Nagy Péterrel tárgyaltunk. Időnként csendes partnerként jelen volt Janics Kálmán elnök és esetlegesen más elnökségi tagok is. Az MKDM vezetői kezdettől fogva ideges hangulatot teremtettek, és azt sugallták, hogy az Együttélés veszélyezteti az MKDM arculatát. Nem voltak hajlandók részt venni a közös választási kampány szervezésében, egy fillérrel sem járultak hozzá a közös költségekhez, az utolsó pillanatig késleltették a közös választási plakát kiadását, és amikor az végre elkészült, megtiltották a terjesztését. Akadályozták a választásokra folyósított állami kölcsön fölvételét.

Tudatosan gáncsolták a választásokra való felkészülést. Kapóra jött nekik a Központi Választási Bizottság néhány intézkedése és vétsége is, amelyek a választócédulák kinyomtatása után derültek ki. A jelölőlistákkal ellentétben a választólapokon ugyanis nem tüntették fel az egyes jelöltek neve mellett, hogy a nevezett személy a koalíció melyik részéhez tartozik. A kinyomtatott választólapok fejlécén pedig az Együttélést tüntették fel az első helyen (és nem az MKDM-et), holott a leadott jelölőlistákon a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom neve szerepelt az első helyen. Koalíciós partnerünk ezt az identitása aláásására tett kísérletként fogta fel. Ráadásul az MKDM-nek csak a szlovák elnevezését nyomtatták rá a választólapokra.

Mozgalmunk nyomdász aktivistái a nyomtatás megkezdésekor azonnal értesítettek bennünket arról, hogy a cédulákról hiányzik az MKDM magyar megjelölése. Ezt koalíciós partnerünknek rögtön a tudomására hoztuk, és megegyeztünk, hogy közösen foglalunk állást az ügyben. Ezzel szemben az MKDM néhány funkcionáriusa Püspöki Nagy Péterrel az élen másként döntött. Felutaztak Prágába a Központi Választási Bizottsághoz, hogy ott bizonyítékokat szerezzenek ellenünk. Azzal akartak vádolni bennünket, hogy a választólapokon a mi utasításunk szerint hajtották végre a három változtatást azért, hogy ezzel szándékosan hátrányos helyzetbe hozzuk mozgalmukat. Rögeszméjüket az sem oszlatta el, hogy a Központi Választási Bizottság jegyzője közölte velük: a jelöltek neve mellől az őket jelölő párt megnevezése az összes választólapon hiányzik — erről a politikai kerekasztal döntött (ahová soha nem hívtak meg bennünket); az Együttélés nevét a választólapokon azért kellett az első helyen írni, mert országos mozgalom, az MKDM pedig csak Szlovákia területén működik. Ha választólapunkat fordítva jelölik meg, a szavazatok számlálásánál elvesztek volna a csehországi szavazatok (ez az érvelés vitatható volt ugyan, de ezt inkább jóhiszemű beavatkozásnak kellett tekinteni); a Központi Választási Bizottság jegyzője a harmadik hiba miatt bocsánatot kért és jóvátételt ajánlott fel — a televízió országos adásában többször közzéteszik a helyreigazítást, sugározni fogják választócédulánk teljes elnevezését, kiemelten az MKDM magyar nevét. Ez utóbbi számunkra előnyös ajánlat volt, mert ingyenes választási propagandát jelentett volna. Az MKDM vezetői azonban nem fogadták el, hanem követelték a lapok újranyomását. Ha ez az idő rövidsége miatt nem lehetséges, akkor — kérték — halasszák el a választásokat. A huzavona miatt leállították a kinyomtatott választólapok kézbesítését, ami a választóink körében nagy zavart keltett. Sok helyen a választások napjáig emiatt nem kapták kézhez a 12-es választólapot. A koalíció megmentése érdekében egyet kellett értenünk az MKDM vezetőinek terrorista álláspontjával, ellenkező esetben ugyanis a választási szerződés megszegése miatt bírósági eljárást helyeztek kilátásba ellenünk.

A Központi Választási Bizottság — természetesen — elutasította a követelést, s emiatt fennállt a veszély, hogy koalíciónkat kizárják a választásokból. A Központi Választási Bizottságba kinevezett két biztosunk — mozgalmunk lengyel szárnyának tagjai — Kapjasova asszony és Hudeček úr szemfülessége révén nem következett be ez a katasztrófával határos helyzet. Az MKDM elnöksége azonban még a választások után néhány hónappal is — mintha utólag akarta volna megsemmisíttetni a választások eredményét — több beadványt nyújtott be ellenünk a Szövetségi Gyűlés Elnökségének és a főügyésznek is. Mindenünnen elutasító választ kapott.

Koalíciós partnerünk azonban más mesterkedéssel is próbálkozott. A választólapok körüli hercehurcával egy időben kiadott egy furcsa röplapot, amelyen arra hívta fel híveit, hogy a választólapokon az MKDM négy jelöltjét karikázzák be, így hozva őket előnyösebb helyzetbe az Együttélés jelöltjeivel szemben. E felhívásukkal megszegték ugyan a koalíciós szerződést, mert még kedvezőbbre akarták változtatni maguk számára a szerződésben megállapított 60%-os arányt, mi azonban — a békesség kedvéért — napirendre tértünk efölött. Miután ez a kísérlet sem sikerült, a nyugat-szlovákiai választókerületben a választások előtti utolsó vasárnapon a templomok ajtajában osztogattak hasonló röplapokat. Ezeken négy jelöltjük nevét tüntették fel — a Szövetségi Gyűlésbeli Nemzetek Kamarájának jelöltjeiből –, azzal a felhívással, hogy ezeket a neveket karikázzák be a választólapokon a választók. /1/

Minden próbálkozásuk kudarcba fulladt, nem sikerült szétverni a koalíciót, és nem sikerült elérni azt sem, hogy rosszul szerepeljünk a választásokon. Ez türelmünknek és főleg a választópolgárok józanságának köszönhető, amely ismét győzött az ármányok fölött.

A leadott szavazatok összeszámlálása után a maradékszavazatok érvényesítésére került sor. Ehhez új névjegyzéket kellett összeállítani. Koalíciós partnerünk itt tett egy utolsó kísérletet arra, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljön. Addig nem volt hajlandó aláírni az új jelölőlistát, amíg nem érte el, hogy itt is érvényesüljön a 60%-os fölénye — noha erre már nem vonatkozott a koalíciós szerződés. Így sikerült elérnie, hogy egyik legértékesebb jelöltünk — Popély Gyula — ne kerülhessen be a Szövetségi Gyűlésbe. Ezt is Püspöki Nagy Péter követelte ki, Popély Gyulának egy állítólagos kijelentésére hivatkozva, miszerint az MKDM-nek be kell olvadnia az Együttélésbe. Ez persze nem volt igaz. Popély ugyanis csupán azt nyilatkozta a jó választási eredmények ünneplése alkalmával: a falvakban olyan kitűnő volt az együttműködés a két mozgalom tagjai között, hogy nem lehetett őket megkülönböztetni egymástól. Hozzá kell tenni: éppen ez hozta meg a sikert.

Mindannyian hibásak vagyunk, és én személyesen is hibás vagyok abban, hogy Popély Gyula ma nem képviselő. Senki sem tudja őt pótolni a parlamentben.

A koalíciós munkában szerzett rossz tapasztalatainkat éppen a kitűnő helyi munka ellensúlyozta. Ezért döntöttünk úgy, nem sokkal a parlamenti választások után megrendezett II. kongresszusunkon, Losoncon, hogy mindent megteszünk a magyar kereszténydemokratákkal elkezdett együttműködés folytatása érdekében.

A HELYHATÓSÁGI VÁLASZTÁSOK

Tehát továbbra is természetes szövetségesünknek tekintettük a magyar kereszténydemokratákat — erre alapoztuk a helyhatósági választásokra való fölkészülésünket. A koalíciós partner megválasztását azonban helyi csoportjainkra bíztuk.

Az MKDM elnökségétől barátságtalan választ kaptunk erre a kéznyújtásra. Kinyilatkoztatott koalíciós készségünkre a reakció egy rideg állásfoglalás volt, amelyben tudomásunkra és a velünk együttműködő kereszténydemokraták tudtára adták: helyi szervezeteik csak központi utasításra köthetnek koalíciót. Eközben az MKDM elnöksége elrendelte helyi csoportjaik újraregisztrálását. Ennek az lett az egyik következménye, hogy az Együttéléssel együttműködő magyar kereszténydemokrata csoportok egy része elvesztette legitimitását. Az MKDM központja nem adta ki számukra a működési engedélyt. A helyzetet azonban nekünk kellett megoldanunk. Esetenként oly módon, hogy fölvettünk jelöltjeink névsorába magyar kereszténydemokratákat is. Ha ezt nem tettük volna meg, sok kitűnő ember nem kerülhetett volna be az önkormányzati testületekbe, és az MKDM az FMK-éhoz hasonló csúfos vereséget szenvedett volna a választásokon.

A helyhatósági választásokon azonban nem csupán az MKDM volt a koalíciós partnerünk. A parlamenti választásokkal ellentétben, most kormánypártokkal együtt is indultunk. Ez általában ott történt meg, ahol mi voltunk az erősebbek, és a kormánypártoknak csak úgy volt esélyük pozícióhoz jutni az önkormányzatban, ha bennünket választanak partnernek. Sok esetben belekényszerítettek bennünket az ilyen koalícióba azzal, hogy szlovák nacionalista blokk létrejöttével fenyegettek meg, ha nem velük lépünk szövetségre. Az eredmények alapján elmondható, hogy helyi csoportjaink ott döntöttek helyesen, ahol önállóan vagy az MKDM-mel együtt indultak. A többes koalíciókat a helyi kényszerhelyzetek alakították ki.

Nem mindenütt mertük fölvenni a képviseletért folyó politikai harcot. Ezen azonban nem lehet csodálkozni. Nem csupán a helyi politikusaink tapasztalatlansága miatt történt ez így, hanem az évtizedeken keresztül beléjük ivódott kisebbségi tudat miatt is.

A helyhatósági választások alkalmával — ettől függetlenül — más politikai magatartás érvényesült, mint a parlamenti választások alatt. A parlamenti választásokon a felelősség elsősorban a jelölőlisták élén szereplő személyekre, valamint a mozgalomra hárult. Ettől egy kissé megijedtünk, és a helyhatósági választásokon ez félelemmé fokozódott. Elsősorban azért: merjük-e a saját kezünkbe venni helyi ügyeink irányítását a törvények által adott keretek között. E félelem miatt volt oly nehéz jelölteket találni a helyi önkormányzatokba és még inkább a polgármesteri tisztségbe. Ez az egyik oka annak, hogy csak 105 polgármesterünk van, noha mozgalmunk szervezettsége alapján legalább kétszázat megválasztathattunk volna, és akár ötszázzal több önkormányzati képviselőnk is lehetne. Ez a körülmény arra figyelmeztet, hogy helyi politikusainkat a jövőben jobban fel kell készítenünk a feladatvállalásra. Az önkormányzati munka politikai előkészítésének is nagyobb figyelmet kell majd szentelnünk. Ne történhessen meg, hogy a mozgalmunkkal szimpatizáló személyek más pártok listáján indulnak, vagy hogy nem merik vállalni jelöltetésüket, és inkább függetlenként vagy pártonkívüliként indulnak, vagy megválasztásuk után függetlenné nyilvánítják magukat. Tehát annak ellenére, hogy a helyhatósági választások részben Szlovákia, de főleg a Cseh Köztársaság területén mozgalmunk megerősödéséről tanúskodnak — hiszen Csehország lengyelek által lakott területén 19 helyi képviselői helyet szereztünk –, az eredményeinket mégsem tarthatjuk kielégítőnek. Ellenkező esetben önmagunkat tévesztenénk meg.

Az önkritika mellett azért érdemes áttekintenünk a helyhatósági választások néhány jellemző eredményét is.

Mozgalmunk 2950 képviselőjelöltet állított, ebből 2420-at választottak meg 356 községben, azaz jelöltjeink 81,9%-át. Ezzel az eredménnyel a megválasztott jelöltek aránya szerint mi lettünk Szlovákiában a legeredményesebb párt. A megválasztott képviselők száma szerint a pártok ranglistáján a 4. helyet foglaltuk el.

Nem minden tanulság nélküli eredményeink összehasonlítása a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Független Magyar Kezdeményezés eredményeivel.

Az MKDM 1572 képviselőjelöltjéből 1156-ot választottak meg 193 községben, tehát jelöltjeik 73,3%-át. Ezzel a 2. legeredményesebb pártként végeztek. A képviselők száma szerint a 7. helyet foglalták el, 35 polgármesterük van.

Az FMK-nak 885 jelöltje volt, ebből 482-t választottak meg 97 községben. Az 54,5%-os eredményességük a 6. helyet biztosította számukra. Képviselőik száma szerint azonban csak a 10. helyen végeztek a pártok sorrendjében. Van 27 polgármesterük.

A három mozgalom választási eredményeinek összevetésével — ha az összeredményt 100%-nak vesszük — kiderül, hogy az Együttélés képviselőinek aránya 59,6%, az MKDM képviselőié 28,5%, az FMK-é 11,9%. A polgármesterek és falubírók közül az Együttéléshez tartozik 62,9%, az MKDM-hez 20,95 %, az FMK-hoz 16,15%.

A helyhatósági választásokra való felkészülés idején — múlt év augusztusában — Központi Ügyvivői Testületünk felhívással fordult a szlovákiai pártokhoz és politikai mozgalmakhoz. Ennek az volt a lényege, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken közösen fejtsük ki az együttélést segítő politikai propagandát, úgy, hogy a helyi önkormányzatok tükrözzék az adott községek valós nemzetiségi összetételét. Egyetlen szlovák újság sem közölte a felhívásunkat és egyetlen szlovákiai párt sem csatlakozott hozzá. Ezzel szemben a Matica slovenská társadalmi támogatásával olyan törvényjavaslat született, amely a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken élő szlovákok vétójogának elismerését követelte a magyarokkal szemben. /2/ Bár a nyelvtörvény javaslata körül kialakult hisztériában — tavaly ősszel — feledésbe merült ez a kezdeményezés, a helyhatósági választások után azonban — 1991 februárjában — ismét napirendre került. Ezúttal azt javasolták, hogy Dél-Szlovákiában a helyi önkormányzatok mellett alakuljanak szlovák testületek, amelyek az önkormányzatok döntéseivel szemben vétójoggal élhetnének abban az esetben, ha azt a szlovák nemzet érdeke megkívánná. A javaslatot arra hivatkozva terjesztette elő Ján Klepáč, a Szlovák Nemzeti Tanács tagja, hogy a helyhatósági választások révén a magyarok a szlovákokkal szemben túlsúlyba kerültek. Ennek a fajvédő jellegű javaslatnak Rózsa Ernő képviselőnk üzent hadat. Majd kiderül, hogy ez béka-egér harc volt-e, vagy Don Quijote-i küzdelem.

A szlovák kormány kevésbé látványosan akarja ellensúlyozni mozgalmunk választási eredményét. A járási hivatalok vezetésével kizárólag szlovák kormánypárti hivatalnokokat bíz meg, és sok esetben a körzeti hivatalok élére is saját embereit ülteti — akkor is, ha a polgármesterek törvényadta jogukkal élve másként döntenek. A szlovák kormányfő pedig területi átszervezéssel fenyeget. Olyan új közigazgatási körzetek kialakítását ígéri, amelyekben a magyarok mindenütt szám szerinti kisebbségbe kerülnének.

MOZGALOMÉPÍTÉS

A választásokkal függ össze mozgalmunk építése is. Alapító kongresszusunk idején csupán néhány ezer pártolónk volt. A helyi szerveződés csak a múlt év áprilisában, a parlamenti választások előkészítésével párhuzamosan kezdődött el, és ősszel, a helyhatósági választások előtt folytatódott. Ma hozzávetőlegesen 380 csoportunk működik, és végre beindult a Cseh Köztársaság területén is a szerkezet kialakulása. Az új alapszabály-javaslatban ezt úgy próbáltuk megfogalmazni, hogy a Cseh Köztársaság területén működő szárnyunk regionális önállóságot kapna. Sajnos, a rutén és ukrán területen, a szepességi németek, valamint a horvátok körében nem sikerült kialakítani semmilyen struktúrát. Ennek ellenére az új alapszabályzatban számukra is helyet kell teremteni. Arra gondoltunk, hogy — többek között emiatt is — irodát kellene nyitnunk Kassán vagy Szepsiben, és a mozgalom egyik alelnöke e területért felelne.

Rendkívül fontos, hogy megerősödjön mozgalmunk alapstruktúrája, főleg az elkövetkező választásokra való felkészülés miatt. Csak ott számíthatunk szavazatokra, ahol van szervezetünk, és mozgalmunk csak ott fejt ki hatást, ahol jól működő csoportunk van. Az alapstruktúrát ezért szakmai irodákkal vagy munkaközösségekkel, főként jogi és vállalkozási szaktanácsadói körrel kell majd kibővítenünk. Ki kell építenünk a területi szervezési irodáink hálózatát. Jelenleg működő hivatalunk van Český Tě�ínben, Komáromban, Kassán és Losoncon. Tervbe vettük iroda megnyitását Dunaszerdahelyen, Rimaszombatban és Prágában is.

Az új alapszabályzat-tervezetben a szervezés és a koordinálás javítására javasoljuk a körzeti tanácsok kialakítását, amelyek a helyi adottságokhoz igazodva a járási tanács és a helyi csoportok közötti szinten alakulnának meg mikroregionális koordinációs küldetéssel. A rimaszombati járásban már elkezdték szervezni ezeket a kis központokat.

A mozgalom építése és a belső fegyelem kialakítása érdekében szükséges a tagsági státus kérdésének tisztázása. Eddig — amint említettem — csak a petíciós íveken szereplő aláírásaink voltak, és egy körülbelül negyvenezer tételes címjegyzékünk. Ennek képlékeny voltát nem kell külön hangsúlyoznom. Ezért az új alapszabályzat-javaslatban megfogalmaztuk a taggá válás feltételeit és minőségi tartalmát — szervezetünk mozgalmi jellegének megtartásával.

Alapelvként kellene elfogadnunk, hogy csak azok lehetnek a mozgalom szervezői, tisztségviselői és politikusai, parlamenti és önkormányzati képviselői, akik aláírásukkal igazolják, hogy egyetértenek a mozgalom alapszabályzatával és programjával. Csak így lehet elérni a felelősségteljes munkát, amely mozgalmunk politikai jellege miatt nélkülözhetetlen.

A KÉPVISELŐK

Mozgalmunk politikai jellegét elsősorban az teremti meg, hogy parlamenti képviselőink révén részt veszünk az ország legfelsőbb szintű politikai életében. A parlamenti munka mozgalmunk belpolitikai önkifejezésének egyik legfontosabb formája.

Képviselőink mind a Szövetségi Gyűlésben, mind a Szlovák Nemzeti Tanácsban közös parlamenti klubot alkotnak a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom képviselőivel. Saját frakciót nem alakítottunk, mert ez tovább csökkentené erőnket és hatékonyságunkat.

Politikai kultúránk kezdetleges fokáról tanúskodik, hogy parlamenti frakcióinknak a mai napig nincs alapszabályzata, és nincs saját irodája. Az utóbbi elsősorban annak számlájára írható, hogy képviselőink egy része többszöri felszólításra sem volt hajlandó anyagi áldozatot hozni ennek érdekében. Az alapszabályzat hiánya pedig azzal magyarázható, hogy a két mozgalom legfelsőbb vezetése között nincs konszenzus. Ez a képviselői munkában is visszatükröződik. Emiatt nem alakulhatott ki szabályszerű belső fegyelem a klubjainkban.

A választási koalíciós partnerünk képviselői gyakran saját politikai útjukat járják anélkül, hogy erről a klubjaink többi tagját tájékoztatnák. Politikai tárgyalásokat folytatnak a klub előzetes megbízatása nélkül és a klubelnök tudomásán kívül.

A diszharmónia gyökerei részben a választási kampány során kialakult ellentétekben rejlenek, részben pedig abban, hogy az MKDM elnöksége a koalíciót nemcsak jogilag, de politikailag is befejezettnek tekinti. A már említett gyanakvó magatartásával és a mozgalmunkkal szemben táplált ellenszenvével kezdettől fogva lehetetlenné tette annak az esélyét, hogy a koalíciós szerződést politikai együttműködési szerződéssel folytassuk. Ennek ellenére a prágai képviselői klubunkban jó az összhang, főleg azóta, hogy Rajczy Lászlót, az MKDM főtitkárát viselkedése miatt kizártuk sorainkból. Pozsonyi klubunkban — Dobos László egységesítő igyekezete ellenére — nagyobb a széthúzás. Mindent összevetve, nem érett a helyzet arra, hogy a két mozgalomhoz tartozó képviselők közös regulának vessék alá magukat. Hamarább szétesnének a klubok, mintsem ez bekövetkezhetne.

A fegyelem hiányát igazolja az is, hogy csak egyszer sikerült megszerveznünk a két törvényhozó testületben helyet foglaló képviselőink együttes ülését, és akkor is gyér részvétellel. A legnehezebb a közös álláspontok kialakítása. Ez főleg a Szlovák Nemzeti Tanácsban működő klubunkra vonatkozik.

Képviselőink viszonya saját mozgalmukhoz is rendezetlen. A választások előtt a jelölőlisták összeállításakor a mozgalom alapszabályzatában ugyanis nem voltak megfogalmazva a képviselőjelölt-állítás feltételei. Ezért az előterjesztett jelölőlistákra nem aszerint válogattuk össze a személyeket, hogy miként viszonyulnak mozgalmunkhoz, vagy az illető jelölt mennyire vallja magáénak programunkat, hanem elsősorban aszerint: ki meri felíratni magát erre a listára, illetve az egyes személyek előre várható népszerűsége alapján. Ennek ellenére törvényhozóink a vártnál jobban és elkötelezettebben képviselik programunkat, de mégsem elégségesen. Leginkább az hiányolható, hogy nem alakítottunk ki olyan kapcsolatrendszert mozgalmunk és képviselőink között, amely meghatározná a megválasztott képviselők kötelességét a pártok irányában anélkül, hogy korlátozva lennének polgári, illetve alkotmányos jogaik.

Új alapszabályzatunkban ezeket a feltételeket is meg kell fogalmaznunk. Fontosnak tartom, hogy képviselőinket közös anyagi teherviselésre is kötelezzük. Egyébként nem tudjuk biztosítani számukra a szükséges szolgáltatásokat, amelyek hiánya egyrészt rontja a képviselői munka minőségét, másrészt károsítja a mozgalmat.

A legtöbb vita eddig — ebben a témakörben — a mozgalom legfelsőbb vezetése és a képviselők közötti viszonyból származott. Az elmúlt időszakban a képviselők túlsúlyban voltak az Intéző Bizottságban. Ez bírálatot váltott ki az ügyvivői testületek részéről, de gyakorlati bonyodalmakat is okozott — sokszor ugyanis amiatt nem lehetett összehívni az Intéző Bizottságot, mert a képviselők — főleg képviselői elfoglaltságuk miatt — nem vehettek részt az ülésen.

Tudatosítanunk kell, hogy a mozgalom legfelsőbb vezetésének a feladatai és a képviselők feladatai nem azonosak, ámbár gyakori az átfedés közöttük. A képviselők elsődleges és legfontosabb feladata az, hogy a mozgalom programjával és választóink érdekeivel összhangban tevékenykedjenek a parlamentben. A választók ugyanis nemcsak a személyiségük miatt, hanem programunk alapján is szavaztak rájuk. Csak a preferenciaszavazatokat (a karikákat) /3/ kapták a nevük miatt.

A mozgalom politikai vezetése elsősorban a mozgalomért felel. Ennek a feladatkörnek a legfontosabb része a mozgalomépítés, a mozgalom társadalomszervezői feladatainak teljesítése, a program permanens megvalósítása és alakítása, a külkapcsolatok szervezése és a parlamenti képviselők munkájának felügyelete. Ezért mozgalmunk új alapszabályzatában ki kell fejezni a különbséget a politikai vezetés és a parlamenti képviselők kompetenciája között. A megkülönböztetés szükségességének legkevesebb két következménye lehet: a mozgalom politikai vezetése ütőképesebbé válik, valamint saját jogállást kap az alkotmányos joggal bíró képviselőink testülete. Parlamenti képviselőink emellett minden választott testületünk munkájában részt vehetnek a statútum által meghatározott mértékben és jogokkal felruházva. A jövőre nézve pedig azt kellene leszögeznünk, hogy képviselőink elsősorban a képviselői munkával kötelesek törődni, s csak ezt követően a mozgalommal. Minden más polgári foglalkozásukat fel kellene függeszteniük, vagy a minimumra csökkenteniük. Képviselői munkájukról pedig rendszeresen be kellene számolniuk mind a mozgalom legfelsőbb vezetőségének, mind a választóknak.

Mozgalmunk politikai jellegének további meghatározói az önkormányzati képviselőink és polgármestereink népes tábora. Politikai súlyuk fokozására ki kell alakítanunk mozgalmunk önkormányzati tanácsát, perspektivikusan pedig önkormányzataink szövetségét, melynek nem csupán helyi és belpolitikai, hanem fokozódó külpolitikai jelentősége is lesz.

KÜLPOLITIKÁNK

Külpolitikánknak két fő feladata van: a kisebbségeket anyanemzetükhöz fűző szálak erősítése, valamint a nemzetközi szervezetekben és nemzetközi fórumokon való részvétel.

Az anyanemzettel tartandó kapcsolatok mozgalmunk lengyel szárnyán sokkal egyszerűbbek — elsősorban Lengyelországra korlátozódnak. E kapcsolatépítési programunk szellemében kaptunk meghívást a lengyelországi Kongres Prácy jobbközép ellenzéki párttól. A meghívásnak ez év januárjában tettünk eleget. Delegációnkat Stanislaw Gawlik alelnökünk vezette. Ebből az alkalomból sajtókonferenciát is tartottunk Varsóban. Alakul a kapcsolatunk a tescheni (cieszyni) körzetből nyugatra elszármazott lengyelekkel.

A magyar kisebbség határon túli kapcsolatai sokkal bonyolultabbak. Az anyanemzet mellett — amelyen a magyarországi magyarság értendő — az összmagyarsághoz fűződő kapcsolatok is jelentősek, az úgynevezett magyar–magyar kapcsolatok. Ha a nyugati magyarságot egynek vesszük, akkor is további négy ország felé — a Szovjetunió kárpátaljai része, Románia, Jugoszlávia és Ausztria irányába — vezetnek a szálak. Ezekben az országokban mind autochton magyarság él, velünk hasonló vagy azonos helyzetben. Legjobb viszonyunk a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségével alakult ki. Részt vettünk két kongresszusukon, és többször találkoztunk nemzetközi összejöveteleken is. A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségét — előzetes szóbeli megegyezés alapján — levélben kerestük fel, amelyre ők nem válaszoltak. A kárpátaljaiakkal egyelőre csak személyes kapcsolataink vannak, noha már többször találkoztunk. Regionális szinten — a bodrogköziek és az Ung-vidékiek jóvoltából — azonban egyre többet tudunk egymásról. Azt gondolom, hogy természetes lenne, ha az Együttélés Politikai Mozgalom megszerveződne náluk is, hiszen a feltételek csaknem azonosak, és a népesség összetétele is hasonló. Az ausztriai magyar szervezetekkel elsősorban a pozsonyiak érintkeznek.

Magyarországon a legjobb kapcsolatunk a Magyar Demokrata Fórummal alakult ki. Elsősorban azért, mert ők nyújtottak először és szinte egyetlenként segítő kezet, de természetszerűleg is, hiszen az MDF és az Együttélés hasonló társadalmi bázisra támaszkodik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenben azonos politikai nézeteket vallunk. Kapcsolatunk ez év januárjában hivatalos keretet is kapott a két szervezet vezetőinek találkozása alkalmával.

Az anyaországgal kiépítendő kapcsolatok összefüggésében el kell mondani: óvakodnunk kell az egy politikai szervezet iránti elkötelezettségtől. Tény, hogy adottságaink folytán az MDF áll hozzánk a legközelebb, de az egyirányú politikai kapcsolatok azt eredményezhetik, hogy a kisebbségi politikai szerkezet szervetlenül lekopírozhatja az anyaországi politikai szerkezetet, és ezzel könnyen átveheti az ottani politikai ellentéteket is. A kisebbségnek önérdeke, hogy ez ne következzen be. Az anyanemzet pártjainak pedig kötelessége — ha őszintén óhajtják segíteni a nemzet kisebbségben élő részét –, hogy ne tekintsék a kisebbségiek politikai életét saját politikai ellentétjeik külföldi harcterének.

Egyre izmosodnak a nyugati magyarsággal bennünket összekötő szálak is. Személyes ismeretségeink révén kerültünk kapcsolatba több ausztriai és svájci magyar szervezettel, a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalommal, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemmel. E szervezetek meghívására vettünk részt magyarországi, ausztriai, németországi és svájci konferenciákon, amelyeken az eszmecseréken kívül anyagi és szellemi támogatást is kaptunk mind az itthoni tevékenységünk folytatásához, mind külügyi kapcsolataink építéséhez. A tengeren túl — az Egyesült Államokban és Kanadában — is számos helyen szurkolnak nekünk. Ha kell, politikailag és anyagilag is támogatnak.

Részben a nyugati magyarságnak köszönhetők külpolitikai sikereink. Ez év tavaszán kerül sorra felvételünk az európai kisebbségek föderációjába (FUEV), ahol egyelőre csak megfigyelői státust kapunk. Állandó meghívott résztvevői vagyunk az Európai Kerekasztalnak, a közép-európai keresztény és centrista pártok találkozójának. Eredményesen vettünk részt a Liberális Internacionálé helsinki konferenciáján, és kérvényeztük felvételünket megfigyelői posztra ebbe a szervezetbe. Külügyi munkatársaink nyugat-európai tanulmányutat tettek Ausztriába, Dél-Tirolba, Svájcba, Franciaországba és Angliába, ahol részben a kisebbségek helyzetét tanulmányozták, szakemberekkel és politikusokkal találkoztak, valamint ismertették a Csehszlovákiában élő nemzeti kisebbségek helyzetét. Kapcsolatba kerültünk az Európa Tanács képviselőivel. Többek között ennek is köszönhető, hogy ügyünk az Európa Tanács Parlamenti Gyűlése elé került Csehszlovákia felvételének tárgyalása során.

Külpolitikai tevékenységünk egyértelműen eredményes volt, noha korántsem kielégítő. Fokozása érdekében éppen most alakítjuk meg külügyi bizottságunkat, és ha sikerül, lesz külképviseletünk is. Jogot formálunk arra, hogy helyet kapjunk Csehszlovákia Európa tanácsi képviseletében — noha a kormánypártok ezt mereven elutasítják. Ha mozgalmunknak sikerül betagozódnia az ideológiailag hozzánk közel álló nemzetközi szervezetekbe, valamint létrejön önkormányzataink szövetsége is, külügyi képviseletünk tovább bővülhet.

TÖRVÉNYHOZÓI MUNKA

A sikeres, de alig látható és főleg szellemi energiát igénylő külügyi tevékenységünk elhalványul a látványos és a fizikai energiát mohón felemésztő választási sikereink mellett. A két választás eredményére alapozva valósulhat meg mozgalmunk program szerinti politikája. Ennek legfőbb hadszíntere a parlament.

Mozgalmunkat — a választások előtti időszakban — hárman képviseltük a Szövetségi Gyűlésben: Vitéz Erika, Popély Gyula és jómagam. Tevékenységünkhöz siker nem fűződik. Felszólalásainkkal nem tudtuk megváltoztatni a nemzeti kisebbségek számára hátrányos választójogi törvényt, és a komáromi magyar egyetem törvényjavaslatát sem sikerült átültetnünk. A rendszerváltozás kezdetétől jelen voltunk azonban a legfelsőbb alkotmányos testületben, hasznos ismereteket és kapcsolatokat szereztünk, valamint meghonosítottuk a kisebbségi kérdést a parlamentben.

A múlt év júniusában megtartott parlamenti választások eredményeként koalíciónknak a Szövetségi Gyűlésbe 12, a Szlovák Nemzeti Tanácsba 14 képviselője került. Politikai meggyőződésünk és választási programunk miatt ellenzékben vagyunk. Mindeddig a konstruktív ellenzék szerepét vállaltuk. Éppen emiatt minden apró eredmény, amelyet sikerült elérnünk, nagy eseménynek számít.

Parlamenti tevékenységünk leginkább néhány kristályosító pontként ható törvényjavaslat körül szerveződött.

Az illetékességi törvény, amellyel a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságban a szövetségi és a tagköztársaságok törvényhozó és végrehajtó szervei közötti jogköröket osztották el, volt az első próbatétel. Persze nemcsak számunkra volt ez erőpróba, hanem az egész államszövetség számára is. Az országos politika és a szövetségi szellem (főleg a gazdaságpolitika terén) sebeket szerzett ugyan ebben az illetékességi harcban, de mi (magyarok) mégis eredményesek lettünk.

A törvényjavaslat a NYEE nacionalista szárnyának hangoskodásától kísérve és a szlovák kereszténydemokraták csendes jóváhagyásával úgy került föl Prágába, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács a tagköztársaságok nemzeti tanácsainak jogkörébe követelte a nemzetiségi kérdésben az alapvető jogalkotást. A Cseh Nemzeti Tanácsnak ezzel ellentétes volt a véleménye, azaz ugyanazt javasolta, amit mi akartunk: maradjon ez a jogkör a szövetségi szervek hatáskörében. Képviselői klubunk a Szövetségi Gyűlés 70-80 képviselőjét igyekezett befolyásolni ebben a szellemben. Főleg két okból. Az egyik, hogy a nemzetiségi kérdésnek nemzetközi összefüggései vannak, ezért csak a szövetségi szervek vállalhatják érte a felelősséget — Szlovákia hatalmi szerveinek ugyanis nincs semmilyen nemzetközi kötelezettségi joguk. A másik: a Szlovák Nemzeti Tanácsban minimális lehetőség nyílik a kisebbségek alapvető jogainak a védelmezésére — ezt legkézzelfoghatóbban a nyelvtörvény bizonyítja. A NYEE szélsőséges nacionalista szárnya, amely Mečiar kormányelnök befolyása alatt áll, mindent megtett annak érdekében, hogy a szlovák követelést sikerre vigye. Bennünket vele szemben elsősorban a cseh radikális demokraták (azaz a „jobboldal”) és a Václav Benda-féle Kereszténydemokrata Párt támogatott.

A NYEE-ben — a kezdődő széthúzás ellenére — ebben a kérdésben egység uralkodott. Mind a nacionalisták, mind a magukat liberálisnak nevezők és az FMK-sok is azon voltak, hogy a nemzeti kisebbségek ügye kerüljön ki a szövetségi hatalom jogköréből. De mikor látták, hogy a Szövetségi Gyűlésben ez a kérdés lehet az egész törvényjavaslat számára a végzetes banánhéj, azzal az ötlettel álltak elő, hogy a nemzetiségi kérdésben alkalmazandó jogalkotás fogalmát helyettesítsék a kollektív jogokban való jogalkotás fogalmával.

Ez nyilvánvaló csalétek volt. Egyrészt azért, mert tudvalevő, hogy a kisebbségek számára milyen vonzó a kollektív jogok institúciója. Másrészt azért, mert a kollektív jogok a nemzeti kisebbségek jogaival kapcsolatosan nincsenek általános érvényűen megfogalmazva — tehát gyakorlatilag semmitmondó a jelentésük. A nemzetközi jog és az emberi jogok institúciója csak egyéni jogokat ismer el. A kulturális és felekezeti jogok azonban kollektív jellegűek, mert közösen — csoportosan — gyakorolhatók. A szlovák kormánypártiak az FMK segítségével a kollektív jogok délibábjával akartak rászedni bennünket: mondjunk le a meglévőről a beválthatatlan lehetőség fejében. Végül sikerült kikényszeríteni — hajthatatlanságunknak köszönhetően — egy olyan politikai egyezséget, hogy a kisebbségi kérdés a szövetségi szervek hatáskörében maradt. Még a törvényjavaslat módosító javaslatainak szavazása során azonban — a politikai megegyezés ellenére — cselhez folyamodtak a szlovák „nacik”. A törvényjavaslat egyik parlamenti előadója — Ernest Valko — Petr Uhl képviselő módosító javaslatát önkényesen úgy alakította át, hogy az átutalja a kisebbségi kérdést a tagköztársaságok illetékességébe. Uhl képviselő azonban szerencsére idejében észrevette a ferdítést.

A szlovák nacionalisták számára azonban ez nem csupán presztízskérdés volt, hanem kulcskérdés is. Néhány nappal az illetékességi törvényjavaslat általános vitája előtt a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom főtitkára nyilatkozott úgy a Csehszlovák Távirati Irodának, hogy magyarjaink ezután (tehát az illetékességi törvény sikeres megszavazása után) majd nem járnak panaszkodni Prágába.

A törvény elfogadása után a NYEE parancsait kritikátlanul elfogadó FMK-sok arról igyekeztek meggyőzni a magyar választókat, hogy az Együttélés parlamenti képviselői a Szövetségi Gyűlésben óriási lehetőséget szalasztottak el a kollektív jogok állítólagos elutasításával — noha miután kiderült, hogy a kisebbségekért viselendő jogi felelősség a szövetségi szerveknél marad, a kollektív jog fogalmát erre az ő követelésükre húzták ki a javaslatból. Valóban volt valami óriási ebben a kérdésben: az a butaság, ami egyesekkel elhitette, hogy a tartalom nélküli — tehát meghatározhatatlan — kollektív jog többet ér, mint a konkrétan meghatározható kisebbségi jog.

A következő nehéz ügyünk az Alapvető Emberi Jogok és Szabadságjogok Alkotmánylevelével kapcsolatos procedúra volt. Ez kezdettől fogva kirakattörvénynek készült. Schwarzenberg gróf, a köztársasági elnöki kancellária vezetője szerint a törvényjavaslat ötlete — éppen a nemzeti kisebbségek jogainak kodifikálására — Havel köztársasági elnöktől származott. Ha ez igaz is volt netán, a későbbiek során teljesen elsikkadt ez a szándék.

Az alkotmánytörvény-javaslat előkészítése folyamán az történt — ami előrelátható volt –, hogy Szlovákiában megtorpedózzák az eredeti elképzelést. Főleg a szlovák kereszténydemokraták, de a NYEE egy része is azt javasolta a Szlovák Nemzeti Párt képviselőivel együtt, hogy az alkotmánylevél ne foglalkozzon a kisebbségi jogokkal. A törvényjavaslat cseh pártolói ezúttal is ellenkező véleményen voltak. Végül sikerült megegyezésre jutniuk, miszerint a nemzeti kisebbségek jogai csak minimális megfogalmazásban kerülnek az alkotmánylevél-javaslatba.

A Szlovák Nemzeti Tanácsban valóban olyan javaslatot fogadtak el, amely fölfogásában az 1960-as évek elejének politikai és jogi gondolkodásmódját tükrözte. Képviselőink az illetékességi törvényjavaslat során szerzett tapasztalatukat igyekeztek ismét kamatoztatni. A körülmények azonban a korábbihoz képest megváltoztak. Az illetékességi vita során csupán egy mondatrészt kellett belefoglaltatni a javaslatba. Az alkotmánylevél-javaslatban azonban egy egész fejezetet kellett volna átfogalmaztatni, és egy politikai döntést megváltoztatni.

Némi eredményt sikerült elérni a bizottságokban folyó munka során. Például azt, hogy az anyanyelv használatának a joga legyen a javaslat része. A sziszifuszi küzdelemnek köszönhetően feljavult ugyan a törvényjavaslat, de még mindig messze elmaradt a helsinki folyamatban 1990 júniusában sorra került koppenhágai értekezleten meghúzott színvonaltól. Az általános vita során ezekre az elvekre, valamint az Európa Tanács 1990. október 1-jén elfogadott ajánlására hivatkozva terjesztettük elő átfogó javaslatunkat. Jellemző módon csak hárman szólaltak fel ellenünk: a soviniszta beállítottságú Szlovák Nemzeti Párt képviselője, Sándor Eleonóra az FMK-ból, akihez szolgamód társult Branná képviselő, aki lengyel nemzetiségű volt és a cseh Polgári Fórum révén jutott a parlamentbe.

Éppen az FMK-s magyar ellenvéleményre alapozva javasolta a parlamenti előadó (aki ismét a NYEE-es Ernest Valko volt) az általunk benyújtott módosítások elutasítását. A parlament annak rendje és módja szerint el is utasította a javaslatainkat, noha kb. 40-50 képviselő a jelenlévő kb. 220-ból bennünket támogatott. Ezután döntöttünk úgy, hogy a végső szavazás során tüntetőleg elhagyjuk a Szövetségi Gyűlés üléstermét. A kivonulásunk azonban nem vezetett politikai elszigetelődéshez a parlamentben — amint azt az FMK propagandája igyekezett beállítani. Éppen ellenkezőleg, tiszteletet keltett képviselőtársaink zömében. A parlament demokratikus szárnyának tagjai közül sokan bocsánatot kértek amiatt, hogy nem sikerült több képviselőt meggyőzniük javaslataink támogatására. És mindjárt másnap ők kértek bennünket, hogy támogassuk az általuk benyújtott javaslatot a képviselők és a szövetségi kormány tagjainak feddhetetlenségi vizsgálatára. Mi ezt készségesen felvállaltuk.

Az Alkotmánylevéllel kapcsolatos parlamenti tevékenységünk éppen e kivonulás miatt tekinthető sikeresnek — főleg azáltal, mert nem voltunk hajlandók szavazatunkat adni egy olyan törvényhez, amely alacsony szinten biztosítja jogainkat. Alacsonyabb szinten, mint a mai európai jogfelfogás. /4/

A Szlovák Nemzeti Tanácsban ülő képviselőink szereplése a hírhedt nyelvtörvény (melyet Ján Čarnogurský terjesztett elő) szavazása során azonban nem csupán sikertelen volt, hanem elszomorító is. Tény, hogy ez egy szörnyű magyarellenes kampány kellős közepén történt, és Szlovákia levegőjében tapintható volt az idegengyűlölet. E körülmények azonban nem változtatnak azon a tényen, hogy képviselőink többsége szavazatát adta a nemzeti kisebbségeket sújtó törvényre — ellentétben a szavazóiktól kapott megbízatással és ellentétben mozgalmunk programjával.

Központi Ügyvivői Testületünk még a múlt év (1990) augusztusában állást foglalt a készülő nyelvtörvénnyel kapcsolatban. Ebben elutasítottuk mind a kormánypártok, mind a Szlovák Nemzeti Párt törvényjavaslatát. Ez utóbbit a Matica slovenská dolgozta ki. A törvényjavaslat parlamenti tárgyalása előtti időben minden gyűlésünkön elhangzott, hogy a kormánykoalíció által előterjesztett javaslatot csak akkor támogathatjuk, ha abba beépítik a kisebbségek nyelvének védelmét. Ez azonban nem történt meg, sőt a nemzeti kisebbségek nyelvi diszkriminálásának irányába módosult a törvényjavaslat. Képviselőink nagy része mégis megszavazta ezt a törvénytervezetet. Ráadásul közöttük volt Intéző Bizottságunk három tagja (Szabó Rezső, Harna István és Bauer Edit, de Mikó Jenő református püspök is). Leginkább az róható fel képviselőinknek, hogy a parlamenti klubban nem alakítottak ki egységes álláspontot, hanem „a lovak közé dobták a gyeplőt”, egymás lelkiismeretére bízva a döntést. Az a véleményem, hogy ilyen fontos törvény esetében ez helytelen magatartás volt. A lelkiismeret szavát — ha van ilyen — az ingatag embereknél a pillanatnyi hangulat bármikor elnyomhatja. És helytelen volt, hogy hagyták magukat befolyásolni a kormánypárti képviselőktől, akik folyamatos nyomást gyakoroltak rájuk. A trójai faló szerepét ismét az FMK játszotta el. Nagyon-nagyon fontos lenne, ha a jövőre nézve okulnánk ebből az esetből, hogy ilyen többé ne történhessen meg.

Képviselőink botlásai és tévedései megbocsáthatók lennének, ha beismerték volna hibájukat. Ketten közülük (Szabó Rezső és Harna István) aláírták ugyan Intéző Bizottságunk nyilatkozatát, amelyben elítéltük a nyelvtörvényt, de ezt követően ismét a korábbi álláspontjukat védték. Sőt, Szabó Rezső azt bizonygatta, hogy ismét megszavazná ezt a javaslatot, ha sor kerülne rá. Ez, kérem, tudathasadás.

A nyelvtörvény — elfogadása óta — egyre többször köszön vissza fogvicsorgatva. Nem csupán azzal, hogy ebben a szellemben kezdik korlátozni a kisebbségek nyelvi jogait, hanem oly módon is, hogy akadályozza mozgalmunk politizálási lehetőségeit. Éppen amiatt, hogy a mi képviselőink egy része is megszavazta azt. Ha bíráljuk a nyelvtörvényt, ha kifogásokat emelünk ellene, ha alkalmazása miatt tiltakozunk, azt a választ kapjuk: ti is megszavaztátok. Akik segíteni szeretnének, emiatt nem tudnak segíteni, meg amiatt, hogy nem fejtünk ki saját érdekünkben elegendő politikai aktivitást, nem teremtünk hasznosítható politikai helyzeteket. A nyelvtörvény megszavazása ugyanis antipolitikai helyzetet hozott létre. Ellenfeleink pedig éppen ezen a síkon igyekeznek éket verni sorainkba: akik megszavazták a nyelvtörvényt, azok a mérsékeltek, az együttműködésre alkalmasak, ők a JÓK; akik ellenzik, azok a szélsőségesek, a ROSSZAK.

Mind belpolitikai, mind külpolitikai tevékenységünkben sok nehézséget okoz a nyelvtörvény. Az Európa Tanács politikai bizottságának múlt év novemberi pozsonyi látogatásakor a szlovák kormánypártok — annak alapján, hogy tiltakozás nélkül elfogadtuk a nyelvtörvényt — bizonyították, hogy itt rendezettek a nemzetiségi viszonyok, és a kérdés megoldása egész Európa számára példaértékű lehet. Ez így került a Baunel-féle politikai jelentésbe. /5/Csak hosszas munkával sikerült ellensúlyozni ezt. Emiatt kellett kiutaznunk Strasbourgba. Sikerült elintézni, hogy külön találkozhassunk az Európa Tanács jogi bizottságának képviselőivel, valamint kapjunk egy személyre szóló meghívót a parlamenti meghallgatásra, nehogy megismétlődhessen, hogy a kormánypártok megakadályozzák az ezen való részvételünket. Sikerült átadnunk egy információs anyagot a politikai raportőrnek is. Ez olyannyira befolyásolta őt, hogy megváltoztatta korábbi véleményét. Mindennek köszönhetően ez év januárjának végén, a Csehszlovákia felvételéről folyó tárgyaláson az Európa Tanács Parlamenti Gyűlésében sikerült elérni, hogy éppen a nyelvtörvényt kifogásolták leginkább az ország nemzetiségi politikájából. Mindez annak ellenére sikerült, hogy az FMK képviselői megtettek mindent — a kormánypárti elvárások szellemében –, hogy az Európa Tanács itt járt küldöttségének tagjaival elhitessék: a nemzeti kisebbségek hiányos lehetőségeiért a magyar kisebbség okolható. Például azért kevés a magyar iskola és azért jár a magyar iskolaköteleseknek több mint 30%-a szlovák iskolába, mert a magyar szülők nem akarják magyar iskolába adni gyerekeiket — mondta Gémesi Károly 1991. január 10-én Prágában az Európa Tanács Jogi és Emberi Jogi Bizottsága által szervezett parlamenti meghallgatáson.

A sikeres külü’yi befolyásoláyunk ellenére a nyelvtörvény belföldön él és virul. A szlovák belügyminisztérium a nyelvtörvényre hivatkozva adta ki a napokban a kétnyelvű helységnévtáblák eltávolítását elrendelő iratát. Erre a törvényre hivatkozva utasítják el sok helyen a magyar nyelvű esküvői szertartások végzését.

Képviselőink a Szlovák Nemzeti Tanácsban a nyelvtörvénnyelfkapcsolatos dicstelen magatartásuk után igyekeztek javítani profiljukon. Felszólalásaikkal és befolyásolási tevékenységükkel sikerült elérniük, hogy az iskolák igazgatásáról szóló törvényjavaslatba nem került be a soviniszták évtizedes óhaja, a magyar oktatási nyelv szlovákra változtatása.

Prágai képviselőink törvényhozói döntései közül a legellentmondásosabb az úgynevezett bíróságon kívüli rehabilitálással — azaz a kárpótlási törvényjavaslattal — kapcsolatos álláspontjuk. Ez a törvényjavaslat volt az illetékességi törvény után a másik szakítópróba a parlamentben. A javaslat abból az alapelvből indult ki, hogy csökkenteni kell a kommunista érában történt jogsértések következményeit. Ezért a törvény által érintett korszak kezdeteként 1948. február 25-ét, a kommunista hatalomátvétel napját állapították meg. E dátumnak azonban nem csupán jogi következménye volt, hanem egyértelmű politikai tartalma is. Minden korábbi jogsértés vagy jogfosztás jóvátételét kizárta. Képviselőink olyan tartalmú módosító javaslatot terjesztettek be, hogy a törvény vonatkozzon a német és a magyar kisebbség ellen a kollektív bűnösség igazságtalan elvének szellemében elkövetett jogsértések kárpótlására is — tehát hatálya terjedjen ki 1945. február 27-ig. Mind a kormány, mind a kormánypártok és az ellenzéki pártok elutasították ezt a javaslatot. Csupán néhány radikális demokrata támogatta. Az elutasítást azzal okolták meg, hogy a II. világháború vége és a kommunista puccs közötti időszakban demokratikus viszonyok voltak Csehszlovákiában, működőképes volt a jogállam, és minden, ami akkor történt, törvényes is volt. Ez az álláspont lényegében a német és a magyar kisebbség 1945–48 közötti kollektív jogfosztásának megerősítését jelentette.

Képviselőink javaslata nem a közvetlen kárpótlásra vonatkozott, csupán moratóriumot kért azon vagyonok eladására, privatizálására és vagyonjogi állapotának megváltoztatására, amelyeket a nemzeti diszkrimináció korszakában koboztak el azoktól a német és magyar nemzetiségű tulajdonosoktól, akik eredetileg csehszlovák állampolgárok voltak.

A javaslat elutasítása után prágai képviselői klubunk tagjai úgy döntöttek, hogy tartózkodni fognak a törvényjavaslat szavazása során. Emiatt a javaslat megbukott a Nemzetek Kamarájának szlovákiai részében. Az akkor érvényben lévő házszabály szerint a javaslatot ismételt szavazásra lehetett bocsátani abban a kamarában, amelyben elutasították. A kamara elnöksége ezt a módot javasolta a szavazás eredményének megváltoztatására. Az erőviszonyok azonban egy nap alatt átalakultak: az FMK három képviselője eltért korábbi álláspontjától, és a törvényjavaslat megszavazása mellett döntött. A mi képviselőinknek pedig a kormánypártok felajánlották, hogy a kárpótlási törvényjavaslat támogatása esetén ők is támogatni fogják az itt benyújtott javaslatunkkal azonos indítványunkat a földtörvénytervezethez. A kormánypártok közben tárgyaltak a Szlovák Nemzeti Párttal is, melynek képviselői szintén a kárpótlási törvényjavaslat ellen szavaztak. Ezeknek azonban a nekünk tett javaslat ellentettjét ajánlották fel. Mindennek ismeretében úgy döntöttünk, hogy a második fordulóban megszavazzuk a törvényjavaslatot. Ha ugyanis nem így döntünk, kétszeresen megrövidítettük volna választópolgárainkat. A mi ellenszavazataink dacára a törvényjavaslatot elfogadta volna a parlament, és kizártuk volna annak a lehetőségét, hogy alkalomadtán beváltsuk a földtörvényjavaslathoz előterjesztett indítványunk támogatására aláírt bianco csekket.

A kárpótlási törvény vitája során — a bennünket támogató radikális demokraták, azaz a Polgári Demokrata Párt híveinek jóvoltából — sikerült legalább annyit elérni, hogy a törvényjavaslatból kimaradt a németeket és a magyarokat sújtó elnöki rendeletekre vonatkozó hivatkozás. Továbbá sikerült beiktatni a kárpótlási törvény bevezetőjébe, hogy a német és a magyar nemzetiségű állampolgárok valóban jogsértést szenvedtek. Ezt a II. világháború óta először nyilvánították ki Csehszlovákiában.

A kárpótlási törvényért folytatott harcból le kell vonni néhány tanulságot. Következetes magatartásunkkal sikerült beiktattatnunk néhány módosítást, sikerült kicsikarni egy ígéretet, és bebizonyítottuk azt is, hogy meg tudunk buktatni egy törvényt, ha az sérti érdekeinket. Viszont tapasztalatot szereztünk az alkudozás mértékét illetően is.

HOGYAN POLITIZÁLJUNK?

A törvényhozó testületekben tanúsított magatartásunk, taktikánk és baklövéseink tudatában fel kell tenni a kérdést: hogyan politizáljunk?

Politizálásunk egyik alapvonása az ellenzékiség. Ez helyzetünkből adódik, azonban tudatosság is van benne. A parlamenti választások után felajánlottak számunkra egy helyet a kormánykoalícióban, de visszautasítottuk. Elsősorban azért, mert nem láttuk érettnek a helyzetet arra, hogy a politikailag kiforratlan körülmények között és a politikai szerkezet előre látható átalakulása mellett belépjünk a kormánykoalícióba. Ráadásul olyanba, amely a szélsőséges nacionalizmus irányába tolódhat csak el. A bársonyszék elutasításával tudatosan fölvállaltuk az ellenzékiséget, de igyekeztünk megmaradni a konstruktív ellenzékiség talaján. Nem csupán azért, mert ebben több a manőverezési lehetőség, hanem azért is, mert képviselőink többsége nem lenne képes fölvállalni az elvi ellenzék szerepét. Konstruktív ellenzéki magatartásunkat azonban nem tudjuk megfelelően kamatoztatni. Ennek több oka van. Nem vagyunk elég egységesek, viszonylag kevesen vagyunk, valamint ki tudják ellenünk játszani a kormánypárti Független Magyar Kezdeményezés képviselőit, akik szinte teljesen elutasítják az együttműködést velünk. Manőverezni akkor tudunk, ha a kormánykoalíción belüli ellentétekre építhetünk. A más pártok színeiben föllépő kisebbségi képviselőkkel (magyarokkal, lengyelekkel és ukránokkal) nem tudunk együttműködni. Fényes kivételt jelent Erich Kří�, a Polgári Fórum Szövetségi Gyűlésbeli képviselője, aki cseh nemzetisége ellenére németnek tartja magát.

A nyelvtörvény-eset rávilágít arra is, hogy nem tudjuk eldönteni: mikor lehet és mikor szabad kompromisszumot kötni. Elméletileg csak értékteremtő kompromisszumot szabad kötni. Minden másfajta kompromisszum megalkuvást, meghátrálást, feladást jelent. Nehezen tudunk hozzászokni a keményebb politizáláshoz. A kommunista időszakban csak a felfelé pislogó hajlékony gerincűek tudtak érvényesülni. Ez ragályos, jellemtorzító kórként rohasztott bennünket negyven évig. A kommunizmust megelőző évek a II. világháború után a németek és a magyarok számára csak félelmet hoztak, és nem a politikai magatartás megszilárdulását. Fokozatosan kell tehát visszaszoknunk az emelt fővel folytatott politizáláshoz, és hozzá kell szoknunk, hogy nem mindig baj az, ha a kormány vagy a kormánypárt nincs megelégedve velünk. Sőt, úgy érzem, a nagyobb baj az, ha elégedett a magatartásunkkal. Ilyenkor valószínűleg hibát hibára halmozunk. Politikai értékrendünket tehát úgy kellene felállítanunk, hogy a kormány és az állam érdekeit a saját érdekeinken átszűrve lássuk. Mottóként kellene felírnunk politikai kalendáriumunk minden lapjára Miroslav Kusý szavait, amelyeket 1985 telén mondott, nekem címezve egy eredménytelen politikai vitában: „csak annyi jogotok lesz itt, amennyit kiharcoltok magatoknak”. Talán csupán annyit kell hozzáfűzni ehhez: csak az a nép vív ki tiszteletet másokban maga iránt, amely küzdeni tud saját érdekeiért. Az Európa Tanács tájékán rótták fel nekünk, hogy nem vagyunk elég aktívak saját érdekünkben, ezért nem tudnak segíteni rajtunk.

Ezek az utalások főként a parlamenti politizálásunkra vonatkoztathatók. Van azonban mozgalmi politika is, amely a mozgalom építésében, szövetségi politikájában és az erőviszonyokhoz való alkalmazkodásban ölt testet. Mozgalmunknak elméletileg elég sok szövetségese lehetne a politikai palettán, de számunkra a természetes szövetség az elsődleges — szövetség a magyar kereszténydemokratákkal és a Független Magyar Kezdeményezés támogatóival. Eddig is azon a véleményen voltunk és most is azon vagyunk, hogy a velük való kapcsolatot kellene megtisztítani. Ez azonban számos akadályba ütközik.

A kongresszusunkat megelőző hetekben FMK-s újságírók tollából nem csupán a támadások hosszú sora kígyózott elő, hanem furcsa prognózisok és sejtetések is: hatalomátvételi kísérletekről, szakadás lehetőségéről és kibékíthetetlen belső ellentétekről beszéltek mozgalmunkkal kapcsolatban. Természetesen vannak ellentétek, de elsősorban két kérdésben: a nyelvtörvény és a politizálásunk stílusa miatt. Sem az egyikben, sem a másikban nincs győztes és nincs vesztes, mert senkinek sem sikerült ezt a kérdést dűlőre vinni. Akik ebben a kérdésben veszteseket és győzteseket szeretnének látni, azok nem egy vita eredményére kíváncsiak, sem arra, hogy a megalkuvás, a kompromisszumkészség vagy a radikalizmus kerül-e előtérbe, hanem mozgalmunk szétszakadását szeretnék látni. Csak azért, mert ez elégtétel lenne számukra, vagy talán más okból is? Például amiatt, hogy a nagy szeretettel és lelkesedéssel létrehozott mozgalmunkat szétverve lássák? Vagy azért, mert a körülményekhez képest erős szervezetünket csak megosztva lehetne térdre kényszeríteni, és így a nemzeti kisebbségek politikai erejét a kormánypártisághoz szokottaknak a mindenkori kormányhoz való átpártoltatásával szétmorzsolni?

Egy héttel ezelőtt a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom — koalíciós partnerünk — tartotta közgyűlését. Néhány elvakított vezetőjüknek sikerült győzelemre vinnie a kezdettől létező Együttélés-ellenes törekvést — elsősorban Püspöki Nagy Péternek (a kommunista titkosrendőrség volt munkatársának) /6/ teljes jogú funkcionáriussá választásával. Furcsa módon olyan nyilatkozatok hangzottak el, illetve láttak nyomdafestéket, amelyek azt sugallták: volt koalíciós partnerünk és a kormánypárti FMK, illetve a szlovák kereszténydemokraták között ellenünk irányuló közeledés jött létre.

A magyar kereszténydemokraták közgyűlése után két nappal mozgalmunk néhány vezetője találkozott a szlovák kereszténydemokraták főtitkárával és több tisztségviselőjével. A szlovák politikusok a mi politizálásunkról folytatott eszmecserén jelezték: tudomásuk van arról, hogy mozgalmunk „keményen politizáló szárnyával” a saját berkeinkben is többen nem értenek egyet.

Mindezt aláhúzta az a hír, amely a NYEE-es kormánykörökből jutott el hozzánk: kiszemelték mozgalmunk vezetőségében azt a három személyt, akik ha kézbe vennék az irányítást, a kormány megelégedésére szolgálna.

Ezek a hírek, sugallások és suttogások az átalakulóban lévő szlovákiai politikai struktúra fényében kapnak értelmet. A NYEE is átalakulóban van, és a kormánykoalíció is bomlik. A két nagy kormánypárt keresi tehát azokat a partnereket, akikkel szövetséget köthet korábbi koalíciós társával szemben.

A politikai helyezkedés a politikai harc természetes része. Kérdés, mi hogyan viszonyulunk mindehhez? Véleményem az, hogy mozgalmunk megszenvedné, ha ezeknek a harcoknak a kereszttüzébe kerülne és ott ügyetlenkedne. Ha ebben egyet tudunk érteni, akkor kerüljük el ezt a terepet közös erővel. Maradjunk azon az úton, amelyet alapító kongresszusunkon kitűztünk. Most ne bocsátkozzunk kormánypárti kalandokba.

Miért? Elsősorban azért, mert a hatalmi harc a nemzetállam jegyében fog zajlani. A szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom vezetősége már kinyilatkoztatta: a szlovák nemzet államalkotói alanyiságán alapuló szuverén Szlovákiáért küzd. Szó sincs állampolgári egyenlőségről!

Ebben a harcban a Mečiar által dirigált NYEE szintén a nacionalizmus tüzét táplálja. Meddig fogja ezt elviselni az FMK vagy a NYEE úgynevezett liberális szárnya?

Nekünk ebben a helyzetben olyan eszközökhöz kell nyúlnunk, amelyek kívül esnek a hatalmi harc fő csapásvonalán. Mozgalmunkat és társadalmunkat kell építenünk. Most és a jövőben is.

Jövőbeni lehetőségeinket és feladatainkat két tényező határozza meg: a demokrácia minősége az országban (azaz elégtelen érvényesítése) és ellenzéki helyzetünk. Mindkettő negatívan befolyásolja „államalkotói” szerepünket. A kezdetleges demokrácia azért, mert a többségi nemzet által jóváhagyott politika alakítói zömmel kétségbe vonják és elutasítják az állampolgári egyenlőséget és egyenrangúságot. Az ellenzékiség pedig azért, mert csökkenti a közvetlen beleszólási lehetőséget az állam politikájába. Ez utóbbi miatt bizonyos dichotómia alakul ki a kisebbségi politika és az állam politikája között.

Ez legnyilvánvalóbban az új alkotmányok előkészítése során kerül napirendre. Ebben kulcsszerepet kap majd az, hogy Csehszlovákia föderatív állam maradjon-e, vagy kössön államszerződést egymással a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság, vagy Szlovákia esetleg váljék szuverén állammá. Mindezt fölboríthatja a morvák törekvése a hármas föderációra. A másik kérdés — amely az emberi jogok szempontjából lényegesebb: milyen államalkotói elv fog érvényesülni Szlovákiában. A szlovák kereszténydemokraták egyértelműen leszögezték: vállalják a kormánykoalíció felbomlását is az alkotmánnyal kapcsolatos elképzeléseik érvényesítéséért. Bennünket ebben a kijelentésben az nyugtalanít: ha a szlovák nemzetállam elve fog érvényesülni, akkor egyértelműen szembekerülünk a többségi nemzettel. Noha létezhet más megoldás is. Legutóbbi megbeszélésünkön közöltük a KDH vezetőivel: amennyiben kitartanak nemzetállami elképzeléseik mellett, akkor az egyenjogúságot csak úgy látjuk biztosíthatónak, ha minden nemzeti kisebbség államalkotói szubjektummá válik, kollektív jogokat kap. Ellenkező esetben csak a polgári egyenlőségen alapuló alkotmányt fogadhatjuk el.

Az országban jelenleg uralkodó viszonyok mellett felső szintű politizálásunknak pontosan kijelölhető határai vannak. Ez leginkább a politikai különbségekre építő parlamenti lobbizás tájékán jelölhető ki. Szerencsére belülről lobbizhatunk, mert benn vagyunk a parlamentben.

Az országos politikában betöltött helyünk ismeretében a parlamenti és a helyhatósági választásokon elért eredményekre alapozva kell felvázolnunk politizálásunk mezőjét.

Továbbra is érvényes, hogy politikánkat három pillérre kell alapoznunk: a helyi politikára, az országos politikára és a külpolitikára. Ez utóbbinak a stratégiáját már megfogalmaztuk indulásunk idején, és azóta sikerült alapjait is leraknunk. A helyi és az országos belpolitikánknak most elsősorban a mozgalom és vonzásterének erősítésére kell irányulnia. Ennek érdekében alulról kell építkeznünk. A hazai pályán kell elsősorban megvetnünk a lábunkat. Ez több megközelítéssel érhető el.

Az önkormányzati befolyás megszerzése és ennek révén a helyi társadalom szervezésének az irányítása. Minden bizonnyal ez a legnehezebb „harci feladat”, de éppen a sejthető vagy már érezhető nehézségek mutatják, milyen fontos ennek megvalósítása. Ha komolyan vesszük programunkat, és megkíséreljük helyreállítani a nemzeti kisebbségek szétzilált társadalmát, akkor az önkormányzatokra kell helyeznünk tevékenységünk súlypontját. Ezért meg kell fogalmaznunk mozgalmunk önkormányzati politikáját. Meg kell alakítanunk falvaink és városaink önkormányzatainak szövetségét, össze kell hangolnunk tevékenységüket a közös ügyekben. Lehetőséget kell teremtenünk a helyi képviselők szakmai és politikai képzésére, hiszen belőlük lesznek a jövő politikusai. Ki kell alakítanunk és meg kell szerveznünk önkormányzataink nemzetközi kapcsolatait. Minderre már mutatkoznak lehetőségek.

A gazdasági életben mutatkozik a legtöbb kérdőjel, az akadozó gazdaságirendszer-változás miatt. Tudatosítanunk kell, hogy a jövő gazdaságának az alapja ismét a magántulajdon lesz. Ez nem jelenti azt, hogy mindent tönkre kell tenni, ami nem magántulajdon. A gazdasági átálláshoz türelem kell. Amit a kommunizmus egy nap alatt tönkre tudott tenni, azt évekig kell majd helyreállítani.

Fontos, hogy akinek volt magántulajdona és még nem semmisült meg, vegye birtokba jogilag. Még akkor is — ha a mezőgazdasági földek esetében — a tulajdont képező épület, telek, szántó, kaszáló, legelő vagy erdő egyelőre a közösben marad. Egyébként is a magántulajdon nem irányul a közös gazdálkodás ellen vagy a szövetkezetek ellen. A mezőgazdasági termelőszövetkezeteket nem megszüntetni kell, hanem át kell alakítani a tulajdonosok szövetkezetévé, szövetkezésévé, részvénytársaságokká. Az időközben felhalmozott értékből pedig részesedniük kell azoknak is, akik a munkájukon kívül más értéket nem vittek be az eddigi szövetkezetekbe. Kisemmizni nem szabad a „nincsteleneket”, de a tulajdonos jogában áll eldönteni, hogy földjét hogyan és milyen vállalkozási keretek között hasznosítja. Fontos szerepet fog betölteni a jövőben a termelők akaratából és érdekében alakított értékesítési szövetkezés, hogy a termelők ne legyenek kiszolgáltatva sem a piacnak, sem a hitelezőknek. Ez utóbbi miatt fel kell vetnünk egy pénzintézet megalakításának a gondolatát a termelők és a vállalkozók támogatására. De ennél is fontosabb a vállalkozások szerveződése, amelyhez nekünk kell megteremteni a politikai hátteret.

Nagy fontosságot kell tulajdonítanunk a külföldi tőke részvételével működő vállalatok alapításának. Mozgalmunk nem szervezhet ugyan vállalatokat, de bekapcsolódhatunk a közvetítés szervezésébe, és — ahogy már eddig is tettük — szervezhetjük a szakképzést, a menedzserképzést. A gazdasági megerősödés azért is fontos, mert pozitívan hathat vissza politizálásunkra mind helyi, mind országos szinten. Növelheti politikai súlyunkat.

A szociálpolitikában két nagy gonddal kell megküzdenünk: az elszegényedéssel és a munkanélküliséggel. Mozgalmunk közvetlenül nem tud részt venni a problémák megoldásában, de valószínűleg a legszegényebbek, sokgyermekesek és kisnyugdíjasok egy részének tudunk majd szervezni segélyakciókat. A munkanélküliség elemi elburjánzása ellen azonban csak gazdaságpolitikai orvosság létezik: a vállalkozások szervezése, a magántulajdon visszaállítása. Ez pedig visszavezet bennünket a gazdaságpolitikai feladatokhoz.

A sikeres gazdaság alapjai — a délkelet-ázsiai országok példáján okulva — nem magukban a gazdasági adottságokban keresendők, hanem a művelődésben, a megszerezhető műveltség minőségében. Ezért rá kell térnünk a kemény művelődéspolitika propagálására. Ennek alapját a kisebbségek esetében csak az önálló, anyanyelven oktató iskolák rendszere teremtheti meg. Egyértelműen ki kell mondanunk: tanuljon mindenki az anyanyelvén, tanuljon mindenki idegen nyelveket. Célként kell kitűznünk a kisebbségi iskolák teljes önállóságát, önállósulását, az egyházi és a magániskolák megszervezésének a támogatását, a külfölddel szervezendő diákcseréket, a külföldi posztgraduális tanfolyamokon való részvétel szervezését. A magyar kisebbség számára fokozottan időszerű az önálló magyar felsőoktatási intézmény létrehozása. Ennek érdekében alakult csaknem egy évvel ezelőtt a Simonyi Alapítvány, amelyet a jövőben hatékonyabban kell szerveznünk.

Mozgalmunk csak akkor teljesítheti politikai feladatait, ha szerkezetileg megerősödik, kibővül szervezett hálózata, kialakul nyilvántartott tényleges és pártoló tagjainak tábora, alapszabályzata feszesebb lesz, és a háttérben létrejön egy gazdasági pillérrendszer, amely anyagilag támogatná mozgalmunkat, hogy az ne legyen kiszolgáltatva az állami támogatás kényének-kedvének. Az eddigi munkánkhoz — a választások megszervezéséhez — elegendő volt a puszta lelkesedés. A jövőben ez önmagában kevés lesz. Ezért nagyobb súlyt kell majd helyeznünk a munka tudatos, rendszeres és professzionális szervezésére.

Az eltelt egy év tapasztalatai alapján helyesnek minősíthetjük, hogy ideológiamentes mozgalomként szerveződtünk. Ezt így kell megtartanunk a jövőben is. De nem kell félnünk attól, ha esetleg a mozgalmon belül ideológiailag meghatározható csoportok jönnek létre. Hiszen már ma is elég világosan látszik, hogy mozgalmunkban jelen van a hagyományos baloldali gondolkodás, a konzervatív keresztény politikai eszmeiség, a keresztény liberális, liberális demokrata, nemzeti liberális szellem, sőt a radikális demokrata hajlam is. Éppen emiatt szükséges, hogy politikánkat a kisebbségek sajátos érdekeinek védelmében továbbra is az ideológiák békés együttlétezésének és együttműködésének szellemében fejtsük ki. Ha ezzel összhangban kialakulna mozgalmunk liberális és keresztény szárnya, tovább gazdagodnának politizálási lehetőségeink.

A mozgalmunk alapítása óta eltelt időszak másik pozitív tapasztalata a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal való együttműködés terén mutatkozott helyi, községi szinten. Az együttműködés sokszor oly szoros volt, hogy meg sem lehetett különböztetni egymástól a két mozgalmat. Ezt a közös munkát továbbra is folytatni kell. Azért is, mert az országban zajló politikai folyamatok a mozgalmi ügyeknél sokkal nagyobb feladatok megoldása elé állítanak mindannyiunkat. Ezeket pedig csak közösen tudjuk teljesíteni.

Kedves Barátaim, nagy felelőséggel keressük a választ ezekre a kérdésekre. Nemcsak mozgalmunk jövője függ ettől, hanem a kisebbségek további sorsa is. A helyzet, amelyben találtatunk, sok válságelemmel terhelt, ezért saját sorainkban ne okozzunk válságot.

Jegyzetek

1. Ezen a listán indult jelöltként Duray Miklós is.
2. Utalás az ún. nemzetvédelmi törvényjavaslatra, amelynek elfogadása jelentős mértékben korlátozta volna a gyülekezési- és szólásszabadságot.
3. A Szlovákiában érvényes arányos választási törvény értelmében a titkos szavazás során a polgárok preferenciaszavazatokat adhatnak a pártok listáján szereplő személyekre (bekarikázhatják a lista elején lévő számot). A szavazatszámlálás során így a jelöltek a leadott szavazatok arányában előbbre juthatnak a választási listán.
4. Az alkotmánylevéllel kapcsolatos megjegyzés a nyelvhasználatra vonatkozik
5. Baunel-féle jelentés: az ET csehszlovákiai raportőre által készített jelentés.
6. A BM által nyilvánosságra hozott jelentésben szereplő személy a 23 859 sz. alatt található. Forrás: http://www.czibulka.cz/stb.list. Neve: Peter Nagy, fedőneve: Horizont, kódjelzés: T, (a.m.titkos munkatárs).